Sakura

A szívem vadul dörömbölt a mellkasomban, tudom, hogy majd magyarázkodhatok emiatt, és nem akartam, hogy Sasuke is szem- és fültanúja legyen ennek. Elég, ha csak én hallom anyám korholó hangját, nem akartam neki még nagyobb fájdalmat okozni, ha úgy alakulnának a dolgok.

Könnyekkel küszködtem, miközben csak mentem előre, nem is nézve a lábam elé. Minél távolabb kellett kerülnöm a kávézótól. Kellett egy hely ahol nem hallana senki, ahol nem látnák fájdalmam. Mert tudtam, hogy nem lesz valami kellemes ez a beszélgetés sem, főleg ha azt nézzük, hogy előtte csak úgy leléptem. Ki tudja most mi lesz…

A harmadik utcánál befordultam, majd elengedtem anya kezét, és még tettem három lépést, hogy ne legyek a közelében. Szipogtam, remegtem az elkövetkezendő percekre gondolva. Fogalmam sincs, miket gondolhat most, mi járhat a fejében. Nem is mertem megfordulni. Teljesen elbizonytalanodtam, rettegtem. 

-         Sakura – szólalt meg anya – szó nélkül elrohantál anélkül, hogy meghallgattál volna.

Most komolyan onnan akarja folytatni, ahol abba hagytuk? Nem kezd kérdezősködni, hogy mit kerestem vele? Miért csinálja ezt? Tényleg ki akar borítani a viselkedésével?

-         Figyelj, nem megbántani szerettelek volna. – a hangja lágyabban csengett, mint az imént. – csak szeretném, ha megértenéd, hogy vannak dolgok, amiben nem dönthetsz egyedül. Segíteni szeretnék, ha nem makacsolnád meg magad. Sose akartalak bántani, azokat a dolgokat sem azért mondtam. Csak nem akarom, hogy bármi bajod essen, mert bele mentél valami olyasmibe, ami talán nem helyén való.

-         Ha már a legelején elmondtad volna ugyan ezt, akkor nem tartanánk itt – kiabáltam torkom szakadtábból. – ha elmondtad volna a véleményed, már akkor, talán most sokkal könnyebb lenne, de nem így volt. Még bíztattál is. Szóval ne merd ezt az egészet a nyakamba varrni.

Könnyek csordultak végig az arcomon, pici ösvényt hagyva az arcomon. A szívem fájdalmasan dörömbölt a mellkasomban. Nem akarom elveszíteni, még ha emiatt meg is romlik az anyámmal való kapcsolatom. Hát tényleg nem érti, hogy mennyire szeretem?

-         Igazad van. Nem elleneztem, mert azt hittem, hogy hol mi gyerekes fellángolás, ami lenni szokott ilyen korban. De – itt elakadt és egy bánatos mosoly jelent meg ajkain. – ahogy ott ültetek együtt, és a mosolyodat láttam valahogy bűntudatom támadt egy kicsit. Megfordult a fejemben, hogy talán hagynom kellene, de akár hogy is nézem, ez egyáltalán nem helyes. Mindketten még csak gyerekek vagytok, akiknek fogalmuk sincs az életről. Lehet, hogy most azt mondjátok, hogy „igen szeretem őt”, de elgondolkodtatok azon, hogy mi lesz később? Ha esetleg nem működik, mit fogtok csinálni? Talán jobb lenne, ha átgondolnátok ezt az egészet.

-         Anya én – nyeltem egy nagyot, nem tudtam mit mondjak erre, hiszen csak aggódik miattam, miattunk. A szülők már csak ilyenek. Aggódnak szeretett csemetéjük miatt.

Megint a síró görcs kerülgetett, annyira bántott a dolog, hogy olyan dolgokat vágtam a fejéhez. Talán igaza van, és kicsit át kéne gondolnunk a dolgokat. Leülni és megbeszélni, hátha minden rendbe jönne. Lehet, hogy minden kétely, ami eddig előjött eltűnne, és nem lenne gond a kapcsolatunkkal. És talán anyáé se elleneznék. Bár apa az égvilágon nem tud semmit. Úgy, hogy a dolog nagyobb része még hátra van.

-         Sajnálom, ha megbántottalak…

-         Jaj, anya – nem bírtam ki egyből a nyakába vetettem magam – szeretlek.

-         Tudom kicsim – simított végig a hátamon. – én is szeretlek meg apád is, nagyon jó tudod. Bár ő azért nehezebb eset.

-         Beszélnél vele te? – néztem rá szégyenlősen.

Valahogy nekem nem volt elég merszem, hogy elő hozakodjak apunak ilyesmivel. Nagyon jól tudom, hogy hogyan viszonyul a fiúkhoz. Úgy óv tőlük, mintha valami törékeny porcelán baba lennék, ami kicsit túlzás a részéről.

-         Persze. De előtte szeretnék a drágalátos tanár úrral is váltani néhány szót – a hangja komolyra váltott, és mintha némi élt is felfedeztem volna benne, mikor kiejtette a tanár úr kifejezést.

Megértem, hogy zavarja, hogy a szeretett kislánya pont a tanárába zúg bele, aki szintén viszonozza ezeket a csöppérzéseket. Én sem örülnék, ha a gyerekem csinálna ilyesmit. De legalább egy kicsit megnyugtatott a gondolat, hogy végül sikerült erről beszélnem anyával, és nem lett belőle nagyobb baj.

Sasuke

A szívem kihagyott egy ütemet, mikor elhúzódott az érintésemtől. Szinte villámcsapásként ért, hogy nem akarja, hogy megérintsem. Kicsit fájt, de az elgyötört arcát látva, és azt a hamis mosolyt, ami az arcán csücsült valahogy nem bírtam nézni. Jobban fájt, így látni, mint maga az elutasítás tudata. Valaminek lennie kellett, ami miatt így reagált.

-         Sakura – kezdtem volna neki, mikor hirtelen felállt.

-         A-azt hiszem jobb, ha megyek – azzal szó nélkül kikerült.

Hátra fordultam, szemeimmel követve, hogy hova is megy. Egy pillanat alatt tudatosult bennem, hogy mi miatt borult ki ennyire. Tekintetem szinte összeolvadt anyukájának zöld szemeivel. Nem is tudtam volna megmondani hirtelen, hogy mit érzett akkor. Zavartság, meglepettség, düh? Vagy mindez együtt? Nem tudtam pontosan kiolvasni, de legalább már értettem, hogy Sakurának hirtelen miért változott meg a kedve.

A lány elkapta az édesanyja kezét, majd kihúzva őt a kávéházból eltűntek. Percekig ültem tétlenül az asztalnál. Utánuk mennyek, vagy inkább maradjak? Nem akartam, hogy miattam büntessék meg, vagy veszekedjenek. Rosszabb lenne, ha maradnék és hagynám annyiban a dolgot? Ha nem avatkoznék bele? Esetleg azzal ártanék neki a legjobban, ha utánuk mennék, és elmondanék mindent? Hogy hogyan érzek, mit gondolok, hogy Sakura nem tehet semmiről? Mindketten akartuk, nem erőltettem rá semmit. Közös döntés.

-         Nem akarom elveszíteni – suttogtam magam elé. – annyira szeretem.

De a félelem, hogy talán többet nem látom, sokkal erősebbnek bizonyult, mint hittem. Hirtelen ötlettől vezérelve felpattantam, összeszedtem a cuccaimat, majd intve az egyik pincérnőnek kifizettem a rendelést és utánuk rohantam. Idegesen kapkodtam a fejem ide-oda, hogy merre mehettek.

Aztán megpillantottam egy szendvics embert – olyan emberek, akik hirdető táblákkal vannak felszerelkezve elől és hátul is – és oda siettem hozzá, hátha véletlenül látta merre mentek.

-         Elnézést – szólítottam meg, mire egy hatalmas mosollyal az arcán fordult felém.

-         Igen? – a hangjából hallatszódott a lelkesedés.

-         Nem látott véletlenül és rózsaszín hajú lányt és egy szőke hajú nőt elrohanni?

-         De, arra mentek - mutatott balra – azt hiszem a harmadik utcánál fordultak be – nyögte.

-         Köszönöm – és már rohantam is, ahogyan csak tudtam.

Idegesen szedtem a lábam, annyira aggódtam Sakura miatt. Rohantam, mint egy idióta, közben folyamatosan kerülgettem az embereket, ami kicsit lassított a tempómon. Mikor elértem a harmadik sarkot, megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Neki dőltem a falnak közben kifújtam magam. Levegő után kapkodtam, viszont valami közben megcsapta a fülem.

Sakura kiabált az anyukájával, ami már most nem volt valami jó előjel. A sírás és a kétségbeesés is kihallatszódott a hangjából. Nem kellett sokat agyalnom, hogy vajon mitől bukhatott így ki. Szeretett és én is szerettem őt. De talán az édesanyjának is igaza van, hisz ez az egész hatalmas bajjal is végződhet.

Hiába mutatjuk és mondjuk ki azokat a dolgokat, ha az emberek és a törvény is ellenünk szól. Hiába szeretjük a másikat, ha annyian ellenzik ezt a kapcsolatot. Érthető, hogy Sakura szülei kibuknak emiatt, hisz valószínűleg az enyémek sem reagálnának másképp. Legfőképpen az apám, akivel rohadtul nem állok jól, nem is beszéltem vele rég, és ezzel is csak szégyent hoznék a fejére. Anyám még talán-talán elfogadná, bár ebben sem vagyok biztos.

-         Igazad van. Nem elleneztem, mert azt hittem, hogy hol mi gyerekes fellángolás, ami lenni szokott ilyen korban. De – itt elakadt – ahogy ott ültetek együtt, és a mosolyodat láttam valahogy bűntudatom támadt egy kicsit. Megfordult a fejemben, hogy talán hagynom kellene, de akár hogy is nézem, ez egyáltalán nem helyes. Mindketten még csak gyerekek vagytok, akiknek fogalmuk sincs az életről. Lehet, hogy most azt mondjátok, hogy „igen szeretem őt”, de elgondolkodtatok azon, hogy mi lesz később? Ha esetleg nem működik, mit fogtok csinálni? Talán jobb lenne, ha átgondolnátok ezt az egészet.

Ahogy Sakura anyukájának a szavait hallgattam, kicsit elgondolkodtam. Volt némi igazság abban, amit mondott, még is kicsit kételkedtem benne. Lehet, hogy még viszonylag gyerek vagyok, és makacs, amiért ennyire ragaszkodom Sakurához és a hozzá fűződő érzelmeimhez, de azért én is éltem meg egy-két dolgot, amit lehet, hogy egy gyerek tényleg nem tudna megérteni. Sok dolog van, amit még nem tapasztaltam, amiről fogalmam sincs, de ezek a csöppnyi érzések mért ne lehetnének valódiak? Mért kell gyermeteg vágyaknak nevezni? Ennyire képtelenség lenne, hogy szeretjük egymást? Ennyire reménytelen lenne a szerelmünk?

Ha mindketten erősek maradunk, és nagyon hiszünk benne, akkor legyőzhetjük az akadályokat, nem? Ketten képesek lennénk rá, vagy csak én akarok ennyire hinni ebben az egészben?

Ó a fenébe is miket beszélek? Sakura szeret persze, hogy meg tudjuk oldani valahogy, csak némi támogatás kellene. Ahelyett, hogy ilyen dolgokkal elbizonytalanítanának. Valahogy el kellene nyernem a bizalmukat, aztán minden rendben lenne.

-         Persze. De előtte szeretnék a drágalátos tanár úrral is váltani néhány szót.

Egy kicsit meglepett Sakura anyukájának kijelentése. Beszélni akar velem?

Most egy kicsit elbizonytalanodtam. Az még oké, hogy itt magamban tisztázom a dolgokat, de hogy mindezt a szemébe mondjam szerelmem szüleinek is? Az már nehezebb esetnek bizonyult. Mit kellene mondanom, egyáltalán mivel kellene kezdenem? Csak hogy rá tudjam beszélni őket, hogy ne szakítsanak el minket egymástól. Istenem, ez miért ilyen nehéz?

-         A-anya biztos jó lesz ez így? – szólalt meg szerelmem bizonytalanul.

-         Sakura egy szülő sem adná áldását a gyermeke kapcsolatára úgy, hogy előtte nem beszélt a gyereke barátjával. Csak meg akarok bizonyosodni róla, hogy biztos jó emberre bízlak-e vagy sem.

-         Sasuke-samánál nem létezik csodálatosabb ember – nem kellett látnom ahhoz, hogy tudjam, milyen kis bugyuta vigyor ül ki az arcára e szavak kimondásakor.

Kipirult arc, nagy csillogó szemek. Már elég jól kitapasztaltam, hogy milyen mikor ilyen mondatok hagyják el ajkait. És ilyenkor rám is átragad a jó kedve. Csak bambám mosolygok a semmibe, szerelmemtől csilingelő szívemmel. Néhány szó, és én máris a mennyországban érzem magam. Ezt hívják szerelemnek, nem?

Igazából ne tudom honnan jött ez a hirtelen ötlet, de szó nélkül ellöktem magam a faltól, és bekanyarodtam a pici mellékutcába, ahol ők voltak. Sakura szemei azonnal kikerekedtek, mikor megláttak, kezét a mellkasára szorította. Kipirult arccal vizslatott, nem értette mit keresek itt. Bár per pillanat én sem tudtam, hogy mit is kellene csinálnom. Sakura anyja megfordult lánya fura reakcióját látva, mintha őt is meglepte volna hirtelen megjelenésem.

-         Sa-sasuke – dadogta a nevemet.

Mind a ketten várakozóan tekintettek rám. Talán magyarázatra vártak, a hirtelen jött felbukkanásom láttán.

-         Aggódtam – nyögtem ki végül, pár perces csönd után. Zavartan vakartam a tarkóm. Közben kerültem a tekintetüket. Mondjuk nem is Sakurától tartottam annyira, inkább az anyukájától, akinek még mindig nem tudtam leolvasni az arcáról, hogy mit is gondol rólam.

-         Már nincs semmi baj – eresztett meg a lány egy halovány mosolyt, ami picit megnyugtatott, bár éreztem, hogy a neheze még csak most következik.

-         Rendben – suttogtam erőtlenül.

Valahogy minden bátorságom elszállt a semmibe, nem mintha olyan sok lett volna ezelőtt. De előbb vagy utóbb úgy is sor került volna erre a beszélgetésre, nem kerülhettük volna el. És minél előbb megejtjük, annál hamarabb engedélyt kapunk, vagy is rohadt meggyőzőnek kell lennem az érzéseimmel kapcsolatban. 

-         Nem akartam hallgatózni – nyögtem hirtelen - de féltem, hogy miattam megbünteti Sakurát, és ezt nem akartam. Igazából nagyon szeretem – egy pici mosolyt varázsoltam az arcomra – és bármit megtennék érte. Ha vannak feltételei ezzel kapcsolatban, akkor megpróbálok mindegyiknek megfelelni, nem akarom elveszíteni. Tudom, butaságnak hangzik, hogy ennyire ragaszkodom hozzá, de én ezt tényleg komolyan gondolom. Nem játszadozom vele.  – miután befejeztem vettem egy nagy levegőt, és az anyukájára néztem, aki igen csak elgondolkodva vizslatott engem.

-         Hah – felsóhajtott – a szavaid elég hihetőnek tűnnek, de még is képes lennél rá, hogy száz százalékosan mellette maradsz és vigyázol rá? Ebben a korban leginkább a tanulással kellene foglalkozni, ha úgy adódna, segítenél neki?

-         Persze, mindenben – vágtam rá azonnal. – mindent megteszek érte, amire csak szüksége van. Nagyon fontos a számomra, és tényleg nem szeretném elveszíteni. Nagyon óvatosak lennénk, hogy ne bukjunk le, nem akarok se neki se maguknak nehézséget okozni, vagy bajt hozni a fejükre. Minden tőlem telhetőt igyekszem megtenni.  

A hangom megremegett kicsit, Sakura egyből kikerülve az anyukáját hozzám sietett és megölelt. Jól esett a közelsége, valahogy jobban is éreztem magam tőle.

-         Szeretlek – suttogta és a fejét a mellkasomnak nyomta.

-         Én is téged – megint mosolyogtam, és óvatosa puszit nyomtam a feje búbjára.  -. Szeretném az engedélyét kérni, hogy udvarolhassak neki. Ha tényleg úgy lenne, ahogy mondta és a dolgok nem működnének, ígérem, hogy békében válnék el tőle, nem zaklatnám vagy ilyesmi, de tényleg meg szeretném vele próbálni. Sosem éreztem még ilyet ezelőtt, nem akarom, hogy véget érjen anélkül, hogy egy esélyt kaptunk volna rá.

-         Szóval tényleg ezt szeretnétek? – a tekintete, mintha kicsit megenyhült volna, amitől a szívemről nagy kő esett le.

-         Igen – vágta rá heves bólogatás közben szerelmem, nem bírtam nem vigyorogni lelkesedése láttán. Hatalmas zöld szemeit újból rám szegezte, annyira boldog volt. 

-         Rendben – egyezett bele, mire mindketten zavartan kaptuk felé a fejünket? Ez most komoly? Tényleg belement? Valahogy olyan fura volt elhinni. Sakura felé fordult – viszont akkor apáddal nektek kell beszélnetek. Ha már ennyire ragaszkodtok egymáshoz.

-         O-oké – rózsaszín hajú barátnőm kicsit érdekesen reagált erre. – de azért ha úgy van, besegítesz? – nagy macska zöld szemeivel hatalmasakat pislogott az édesanyja felé, aki megmosolyogta a lánya reakcióját.

-         Mivel más választásom úgy sincs – forgatta meg a szemeit, közben magához húzta Sakurát és szorosan magához ölelte. – de most már ideje lesz indulni.

Szerelmem tekintete egyből rám szegeződött és búsan bújt hozzám. Nem bírtam nem kinevetni lefelé konyuló szája láttán, annyira édes volt. Egy gyors puszit nyomtam a homlokár, majd elengedtem.

-         Holnap beszélünk – simítottam végig az arcán, mire szorosan nyomta a fejecskéjét a tenyerembe.

-         Oké – mondta és az anyukájára nézett, aki halovány mosollyal nyugtázta szerelmes búcsúzkodásunk. – mehetünk – vigyorgott rá.

Sakura még egyszer hátra fordult és lelkesen integetett mielőtt eltűntek volna a sarkon. A szívemről nagy kő esett le. Minden jól ment. Tényleg együtt vagyunk. Bár az én szüleimmel kicsit nehezebb lesz, és ott van még az apja is. De legalább valaki mellettünk áll, ha úgy adódnak a dolgok.

Mosollyal az arcomon indultam el én is. Nyugodt szívvel haladt végig az utcán, valahogy most kicsit máshogy láttam a világot. Minden olyan szép volt, mert Sakura mellettem volt. Azt hiszem, a ma boldogan fogom álomra hajtani a fejem.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés