Szerdán esélyem sem volt rá, hogy reggel beszéljek Narutóval, mivel az az átkozott busz késett, és éppen becsengetésre értem be. 

Sietősre fogtam a lépteimet, hogy a tanár előtt érjek be, és szerencsém volt, ugyanis még tiszta volt a terep, amikor benyitottam. Az első óra történelem volt, és mindenki a tegnapi dolgozatról fecsegett a padtársával. Arról, hogy vajon kijavította-e a tanár a témazárókat, és ha igen, akkor hogyan sikerültek.

– Jön a végzet órája! – kiáltotta a hátam mögül Karin, az egyik lány az osztályban. Később ért be, mint én, de ez megszokott volt tőle, rendszeresen késett. A tanulás nem nagyon érdekelte, de dolgozatok vagy felelések környékén mindig benyomta ezt a szöveget, hogy pánikot keltsen. Jókat szoktunk nevetni a beszólásain.

Én nem féltem a dolgozatosztástól, mert tanultam a tegnapi órára, és mindig jól szoktak sikerülni az irományaim. Nem akarok nagyképűnek tűnni, de történelemből mindig nagyon jó voltam, és büszkévé tett, hogy általában én kaptam meg a legjobb dolgozatíró címét is.

A legnagyobb nyugalommal leültem a helyemre, és üdvözöltem Temarit. Miután pár szót váltottunk, tekintetemmel elkezdtem keresni Narutót, hogy erőt merítsek a vallomásomhoz. Nemsokára meg is találtam, de nem örültem annak, amit láttam, ugyanis a radiátornál beszélgetett Inóval.

„Ez a csaj már megint rácuppant!” – mérgelődtem, ami csak még jobban megerősített abban, hogy el kell mondanom Narutónak, hogy mit érzek iránta.

Cipőkopogás hallatszott a folyosóról, amiből tudtuk, hogy Yuhi Kurenai, a történelemtanár megérkezett. Mindenki leült a helyére, és mire benyitott, már a beszélgetést is abbahagytuk. Csodáltam őt, mert nemcsak szép volt, hanem kedves is, és ennek ellenére fegyelmet tudott tartani. Nagyon megkedveltem őt a négy év alatt, egy kicsit a példaképemmé is vált.

– Jó reggelt! – köszönt az osztálynak, aztán bejelentette, hogy kijavította a dolgozatokat. – Mielőtt még kiosztanánk őket, szeretném megjegyezni, hogy volt köztük egy nagyon jó esszé is, amire maximum pontot adtam – folytatta.

„Remélem, az enyém az!” – ujjongtam magamban, de lefagyott az arcomról a vigyor, amikor Inóra nézett.

– Gratulálok! Nagyon örülök neki, hogy ilyen tehetséges tanuló került az osztályba – mosolygott rá.

„Ezt nem hiszem el! Eddig én voltam a tanárnő kedvence, az a liba pedig ezt is elveszi tőlem?!” – Fortyogtam a dühtől, és ha lehet, akkor még jobban megutáltam Inót.

Később kiderült, hogy az én dolgozatom is ötös lett, ami megnyugtatott egy kicsit, de így is nagyon rosszul érintett, hogy két ponttal lemaradtam Inótól.

Nagyszünetben összeszedtem minden bátorságomat, és úgy döntöttem, hogy végre megkérdezem Narutót a Valentin-napról.

Éppen a helyén ült, és az irodalomtankönyvet olvasta, amikor odamentem hozzá.

– Beszélhetnénk? – mosolyogtam rá.

– Persze – viszonozta a gesztusomat, majd becsukta a könyvet, és eltette a táskájába. – Miről szeretnél beszélni? – nézett végül rám.

– Nem mehetnénk ki? – kérdeztem tőle, ő pedig kedvesen bólintott, aztán a folyosón folytattuk tovább.

Nagyon ideges voltam. A kezem remegett, a tenyerem pedig izzadt, amikor ránéztem. Nyeltem egy nagyot, és minden erőmet összeszedve megpróbáltam belekezdeni a vallomásba, azonban éppen amikor szólásra nyitottam volna a számat, ő ijedten rám nézett, és megelőzött.

– Te reszketsz, Hinata! Mi a baj? Rosszul érzed magad, vagy fázol? – simított végig a karomon, amitől csak még feszültebb lettem, ugyanis nagyon jólesett az érintése. Mélyen belenéztem abba a gyönyörű, tengerkék szempárba, amilyen csak neki volt, és úgy éreztem, hogy végleg elveszek. Hirtelen még megszólalni sem tudtam, annyira elmerültem a tekintetében. Melengette a szívemet, hogy aggódik értem, és vágytam rá, hogy újra megérintsen.

– Nincs semmi baj, csak tényleg elég hideg van itt – válaszoltam neki, amikor magamhoz tértem, mert nem mertem az igazat mondani.

– Kéred a pulcsim? – ajánlotta fel aranyosan, én pedig nem győztem olvadni, amiért ilyen édes. Meg sem várta a válaszomat, rögtön levette az említett ruhadarabot, és a hátamra terítette.

„Milyen jó, Naruto-illata van!” – gondolkodtam el egy percre, amikor megéreztem.

– Mit is akartál mondani? – nézett rám kedvesen, én pedig hirtelen nem tudtam, hogy mit feleljek. Már teljesen kiment a fejemből a szöveg, amit még órán találtam ki vallomásként, és csak zavartan néztem rá.

– Én csak… gratulálni akartam a csapatotok győzelméhez – nyögtem ki az első dolgot, ami eszembe jutott. Naruto ugyanis egy focicsapatban játszik, a hétvégén pedig meccsük volt, és elég jól szerepeltek. Ez adta az ötletet.

– Köszönjük szépen! – vakarta meg a tarkóját Naruto. – Elég sokat készültünk rá – tette még hozzá vigyorogva.

– Szívesen – mosolyogtam rá. Rájöttem, hogy annyira zavarba jövök a közelségétől, hogy az igazat szemtől szemben nem tudom megmondani neki.

A napom hátralévő részében azon agyaltam, hogy ha így nem megy, akkor hogyan mondjam meg neki, hogy szeretem, lehetőleg még Ino előtt.

Az utolsó óránk angol volt, én pedig már nagyon untam. Az ablak mellett nézelődtem, és csak akkor kaptam fel a fejem, amikor a tanárnő azt mondta, hogy hivatalos levelet kell írnunk jövő órára, ugyanis ez nagyon jó ötletet adott nekem.

Először arra gondoltam, hogy levélben kellene elmondanom Narutónak, hogy mit érzek iránta, de aztán elvetettem, mert régimódinak találtam, és eszembe jutott, hogy így Valentin-nap környékén biztosan sok szép képeslapot árulnak, ezért inkább úgy döntöttem, hogy veszek neki egyet, és majd azt írom meg.

Iskola után mondtam Temarinak, hogy jöjjön el velem egy papírboltba, és segítsen választani képeslapot. Barátnőm természetesen igent mondott, és támogatta az ötletet, hogy így adjam Naruto tudtára, hogy szeretem.

A csúszós utak miatt lassan és döcögősen haladtunk, de ez egyikünket sem zavarta túlságosan, mert közben jól elbeszélgettünk. Körülbelül fél óra gyaloglás után elérkeztünk a boltig, ahol rögtön kiszúrtuk a színes képeslapokat, amikkel két forgatható polc is tele volt. Akkora volt a választék, hogy nagyon elbizonytalanított abban, hogy milyet vegyek. Volt köztük sok cicomás, rózsaszín és piros szívekkel teli lap, de pár viccesebb is.

– Szerinted milyet válasszak? – néztem tanakodva barátnőmre.

– Nem tudom, sok szép van – válaszolta eltöprengve, aztán megforgatta kétszer az egyik polcot, én pedig kiszúrtam rajta egy egész tetszetős darabot.

Levettem, és jobban megnézegettem. Fehér alapon piros betűkkel volt ráírva, hogy szeretettel Valentin-napra, és nem volt rajta semmi csicsa, csak amikor kinyitottam, akkor láttam két apró szívecskét a lap tetején.

– Ez tökéletes lesz – mosolyogtam Temarira, ugyanis pont az egyszerűsége tetszett meg benne. – Te is írhatnál egyet Shikamarunak! – javasoltam, amikor láttam, hogy annak ellenére, hogy már választottam, még mindig a képeslapokat nézegeti.

– Én nem fogok, lépjen ő – legyintett, aztán odajött velem a pénztárhoz, én pedig kifizettem az ajándékot.

Tanulás után a képeslap megírásán gondolkodtam. Miután megvettem, azt hittem, hogy már túl vagyok a nehezén, de kiderült, hogy nem.

Elővettem pár papírt, és azokon próbáltam megfogalmazni az érzéseimet, de nem nagyon ment. Minél érzelmesebbre sikerült, annál idétlenebbnek éreztem, a vége pedig mindig az lett, hogy összegyűrtem és a kukába hajítottam a piszkozatot.

Már vagy egy órája kínlódhattam, amikor elegem lett. Úgy döntöttem, hogy nem bonyolítom túl, ezért elővettem a képeslapot, és a következőt írtam rá:

„Nagyon szeretném veled tölteni a Valentin-napot, ezért kérlek, ha te is így érzel, akkor hívj el valahová, mert én félénk vagyok. Hinata”