Sakura:

Ajkamon ott égett Sasuke csókja, és valami furcsa bódulat vett erőt rajtam, miközben Fabian elkezdett beszélni. Fél füllel figyeltem, mert agyamban hatalmas káosz tombolt. Egyrészről az érzés, ami hatalmába kerített, miközben a mellettem álló szorosan tart, megához húz és lágyan csókol. Hihetetlen ellentét a két jelenség között, és maga a lágy kedvesség és ő?

- … ja ich hoffe, dass sie noch lange zusammen sein würden! – ütötte meg a fülem Fabian mondata, így elkezdtem figyelni. Éppen azt ecsetelgette, hogy milyen szép pár vagyunk mi Sasukéval. Pár pillanatig hallgattam, majd kikaptam a férfi kezéből a mikrofont. (… igen, remélem, sokáig együtt lesznek még!)

- Danke für Ihre Aufmerksamkeit, ich hoffe das es Ihnen gefallen hat. Aber er ist NICHT mein Freund. Er ist nur mein Mitarbeiter. Danke! – hadartam, miközben fülig vörösödtem. Miután befejeztem a mondandóm, dühösen Fabianra meredtem, miközben visszaadtam a mikrofont. Talán túl sok erővel vágtam hozzá… Ezután karon ragadtam Sasukét, és levonszoltam a színpadról. Amint a nézők soraiból láthattuk az emelvényt, a mellettem álló megszólalt.

- Menjünk haza – vetette fel, mire csak bólintottam. Visszasétáltunk oda, ahonnan kiszálltunk a taxiból, és szerencsénkre hamar sikerült fogni egy újat. Próbáltam a lehető legérthetőbben elmagyarázni a taxisnak, hogy hova vigyen, majd csendben hátradőltem.

- Figyelj… – kezdtem bele lassan. – Sajnálom, hogy az este így végződött… Nem gondoltam, hogy Fabian ilyet akar majd – hebegtem, miközben a fiú lassan rám emelte tekintetét.

- Fabian? – kérdezte szórakozottan, amit nem tudtam hova tenni. – De mindegy is, nem volt több mint az utolsó darabban a csókjelenet – mondta, bár hangja elgondolkodón csengett. Az autó mellett gyorsan elsuhant a táj, a hófedte fák és a sötétségbe burkolózott lankák. Annyira elbambultam, hogy csak az ajtócsapódásra és a taxis torokköszörülésére lettem figyelmes. Gyorsan kifizettem a türelmetlen sofőrt, majd Sasuke után rohantam, aki épp az ajtót nyitotta. Ekkor tudatosult bennem egyfajta düh, amit nem tudtam kategorizálni. Egyszerűen nem tudtam megfogalmazni vagy meghatározni, hogy kire és miért vagyok dühös. Egyrészről biztos voltam benne, hogy Fabianra haragszom… A csók miatt. De tudat alatt magamra is haragudtam, mivel túlságosan beleéltem magam az érzésbe. Ezek a gondolatok már az ablak mellett ücsörögve kavarogtak a fejemben. Szomszédom nem volt éhes és én sem, így nyugodtan merülhettem el elmém rejtett zugaiban. Fabianra azért haragszom, mert kikényszerítette azt a csókot, amit élveztem. Ez pedig az ok arra, hogy magamra miért haragszom. Pontosan a túlzott élvezet volt az ok. Miért? – hajtogattam magamban újra meg újra. Miért élveztem, mikor csak egy egyszerű csók volt, akár a színpadon? Persze annyi különbséggel, hogy itt én én voltam, ő meg ő. Sokáig agyaltam ezen, az Uchiha már rég lezuhanyozott, és egyenletesen szuszogott, mikor én még mindig az ablakon bámultam kifelé. Az ég furcsán világos volt egy éjszakához képest. A csillagok, mint kiszóródott liszt a fekete csempén, ragyogták be az eget. Otthon ilyen sok csillagot nem lehet látni. A hold nem látszott, vagy csak az ablakból nem láttam, esetleg a fák takarták. Nem tudtam eldönteni, de nem is akartam már ezen is gondolkodni, így gyorsan elvonultam zuhanyozni, majd lefeküdtem aludni. 

Másnap reggel egy levél hevert a postaládában, mikor kimentem egy kis friss levegőt szívni. Chiyo-sama küldte, amiben leírta, hogy Sasukéval milyen közös feladatot kell végrehajtanunk. Gyorsan átfutottam, majd nekiláttam egy finom omlett készítéséhez. Már kész voltam, mikor Sasuke megjelent a konyhában. Mosolyogva raktam le elé az ételt, és végig figyeltem, hogy mikor is hozakodhatnék elő a témával. Egyszer csak kérdőn felvonta szemöldökét, mire nekiláttam a mesélésnek.

- Levelet kaptam… kaptunk! – javítottam ki magam.

- Hm? – Ez egy olyan „Igen? És mi áll benne?” hm volt.

- Az van benne, hogy Chiyo szeretné, ha a mai délutánt itthon töltenénk, beszélgetnénk és kiépítenénk egy jó kapcsolatot. Még azt is leírta, hogy hol találunk a lakásban remek bort… – mondtam vigyorogva, mivel egészen tetszett a feladat.

- Értem… – válaszolt nyugodtan. – Akkor ma végre itthon maradunk. Felőlem – vonta meg a vállát, majd folytatta a falatozást. A délelőtt további része nyugisan telt. Írtam Hinának, hogy minden oké, aztán elkezdtem olvasni. De a műveletet a telefonom pittyegése zavarta meg. Először azt hittem, hogy Hinata válaszolt, de nagy meglepetésemre nem ő volt. „Kedves Sakurám, egyetlen rózsaszálam! Nagyon hiányolom mosolyod a szürke hétköznapokból. Merre vagy? Forrón ölel első számú rajongód!” Arcomra kiült a döbbenet. Mégis honnan tudja az az őrült a telefonszámomat?

- Történt valami? – hallottam meg lakótársam hangját, mire kissé meglepetten pillantottam rá.

- Nem, semmi! – nyögtem halkan, majd elvonultam a konyhába. Ebédre egy kis milánóival rukkoltam elő, amihez minden alapanyagot megtaláltam a Chiyo által említet raktárféleségben. Étkezés közben a velem szemben ülő arcára kiült az elégedettség, így arra jutottam, hogy ízlik neki. Evés után elmosogattam, majd kerestem egy üveg bort és a nappaliba szállítmányoztam két pohár kíséretében, majd egy dugóhúzót is kerestem.

- Kibontanád? – kérdeztem, miközben a srác kezébe nyomtam a dugóhúzót.

- És hogyan akarod ezt az egészet kezdeni? – kérdezte Sasuke, miközben elkezdte kihámozni a parafadugattyút.

- Azt még nem találtam ki – vallottam be őszintén, majd csend telepedett ránk. Egészen a halk pukkanásig és a bor lágy csobogásáig.

- Az jó – tette hozzá, majd letette az üveget és hátradőlt a fotelban. Pár percig eltartott, míg egy normális kérdést találtam, de csak sikerült.

- Te miért akartál színész lenni? Mit szeretsz benne? – Nagyon eredeti ötlet – futott végig az agyamon, amint kimondtam, de ez a fiút láthatóan nem zavarta.

- Hm… Ezen gondolkodnom kell – válaszolt egy apró mosoly kíséretében.

- Van időnk – mosolyogtam, majd kicsit fészkelődtem. Pont megtaláltam a legkényelmesebb pozíciót, mikor az a fránya telefon elkezdett pittyegni. Kicsit morcosan felpattantam, majd a konyhába rohantam. A telefonom ott hevert a pulton. Hamar felkaptam, majd elindultam vissza a nappaliba, miközben automatikusan megnyitottam a levelet. Lassan olvastam, mire elkezdett remegni a kezem, az ujjaim nedvesek lettek, elkezdtem szédülni, végül egy éles csattanással leejtettem a készüléket. Sasuke ezalatt mellém lépett, aminek örültem is, mivel a világ kezdett elsötétedni és kénytelen voltam az egyik karjába csimpaszkodni.

- Jól vagy? – hallottam meg a hangját. Egészen távolinak hatott, miközben a fülem tompán csengett.

- Szörnyen – nyögtem, majd elindultam a kanapéhoz. Amilyen gyorsan csak lehet, le kell feküdnöm – hajtogattam magamban, mivel tisztában voltam azzal, hogy mindjárt elájulok. Alig tettem meg pár lépést, mire a padló furcsa szögben kezdett közeledni felém. Végül nem történt meg a találkozás, mivel valaki elkapott.

- Hé, hé! Mi történt? Ki írt és mit? – Lassan jutottak el a mondatok a tudatomig, de nem voltam képes válaszolni. Nem bírom feldolgozni, hogy nem csak egy, hanem két ember akar az életemre törni. Ketten is első számú rajongóknak tartják magukat, és totálisan megszállottak. Szívverésem a gondolatok hatására gyorsabb lett, pedig azt hittem, hogy a jelenleginél már nem lehet gyorsabb. Hallottam, ahogy a mellettem álló pár lépést tesz, valami halkan súrlódik, majd pár halk pittyegés. 

- Úristen – jött Sasuke halk hangja, mire felpillantottam. 

- De ez ma már a második – suttogtam erőtlenül. – És a kettő nem ugyanattól az embertől származik – hangom a mondat végére teljesen erőtlen lett, majd elcsuklott. 

- Második? – csengett a hangja értetlenül, amit teljesen megértek.

- Én se tudtam róla… Csak egy hülye rajongóról tudtam… – suttogtam, majd éreztem, ahogy végigfut rajtam a borzongás. Gyorsan összefűztem karjaim a mellkasom előtt, és igyekeztem megnyugodni. A levegőt halkan és egyenletesen szívtam be és fújtam ki. Lassan a procedúra hatására a szívverésem felvette a normális tempót, a félelem csillapodott és tudtam végre koncentrálni. Éreztem magamon szomszédom tekintetét, ami aggódást és furcsa kíváncsiságot sugallt. Hosszú percek teltek el, míg csendben feküdtem, a srác pedig némán meredt maga elé. Végül felültem, térdem a mellkasomhoz húztam és a kanapé karfájának támasztottam a hátam. Sasuke pár pillanatig még ácsorgott, majd leült a szófa másik végére.

- Tudod – kezdtem bele a beszédbe –, azt tudtam, hogy valaki van… Vagyis tisztában voltam egy mindenre elszánt rajongó jelenlétével. Persze ezt nem mondtam senkinek, mint azt sem hogy rendszeresen kapok leveleket, virágokat.

- Amit egyik este kidobtál, csokor, az is ilyen volt? – kérdezte halkan.

- Igen… Nem az első csokor, és fogadok, hogy nem is az utolsó. Levelet szinte minden nap találok az ajtóm alatt. Egyszerűen fogalmam sincs, hogy kinek van ennyi energiája ehhez, hogy nyomonkövessen. De kifejezetten félelmetes.

- Ki tud erről? – szegezte nekem kicsit szigorú hangnemben a kérdést, minek hatására megszeppentem.

- Hát… őszintén, eddig senki nem tudta, te vagy az első… – feleltem halkan, mire keményen csillogó tekintet fúródott smaragdjaim közé.

- Senki? – kérdezett rá.

- Nem akartam ezzel terhelni Narutóékat… Így inkább nem mondtam senkinek – kezdtem mentegetőzni. – Az óta az eset óta, amikor Narutónak kellett megmentenie… – Nem tudom, miért, de nem tudtam folytatni. Egyszerűen magam alá kerültem. Megint itt vagyunk… az őrült valaki, pontosabban valakik az életemre akarnak törni. Még a telefonszámomat is tudják.

- Hé, nyugi. Megoldjuk – mondta, miközben arcán halvány mosoly futott végig. 

- Ugye nem mondod el? – kérdeztem kissé szipogva, mivel az emlékek hatására pár könnycsepp végiggördült az arcomon. Kissé homályosan láttam Sasuke arcát, aki elgondolkodva figyelt. – Ígérd meg! – suttogtam erélyesen.

- Egy feltétellel… – kezdett bele habozva. – Ha nekem mindig elmondod, hogy mi a helyzet! – mondta lassan, mire elkerekedett szemekkel néztem rá.

- Ez téged miért érdekelne? – kérdeztem színtiszta döbbenettel a hangomban.

- Nem vagyok olyan érzéketlen bunkó, mint amilyennek gondolsz – felelte nyugodtan. – Szokott érdekelni, hogy mi zajlik a környezetemben, így nem örülnék neki, ha egyik éjjel egy fegyveres rontana a házadba és lövések hangjára ébrednék… Vagy valami hasonló – vont vállat.

- Áh – bólintottam. – Ez korrekt válasz – mondtam hűvösen, majd jobban összehúztam magam. 

- Csak vicceltem – jegyezte meg kissé viccesnek szánt hangnemben, de nem jött be. Totálisan letörtem. Elképzeltem, ahogy éppen az egyik legszebb álmomat élem, mikor valaki rám töri az ajtót fegyverrel a kezében. Kirángat az ágyból, én küzdök ellene, majd lepuffant.

- Nem volt jó vicc – mondtam, miközben újra kirázott a hideg. – Sajnos élénk fantáziám van, úgyhogy a helyzetet nem volt nehéz vizualizálnom… – tettem hozzá keserűen. Ahogy végiggondoltam jelenlegi helyzetünk, mondhatni, hogy igazán ironikus. Sasuke próbál jobb kedvre deríteni, még mosolyog is, ami rá igazán nem jellemző. Eközben rajtam eluralkodott a keserűség, a közömbösség és az ironikus hangnem. Mindezek mellett jelen van egy adag félelem, ami kezd csillapodni.

- Ne legyél ennyire pesszimista – vetette oda, majd a kezembe nyomta az egyik borospoharat, amit az előbb emelt el az asztalról.

- Igyekszem – erőltettem egy mosolyt az arcomra, ami sokkal inkább egy grimasz lett, majd belekortyoltam az italomba. Édes, enyhén savas, ízletes vörösbor. 

- Inkább mesélj arról, miért akarsz híres színésznő lenni? – kezdett bele a tématerelésbe.

- Hogy miért… Talán azért, mert kiskoromban voltunk a szüleimmel egy előadáson. A színésznő hihetetlenül jól alakított. A közönség állva tapsolt, és visszhangzott a taps a teremben. Éreztem, ahogy lüktet a közönség szeretete. Akkor elhatároztam, hogy egyszer én is elérem azt. A szüleim természetesen ellenkeztek, főleg hogy kitűnő voltam még gimnáziumban is, és a reáltantárgyak jobban mentek, mint az irodalom vagy a nyelvtan. Nem egy vitánk volt ebből adódóan, de végül felvettek a színművészetire. Eleinte pocsékul játszottam, aminek következtében totál magam alá kerültem. Aztán sikerült felállom, és elszántan törtem a célom felé. Ahogy elvégeztem az iskolát, meg is kaptam az első szerepem a Konoha társulatnál. Tsunade személyesen keresett fel, mivel látta az iskola egyik darabját, és az ő szavait használva: látta bennem a lehetőséget… – meséltem el röviden a színésznői karrierem kezdetét. Sasuke figyelmesen végighallgatott, néha bólogatott. Beszéd közben végül csak megnyugodtam, és az utolsó mondatoknál mondhatni, újra önmagam voltam.

- Csak egyet nem értek… Miért nem mentél akkor valami vegyésznek vagy biológusnak, esetleg mérnöknek, ha jobban szeretted az ezekhez kapcsolódó tárgyakat? – tette fel a logikus kérdést.

- Hát, erre magam sem tudom a választ. Talán egyszerűen bizonyítani akartam magamnak és a világnak, hogy képes vagyok erre. Kicsit makacs vagyok… – mondtam halkan kuncogva.

- Azt tudom… Elég volt ez a pár heti ismeretség, hogy ezt a tulajdonságod kiismerjem – mondta mosolyogva. A délután további részében pár dolgot sikerült megtudnom Sasukéről. Először, hogy tud mosolyogni! Ez egy igazán nagy előrelépés, mivel megmutatta, hogy van egy érző lény a közömbösség maszkja mögött. Másodszor kiderült, hogy egészen véletlenül került a színészkedéssel kapcsolatba. Még gimis volt, mikor kötelező jelleggel rásóztak egy szerepet. Ekkor valakinek a szülője (akiről kiderült, hogy színházigazgató) felismerte a fiú tehetségét, és ajánlatot tett neki. És harmadszor kiderült, hogy tényleg ízlett neki a spagettim.

- Tényleg? – néztem rá kérdőn, hatalmas vigyorral az arcomon, mire kissé elpirult.

- Ja, egész finom volt… Kifejezetten ízlett – mondta halkan, miközben a falat fixírozta.

- Kjáá – hagyta el ajkaim egy örömteljes sikoly, miközben Sasuke úgy nézett rám, mint egy őrültre. – Még soha senki nem dicsérte meg a főztöm, szóval ez most nagyon jólesett – lelkendeztem talán túl sok energiával, aminek biztos, hogy a bor volt az oka.

- Te becsiccsentettél – nézett rám egy féloldalas mosollyal, ami kifejezetten jól állt neki. Ha lehet, még szexisebbé tette.

- Tudod… ha mosolyogsz, sokkal szexibb vagy, mint általában, közömbös arckifejezéssel. A barátnőd is biztos ezért szeretett beléd – mondtam elgondolkodva, majd újabb korty bor kúszott végig a torkomon.

- Barátnő? – kérdezett meglepetten.

- Tutira van csajod… – ismételtem magam. – És az is biztos, hogy a mosolyod jobban szereti, mint a citrompofád – fejtettem ki kicsit bővebben, mire elkezdett hangosan nevetni. – Most mi van? – kérdeztem megszeppenve.

- Nincs barátnőm – válaszolt, miután befejezte a nevetést.

- Nincs? – Inonak tényleg igaza volt. De vajon honnan tudhatta?

- Most mi van? – nézett rám kíváncsian, mivel a „Nincs barátnőm” mondata óta döbbenet ült az arcomon. Egyrészt a mondat jelentése miatt, másrészt az Ino által tett helyes ténymegállapítás miatt.

- Cs… csak eszembe jutott, hogy mit mondott Ino, de mindegy… – hebegtem össze-vissza.

- Értem – mosolyodott el megint, mire halványan elpirultam. – Neked pedig jól áll, ha egy kicsit be vagy csiccsentve – vigyorgott, hogy az egész hibátlan fogsorát láthattam.