Másnap újult erővel indultam el az iskolába. Eltökélt szándékom volt, hogy megakadályozom, hogy Ino lenyúlja előlem Narutót.

„Mostantól megváltozom, nem leszek olyan nyuszi, mint régen! Mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy többet lehessek Narutóval, és nem jövök zavarba, nem pirulok el, hanem lazán és magabiztosan fogok viselkedni! Ha az a kis jöttment liba meg tudja csinálni, akkor én is!” – mondogattam magamnak útközben. 

Az ajtón belépve reménykedtem benne, hogy megint összefutok vele, úgy, mint tegnap reggel. Eldöntöttem, hogy ha ma is így lesz, akkor váltok vele néhány szót. Azonban sajnos amikor végeztem a szekrényemnél, nem Narutóba, hanem abba az emberbe botlottam, akit a hátam közepére se kívántam.

– Szia, Hinata! Ne haragudj, de nem találom a 3/B termet. Tudnál nekem segíteni? – nézett rám kétségbeesetten Ino.

„Még mit nem?! Pont a legnagyobb ellenségemnek segítsek? Kizárt! Töltse csak a reggelét keresgéléssel, legalább addig sem csüng Narutón!” 

Gyorsan elküldtem egy hamis mosoly kíséretében az ellenkező irányba, és odaálltam a büfé mellé, mintha a kínálatot nézegetném, de igazából csak azt vártam, hogy Naruto felbukkanjon. Ma sokkal korábban beértem a suliba, így gondoltam, hogy még nincs a teremben.

Körülbelül tíz perc ácsingózás után már kezdtem nagyon unni a várakozást, és azon gondolkodtam, hogy inkább elindulok, de akkor végre megjelent. A szekrényéhez ment, és levette a kabátját. Mint mindig, most is lenyűgözött széles válla és férfias felsőteste, ami még pulóveren keresztül is szembetűnő volt.

„Legszívesebben most rögtön odamennék és letépnék róla mindent…” – kezdtem el megint fantáziálgatni, de leállítottam magam. 

„Most nincs idő ilyenekre! Össze kell szednem magam! Magabiztosan odasétálok hozzá, beszélgetni kezdek vele, és ráébresztem, hogy én mennyivel jobb vagyok Inónál. Igen, ezt fogom tenni!” – határoztam el magam.

– Szia, Naruto! Mi újság? Hogy vagy? – mentem oda hozzá. Közben ezernyi pillangót éreztem a gyomromban, de megpróbáltam nem foglalkozni vele. 

– Szia, Hinata! – mosolygott rám. – Nincs semmi érdekes, megvagyok. Veled mi a helyzet? Készültél a töridogára? 

„Annyira édes, amikor mosolyog!”

– Én is jól vagyok. Igen, átolvastam párszor – válaszoltam, miközben elmerültem azokban a gyönyörű, kék szemekben. 

„Egyszerűen tökéletes. Nincs rá más szó” – tűnődtem el megint. Ekkor azonban Ino nyávogása visszarántott a valóságba.

– Ne haragudj, Hinata, de én még mindig nem találom a 3/B termet – jött oda hozzám.

„Ezt nem hiszem el! Már megint itt van ez a szőke liba, és tönkreteszi a tervemet Narutóval!” – dühöngtem magamban.

– Bocsi, biztosan eltévesztettem – válaszoltam neki őszinte megbánással, ugyanis már tényleg sajnáltam, hogy nem a valódi utat mutattam meg neki.

– Mehetünk együtt, úgyis közösen lesz óránk – szólt közbe kedvesen Naruto.

„Ennyit az ötletemről” – gondoltam magamban, aztán ügyelve arra, hogy én menjek Naruto mellett, elindultam velük a terembe.

A harmadik óránk testnevelés volt. Ha nincs felmérés, akkor általában bemelegítünk, aztán röplabdázni szoktunk.

Mi Temarival rendszerint végigszenvedjük az óra első felét, aztán elbújunk a tornaterem egyik rejtett zugába, nehogy véletlenül kiválasszanak minket a játékhoz. Ha a veszély elmúlt, leülünk egy padra, és kicsengetésig beszélgetünk.

Mindenki tudja, még a tanárnő is, hogy milyen lusták vagyunk, de szerencsére még ő sem szokott szólni érte, mert egyszerre úgyis csak két csapat fér el a teremben, az meg tizenkét ember, és hamar összejön.

A mai óra azonban máshogy végződött, mint a többi. Amikor a röplabdához készülődtünk, Ino örömmel futott oda Narutóhoz és Saihoz, hogy legyenek vele egy csapatban. Rögtön felment bennem a pumpa, mert tudtam, hogy ez is csak a nyomulás egyik eszköze.

– Most mit csináljak? – fordultam kétségbeesetten barátnőmhöz.

Temari meg sem hallotta a kérdésemet. A térdén könyökölve, apró sóhajokat hallatva bámult meredten a semmibe.

– Temari, Temari! – kezdtem el a nevén szólongatni, de semmi válasz. Ekkor kíváncsi lettem, hogy mit figyel ennyire. Hasonló pozícióba döntöttem a fejemet, és rögtön megláttam barátnőm álmodozásának tárgyát.

Shikamaru lazán, karba tett kézzel dőlt neki a falnak, és bámult ki az ablakon. Ha valaki, akkor ő még nálunk is lustább volt, ezért úgy tippeltem, hogy a csapatválasztás végét várja, hogy utána leülhessen és feltűnésmentesen aludhasson egy kicsit. Ennek ellenére meg kell hagyni, hogy tényleg cuki volt, de számomra mint pasi Narutót meg sem közelítette.

Rájöttem, hogy Temarira most nem számíthatok. Ha valami csoda folytán mégis meghallana, és rám figyelne, akkor sem tudna tanácsot adni Inóval kapcsolatban, mert még mindig Shikamaru hatása alatt állna.

Hirtelen ötlettől vezérelve Inóékhoz siettem, és még magamat is megleptem, amikor megkérdeztem, hogy lehetek-e a csapatukban.

Csend támadt, és mindenki úgy nézett rám, mintha kísértetet láttak volna. Valószínűleg nagyon elképesztettem a többieket, és éppen mikor Naruto válaszolt volna, a tanárnő közbevágott.

– Ebben a csapatban már elég ember van, csatlakozz a másikhoz! – utasított, én pedig már nem vitatkozhattam, elvégre az előbb azt mondtam, hogy játszani szeretnék.

Belül átkoztam magam, amikor elkezdtük, és észrevettem, hogy Ino milyen jól röplabdázik. Különösen az idegesített, hogy a többiek még dicsérgették is, ő pedig kuncogva fogadta a gratulációkat.

Aztán amikor már Naruto is mondta neki, hogy ügyes, végleg betelt nálam a pohár. Akármennyire is kezdő voltam, szerettem volna legyőzni.

Ekkor Tentennek sikerült pontot szereznie, és forgás következett. Amikor kiderült, hogy nekem kell szerválni, kicsit megszeppentem, mert Ino játéka után nagyon nem szerettem volna bénázni, de erőt vettem magamon.

„Menni fog, nyugi!” – mondtam magamnak, miközben a festett szőkét figyeltem.

Minden haragom benne volt a szervában, amit Ino felé küldtem. Abban reménykedtem, hogy nem tudja majd visszaütni, de arra, hogy fejbe is találom, nem számítottam.

A labda olyan erővel csapódott neki, hogy még el is esett. Nagyon elcsodálkoztam, hogy ekkorát tudtam ütni, és mások is nagyot néztek.

– Basszus! Ne haragudj, nem akartam! – rohantam oda hozzá, és Oscar-díjas alakítást nyújtva előadtam, hogy mennyire sajnálom.

Fejét vakargatva felállt a földről, és rám nézett.

– Semmi baj, tudom, hogy nem direkt volt – mondta.

Sai és Naruto elkísérték őt az orvosiba, ami miatt kicsit megint féltékeny lettem, de úgy éreztem, hogy összességében még így is megérte.

Délután szerencsére nem kellett mennem vezetni, de a tizenöt éves húgomnak, Hanabinak sikerült kellemetlen meglepetést okoznia nekem.

Éppen a szekrényemet rendezgettem, amikor észrevettem, hogy nincs meg az egyik kedvenc felsőm. Rögtön tudtam, hogy ő nyúlta le, mert már nem ez volt az első alkalom.

– Hanabi! – kiáltottam neki mérgesen.

Pár perc múlva ártatlan fejet vágva jelent meg a szobámban.

– Hol van a halványlila pólóm? – tértem rá a lényegre.

– Honnan tudjam? – kérdezte tettetett felháborodással. Engem nem tudott átverni. Ismertem, mint a rossz pénzt.

– Ne hazudj! Tudom, hogy te vetted el – pirítottam rá.

– Jó, tényleg én voltam – vallotta be megbánóan.

– Tudod, hogy nem szeretem, ha a ruháim között kutakodsz. Minek kell neked a felsőm? – néztem rá szigorúan.

– Neked sokkal jobb cuccaid vannak, mint nekem, és szükségem van valamire, mert pénteken Valentin-nap lesz, és Konohamaru randira hívott! – mentegetőzött.

„Valentin-nap? Teljesen el is felejtettem.”

– Rendben, kölcsönadom, de máskor kérdezz meg! – válaszoltam neki, ő pedig annyira örült, hogy még meg is ölelt, amikor megköszönte.


„Milyen szerencsés, hogy a kiszemeltjével töltheti a Valentin-napot” – gondoltam, miután kiment a szobámból.

Pár perc múlva villámcsapásként ért a felismerés. Ha nem cselekszem, akkor lehet, hogy Ino is eléri Narutónál, hogy elhívja őt valahová, ezt pedig semmiképpen nem hagyhatom. Eldöntöttem, hogy akármilyen nehéz is lesz, elmondom Narutónak, hogy mit érzek iránta, és megkérdezem tőle, hogy szeretné-e velem tölteni a szerelmesek napját.