Mint mindig, most is a legszebb álmomból keltett fel a telefonom. Halk szitkozódások közepette nyomtam meg a szundit és helyeztem vissza a készüléket az ágyam melletti székre. 

„Nem hiszem el, hogy már megint hétfő van!” 

Bosszankodva fordultam át a másik oldalamra, de amint kezdtem újra kényelembe helyezni magam, már szólt is az a rettenetes hang. „Ezt nem hiszem el!” Újra kinyomtam, és visszafeküdtem. 

Pár perc múlva a szívroham kerülgetett, mert rájöttem, hogy ez már nem a szundi, és simán elaludhattam. Idegesen néztem meg a telefonom, és megállapítottam, hogy tíz percem van elkészülni. 

Gyors fogmosás, öltözködés és fésülködés után felkaptam a táskám, és már rohantam is.

Szokásomhoz híven akkor értem oda a buszmegállóba, amikor a busz már bent állt. Lihegve sétáltam fel a lépcsőn, és kerestem magamnak helyet. Az ablak mellé ültem, és félig alvó üzemmódban pásztáztam a tájat egész úton. 

Leszállás után morcosan tettem meg az utat a piros téglás épületig. Kedvetlenül köszöntem a portásnak, de rögtön mosolyra húzódott a szám, amikor a szekrényeknél megláttam őt. 

Farmernadrágot és szeméhez illő, tengerkék színű inget viselt. Szőke fürtjei kócosan, mégis szexisen hullottak tarkójára, arra emlékeztetve engem, hogy miért is szerettem bele.

– Jó reggelt, Hinata! – köszönt azon az édes hangján.

– Neked is, Naruto! – válaszoltam, miközben elmerültem azokban a gyönyörű szemekben.

Odaléptem a szekrényemhez, ő pedig elsuhant mögöttem olyan illatfelhőt hagyva maga után, amitől mindig beindul a fantáziám.


Valószínűleg nagyon elmerenghettem, mert egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a legjobb barátnőm skandálja a nevem.

– Hinata, minden oké?

– Szia, Temari! Bocsi, csak egy kicsit elkalandoztam – magyarázkodtam zavaromban.

– Megint Naruto?

– Igen. Ma különösen jól néz ki. Ha láttad volna… – mosolyogtam. 

– Láttam. Az előbb találkoztam vele én is, de engem nem nyűgözött le.

– Ja, tényleg – kaptam a fejemhez. – Majdnem elfelejtettem, hogy neked a fekete, hosszú hajú fiúk jönnek be – vigyorogtam.

– Nem fiúk, csak egy! – javított ki mosolyogva, aztán elindultunk a terembe. 

Lepakoltam a cuccom a padra, aztán buzgón elkezdtem olvasni a könyvemet, mert féltem, hogy felelni fogunk. Nem is sejtettem, hogy a számonkérésnél sokkal rosszabb következik.

Becsengetés után az osztályfőnök egy magas, vékony, szőke hajú lánnyal érkezett, aki már elsőre sem volt nekem szimpatikus.

– Ő itt az új osztálytársatok, Yamanaka Ino. Nemrég költöztek a városba a szüleivel – mutatta be.

– Sziasztok! – köszönt nyájas hangon, és idióta vigyorral a képén.

– Ino, kérlek, foglalj helyet valahol!

Majdnem kiestem a padból, amikor megláttam, hogy hova készül lepakolni a picsáját. Az én Narutóm padja felé vette az irányt.

„Ezt nem hiszem el! Mégis mit képzel ez magáról? Már hónapok óta gyűjtöm magamban a bátorságot, hogy odaüljek, erre ez megjelenik, és simán megteszi helyettem. Tuti, hogy kiszúrta magának.”

– Valami baj van, Hinata? – kérdezte a vöröslő fejemen kidudorodó ereket bámulva Temari.

– Az nem kifejezés! Nézd meg, hogy hova ült le az a ribanc! – mutattam arra.

– Nyugi. Ez még nem jelent semmit – intett le.

– Már hogy nyugodhatnék meg?! Tuti, hogy akar valamit! Nem lehet véletlen, hogy itt egy csomó üres hely, és ő pont Naruto mellé ült le.

– Lehet, hogy szeret hátul ülni.

– Hátul is van másik hely. Ez a csaj akar valamit, hidd el!

Temari megforgatta a szemeit, aztán visszadőlt a padra aludni. Valószínűleg nem hitt nekem, de nem volt kedve vitatkozni. Mindegy, most nem törődhetek azzal, hogy megmagyarázzam neki, majd úgyis rájön. Az a legfontosabb, hogy kigondoljam, hogyan tüntethetem el innen ezt a libát.

Az ebédlőben üldögéltem, és a cézár salátámmal játszottam, amit más esetben már rég befaltam volna, mivel imádom, de most még ehhez sem volt kedvem. Ino teljesen tönkretette a napom. Nem elég, hogy a szerelmem mellé ült, de láttam, hogy az órák alatt többször beszélgetett is vele, én pedig még mindig nem tudtam, hogy hogyan koptathatnám le róla. 

– Nem ízlik? – csodálkozott Temari.

– Nincs étvágyam… – válaszoltam még mindig az ételt bámulva.

– Ino miatt? 

– Igen. Mi lesz, ha összejönnek? Nem tudnám elviselni, ha előttem nyalnák-falnák egymást – néztem rá kétségbeesetten.

– Rémeket látsz, nincs köztük semmi – intett le.

– Könnyű azt mondani, de mit csinálnál, ha Shikamaru mellé ült volna le? Téged nem zavarna? – néztem a szemébe.

– Így belegondolva – tűnődött el – lehet, hogy igen.

– Na látod!

– Sziasztok, csajok! Mi újság? – telepedett le mellénk egy-egy tálcával Tenten és Sakura.

– Semmi érdekes – válaszoltuk.

– Dumáltatok már az új csajjal? – érdeklődött Sakura. – Tök jó fej!

– Azzal a festett szőkével?

– Most ezt miért mondod, Hinata? – csodálkozott Tenten.

– Nem érdekes, csak nekem nem szimpatikus – válaszoltam. Nem akartam elárulni nekik, hogy mi zavar.

– Pedig aranyos. Ha beszélgetnél vele, te is rájönnél – mosolygott Sakura.

– Aha, biztos.

– Nézzétek! – mutatott balra Tenten. – Pont most készül ő is kajálni. Hívjuk ide!

– Felőlem – válaszoltam flegmán, mert nem akartam vitatkozni. Végül is nem árt, ha megismerem az ellenséget.

A csajok intettek neki, ő pedig ugyanazzal az idióta vigyorral a képén jött oda hozzánk, amit már délelőtt is idegesítőnek találtam. 

Gyorsan magamra erőltettem egy mosolyt, aztán figyelni kezdtem. Úgy gondoltam, hogy minden információ fontos annak érdekében, hogy rájöjjek, hogyan iktathatom ki. 

A lányok kérdezgették zenéről, filmekről, hobbiról, de sajnos semmi érdekes nem derült ki róla. Mikor aztán megunták a faggatózást, és csend támadt, én feltettem azt a kérdést, ami igazán érdekelt.

– A fiúkat milyennek találod? Nem tetszett meg valaki? – néztem rá kedvesen. Pontosabban próbáltam kedves fejet vágni, de közben elkerekedett szemekkel fürkésztem a tekintetét. Szerettem volna mindent kiolvasni belőle.

– Hát… nem igazán ismerem még őket – próbálta terelni a témát, de én nem hagytam.

– Külsőre értem. Bejön valaki így elsőre? – faggatóztam tovább.

– Az egyik fiú nagyon szimpatikus nekem, de nem szeretnék többet mondani – pirult el. Nem mintha ilyesmivel meg tudott volna hatni. Aki ilyen merészen viselkedett, az ne játssza meg az ártatlan kislányt! 

Nagy önuralom kellett hozzá, hogy ne dörgöljem már most Temari orra alá, hogy igazam volt, ahhoz meg még nagyobb, hogy ne borítsam a kajámat arra az álszent libára, ezért menekülőre fogtam. 

– Nem megyünk, Temari? – néztem rá barátnőmre.

– Mehetünk – válaszolta kissé meglepetten.


– Én megmondtam! – súgtam neki, amikor már kellő távolságban voltunk.

– Mit? – nézett rám értetlenül Temari.

– Azt, hogy Naruto kell neki! – világosítottam fel, miközben azon csodálkoztam, hogy erre magától még nem jött rá.

– Csak azt mondta, hogy tetszik neki valaki, de azt nem, hogy Naruto az! – hitetlenkedett.

– Rakd már össze a képet! – pirítottam rá. – Leült mellé, aztán majdnem minden szünetben vele beszélgetett. Nem is volt ideje más fiúval ismerkedni!

– Végül is van benne valami – nézett rám egyetértően.

„ Na végre! Leesett neki.”

A nap további része gyorsan eltelt, de ezzel még nem ért véget szenvedéseim sora, mert délután vezetnem kellett. Gyűlöltem, mert mindig azon izgultam, hogy mikor szúrok el valamit. Már rég túl voltam a kötelező óraszámon, de még mindig nem volt vizsgaidőpontom.

A parkolások nem mentek, főleg a hátramenetesek, és a túlzott izgulás miatt a sebességet sem mindig mertem tartani. Már nagyon elegem volt! Próbáltam változtatni, de úgy éreztem, hogy nem megy. Már megbántam, hogy elkezdtem az egészet, pedig az oktatóm szerint menne minden, ha el tudnám engedni magam.

Ő egyébként nagyon jó fej volt, mindig próbált viccelődni meg dumálni velem, hogy ne legyek ideges. Csodáltam is, hogy még nincs elege belőlem.

A mai vezetés is hasonlóan telt, mint a többi. Megint sokat bénáztam, amitől persze még jobban elment a kedvem, és még rosszabbul éreztem magam.

Amikor hazaértem, nem vágytam másra, csak egy forró fürdőre, és egy kis alvásra. Persze ezt nem tehettem meg, mert ott volt még a házim is. 

„Micsoda szörnyű nap volt ez!” – mondtam magamnak, amikor végre végeztem a leckével, és a kádban ültem. Ismét eszembe jutott az új csaj, és hogy még mindig nem tudtam, hogyan koptassam le Narutóról.

Megtörölköztem, felvettem a pizsamámat, és egy kis tévézés után azzal a reménnyel hajtottam álomra a fejem, hogy a következő nap jobb lesz.