Sasuke
Egész éjszaka alig aludtam valamicskét. Folyton ő járt a fejemben, még most sem bírtam elhinni, hogy ő meg én tényleg együtt vagyunk. Persze, most kivételesen nem kell pajzán dolgokra gondolni, most nem a miatt szenvedtem egész este. Inkább a hiánya volt az, ami egészen reggelig kínzott. Jobb lett volna, ha feljön hozzám. Ha egész végig a karjaimban tartom, de nem volt merszem már az elején ilyet kérni tőle. Még a végén valami szex mániás perverznek néz, akinek csak azon jár az agya, miként húzhatja meg a csaját. Nem akartam rossz benyomást tenni, valahogy ennél még a szenvedés is jobb volt.
Ekkor viszont fény gyulladt az agyamban. Tényleg a CSAJOM. Vagy is nagyon reméltem, hogy az a tegnapi dolog nem csak egy álom volt, hogy az agyam még csak véletlenül sem szórakozik velem ilyesmin. Mert én se hogy sem találnám viccesnek.
- Csak az enyém – suttogtam hirtelen a semmibe, egy bamba vigyorral a képemen. – és szeret – a szívem megint csordultig telt boldogsággal, miközben a párnámat szorongattam, mint valami idióta.
Életemben nem viselkedtem még így, és remélni tudtam, hogy senki más nem veszi el az agyam, mert rajta kívül nem akarok mást. A szívem legyen csak az övé, más ne birtokolja. Ne lopja el az én icipici Sakurámtól.
Míg én ezen agyaltam észre sem vettem, hogy a telefon legalább két perce itt zenél mellettem. Nagy nehezen ülő helyzetbe tornásztam magam, és kíváncsian vizslattam a képernyőn villogó ébresztőt. Az arcomra megint széles mosoly húzódott, lelkesen pattantam ki az ágyból, miután kinyomtam.
Először a szekrényhez mentem, ahonnan kivettem az enapi ruhámat, majd gyorsan bele is bújtam. Egy sötétkék nadrág és egy kék-fehér kockás inget vettem fel. Az ingnek az első két gombját nyitva hagyta, nem volt kedvem nyakig beöltözni. Elővettem még a fekete pulcsimat, majd átmasíroztam a konyhába, ahol letettem a szék támlájára a pulcsit, és a teafőzőhöz sétáltam. Kikeresetem –az e pillanatban a legmegfelelőbbnek tűnő filtert – és bekészítettem a teafőzőbe, végül megnyomtam a kis gombot.
Míg az édes, piros színű nedű lecsordogált a kis masinában bementem a fürdőszobába, hogy a szétfetrengett hajamat is rendbe szedjem. Mosolyogva álltam neki a készülődésnek. És meglepő módon se perc alatt el is készültem vele, pedig általában legalább tizenöt percig a tükör előtt szoktam készülődni, mire normálisan nézek ki.
A tükör előtt állva elég könnyen megállapítottam, hogy az a lány tényleg nincs rám jó hatással. Kora reggel így vigyorogni a tükör előtt… egyáltalán nem volt normális rám nézve. A szemeim is vígan csillogtak, még a szívem is telis-tele volt szerelemmel. Ennél jobban már ki se mutathattam volna a Sakura iránti csodálatomat. Már ha csak rá gondoltam, attól teljesen megkergültem. Alig vártam már, hogy megint lássam, még ha ezt, azt is jelenti, hogy nem érinthetem meg. Elég csak a közelében lennem, hogy biztonságban tudjam. Engem már ez is megnyugtatott.
Ahogy elkészültem visszabotorkáltam a frissen lefőzött teámhoz, amit egy bögrébe kiöntve kezdtem iszogatni. Megbódított a cseresznye íz, őt juttatta az eszembe. Milyen jó lenne, ha itt lenne… Akkor valószínűleg nem ezt a piros nedűt kóstolgatnám, és sokkal szórakoztatóbb is lenne, mint ez az egyhelyben való ácsorgás.
Miután kiittam a teát az utolsó cseppig a pohárból, a mosogatóba tettem, és gyorsan eltöröltem, aztán visszaraktam a helyére. A nappaliba való pakolás közben – ami annyiból állt, hogy egy helyre pakoltam a cuccaimat – belebújtam a cipőmbe. Ezután felkaptam a vékonyabb kabátomat, majd a táskáért nyúlva elhagytam a lakást. Mosolyogva róttam a lépcsőfokokat, nem volt kedvem liftezni. Mielőtt kiléptem volna az ajtón, még odaintettem a portásnak, aki szintén mosolygott, bár nagy valószínűséggel az idétlen képem miatt.
A panel előtt parkoló kocsimhoz sétáltam. Gyors léptekkel körbe jártam gyanús karcolások, foltok után kutatva, majd miután nem találtam semmi aggasztót, ami miatt bosszankodhatnék beültem, és beletapostam a gázba. Tíz perc alatt ott voltam, a lábaim ösztönösen pattantak ki az után, hogy leparkoltam a szokásos helyre. A szívverésem a kétszeresére nőtt, már csak annak a gondolatától is, hogy nem sokára megint láthatom Sakurát. A tegnapi nap után a szervezetem szinte minden pillanatban kívánta őt. Komolyan, még a víz sem esett még olyan jól, mint mikor ő a közelembe jött.
Gyors léptekkel elindultam az iskola bejárata felé, mikor a tekintetem szinte már ösztönösen keresgélni kezdte szívem választottját, akin most egy igen csak rövidke ruha volt, ami kb. a térdéig érhetett. Halovány rózsaszín volt, nagy zöld virágokkal, egy szintén rózsaszín cipővel, meg egy zöld pulcsival. Csinos volt, még is roppantul idegesített, ahogy a többi srác utána fütyült. Ő pedig pironkodva fogadta ezeket a gesztusokat.
Düh áradt szét bennem, vagy talán csak féltékenység? Igazán szemre való hölgyecske volt, nem tagadom, még is felbaszott, ahogy ilyen lenge ruhában képes volt kilépni az utcára úgy, hogy közben rettentően fújt a szél, sokkal hűvösebb volt a kelleténél. A dühöm többi része pedig a többi hím felé irányult, akik kaján vigyorral az arcukon méregették az én kis angyalkámat. Rossz nővel kezdtek ki az biztos. Főleg, hogy az enyém volt, és nem engedem, hogy ilyen idióta kölykök csak úgy elvegyék tőlem.
De ahogy egyre közelebb ért hozzám, a szívem egyre inkább megenyhült, nem tudtam rá haragudni, főleg mikor rám emelte azokat a csodás szemeit. Mikor tekintetünk összetalálkozott a szívem nagyot dobbant, és mintha ő is zavarba jött volna egy kicsit. Nagyon aranyos volt a kipirult arcával, a remegő térdeivel. Ráadásul idegességében még azokra a csábos ajkaira is ráharapott. Istenem, mit meg nem adnék azért, hogy most kettesben legyünk. Szívesen magamhoz ölelném, csókolnám, és elmondanám ezerszer is, hogy mennyire szeretem őt.
Mikor mellém ért ösztönösen félre álltam, hogy előrébb engedjem. Egy pillanatra megtorpant. Zavartan gyűrögette a szoknyáját, végül egy nagy levegőt véve rám nézett, megint.
- Jó reggelt sensei – suttogta, majd egy félszeg mosollyal tovább ment.
- Jó reggelt – motyogtam immár magamnak.
Most már tényleg utána akartam menni. Nagyon jó lett volna ebben a percben egy üres teremben lenni vele, ahol… köhm… igazán szép dolgokat tudnék vele művelni.
Miután eltűnt a folyosó végén, zakatoló szívvel mentem fel a tanáraiba, és pakoltam le a cuccaimat. Szinte más se járt a fejemben, csak az, hogy mennyire csinos, és hogy mennyire is szeretem ezt a buta kis angyalkát.
Lelkesen készítettem elő a könyveket, jegyzeteket, amik az órához szükségesek lehetnek, majd lementem a büfébe egy szendvicsért, amit jó ízűen elmajszoltam még az óra kezdés előtt, aztán elindultam a megfelelő terem felé,
Három negyed kettőkor ért véget az utolsó. Könnyed léptekkel hagytam el a termet, és indultam el a tanáriba, csak hogy út közben megint bele botlottam Sakurába, aki egy igen heves vitát fojtatott Karinnal. És ez nagyon nem tetszett.
- Simán mondhattál volna neki igent és akkor most nem került volna ilyen helyzetbe – magyarázta Karin felháborodottan, mire az én kis rózsaszín hercegnőm idegesen ütött bel a szekrénybe.
- Már tizedszer ismétlem el, hogy NEM SZERETEM – kelt ki magából – szóval nem az én hibám, hogy egy marha.
- Ha jobban figyelembe vetted volna az érzéseit…
- Basszus Karin – a hangja felháborodottan csengett. Valahogy kezdett derengeni kiről is van szó. – én nem vagyok olyan, mint te. Hogy bárhol, bármikor és bárkivel együtt legyek, csak mert a másik fél ezt akarja. Nekem szükségem van érzésekre, a kölcsönös szeretetre. Az egyéjszakás kalandok nem érdekelnek.
- Pedig manapság nem sok olyan férfi van, aki tisztességes szándékkal közeledik egy nőhöz.
- Nekem nem akármelyik kell – rázta meg Saku a fejét, a hangja is elhalkult. – csak egy ember…
Érzetem, hogy egy pillanatra kiszökik az arcomból a vér, és a szívem heves kalapálásba kezd a mellkasomban.
Jaj, kicsim, nekem sincs másra szükségem… - gondoltam magamban, miközben egy pillanatra sem vettem le róla a szemem. Annyira, de annyira szerettem ezt a gyönyörű virágszálat, aki csak és kizárólag az enyém.
- Álomvilágban élsz – sóhajtotta a vörös – manapság elég kevés olyan ember van, aki nem csak szórakozásból van veled.
- Én ismerek olyan személyt, aki tényleg komolyan gondolja, és nem játszik.
- Hát te tudod – vonta meg a vállát, majd sarkon fordult – csak aztán ne hogy sírás legyen a vége – még egy pillanatra hátra pillantott, és egy bátorító mosolyt küldött a lánynak. Majd rám szegezte szemeit. Tétovázott, majd nem törődve velem elment.
Nem bírtam megállni, hogy ne mennyek oda, és öleljem meg a szerelem, miután Karin eltűnt a folyosó végén. Puszit nyomtam a vállára, és magam felé fordítottam.
- Hiányoztál – suttogtam az ajkaiba, és máris birtokba vettem őket. Finoman kóstolgattam, minden négyzet centiméterét kiélvezve.
Édesen nyögött minden apró érintésem után. Istenem, még is hogy bírtam ki, hogy eddig nem éreztem? Hogy ilyen sokáig kellett távol maradnom tőle?
- Nekem is hiányoztál – suttogta két csók között. Majd megint birtokba vettem.
Hosszú percek teltek el így ölelve, csókolva a másikat. Nagyon jól, tudtam, hogy nem kéne ennyire feltűnő helyen csinálnunk, de nem volt szívem elengedni őt. Folyton érezni akarom, mellette lenni, vigyázni rá. Úgy szerettem.
- Talán jobb lenne egy nyugisabb helyet keresni, ahol biztos, hogy nem látnak meg – egy puszit nyomott a számomra, majd eltávolodott annyira, hogy a szemembe tudjon nézni. Ez legalább egy kicsit kijózanított.
- Lehet – bólintottam rá.
A keze után kaptam, összekulcsoltam ujjainkat és egy üres termet keresve elindultunk. A folyosó végén volt is egy. Bekukucskáltam az ajtón, hogy biztos magunk legyünk, és miután megállapítottam, hogy tiszta, behúztam magammal.
A legelső asztalra lepakoltam a cuccaimat, majd felkapva Sakurát az üres részre ültettem, és újból megcsókoltam. Egy pillanatra mintha meglepődött volna rajta, de aztán viszonozta az érintéseket, csókokat. Megmosolyogtam lelkesedését, még közelebb vontam magamhoz.
Szeretem, szeretem, szeretem és még jó sokszor kimondanám ezt a gyönyörű szót. Nem tudom, hogyan mutathatnám ki még jobban, hogy nem akarom elveszíteni, hogy ő a legjobb dolog az életemben, ami eddig velem történt. De azzal is tisztában vagyok, hogy igen nagy baj származhat ebből a kapcsolatból… Nem akartam gondot okozni neki, vagy fájdalmat.
Óvatosan elhúzódtam tőle, egy kicsit bűntudatom támadt emiatt. Mi van, ha kiderül, és esetleg feljelentenek kiskorú megrontásáért. Bár eddig még nem csináltunk olyan dolgokat – ismétlem EDDIG – még bármi megtörténhet, és ebből rohadt nagy baj adódhat a későbbikben. Valószínűleg lecsuknának, hacsak apámnak meg nem esik a drága szíve rajtam, és nem tömi tele a bírónak a zsebét pénzzel, amire nagyon pici az esély.
Jézusom, és csak most tudatosult bennem igazán, hogy anyuék nem is tudják, hogy a saját diákommal kavarok. Hogy mekkora balhé lesz ebből… Még egy dolog, ami miatt a drágalátos fater meg fog gyűlölni, bár már most sem vagyunk túlzottan jóban. Max anyámon keresztül kommunikálunk, ha úgy adódik.
- Mi az? – nyomott egy picurka puszit a homlokomra. Elpirultam.
- Áh, semmi – nyögtem, és szorosan magamhoz öleltem.
Tényleg nagyon óvatosaknak kell lennünk, ne hogy lebukjunk. Mindenre oda kell figyelnünk majd, csak hogy senkinek ne szúrjon szemet. A viselkedésünket is kontrolálnunk kell. Nem szabad nagyobb lelkesedést mutatnunk a másik iránt, ha csak nem kettesben vagyunk. Akkor nyugodtan elengedhetjük magunkat.
Várjunk csak. A találkozásokat, hogy fogjuk megoldani? Mert nem hiszem, hogy kibírnánk, ha csak itt a suliban lennénk együtt. Még is csak jobb, az otthon melegében romantikázni. Még meg is lehetne oldani, hisz van saját lakásom, egyedül élek.
- Valami bánt – makacskodott továbbra is, közben felemelte a fejem, hogy a szemembe tudjon nézni. Aggódott. Nagyon aggaszthatta a dolog.
- Tényleg nem fontos – na, jó ez hazugság. Mert igen is lényeges dolgok ezek.
- Nekem elmondhatsz bármit… - suttogta, és megcsókolt.
Finom, puha ajkai voltak. És csak az enyémek. Egy pillanatra el is feledkeztem minden bajomról.
- Túl lenge ez a ruha – simítottam végig a combján. Kicsit zavarba is jött az érintésemtől, de nem fordult el, vagy nézett más merre.
- Nem tetszik? – pislogott nagyokat.
- De, nagyon is… Csak hát a többi srác – itt elakadtam. Nem szeretem, ha mások is megbámulják őt. Nem akarom, hogy észrevegyék, milyen aranyos.
- Nem érdekelnek – vigyorodott el hirtelen, ami az én arcomra is mosolyt csal – nekem a te véleményed számít, másé nem.
- Akkor jó – sóhajtottam fel.
- Csak te számítasz – és megint belém fojtotta a szót édes ajkaival.
Mikor el akart távolodni, visszarántottam. Nem szerettem volna abba hagyni. El akartam temetkezni az ölelésében, közelségében. És nem gondolni a rossz dolgokra, hisz csak az számít, hogy most az enyém.
Hosszú percek teltek el így, majd engedtem, ő pedig eltávolodott néhány centire tőlem, homlokát az enyémnek támasztotta.
- Az idő kezd hűvössé válni, nem akarom, hogy ilyen ruhákban mászkálj, még megbetegedsz vagy valami…
Elnevette magát. Szinte ittam minden egyes kis kacarászását, ami elhagyta a torkát. Jó volt boldognak látni, hogy én okoztam neki örömöt.
- Rendben – bólintott rá, de még így sem bírta leplezni a boldogságát.
- Szeretlek – suttogtam.
- Én is szeretlek – karolta át a nyakam, majd egy futó csókot lehelt rá – lassan mennem kell –az előbbi mosoly lehervadt az arcáról.
- Nem akarom – csúszott ki hirtelen a számból, mire egy hatalmas cuppanós puszit kaptam az én bugyután vigyorgó barátnőmtől. Valahogy még most sem igazán tudtam elhinni, hogy tényleg együtt vagyunk.
- Muszáj – suttogta. – anya ragaszkodott hozzá, hogy mennyek vele vásárolni. Pedig őszintén szóval szívesebben lennék veled.
- Ha az anyukád mondta, hogy menny, akkor nem fogok ellenszegülni vele.
- Hahaha – elkuncogta magát.
Smaragd zöld szemei, olyan szépen csillogtak a boldogságtól. Valószínűleg én is így nézhettem ki, vagy még rosszabbul.
- Na, jó menny. Mielőtt meggondolom magam – azzal elengedte, és a cuccomért nyúltam.
- Nem haragszol ugye? – biggyesztette le a száját, mint egy kisgyerek.
- Nem – ráztam meg a fejem. Még is hogy haragudhatnék rá?
- Akkor jó – már is visszatért a jó kedve. – elkísérsz a táskámért? – nézett rám kíváncsian, majd helyeslően rábólintottam.
Kéz a kézben sétáltunk végig az immáron üres folyosókon. Lelkesen magyarázott valamit mellettem, de az agyamig már nem jutott el, hogy épp miről is beszél. Valahogy sokkal inkább lekötött az őt való nézés. És nagyon úgy tűnt nem zavarja, hogy nem figyelek rá, pedig imádtam a hangját hallani, még ha épp valami értelmetlenségről is beszélt.
Mikor elértük a termet, nehéz szívvel engedtem el. Egy pillanatra az is megfordult a terembe, hogy nem engedem el, inkább haza viszem magammal, ott azért még is csak megnyugtatóbb a hangulat. És nem is látna, hallana minket senki. Csak mi ketten…
A gondolataim csöppet elkalandoztak. Mire végre összeszedte magát megállt előttem, és egy forró búcsúcsókot lehelt a számra. Utána még percekig öleltem magamhoz, attól félve, hogy már nem lesz az enyém, pedig csak az anyjával megy vásárolni.
Mikor elengedtem, még egyet intett nekem, majd elindult le a lépcsőn. Szomorúan bámultam az tovatűnő alakja után, majd egy sóhajjal visszamentem a tanáriba. Ideje volt már, hogy én is haza térjek a szeretett kis lakásomba.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Szia Brigi :)
Örülök, hogy tetszett. Hát rengeteg fordulat lesz benne, sok mindent reveztem, lesznek szomorúbb és vidámabb részek is, hisz az élet nem habos torta :D Már bele fogtam a következő részbe, de igyekszem befejezni jövő hét utánra. Sajnos holnap vendégségbe megyünk, szóval írni nem tudok majd. >< De nagyon sietek vele :)
Hogy hány fejezetes lesz? Huh azt nem tudom, de még közel sincs a feléhez a történet. Sok mindent terveztem úgy, hogy még egy jó ideig biztos folytatódni fog :)