Sasuke:

Az első nap hihetetlenül hatalmas káosz volt. Először a gépen jutott eszembe, hogy nem is tudok németül. Aztán Sakura sikeresen meglepett, mivel ő igen jól tudott. A ház, amit Chiyo biztosított számunkra, kellemesnek mondható. Természetesen a karácsonyi hangulat uralkodott a házon belül is. A házikóról kívülről pedig kár szót is ejteni, hisz a lágyívű lankákat hó födte, és a fehér, fagyott kristályok a megérkezésünkkor is szállingóztak. A megérkezés és lepakolás utáni tortúra befejeztével az olvasás mellett döntöttem. Alig olvastam el az első bekezdést, mikor pinky egy idegesítően karácsonyi kérdést szegezett nekem.

- Nem lenne jó, ha égne a kandallóban a tűz? Az annyira hangulatos lenne, nem? – próbálkozott, de csak egy apró, „nekem mindegy” vállrándítással elintéztem a dolgot. Szomszédom erre csak felpattant, majd kirohant. Hallottam, ahogy csapkodja a baltával a fát. Kíváncsi lettem, így az ablakhoz léptem, ahonnan pont láttam a lányt. Sokáig eredménytelenül püfölte szegény hasábot, majd egy nyekkenés, és a fa kettéhullott. Meglepődtem. Nem néztem volna ki ebből az apró és törékeny nőből, hogy képes a favágással is megbirkózni. Már többel sikeresen megküzdött, mikor a súlycsoportja fölött álló, hatalmas darabbal próbálkozott. Ekkor döntöttem úgy, hogy talán elkélne egy kis segítség, így felvettem egy kabátot, cipőt, majd kimentem hozzá.

- Meddig szerencsétlenkedsz még? – tettem fel gunyorosan a kérdést, mire meglepetten rezzent össze, a levegőben tartott baltát hirtelen belevágta a fába, majd ijedten nézett rám.


- Úristen! – kiáltotta meglepetten. – Ne ijesztgess! – kiáltott dühösen, miközben arca piros volt a hidegtől és a próbálkozástól. – Inkább segíts, ha nem tetszik valami – bökött a balta irányába, majd összeszedett egy adag felhasogatott fát. Ahogy végzett, szaporán bement, én pedig befejeztem, amit elkezdett. Még vékonyfát is vágtam, hogy sikerüljön meggyújtani. Mikor végeztem, összeszedtem a fát, és bevittem a lánynak, aki épp egy gúlát épített. Mikor végzett, meggyújtotta. 

- Ég! – kezdett tapsikolni, mikor a vörös lángnyelvek a barna fahasábot kezdték nyaldosni. 

- Remek – válaszoltam mogorván, majd ismét kezembe vettem a könyvet. Sajnos a nyugodt ücsörgést nem sokáig bírta társam, így hamar felpattant, és elvonult a konyhába. Zörgött, csörgött, kopogott… Csak abban reménykedtem, hogy nem gyújtja fel a házat. Már vagy másfél órája nem láttam a színét sem, mikor úgy döntöttem, megnézem, mi a fenét művel.


- Te mit csinálsz? – kérdeztem, miközben a könyvet tartó kezem leengedtem magam mellé, majd az ajtófélfának támaszkodtam.

- Minek néz ki? Ezt, kérlek szépen, sütésnek hívják – válaszolta ironikusan.

- Azzal tisztában vagyok – válaszoltam unottan. – Csupán az érdekel, hogy melyik hadseregnek készíted? – Mintha egy egész országnak sütne… Komolyan, nem kellene ennyire túlzásba esnie.

- Éppenséggel magunknak csináltam, de ne zavarjon! – csattant fel, majd újabb értelmetlen szöszmötölésbe kezdett.

- Ennyit? – vontam fel a szemöldököm. – Bár nem ismerem az evési szokásaid, de én nem eszek ennyit – jegyeztem meg gonoszan, de egy, a lánytól nem megszokott, rövid választ kaptam.

- Hm… – Rövid, tömör, általam sokszor használt szó. Meglepett, de nem foglalkoztam vele, csak visszatértem az olvasáshoz. Újabb fél óra után ismét bekukkantottam a konyhába. Még mindig a süteményekkel babrált. Tekintetem végigsiklott a szép mennyiségű süteményen, majd közelebb léptem, és felkaptam egy darabot. Kicsit bátortalanul haraptam bele, de meglepetésemre egész finom volt. Sőt, kifejezetten ízlett. Újabb darabot vettem fel, majd azt is megettem. Talán elfogyhat ez a sok sütemény.

Másnap reggel kávéillatra ébredtem. Ahogy nyújtózkodtam és álmosan füleltem, konyhában sürgölődő személy által keltett félreismerhetetlen zajokra lettem figyelmes. Félig csukott szemekkel bóklásztam a konyháig.

- Jó reggelt! – jött kora reggel egy energiától kicsattanó, vidám hang. – Szereted a palacsintát? 

- Hn… – jött a reflexszerű álmos válasz.

- Az jó! És mit kérsz hozzá? Kakaót vagy lekvárt? – Na, ez most hogy? – futott végig az agyamon. Hiszen nem mondtam, hogy igen. Óvatosan leültem a székre, majd egy egyáltalán nem témához kapcsolódó kérdést tettem fel.

- Kávét főztél? – halkan felsóhajtott a kérdésemre.

- Főztem… – jött a válasz. Aprót bólintottam, de ezt Sakura nem láthatta, mivel háttal állt nekem. Óvatosan felmértem a konyhát, de végül rájöttem, hogy még nem vagyok elég éber egy kávéöntéshez. A lány, mihelyst elkészült a palacsinta, mint egy háziasszony, elém tett mindent, öntött kávét, majd ő is leült. – Jó étvágyat! – mosolygott, majd elkezdett enni. Lassan követtem a példáját. Pár perc csend után ismét megszólalt. – Tudod, mire gondoltam? 

- Mire? – kérdeztem vissza kicsit élénkebben, de a tőlem megszokott, unott hangnemben.

- Tudod, itt szokás Weihnachtsmarktot tartani… – kezdte felvázolni ötletét.

- Mit? – vágtam bele értetlenül. Ne dobálózzon itt számomra idegen szavakkal!

- Karácsonyi vásár! – kaptam meg a választ. – Na, és arra gondoltam, hogy elmehetnénk itt Salzburgban. Hallottam már róla, és azt mondják, nagyon jó szokott lenni. Ihatunk forralt bort, ehetünk Wurstot. Ez ilyen kolbászszerűség – magyarázta.

- Tőlem… – nyögtem lassan, hisz tudtam, hogy ellenkezésnek nincs értelme.

Délután kettő és három között indultunk a városba taxival. A sofőr és Sakura kisebb párbeszédéből nem értettem semmit, de az feltűnt, mikor a lány hevesen tiltakozott, majd zavartan nevetgélt. De mikor rákérdeztem, hogy mi van, természetesen nem mondta meg. Fránya németek.

A piactéren mentünk vagy két kört, majd útitársam felajánlotta, hogy vesz olyan kolbászt meg forralt bort. Nyugodtan eszegettünk, miközben megtudtam, hogy kezdi megfejteni a szokásaimat. 

- Na, milyen? – kérdezte izgatottan, miközben csillogó szemekkel nézett rám.

- Hm… – hümmögtem, mivel a szám tele volt. De egyébként remek volt.

- Hm – kaptam egy apró választ, majd ő is belekortyolt az italába. - Igazad volt! - vigyorgott. Erre egy meglepett pillantást eresztettem meg. – Mi van? – nézett értetlenül.

- Csak hümmögtem, akkor mégis honnan tudtad a válaszom?

- Egyszerű – felelte, miközben a kolbásszal babrált. – Annyiszor használod ezt a szót, hogy muszáj volt rájönnöm a jelekre. Mikor milyen hangsúlyt használsz, milyen hosszan ejted. Mindnek más a jelentése – vigyorgott büszkén.

- Hm – éreztem, hogy elmosolyodom, és épp a kedves hangsúlyomat használtam. Az előbb bekapott falattól vagy az elismerésemtől, ki tudja, de elkezdett fuldokolni. – Jól vagy? 

- Ja – jött a rövid válasz. – Csak meglepett az elismerő hümmögésed. Nem szoktál ilyet… – világosított fel, majd belekortyolt a poharába. Ismételten a megszokott válaszomon gondolkoztam, de közbeszólt. – Nem kell több „hm”! – Erre apró mosoly kúszott az ajkaimra, majd nekiláttam az evésnek. A kolbász után eszembe jutott a régen nem érzett Black Stone. Sakura szúrósan pislogott rám, mikor elővettem a dobozt.

- Nem érdekel! Már egy napja nem gyújtottam rá! – előztem meg tiltakozását. Erre egy hangos sóhaj volt a válasz, de nem hisztizett. Míg élveztem a cigit, elkezdtek szervezkedni a színpadnál. Aztán egyszercsak egy férfi jelent meg Sakura mellett. A pasas tudta a nevét, majd pár szó után megfogta a mellettem ülő kezét, és a színpad felé kezdte húzni. Értetlenül pislogtam.

- Sasuke, gyere! – kiáltott. – Fel kell lépnem, de mivel nem tudsz németül, nem ártana, ha jönnél… – magyarázta, mire felálltam, és pár lépéssel utolértem őket. – Er ist mein Kollege, wir spielen in den Stücken zusammen… – magyarázta a férfinek, aki furcsán méregetett. 

- Dann er kann auch singen, ist doch super! Sie können ein Duett machen! – Ebből csak a duett szót értettem, ami rögtön rossz érzést keltett bennem.

- Nincs duett! – tiltakoztam kapásból. 

- Ugyan már! Ezért vagyunk itt – mondta lelkesen. – Na, énekeljünk együtt! – nézett rám kérlelő tekintettel. – Főztem kávét, meg csináltam sütit és reggelit! – hozta fel az utolsó ütőkártyáit.

- Idegesítő vagy! – nyögtem.

- Ezt igennek veszem! – vigyorgott, mikor már a színpadon álltunk. A szőke srác adott egy-egy mikrofont, majd vigyorogva a színpad felé taszigálta Sakurát. 

- Mit éneklünk? – kérdeztem érdeklődve, de a zene elindult, a lány arca felragyogott, és a megfelelő pillanatban kezdett énekelni. Pár sor elég volt, hogy felismerjem a számot, így vokálként funkcionáltam. Néha együtt, néha külön énekeltünk. A szomszédomnak meglepően kellemes hangja volt, elég tiszta és magas. A közönséget láthatóan elbűvölte, amin nem csodálkoztam, hisz sugárzott belőle a jókedv és a szeretet. Aztán a szám végén mindent elsöprő tapsvihar volt a jutalmunk. Még a pasi is, aki elrángatta Sakurát, mosolyogva és tapsolva lépett mellénk. Valamit hablatyolt a közönségnek, amiben elhangzott mindkettőnk neve. Majd nem várt mozdulat következett, mivel a konferáló, ki tudja, honnan, de előszedett egy fagyöngyöt, és kettőnk feje fölé tartotta. A közönség valamit elkezdett skandálni, aminek ritmusából tisztán kivehető volt a „Csókot, csókot!” csatakiáltás.

- Sasuke – fordult felém elsápadtan Sakura. – Ez egy fagyöngy… És csókot akarnak… 

- Ez is a te hibád! – válaszoltam nyugodtan.

- Jó és most? – kérdezte halkan, cseppet talán feszülten.

- Mint a színpadon… Egy csók és ennyi – mondtam egyszerűen.

- Jó, de az más. Ott nem Sakura vagyok, hanem Mary, vagy Julia… Ott teljesen más a személyiségem, itt meg… Te te vagy én meg én. És… – Nem hallgattam tovább az ellenkezését, egyszerűen megragadtam a derekát, és szorosan ajkaira tapasztottam ajkaim. Meglepődött. Ez volt az első, amit megfeszült izmaiból leszűrtem. Ekkor futott végig az agyamon, hogy lehet, felpofoz. De szerencsére nem így történt. Csak lágyan visszacsókolt, miközben feszes tartása ellazult. Kezem továbbra is derekán nyugodott, tudatomba mámoros érzés kúszott, amit a lágy csók, a törékeny test melege okozott. Lassan fogtam fel, hogy épp az én utálatos szomszédom kelti bennem ezt az érzést, de az idegesítő, szőke srác apró köhintésére, olyan gyorsan, mint ahogy magamhoz rántottam, elléptem a kipirult Sakurától.

Újabb magyarázkodás a közönségnek, mire Sakura kikapta a kezéből a mikrofont, és valami hasonlót mondott:

- Danke für Ihre Aufmerksamkeit, ich hoffe das es Ihnen gefallen hat. Aber er ist NICHT – ezt erőteljesen megnyomta – mein Freund. Er ist nur mein Mitarbeiter. Danke! – Azzal erőteljesen a mellkasához vágta a mikrofont, majd elkapta a karom, és lehurcolt a színpadról. 

- Menjünk haza – javasoltam, mire ő csak bólintott. Hamar fogtunk egy taxit, majd Sakura elmagyarázta, hova kell mennünk.

- Figyelj… – szólalt meg lassan. – Sajnálom, hogy az este így végződött… Nem gondoltam, hogy Fabian ilyet akar majd.

- Fabian? – vontam fel a szemöldököm. – De mindegy is, nem volt több, mint az utolsó darabban a csókjelenet – mondtam, miközben megvontam a vállam, és az ablakon kezdtem kifelé bámulni. Talán nem mondtam igazat. Mivel annak az érvének teljesen igaza volt, hogy itt Sasukeként és Sakuraként szerepeltünk. Gondolataimba mélyedve arra is rájöttem, hogy egészen élveztem a csókot… Kissé megráztam a fejem. Ez biztos annak köszönhető, hogy egy ideje nincs csajom!

Otthon nem szóltunk egymáshoz, Sakura láthatóan dühös volt arra a Fabian gyerekre. Az egész esti beszélgetés annyi volt, hogy a vacsoraigényemről faggatott. Ám a kolbász meg a vörösbor bőven elég volt, így egyikőnk sem evett. Én elvonultam fürdeni, míg jelenlegi lakótársam az egyik fotelt az ablakhoz húzva, elmerengve bámult kifelé. Lány – gondoltam, majd gyorsan lezuhanyoztam. De mikor kiléptem is ugyanúgy bámult kifelé, arcát tenyerén pihentette. Fogalmam sincs, meddig ücsörgött ott, mivel hamar elnyomott az álom.

Másnap reggel ismét reggelivel fogadott, arcán nyoma sem volt az előző esti elmélyült gondolkozásnak. Mosolyogva köszönt, majd elém rakta a kávét és az omlettet. Jólesően falatoztam, miközben éreztem, hogy tekintetével engem vizslat. Kíváncsian néztem rá, mire rögtön elkezdett beszélni.

- Levelet kaptam… kaptunk! – javította ki magát.

- Hm? – Ha már rájött a lényegre, akkor minek strapáljam magam.

- Az van benne, hogy Chiyo szeretné, ha a mai délutánt itthon töltenénk, beszélgetnénk és kiépítenénk egy jó kapcsolatot. Még azt is leírta, hogy hol találunk a lakásban remek bort… – mondta vigyorogva.

- Értem… – mondtam lassan. – Akkor ma végre itthon maradunk. Felőlem – fejeztem be, majd tovább folytattam a reggelit. Egyedül azt nem értettem, miért a lánynak írta a levelet, de nem is ez a lényeg. A délelőtt gyorsan elrepült. Ám egyszer furcsa reakciót váltott ki Sakurából egy SMS.

- Történt valami? – kérdeztem, miközben ő ijedten nézett rám.

- Nem, semmi! – válaszolta halkan, nem túl meggyőzően. De úgy gondoltam, hogy ha nem mondja el, én nem fogok faggatózni.

Ebédre egy kis milánóit csinált, amihez fogalmam sincs, honnan szedett alapanyagot, de a lényeg, hogy megcsinálta kifejezetten finomra. Evés után emlékeztetett, hogy elmosogat, és kezdjük az ismerkedéses feladatot meg a kapcsolatépítést. Erre halkan felsóhajtottam, majd a nappaliban foglaltam helyet az egyik fotelban. Sakura pár percig csörömpölt, majd megjelent az ajtóban. Kezében egy üveg bort és két poharat tartott. Ezeket lerakta a dohányzóasztalra, majd visszasietett a konyhába. Mikor ismét megjelent, egy kisebb tálat tele süteménnyel és egy dugóhúzót is hozott.

- Kibontanád? – nyújtotta felém a szerszámot, amit elvettem.

- És hogyan akarod ezt az egészet kezdeni? – kérdeztem, miközben eltávolítottam a csomagolást a palack dugójáról.

- Azt még nem találtam ki – mondta, miközben leült a velem szemben lévő fotelba. A dugó halk pukkanással jelezte, hogy engedett az erőmnek. Óvatosan kihúztam, majd öntöttem a két pohárba.

- Az jó – válaszoltam, majd ismét hátradőltem. Pár perce csendben ültünk, mikor ismét megszólalt.

- Te miért akartál színész lenni? Mit szeretsz benne? – tette fel a kérdést. Na, ez egy jó kérdés – gondoltam.

- Hm… Ezen gondolkodnom kell – mondtam egy apró mosolyt megejtve, miközben elvettem az egyik poharat, és belekortyoltam a borba.

- Van időnk – mosolygott a lány, majd ismét beállt kettőnk közé a csend. Ezt a puha némaságot a szomszédom telefonjának pittyegése törte meg. Sakura erre felpattant, és a konyhába rohant. Hamar megtalálta, majd a nappali közepén megállt és úgy kezdte olvasni. Tekintetemmel figyeltem arca minden rezdülését. Meglepetésemre pinky elsápadt, ujjai elkezdtek remegni, majd elejtette a telefont. Kissé megimbolygott, mire hirtelen felálltam, és rögtön mellé léptem. Egyik kezét a homlokára tapasztotta, miközben a másikkal a karom után kapott.

- Jól vagy? – kérdeztem aggodalmasan, mire ő csak megrázta a fejét.

- Szörnyen – rebegte, miközben hangja erőteljesen megremegett, majd elcsuklott. Lassan megindult a fotel felé, de a második lépésnél utána kellett kapnom, mivel arca egyenes vonalban indult meg a padló felé.

- Hé, hé! – szóltam rá hangosabban, míg törékeny testét felkaptam. – Mi történt? – faggattam, míg a kanapéra tettem. – Ki írt és mit? – De ő nem válaszolt, csak csukott szemmel feküdt. Szívverése hallhatóan gyors volt, ajka meg-megremegett. Egyszerűen szívet tépő látvány volt. Ám mivel nem kaptam választ, gyorsan megkerestem az elejtett telefont, majd elolvastam az SMS-t, ami ilyen hatással volt rá. „Drága Sakurám! Kifejezetten hiányolom jelenléted a megszokott helyeken, sem kávé, sem séta, sem vásárolgatás. A lakásod környékén se láttalak pár napja, de még a színház felé sem. Mégis merre vagy elveszve? Siess haza, mert már nagyon hiányollak. Szeret első számú rajongód!” 

- Úristen – nyögtem halkan, mire a smaragdok rám irányultak. 

- De ez ma már a második – lehelte halkan. – És a kettő nem ugyanattól az embertől származik – mondta, miközben a hangja a mondat végére elvékonyodott. Éreztem, ahogy pupillám kitágul meglepetésemben. 

- Második? – néztem értetlenül.

- Én se tudtam róla… Csak egy hülye rajongóról tudtam… – Hangja akár a kocsonya, remegett, szavai elhaltak, hangja meggyötörten csengett. Testén végigfutott egy-egy remegéshullám, majd szorosan összefűzte karjait, ezzel próbálva enyhíteni a reszketést. Hangosan szívta be a levegőt, és lassan fújta ki. Próbált megnyugodni, ami lassan kezdett hatni. Én pedig tehetetlenül néztem végig, ahogy Sakura, akár egy elesett fióka, próbál újra hitet varázsolni magába…