Sasuke
Az ajtón belépve egyből az íróasztalom felé vettem az irányt, miközben Karin a hátam mögött jött be. Az ajtócsukódás jelezte, hogy már belépett. Neki álltam elpakolni a cuccaimat, miközben azon agyaltam, még is mit akarhat tőlem. A kicsiny szobácska üres volt, csak mi ketten voltunk. Kicsit feszéjezve is éreztem magam, valami nem stimmelt. Vagy csak kezdek paranoiás lenni, ha egy lánnyal vagyok kettesben?
A szék felé intettem, hogy nyugodtan üljön le, nem kell ácsorognia, mire egyből helyet is foglalt. Nem tudom, hogy csak nekem szúrt-e szemet, de mintha direkt úgy helyezkedett volna, hogy az a fránya szoknya sokkal feljebb kerüljön, mint ameddig valójában ért. Elkaptam onnan a tekintetem, nem akartam feltűnően bámulni, pedig a maga módján csinos volt, csak az én ízlésem volt teljesen más.
- Sensei – a szoknyája végét gyűrögette, miközben vörös szemeivel többször is végig mért – mit gondol rólam? – tette fel ezt az igen meglepő kérdést. Azt hittem valami tanulással kapcsolatos dologról szeretett volna beszélni, és nem magáról. – tudom, hogy a legelső alkalommal nem úgy viselkedtem, ahogyan kellene, és szeretnék ezért bocsánatot kérni.
- Ő – ennyit tudtam hirtelen kinyögni. – nincs semmi baj.
- Hah – sóhajtott fel, miközben egy mosoly kúszott végig az ajkain – de még sem könnyebbültem meg. Szeretném jóvátenni – azzal felállt és mellém sétált.
A vészcsengőm azonnal riadót fújt, hátráltam két lépést. Csak remélni tudtam nem arra céloz, amire az osztály társai igen csak utalgattak.
- Nem szükséges – mondtam, közben le sem vettem róla a szemem. Kezdtem nagyon tartani tőle, még a szeme sem állt jól, és tudtam mit jelent, ha egy nő ilyen buja vágyakkal telve méreget. – esetleg van még valami? – próbáltam kizökkenteni, hátha elmegy.
- Olyan figyelmes – simított végig a mellkasomon, mire kirázott a hideg. A szőr csak úgy meredezett a hátamon az érintésétől.
- Hé – kaptam el a kezét, amit aztán el is toltam magamtól. – ez nem tartozik a munkaköri leírásomba – azzal kikerültem őt, hogy minél távolabb kerüljek tőle.
- Nem kell róla senkinek sem tudni – egy laza mozdulattal felült az asztalomra, félre söpört mindent, és neki állt kigombolni a felsőjét.
Na, jó, ez már túlmegy minden határon. Szóval mikor azt állították, hogy az előző tanárral is kefélt és utána kirúgták, valahogy megdőlni látszott a belé vetett hitem, miszerint csak a szokásos szívassuk a másikat jelenet volt.
Ahogy egyre lejjebb haladt a gombok kikapcsolásával egyre idegesebb lettem, persze nem azért mert zavarba hozott volna a látványa, ha nem maga a viselkedése, az hogy egy könnyű ribancnak adja ki magát, az vitte fel bennem a pumpát.
Megforgattam a szemeimet, majd elkapva a két kezét maga mellé szorítottam. A pupillája egy pillanatra kitágult a hirtelen jött támadásomtól, de utána ajkain egy perverz fél mosoly jelent meg. Oldalra billentette a fejét, hogy jobban lássam a nyakának vonalát, mintha arra számított volna, hogy leteperem vagy ilyesmi. Csak hogy csalódást kell, neki okozzam, nem kívánom, nem akarom megrakni, nem akarok tőle semmit az égvilágon.
- Figyelj, ez egy iskola és a tanárod vagyok – kezdtem bele az igen meggyőző beszédembe, mire óvatosan felém fordította a fejé. Ár centi választott el tőle, de semmilyen vonzalmat nem keltett bennem.
- Ha csak ez a probléma mehetünk máshova is – egy vállvonással elintézte a dolgot, mintha nem akarna tudomást venni az elutasításomról.
- Nem csinálok ilyesmit a diákjaimmal – nyögtem. Hátha fel fogja végre.
Közömbös tekintettel állta az enyémet, felsóhajtott. Az arca megkeményedett, nem bírta az elutasítást.
- Azt a kis fruskát is elküldenéd? – na, jó, kezd az agyamra menni. Még hogy fruska…
- Te fel fogod egyáltalán, hogy miket beszélsz? – dörmögtem idegesen.
Kedvem lett volna lekeverni neki egy pofont a viselkedéséért. Egy normális nő sem süllyedne le ilyen szintre. Főleg nem Sakura, aki olyan kis ártatlan, édes, aranyos és még sorolhatnám jó sokáig, hogy micsoda. De az biztos, hogy különb nála…
- Elutasítanád vagy sem? – fakadt ki hirtelen, ami egy csöppet meglepett.
Ha jobban meggondolom, ön szántából tuti nem mászna rám, tényleg nem olyan, mint az előttem toporgó lány. Szemei idegesen csillognak, arca kipirult a dühtől, csak tudnám miért.
- Valószínűleg igen, mivel ő is a tanítványom, ahogyan te is. Nagy baj lenne, ha bármi is történne. Nem akarom elveszíteni az állásom – mond ezt én, aki Az első találkozás óta ácsingózik a rózsaszín hajú után. Az én számból ez tényleg furán hangzott.
- Szóval akkor vele se csinálnád… - suttogta inkább magának, mint nekem, még is éreztem benne némi csalódást, halovány örömmel fűszerezve. Csak tudnám, miért utálja őt ennyire, mit ártott neki az a védtelen lány?
- Nem, valószínűleg nem – lelkem háborgott belülről: EZ NEM IGAZ!
- És ha tényleg nem fogja senki sem megtudni? – rebegtette meg a pilláit, mintha ez engem meghatna.
- Nem – azzal eltávolodtam tőle.
Komolyan nem fogja feladni, Nem fektetem meg és kész. Őt biztosan nem… Sakura az más, ő legalább hatással van rám, még ha erre nem is kéne büszkének lennem.
Alig léptem kettőt, ő visszarántott. Mikor észbe kaptam a szája már az enyémen volt, túlságosan meglepett a dolog, de még mielőtt a nyelvével is feltérképezhetett volna, elkaptam a fejem. Fúj. Dühösen mértem a végig. Komolyan, neki tényleg ilyen lassú a felfogása?
- Engedj el – szóltam rá, miközben egyre szorosabban fogta a karomat.
- Nem – vágta rá határozottan.
Eddig egy nőt sem ütöttem meg, de most kivételesen szívesen lekevernék neki egyet. Értetlne fruska. Mindenkivel ezt csinálja?
- Karin- a hangom hidegen csengett – kérlek.
- Nem vagyok elég jó? – hangja sértődötten csengett. Nem akart beletörődni. A francért makacskodik még mindig.
- Annyi férfi van még a világon. – sóhajtottam- nem hiszem, hogy ez olyan jó ötlet.
- Mindegyikőtök ezzel jön, aztán nem lesz belőle semmi. Ti meg a hülye ígéreteitek – csóválta meg a fejét. – de ha nem, akkor nem erőltetem. - visszaigazította a blúzát.
- Jobb, hogy ha mész – mondtam neki, majd az asztalhoz léptem, és pulcsimért nyúltam. Épp vettem volna fel, mikor az ajtóban megtorpant.
- Keresd meg Sakurát, azt hiszem, bajban van – mosolygott rám félszegen, majd kiviharzott a tanáriból. Ledermedtem. Veszélyben? Még is honnan…? És hirtelen lesett, hogy mire is ment ki ez az egész.
Sakura
Hiába próbáltam eltolni magamtól, túl erős volt hozzám képest. Szorosan tartotta a csuklómat a falhoz nyomva, nem tudtam szabadulni. A szemeim könnyesen csillogtak, nem akartam, hogy ezt csinálja. Kapálóztam, ahogy csak tudtam, a két combja közé fogta a lábam, így még megrúgni sem tudtam.
- Kérlek – nyögtem sírós hangon – engedj el Sasori.
- Miért tenném? – csókolt bele a nyakamba – most hogy végre megkaparintottalak? – egy újabb csókot lehet rá, a hideg futkosott a hátamon. – és nincs, ki megmentsen - suttogta a fülembe.
- Sasori… –mondtam ki a nevét – nem akarom – ráztam meg a fejem.
- Eleget vártam, nem gondolod? - alig pár centire volt az arca az enyémtől – elegem van belőle, hogy folyton kikosarazol. – a szeme dühösen csillogott.
Tényleg ijesztő volt. Féltem.
- De ha egyszer nem érzek úgy – próbáltam beszélni a fejével, de amilyen makacs öszvér, úgy sem fogná fel, hogy helytelen, amit tesz. – ha rám erőlteted magad azzal jobb lesz? – néztem bele a sötét barna szemekbe, amik egy pillanatra meglepődötten bámultak vissza.
Hosszú percekig csak pislogott rám, hogy most erre mit is feleljen. Egy kicsit mintha elbizonytalanodott volna. Pár pillanatig halovány remények szöktek a szívembe, hátha rá tudom beszélni, hogy hagyja abba ezt az egészet.
Csak hogy a buborék kipukkadt, és ugyan olyan semleges képpel meredt rám, mint az előbb. Bár a szorítása enyhült, a félelmem még sem tűnt el, talán még növekedett is közben.
- Mit kell csinálnom, hogy végre észrevegyél? – a hangjából nem tudtam semmit kivenni. Hogy dühös-e vagy csak bizonytalan? Nem tudtam eldönteni.
Annyira nehéz kiismerni őt. A folytonos hangulat változásai egyszerűen kiborítóak. Ha a dolgok nem úgy mennek, ahogyan ő szeretné, egyből kiborul a bili, és úgy viselkedik, mint egy öt éves kisgyerek, aki képtelen elfogadni a valóságot, az elutasítást. Pedig, ha egyszer nem megy, akkor nem tudok mit kezdeni vele. Nem erőltetheti rám magát, csak mert képtelen beletörődni.
- A FENÉBE IS, MIT CSINÁLJAK? – fakadt ki hirtelen, mire szorosabban préselt a falnak. Éreztem, ahogy a szekrény sarka belepréselődik az oldalamba, a fájdalom egyből kiült az arcomra, de ő nem törődött vele. – MONDJ MÁR VALAMIT AZ ISTEN SZERELMÉRE – hogy ez most parancs volt-e vagy könyörgés nem tudom. Kezdett az agyamra menni, hogy úgy kezel, mintha holmi tárgy lennék.
Igen is voltak érzéseim, amik per pillanat távol álltak minden szeretet megnyilvánulástól. Dühös, ideges voltam. És egy kicsit tartottam is tőle. Kiszámíthatatlan a viselkedése. A sírás kerülgetett, de igyekeztem elnyelni a könnyeimet. Bár már a határon táncolt, hogy elbőgjem magam.
Nagyot nyeltem, majd felszegtem a fejem, és mélyen a szemébe néztem. Igyekeztem takargatni az érzéseim, minél kevesebbet tudjon leolvasni az arcomról.
- Keress fel egy pszichológust - tanácsoltam minden érzelem nélkül, mire egy pofon lett a vége. Mint egy rongybaba úgy terültem szét a padlón. Nem is tudtam, hogy csodálkozzak vagy könyörögjek istennek, hogy védjen meg ettől a vadállattól.
A tűrés határom hirtelen szertefoszlott. Eltűnt. Az arcom sajgott az ütéstől, amit az öklével nyomatékosított. Valószínűleg meg is fog látszani holnapra. Szép feldagadt pofival fogok tündökölni. És apa is ki fog akadni miatta, ha megtudja, mivel ha akarnám, sem tudnám elrejteni előle a fejem. Az alapozó meg semmit sem érne, még ha 2 kilót rá is kenek.
A könnyeim akaratlanul folytak végig, benedvesítve az arcom és hajam. A karomat védekezésül magam elé emeltem, ha véletlenségből megint támadna. El se tudtam képzelni milyen szánalmasan feküdhetem síró görcs közepette a padlón. Remegett a testem, nem csak a zokogástól, ha nem a félelemtől is. Itt már tényleg csak egy jó szakember segíthetne, más nem.
- Kellj fel – szólt rám, mire megráztam a fejem.
Nem kellett sok neki sem. Felrángatott a földről, majd az egyik asztalról lesöpörve mindent rá fektetett.
- Engedj el, te barom – kapálóztam, rúgtam, karmoltam, amit csak tudtam, de ő meg sem mozdult. Még egy sziklát is simán megmozdítottam volna, mint őt.
- Fejezd már be te ribanc – nyögte dühösen, majd a semmiből előhúzott egy kötelet. A szemem félelemtől csillogott, ahogy tudatosult bennem mit akar.
Mindent megpróbáltam, ahogy csak tudtam, hogy szabaduljak tőle, de semmi. A lába közé fogta a lábamat, a kezeimet pedig összekötözte. Pedig úgy ficánkoltam alatta, mint egy partra vetett hal, csak hogy meghiúsítsam a tervét, ami rám nézve nem jelentett semmi jót.
Miután befejezte a kötözést, felállt és a tanári asztalhoz sétált, ahol kihúzta a fiókot és kivett belőle valamit. Innen nem láttam mit csinál, csak a hangokat hallottam. Valamit eltépett, kezdtem aggódni. Visszatolta a fiókot, majd visszajött. A szemem le sem vettem a kezéről, amibe egy nagyobb darab szikszalag darabkát szorongatott. Egy gonosz mosoly suhatn végig az arcán.
- Azt hiszem muszáj lesz elcsitítanom az én drága kis madárkámat, mielőtt neki állna hangoskodni – mondta, majd megragadva az állam maga felé fordította az arcom- kár, pedig szeretem hallani a hangod – azzal egy gyors csókot lehet az ajkaimra, majd leragasztotta azt.
Az egyik kezével a fejem fölé szorította az összekötött karjaimat, míg a másikkal a lábamat próbálta széthúzni, sikertelenül. Úgy szorítottam a combjaimat, ahogy csak bírtam. És úgy tűnt, hogy sikerül is, mivel egy kézzel se hogy sem tudta szétfeszíteni azokat. A megkönnyebbüléstől kicsit távol álltam még, de valamennyire sikerült megnyugodnom, hogy ennyi erőm még van ehhez.
Annyira elgondolkodtam, hogy fel sem tűnt, hogy a kezét újból pofonhoz lendíti. A csattanás, és a sajgó érzés zökkentett ki az elmélázásból. A szemem megint könnyekkel telt meg, valamennyire lazítottam is a szorításon, így se perc alatt széttette a lábaimat. Nem törődve a fájó arcommal, rúgkapálni kezdtem, ne hogy megérintsem, csak hogy elengedve a kezem, a lábam közé térdelt. Ezután fölém magasodott, majd a kötél végét a padnak a lábához kötötte. Kikerekedett szemmel figyeltem, hogy mit csinál, a pánik megint kezdett előjönni. Ez így nem lesz jó.
Épp lendítettem meg a lábam, mikor hirtelen elkapta őket, mintha számított volna a támadásomra. Egy sunyi molyos kíséretében, végig simított a combomon, egészen a fenekemig, mire egy diadalittas vigyor terült szét ajkain. A bugyim vékony anyagánál azonban megállt. Szemérmetes pillantást vetett rám, majd kihúzva a kezét onnan, a felsőmmel kezdett bogarászni. Felhúzta egészen az államig, és alaposan szemügyre vette az alatta lévő melltartót. Végig simított a pántomon, majd neki állt óvatosan lecsúsztatni a vállamon.
Ne! – jött a felismerés. Mozogni kezdtem, de mind hiába. A kötél miatt nem tudtam mozdítani a kezem, a lábam sem mozdult, ahogy szorította a sajátjával.
A szemeimből patakokban folytak a könnyek, annyira féltem.
Valaki segítsen! – könyörögtem magamban- Bárki!
És lám az ajtó egyszer csak kivágódott. A fejem egyből odakaptam, hogy lássam ki az, de a könnyek és a beáradó fényesség miatt nem tudtam kivenni az illető alakját. Láttam, ahogy elindul felénk, majd csak annyit éreztem, hogy Sasori távolodni kezd tőlem. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor mindketten eltűntek az ajtó mögött. Egyedül maradtam.
A kintről beszűrődő hangok nem voltak épp a legmegnyugtatóbbak. Igyekeztem minél jobban figyelni, hogy ki vegyem a megmentőm hangját is, de nem szólt egy szót sem. Egyedül Sasori nyögéseit tudtam kivenni. Most aztán megkapja a magáét.
Percek teltek el így tétlenül, ahogyan kiszolgáltatottan feküdtem a padon. Kezdett nagyon kényelmetlen lenni a kemény deszkalap, a felhúzott pólómról nem is beszélve, ami többet mutatott a kelleténél. Elpirultam a gondolatra, hogy bárki is így lásson. Mocorogni kezdtem, rángattam a kötelet, hátha sikerül meglazítanom annyira, hogy az egyiket kiszabadítsam. De a csomók csak nem engedetek még egy picit se, így pár perces vergődés után feladtam a dolgot.
A kinti hangok elcsendesedtek.
Elmentek volna? És engem itt hagytak? – futott végig az agyamon ez a rémes gondolat.
Megint neki álltam ráncigálni azt a rohadt kötelet, mert valahogy rohadtul nem találtam viccesnek ezt az egészet. Ha már jön a felmentő sereg, és kipaterolja innen azt a marhát, akkor azért annyit csak elvárhatok, hogy ki is szabadítsanak. Dühös voltam, kifejezetten felháborítónak véltem, hogy itt hagytak. Vagy, hogy ilyen sokáig megvárakoztatnak.
A gondolataimból egy édes, mély hang zökkent ki, zavartan fordulok felé, de talán jobb lett volna, ha nem teszem, ugyan is megmentőm olyan vörössé vált, hogy simán harcba szálhatott volna egy paradicsommal. Az én arcom is elöntötte a pír miután tudatosult bennem a tettem. Zavartan próbáltam összehúzni magam, de igazából nem értem vele semmit.
Közelebb lépett, és először a ragasztót távolította el. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor már nem volt leragasztva a szám. Olyan óvatosan szedte le, hogy szinte nem is éreztem. Közben még mindig a kezemmel szórakoztam. Már tényleg nagyon kényelmetlen volt így feküdni.
- Várj, segítek – nyúlt azonnal érte, és neki állt kibogozni a csomókat, amiket Sasori pillanatok alatt oda varázsolt.
- Sensei – nyögtem alig hallhatóan, mire egyből felkapta a fejét. Aggódva vizslatta az arcom, olyan elgyötörtnek tűnt. – köszönöm.
- Semmiség – mondta, miközben a hangja is megremegett egy kicsit.
Kemény öt percbe tellett mire sikerült kiszabadítania a kötelek fogságából. Óvatosan simítottam végig a csuklómon, amin a kötél nyomai látszódtak. Aztán a tekintetem rászegeződött. Az arca megint pirossá vált.
- A felsőd – nyögte zavartan, mire észbe kaptam, és lejjebb ráncigáltam magamon, hogy teljesen takarva legyek. Én is elvörösödtem.
Megkönnyebbülten sóhajtott fel, miután megint takarva voltam. Nagyon megijedtem, és most hogy már biztonságban voltam el kezdtek potyogni a könnyeim. Ő pedig meglepetésemre magához húzott. Szorosan bújtam hozzá, arcomat a mellkasába fúrtam. Egyik kezével a hátamat simogatta, míg a másikkal a hajamba túrt, így próbált megvigasztalni.
- Cssss – igyekezett csitítani, de a sírás csak nem akart abba maradni.
- Annyira fé-féltem – dadogtam az ingjébe.
- Már nincs mitől. Itt vagyok – még szorosabban ölelt. Karjai már a derekamon pihentek, miközben egy puszit nyomott a fejem búbjára.
Hosszú percekre így maradtunk. Nem faggatott, csak szorosan ölelt. Annyira jól esett, hogy itt van, hogy nem más talált rám.
- Ő hol van? – kérdeztem, pár perces csönd után. Szipogtam, ő pedig elő kotort egy zsepit, amit a kezembe csúsztatott. – köszönöm.
- Nincs mit – simogatta meg az arcom, majd neki álltam kifújni az orrom. – emiatt nem kell aggódnod, a rendőrség majd ellátja a baját.
- Re-rendőrség? – döbbentem le.
- Még is mit vártál? Hogy hagyom elfutni? - korholt meg, de a szeme ennek ellenére is lágyan csillogott. – a nemi erőszak megkísérlése amúgy is bűncselekmény. És nem hiszem, hogy olyan könnyen elengedik.
- Értem – mondtam az orrom alatt.
Lehajtott fejjel ültem előtte a padon. A szoknyám szélét gyűrögettem zavaromban, nem tudtam mit mondjak neki. Annyira hálás voltam, csak azt nem tudtam mivel mutassam ki, mennyire örülök, hogy itt van. Hogy nem más, csak ő.
Két ujja közé fogta az állam, úgy emelte fel, hogy a szemébe nézzek. Aggodalom, bánat csillogott benne. Jaj sensei, ne nézzen így rám… Megint könnyek gyűltek a szemembe, nem akartam sírni. Hiszen már minden rendben van.
- Engedd csak ki, nem kell visszatartanod – motyogta, majd egy pici csókot lehelt a homlokomra.
Nem tudom mi ütött belém. De ahogy a forró ajkai a bőrömet érintették, az egész testem sóvárogni kezdett utána. A csóknak minden egyes kis része lejátszódott a szemem előtt. Az érintések, az a forróság, ami elöntött, a vadul dörömbölő szívem… minden úgy hiányzott.
A kezeimet a mellkasára csúsztattam, majd megmarkolva az ingjét lehúztam magamhoz. Meglepve nyögött bele a csókba, de nem tolt el magától. Óvatosan kóstolgattam az ajkait. Magamban reménykedtem, hogy nem tol el, hogy nem kapok elutasítást. És csodák csodájára viszonozta.
Végig nyalta az alsó ajkam, bele remegtem. Ezután a felső következett, közelebb húztam magamhoz. A boldogság percről-perce egyre jobban megtöltötte a szívemet. Mohón ismerkedtünk a másik szájával. Minden kis négyzet centiméterét kiélvezve, fedeztük fel egymást. A keze eközben végig siklott a combomon, át a derekamra, onnan a hátamra. Szorosan ölelt, mint aki soha többet nem enged el. És talán nem is akartam, hogy megtegye. Túl jó volt mellette lenni.
Átkaroltam a nyakát, úgy húztam magamhoz, mire egy halovány mosoly jelent meg csodás ajkain, amik most csak és kizárólag az enyémek voltak. Élvezettel telve birtokoltam őket, nem akartam, hogy vége legyen, és talán ő is ugyan így volt vele.
A nyelve forró táncba hívta az enyémet, amit készségesen viszonoztam. Hogy is utasíthattam volna el… annyira csodálatos volt. Egyszerűen nem lehetett szavakba önteni, amiket akkor éreztem.
A levegőhiány viszont közbe szólt. Zihálva váltunk, de csak annyira, hogy a homlokát az enyémnek támassza. Levegő után kapkodott, ahogyan én is. Leheletünk keveredett a másikéval. Halovány mosoly húzódott a száján, én is elmosolyodtam boldog arcát látva.
Ha egy kívülálló látott volna minket így, valószínűleg egy gondtalan szerelmespárnak hisz. Úgy öleltük a másikat, olyan szerelmetes pillantásokat váltottunk, hogy azt nem lehetett volna másnak titulálni. A barátok biztos nem csinálnak ilyesmit. De a valóság egy kicsit távol állt ettől. Ő a biológia tanárom volt, én pedig a diákja. Nem volt helyes, hogy ezt csináljuk, de egyikünk sem tudott szabadulni ettől. Nem akart elengedni, ahogyan én sem őt. Azt hiszem, szeretem… és talán ő is engem. De ezt neki kéne bevallania. Hisz amit én gondolok, az nem feltétlenül igaz.
Legalább tíz percet ücsörögtünk még így a teremben, majd felajánlotta, hogy haza visz. Nem ellenkeztem, igazából örültem neki, hogy még egy kicsikét vele lehetek. Mindketten összeszedtük a holminkat, és lementünk a földszintre, ahol két rendőr ácsorgott, és pont az igazgatóval kommunikáltak. Mikor megláttak, egyből hozzám sétáltak, és neki álltak faggatni. Nem igazán volt kedvem belemenni a részletekbe. Csak nagyjából festettem le, hogy pontosan mi is történt. Ők pedig megértően bólogattak, miután befejeztem a mondanivalóm. Az igazgató még meg is ölelt, pedig nem az érzelgősségéről volt híres.
Csodád csodájára viszont anyuék jelentek meg az ajtóban, idegesen rohantak felém, majd zártak a karjaikba. Tudtam, hogy ez nem marad titokban, még is meglepett, hogy egyből ide siettek. De hisz miért is csodálkozom, ők a szüleim. Persze, hogy aggódtak. Anya minden porcikámat végig simította, hogy biztos legyen bene semmi bajom. Apa is aggódva szorított, közben minden félét motyogott. Miután elengedtek, anya Sasuke felé fordult, és hálás köszönetet mondott neki, amiért a „megmentésemre” sietett. Ő pedig csak hárította a szüleim köszönetét, háláját, amivel bombázták szegényt. Közben az is feltűnt, hogy a hőn szeretett anyukám, milyen fura pillantásokkal méregette őt. Én nem mertem a senseire nézni, anya még is tudta, hogy ő az, akiért a szívem úgy oda van.
Negyed órás álldogálás után viszont indulnunk kellett. Csalódottan pillantottam Sasuke felé, akinek az arcáról semmit sem tudtam leolvasni. Elrejtett minden érzelmet, ezért kicsit furán is éreztem magam. Bocsánatkérő mosolyt villantottam felé. Pedig jobban örültem volna, ha ő visz haza. Egy picit biccentett a fejével jelzésképp, hogy nem haragszik, ami hatalmas boldogsággal töltötte el a szívem. A jó kedvem hamar visszaért.
Lelkesen szálltam be a kocsiba, közben a szüleim minden féle kérdésekkel bombáztak. „Jól vagy?” „Biztos, hogy nem bántott?” „Ha van valami, amit nem mondtál el a rendőrségnek, velünk megoszthatod.” Mindenre csak „nem-et” mondtam. Nem akartam megemlíteni azt a csókot, aminek még a gondolata is halovány pírt rajzolt ki az arcomra. Kinéztem az ablakon, nehogy meglássák zavarom, de valahogy még is, olyan nehéz volt nem kimutatni a boldogságom.
Másnap a suliban másról sem lehetett hallani, mint Sasoriról, és a majdnem elkövetett erőszakáról. Többen is megbámultak, még is olyan kínosan éreztem magam. Már megint én voltam a téma, és tökre utáltam ezt. Karin kivételesen nem szólt semmit, mintha még egy csöpp sajnálat is átfutott volna az arcán, amikor ránéztem, de nem törődtem vele. Szemem ösztönösen keresett valakit, aki igen kedves volt a szívemnek. Mikor megtaláltam, csak egy édes mosolyt kaptam tőle, de a szívem már ettől hevesen verdesett a mellkasomban. Félénken viszonoztam az előbb küldött mimikát. Szinte már ennyiből tudtam, hogy az a tegnapi csók, nem csak a számomra jelentett többet, hogy nem csak én akarom ezt a kapcsolatot. Azt hiszem tényleg beleszerettem, ilyen rövidke idő alatt, és csak remélni tudtam, hogy ő is hasonlóan érez. Hogy ez az egész több lesz, mint csupán tanár-diák kapcsolat.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Én is örülök, hogy elnyerte a tetszésed. Majd lassan elkészül a kövi rész, aztán azt is felteszem. Abban is rengeteg izgalom lesz ne aggódj :D