Június 20.
14:32
Narutóék otthona

   Volt ma egy igen érdekes beszélgetésem Narutóval. 
   Úgy kezdtem a reggelt, hogy kimentem – a mosdó után – a nappaliba, hogy megnézhessem a reggeli híradót, de ott találtam Narutót. Barátom a kezét tördelte, miközben motyogott magában. Totálisan megrémültem, hogy elkapta a skizofrénia a srácot, de ez nem annak tűnt. Nem saját magával beszélgetett. 
     -     Jól vagy? – léptem oda hozzá, és leültem mellé. Naruto felnézett rám. 
     -     Ja, jól vagyun… vagyok – szólt. Halálos rémület ült ki az arcomra. Tehát mégis csak skizofrén. 
     -     Hányan vagy? – kérdeztem cérnavékony hangon. 
     -     Bocsi, kicsit össze vagyok zavarodva – túrt bele hajába. – Amúgy nem vagyok skizofrén, ne ijedj meg! 
Nem találtam ezt túl bíztatónak, de nem akartam ezzel pont most foglalkozni. 
     -     Azt hiszem, ez lesz a megoldás – sóhajtott Naruto. Mi van? – Rendben, ez jó lesz! Szerinted is? 
Rám nézett. Erre most mit válaszolják? Halvány lila gőzöm sincs róla, miről fecseg. 
     -     Aha… - Zavartan rántottam vállat. – Tökéletesen egyetértek!
Naruto megkönnyebbülten felsóhajtott. Tényleg kezdtem érezni, hogy valami baj van a fejével.
     -     Akkor jó – nevetett, majd felállt. Sokáig néztem utána. Most vagy én keltem rosszul, és mindenki megbolondult körülöttem, vagy nekem lett átmeneti amnéziám…

Június 20.
15:08
Narutóék otthona

   Fél órával később megtörtént a napom második érdekes beszélgetése is, ami miatt végül rájöttem, hogy nekem van átmeneti amnéziám, ugyanis rajtam kívül mindenki tudott valamit. 
   Temari a konyhapultnak támaszkodott, és bámult ki az ablakon, mikor beléptem, hogy a napi kakaóadagomat leönthessem torkomon. 
     -     Szia! – köszöntem a lánynak. Temari motyogott egy „szia”-t, majd magában folytatta ezt. Úristen, hova kerültem? Gyorsan felmértem a lehetőségeimet, hol vannak kijáratok, hogy kiszabadulhassak ebből az őrültek házából. 
     -     Miért vagytok ma ilyen furák? – kérdeztem végül Temarit, de nem felelt. 
     -     Igen – szólt. – Ez lesz a megoldás. Már csak oda kell jutnom. De vajon sikerülni fog?
Te jó szagú Hold! Idejött valami manó, aki elvarázsolta a barátaim agyát? Vagyis kiszipolyozta őket? Engem miért kegyelmezett meg? Jól van, Sakura, nyugalom! Húsz évesen már elég gáz ilyenekre gondolni! Ez csak átmeneti elmezavar náluk! Pontosan! 
   Végül súlyosan evakuáltam magam, vagyis elmentem Temari közeléből, és onnantól kezdve a két szőkét tíz méteres körzetben kerültem, ami nem volt könnyű, tekintve, hogy nem elég nagy a ház. 
   Reggelinél azonban nem csak Naruto és Temari volt furcsa, hanem Hinata. Sokkalta sápadtabb volt, mint eddig, és úgy tűnt, mintha Temari és Naruto pontosan tudnák, mitől ilyen. Nekik bezzeg elmondta? Durcásan indítottam támadást a rántotta maradékai ellen, és tömködtem bele a számba, elűzve azt a kísértést, hogy a mai nap’ jelentős esemény fog történni. De vajon mi? Nagyot sóhajtottam, és belekortyoltam a tűzforró teámba, majd nyújtózkodtam egyet. 
   A reggeli után mindenki bevonult a szobájába, azaz majdnem mindenki. Naruto és Hinata, valamint Ino, akinek az a kijelentése volt, hogy muszáj egy beszédet megírnia keddre. Keddig még három nap volt hátra, de tudtam, hogy Ino szereti jóval előbb elkezdeni a dolgait. Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra! – ez volt a mottója, és ezzel nagyon sok előnyt szerzett magának. Azt hiszem, ezt nekem is be kéne vezetnem. Neji és Tenten randevúra mentek, Temari átugrott Shikamaruhoz, Suigetsu és Karin meglátogatták a szülőket, Sasuke és én pedig filmet néztünk. Legalábbis eredetileg én akartam, de csatlakozott hozzám, mikor már tíz perce ment. Csendben ültünk egymás mellett. 
     -     Kérsz inni? – kérdeztem, mikor felálltam, hogy a számban tomboló sivatagot orvosoljam. Bólintott. Végül is egy „igen, köszönöm, Sakura” mondatra nem igen számíthattam. De! Egy „köszönöm”-öt sikerült kapnom tőle, mikor kezébe nyomtam a kedvenc üdítőjét, és jó nagyot kortyolt bele, én pedig visszahuppantam a fotelbe. Most már kvittek vagyunk. Ő hozott nekem kókuszreszeléket, én pedig üdítőt. Király…

Június 20.
22:57
Börtön

   Hinata remegő végtagokkal lépett be a börtönbe. Jobb ötlete nem volt, betörni nem tudott, hisz mindenhol térfigyelő kamerák álltak, ahhoz képest eléggé simán bejutott, és ezt nem érezte szerencsének.
   Lassan lépkedett előre, belemélyedve abba, milyen régi stílusú ez a hely. Az őr aludt, a mellette lévő asztalon feküdtek cuccai. A félig megrágcsált szendvics, a hamutartó, amiben cigaretták sokasága feküdt, halvány füstcsíkot eresztve magukból. És még ott hevert az őr pisztolya. Hinata el sem hitte, hogy ilyen „szerencsés”. Talán Madara hívogatja egyre közelebb, hogy lője le. Hinata nagyot nyelt. A könyvben olyan könnyen megtette, de most egy cseppnyi bátorság sem lakozott benne. Lassan elvette a fegyvert, és elindult a piszkos folyosón, Madara cellája felé. A könyvben pontosan le volt írva, melyikben lapul a gyilkos. 
   Nem kellett sokáig keresgélnie. Madara a ráccsal szemben ült, egyik lábát kinyújtotta, míg a másikra a fejét hajtotta. Hinata megállt előtte, és lenézett a gyűlölt férfira. 
     -     Hát eljöttél – szólt Madara, és felnézett a lányra. Hinatának nem is kellett tudnia, hogy Uchiha. Látszott rajta. Az a semmitmondó arc, a fekete haj és szem, és a tömény ridegség, ami egy Uchihát jellemzett. Hinata erősen szorította a fegyvert, érezte, ahogy izzad a tenyere. Rezzenéstelen arccal meredtek egymásra, egyikük sem törte meg a pillanatot. A két szempár szorosan egymásba kapcsolódott, és Hinata érezte, hogy lassan alább hagy az ereje. Nem képes végezni vele. Lábai remegtek. 
     -     Szánd el magad! – szólt Madara. Hinata egész testében reszketett, nem bírta mozdítani a tagjait. Mintha földbe gyökerezett volna, habár ebben a pillanatban azt kívánta, bár megnyílna alatta a föld. Meg akarta ölni Madarát. Véget akart vetni az életének, amiért tönkretette az övét. De sehogy sem ment, pedig a könyvben megtette. Csak kicsit vacakolt. 
     -     Megöltem Jiraiyát – mondta Madara. Hinata felemelte a fejét. – Téged is meg akarlak. Kis híján a barátodat, Narutót is megöltem. De nekem csak te kellettél. Ha életben hagysz, és kiszabadulok innen, megölöm! 
Hinata tudta, hogy egy ideig úgysem fog innen kijönni. Hisz túl sok ocsmányságot követett el, habár egy szökési terv gyerekjáték lehet neki. Hinata dühösen emelte fel a pisztolyt, pontosan Madara homlokára célzott. 
     -     Hozzá ne merj nyúlni! – sziszegte, dühösen markolva a hideg fémet. 
     -     Én mindig elérem azt, amit akarok! – Madara vállat vont, továbbra is közömbösen meredve a lányra. Hinatán ismét remegés futott végig. 
     -     Azt kétlem. A könyved sem jött össze. Engem sem sikerült megölnöd. 
     -     Ez igaz – ismerte el Madara. – De a könyvért bosszút álltam, és rajtad is bosszút fogok. Narutón keresztül. Ha csak meg nem ölsz. 
     -     Miért akarja ennyire, hogy megöljem? – Hinata szinte sírva kérdezte ezt, tagjai remegtek a kétségbeeséstől. Nem mer végezni a férfivel. Nem bírja megtenni, egyszerűen képtelen cselekedni. 
     -     Akkor sikerülne a tervem. – Madara mosolygott. – Teljesítem a feladatom, és nyugodt lélekkel távozhatok el. Nekem is van halálos bűnöm. Nem élhetek tovább. 
     -     Még is micsoda? 
     -     Irigység.
Hinata kezében remegett a pisztoly. Most kéne jönnie. Most kell meghalnia Madarának. De miért nem esik össze? Miért mosolyog még rá olyan hidegen, amitől mintha mínuszba esne le a hőmérséklet Hinata körül? A lány beleharapott ajkaiba. Nem fog sikerülni, gondolta elkeseredetten. A könyvben már rég lelőtte Madarát, de most csak áll, és nem tudja meghúzni a ravaszt. Nincs hozzá elég ereje. Miért? – kérdezte magától. Pedig olyan könnyű lenne! 
     -     Tedd le a fegyvert, Hinata! – szólt valaki mellőle, és ijedten kapta oda a tekintetét. Temari, Shikamaru és Naruto állt vele szemben. Komor tekintettel indultak el Hinata felé, de végül Naruto arcára mosoly szökött. 
     -     Add ide! – nyújtotta a kezét Shikamaru. Hinata még mindig nem mozdult. – Nem kell bemocskolnod a kezed miatta! 
Hinata lassan átnyújtotta a fegyvert, és Naruto karjaiba omlott. A fiú erősen szorította, mintha soha nem akarná elengedni. Válla felett Shikamarura nézett, aki most Temarival az oldalán a rács elé lépett. 
     -     Uchiha Madara – súgta. – Aki megölte Sarutobi Asumát. 
Madara elmosolyodott. 
     -     Személyesen!
Shikamaru felszegte a fegyvert, Madarára célozva. – Megbosszulom!
Madara lehunyta a szemét, várva a megváltó halált. S akkor lövés dördült. Hinata és Naruto döbbenten néztek Shikamarura, aki csakugyan dermedten állt. 
     -     Megölted – szólt Naruto. 
     -     Kellemetlen, de nem én voltam – nézett rá Shikamaru. 
     -     Te? – Temari értetlenül meredt a folyosó túlsó felén álló nőre. Kezében fegyver pihent, Madarára szegeződve, akinek most a homlokából folydogált a vére. A nő barna haja kócosan meredt össze-vissza, vöröses szeme diadalittasan villogott. 
     -     Kurenai – szólt Shikamaru. – Mit műveltél?
     -     Meg kellett bosszulnom – suttogta a nő szaggatottan. – Szeretem Asumát! Madara elvette az életem. Nem adott esélyt rá, hogy a gyermekével lehessen! Még csak nem ismerhették egymást! Nem hagyhattam!
Kurenai felzokogott, és a földre esett, kezéből kihullott a fegyver. Shikamaruék odaszaladtak hozzá, de akkor a folyosón szapora lábdobogások hallatszódtak. 
     -     Maguk mit keresnek itt? – kérdezte az őr, és akkor meglátta a halott Madarát. – Mi ez? Kik maguk? Azonnal velem jönnek!

Június 20.
00:01
Narutóék otthona

   Egyből az ajtó elé szaladtam, mikor észrevettem, hogy Narutóék érkeztek haza. 
     -     Hol voltatok? – förmedt rájuk Ino. – Halálra aggódtuk magunkat!
Azonban úgy tűnt, ők tényleg a halál szélén álltak. Hinata holtsápadt volt, Narutónak kellett támogatni, Temari és Shikamaru pedig csakugyan sokkos állapotban álltak. 
     -     Mi történt? – kérdezte Suigetsu. Naruto bevitte Hinatát a szobájukba, Temariék pedig leültek a nappaliba. Egyből megrohamoztuk őket, ugyanis volt egy olyan érzésem, hogy itt valami eget rengető dolog történt. 
     -     Madara halott – szólt Shikamaru. 
     -     Mi? – értetlenkedett Karin. – Hogy-hogy halott? Mi történt?
     -     Eredetileg Hinatának kellett volna megölnie – vette át a szót Temari. – Leírta a könyvébe. De nem merte megtenni. Aztán mentünk mi, Shikamaru majdnem megölte, de aztán…
     -     Aztán bejött Kurenai – folyatta Shikamaru. – Végzett vele. 
Szám elé kaptam a kezem. 
     -     És mi lesz akkor most vele? – kérdezte Tenten. 
     -     Elvitték a rendőrök – mondta Temari. – Nem tudjuk, mi lesz vele. Kakashi minket elintézett, nem kaptunk semmit. De nem biztos, hogy Kurenai-t ki tudja húzni a csávából. Hisz Kurenai is rendőr. Néhány hetet biztos bent kell ülnie. 
     -     Reménykedjünk, hogy nem lesz így – sóhajtott Neji. 
     -     Ezt titkolta Hinata? – kérdeztem. – Hogy neki kell megölnie Madarát?
Shikamaru és Temari bólintottak, a szobában pedig néma csend lett. Mindannyian a gondolatainkra hagyatkoztunk, próbáltuk feldolgozni az eseményeket.

Madara meghalt…

Hinatának kellett volna megölnie…

Kurenai tette…

Bármikor börtönbe csukhatják…

És mi lesz a gyerekkel?

Nagyon remélem, hogy Kakashi elintézni. Néma pillantást váltottam Sasukéval, majd felálltam.
     -     Sétálok egyet – szóltam végül, és kimentem a nappaliból. Már épp nyitottam volna ki az ajtót, amikor egy kéz megállított. Kíváncsian néztem fel Sasukéra, aki most egy kulcscsomót lóbált szemem előtt. 
     -     Ez minek nekem? – kérdeztem. 
     -     Nincs kedved kocsikázni egyet? – nézett rám. Egy néhány másodperces hatásszünet állt be az agyamban. Hogy mit csinálni? Uchiha Sasuke „kocsikázni” akar… velem? Fejlődik a gyerek. Végül is ezt az ajánlatot nem utasíthattam el, mert nem lesz még egy ilyen alkalmam. 
     -     Jól vagy? – kérdeztem végül. Bólintott, de nem akart erre több szót fecsérelni – mintha eddig megszólalt volna -, helyette kinyitotta az ajtót, és kitessékelt rajta. Végül beszálltunk az egyik autóba, és Sasuke kihajtott. 
   Csendben ültem végig az utat, egészen addig, ameddig Sasuke le nem fékezett. Konoha végében álltunk meg, egy elhagyatott földúton, a csillagok alatt. Telihold volt éppen, a csillagok ezrével ragyogtak, fantasztikus látványt nyújtott. Ámulva néztem fel az égre, arcomra apránként mosoly szökött.
     -     Ez fantasztikus – suttogtam. 
     -     Az. 
Kezdtem tényleg aggódni Sasuke miatt. Az, hogy tetszik neki valami olyasmi, ami nekem is, az hatalmas képtelenségnek tűnt. Ezen kívül elhozott ide, hogy megmutassa ezt a csodát. Ezzel a sráccal valami nem stimmel. Ránéztem, majd hátradőltem. Sasuke a csillagokat nézte, de végül rám emelte a tekintetét, s egy pillanatra összeforrt pillantásunk. Elmerültem azokban a fekete szemekben, de nem bírtam sokáig; elpillantottam róla.
     -     Sakura – szólt halkan. Fogcsikorgatva vettem tudomásul, hogy már megint rá kell néznem. 
     -     Hm? 
Hirtelen elfelejtettem mindent, amit valaha átéltem. Attól a pillanattól kezdve, ahogy Sasuke ajka az enyémhez ért, valami elszállt belőlem. Valami olyasmi, amit rég éreztem már: csak egy pillanatot akartam a magaménak tudni. Mindent félredobtam, és visszacsókoltam. Alig mertem elhinni, hogy Uchiha Sasukéval csókolózom, egyszerűen fel nem foghattam. Mikor alig volt olyan pillanatunk, ami a pozitív emlékek közé sorolható… na, jó! Talán egy, amikor kijöttem a szobámból, és nekiütköztem. Vagy amikor Kibáéknál voltunk, és az ölében ültem… De ezek semmiségek. Most viszont. Ahogyan meleg ajkai az enyémeket csiklandozzák. Közelebb húzódtam hozzá, tenyeremet az arcára helyeztem, és mohón csókoltam tovább. Ujjaival a hajamba túrt, tarkómon kellemes borzongás futott végig. Soha nem éreztem még ehhez hasonlót. Sasorival teljesen más volt, nem váltott ki belőlem ilyesmit. 
     -     Szeretlek – súgta Sasuke, mikor egy pillanatra megszakította a csókot, de egyből összeragadtak ajkaink. – Nagyon… nagyon… nagyon…
Minden szavát egy csókkal erősítette meg, és nekem a pulzusom az egembe szökött. Istenem! Boldog voltam, rettenetesen. Sasuke okozta nekem a legtöbb szenvedést, mégis őt szeretem a legjobban. És ő is engem… Mosoly csúszott ajkaimra, és akkor elakadt a lélegzetem: visszamosolygott, de úgy, ahogy még sosem láttam. Ez nem egy szimpla szájhúzás volt, hanem teljes, szívből jövő mosoly. Sosem láttam még így, de el kellett ismernem, hogy ezerszer jobban áll neki, mint a mogorvaság. Könny szökött a szemembe a boldogságtól, még mindig nem akartam elhinni, amit átéltem. Ajkaink ismét egymásba kapcsolódtak, amit végül én szakítottam meg.
     -     Szeretlek – szóltam halkan, és neki még egy mosoly kúszott szájára. Sóhajtva dőltem hátra, majd ránevetettem, és kiszálltam az autóból. Ki kellett szellőztetnem a fejem. Nekitámaszkodtam a motorháztetőnek, kezeimet magam mellé csúsztattam, és elnéztem a csillagokat. Sasuke…szeret…Sasuke…szeret… - Csak ez visszhangzott a fejemben. Végül ajtócsapódást hallottam, és Sasuke lépett mellém. 
     -     Ezt már nagyon régóta szerettem volna elmondani – szólt. Elmosolyodtam. 
     -     Hát nem látszott! – nevettem fel. 
     -     Jól titkolom az érzelmeimet. – Szinte büszke volt saját magára, amit végül egy hajborzolással jutalmaztam. 
     -     Nem kéne – vigyorogtam. – Azt hittem, hogy utálsz! És ezért én is utáltalak. 
Sasuke elmosolyodott. – Nem utáltalak! Csak túlságosan szerettelek. 
     -     Á, értem – szóltam nevetve. – Tehát te így fejezed ki a szeretetedet! 
Sasuke elfintorodott, majd átkarolva a vállamat, magához húzott. 
     -     De hoztam neked kókuszreszeléket – sandított rám. Cinikusan felnevettem. 
     -     Olyan lovagias volt. 
Sasuke szélesen elvigyorodott, majd kibontakoztam karjaiból, és felé fordultam. 
     -     Tervezgettem magamban a kinyírási módszereket, hogy öljelek meg – vallottam be, amire egy gúnyos mosoly volt a válasz. 
     -     Képzelem. 
Kinyújtottam rá a nyelvemet, de hirtelen új kérdés ötlöt fel bennem.
     -     Amikor Sasori megcsókolt, és te megütötted – kezdtem, mire kíváncsian tekintett le rám. – Mit mondott neked? 
Sasuke habozott. Néhány másodpercig nem szólalt meg, majd mikor a kezemet az övére csúsztattam, mély levegőt vett. 
     -     Azt mondta, hogy úgyis vissza fog téged szerezni – mondta. – És azt, hogy elvesz előlem. 
Felnevettem, mire ő előttem termet, és mielőtt bármit szólhattam volna, megcsókolt. Ismét az az ismerős, bizsergető érzés fogott el, és már tudtam…

Teljes szívemből szeretem Uchiha Sasukét…

Augusztus 11.
15:07
Konoha

   Két hónap telt el azóta, hogy Madara meghalt, és összejöttem Sasukéval. Kurenai-nak végül néhány heti közmunkát kellett végeznie, de így sem volt boldog. Talán belátta, hogy a bosszú nem vezet sehová. 
   Shikamaru és Temari végül elköltöztek a bandától, de ezzel nem csak ők voltak így. Eladtuk a házat, és mindenki ment a maga világába, tehát: a banda feloszlott, de örökké barátok maradunk. Naruto Hinatával, Suigetsu Karinnal, Neji Tentennel és én Sasukéval. Konoha közepén vettünk ki egy lakást július elején, és azóta boldogan ott élünk, bár volt egy kellemetlen beszélgetésem a közös képviselővel, de ezt magamban sem merem részletezni. Viszont boldogan vettem tudomásuk, hogy Shikamaru és Temari házasodni készülnek, de a többiek még nem vetemedtek ilyesmire. Azonban ma áthívtam magunkhoz Inót, hogy az eddig feledésbe merült kérdéseket feltegyem neki. Sasuke dolgozott, én viszont szabadnapon voltam, akárcsak Ino, így végre kifaggathattam. Leültünk a fehér bőrkanapéra, és miután hoztam apró teasüteményt és kávét, belekezdtem a szaftos pletykák gyűjtésébe. 
     -     A múltbéli események miatt nem nagyon tudtunk négyszemközt beszélgetni – szóltam. – Na, tehát! Honnan ismered Itachit? 
Láttam Inón, hogy elpirult, ami miatt diadalittas mosoly csúszott ajkamra. 
     -     Régi barát – mondta végül, de nem hittem neki. Aztán végül is kiderült, hogy Itachi ráhajtott Inóra, aki azt visszautasította, és olyan gorombaságokat vágott szegény fiú fejéhez, hogy elmérgesedett a viszonyuk. 
     -     De már kibékültünk – pirult el Ino. – Nem rég odaállítottam elé, hogy ne haragudjon, és happy end!
     -     Mennyire? – vontam fel a szemöldököm, és felnevettem, mikor megláttam Ino vörös arcát. – Értem! 
Hogy miért csak két hónap után kérdeztem meg? Magam sem tudom. Egyszerűen csak kiment a fejemből. 
   Tehát végül is egész jól alakult már az életünk. Hinata egyik nap felhívott, hogy talált munkát – szegényke annyira örült neki, hisz a támadások miatt házfogságra volt ítélve, de most már szabadon mozoghatott. Naruto mindig vigyázni fog rá, és ezt tudta is. 
   Hirtelen nyílt ki az ajtó, és én boldogan siettem Sasuke elé. 
     -     Helló, hercegem – támaszkodtam az ajtófélfának. – Milyen volt a napod? 
     -     Nélküled? – nézett rám sóhajtva. – Pocsék! 
Vigyorogva kapott a vállára, majd megforgatott a levegőben, a földön pedig forró csókot váltottunk. 
     -     Amúgy ne gúnyolódj! – sandított rám. Elvigyorodtam. Amikor én szabadnapos voltam, ő pedig dolgozott, akkor mindig ezzel piszkáltam, amit ugyan nem vett zokon, de nem is repesett tőle. Gyors csókot nyomtam arcára, majd csettintve hátat fordítottam neki. 
     -     Kész a kaja – kacsintottam rá, de akkor két kéz állított meg a derekamra fonódva.
     -     Légy a feleségem! – súgta a fülembe, én pedig teljesen lesokkoltam. Hitetlenkedve fordultam meg.
     -     Hogy mi? – néztem rá döbbenten. 
     -     Jól hallottad – bólintott eltökélten, majd letérdelt elém, zsebéből pedig egy kis dobozt húzott elő. Kezdett az ájulás kerülgetni. Te szent ramen! – sikoltottam magamban. 
     -     Ezt most komolyan mondtad? – kérdeztem. Arcán már nem mosoly ült, hanem teljes komolyság, ami egyből választ adott a kérdésemre. Könny szökött a szemembe. 
     -     Szeretlek, mindent képes vagyok feláldozni érted – súgta. – Mi a válaszod? 
Néhány végtelennek tűnő másodpercig álltam előtte, lenézve tökéletes arcába. 
     -     Igen – motyogtam végül. 
     -     Nem hallom. 
     -     IGEN!
Boldogságtól dagadó mellkassal ugrottam nyakába. Hozzámegyek Sasukéhoz, alig mertem elhinni! Ahhoz a fiúhoz, akivel néhány hónapja még rossz viszonyban voltam. Sasuke erősen szorított magához, majd újra-újra csókokkal halmozott el, majd kipirult arccal közöltem, hogy ettől még nem ment el az étvágyam, úgyhogy nyomás enni. Azonban Sasuke is nagyon boldognak tűnt, olyannyira, mint amilyennek még sosem láttam. Izgatottan fészkelődtem a helyemen, miközben ettünk, és mindig egymásra mosolyogtunk. 
   Ezt az ügyet végül kitárgyaltuk a lányokkal, de én mindenképpen Shikamaruék után akartam házasodni. Végül is… túl sok vendég nem lesz. 
   Az Akatsukival már egy ideje nem találkoztunk, csak Itachi látogatott meg minket néha napján. Ők is felosztódtak, ment mindenki a maga útján, és örömmel vettem tudomásul, hogy végül is minden jóra fordul egyszer. Alig vártam már az esküvőnket Sasukéval – amihez még fél év volt hátra becslésünk szerint, de nem is akartam elsietni – és azt, hogy gyerekeket szülhessek neki. 
   Sait már nagyon régen nem láttam, de most időm sem volt, hogy meglátogassam, habár Kankuróval sokszor összefutottam. Hiába hiányoztak, nem látogattam meg őket, maximum telefonáltam nekik. 
     -    Csináljunk gyereket! – ölelt magához Sasuke, miután elmosogattam. 
     -    Milyen ötleteid vannak – hitetlenkedtem. – Mivel fogsz legközelebb előállni? 
Sasuke felnevetett, én pedig megcsóváltam a fejem. A gyerek még túl korai. Majd az esküvő után. Ezt végül tudattam vele is, és meglepetésemre teljesen egyetértett. Ennél bizarabb ötletek elkerülése végett bementem a szobánkba, és lefeküdtem az ágyba. Csak most döbbentem rá, milyen álmos vagyok. Fejemet a párnámra hajtottam, arcomat felé fordítottam; éreztem benne Sasuke illatát, azt a jellegzetes Uchiha illatot. Elmosolyodtam, majd felrémlett előttem a jövőm Sasukéval. Nagyot sóhajtottam, és alig mertem elhinni, hogy a világ leghelyesebb férfija az enyém és csakis az enyém. 
   Az ajtó kinyílt, és Sasuke lépett be rajta. 
     -     Jól vagy? – kérdezte furcsállva. 
     -     Aha – ültem fel, és rámosolyogtam, ő pedig leült mellém. Ebből azt hiszem, tényleg gyerek lesz…
   Sasuke levetette magát az ágyra, és behunyta a szemét, én meg röhejesen festhettem bamba arckifejezéssemmel, majd végül ledőltem hercegem mellé, és mohón bújtam karjai közé. 
     -     Meggondoltad magad? – vigyorgott.
     -     Hülye!

   Tehát… Mindent összevetve, tökéletes életem van. Ez talán egy ajándék, ami mindünket megillette ezek után a nyomasztó hónapok után. Szájon csókoltam Sasukét, majd lehajtottam a fejem, hogy az álmok birodalmába juthassak. Láthatatlan úton sétáltam, felidézve magamban a legjobb barátaimat, akiknek most néhány utcával arrébb csodálatos életük van. Akárcsak nekem. Itt fekszünk a saját lakásunkba, nem egymás hegyén-hátán, és csak egymásnak élünk. Már nem akartunk visszagondolni az elmúlt időszakra. Mikor még Hinata élete egy hajszálon függött. Kíváncsi lettem volna, hogy ez lett-e a vége a könyvnek, de azt tudtam, hogy megváltozott a jövő attól kezdve, ahogy Kurenai végezett Madarával, és nem Hinata. A lány a saját könyvét elégette, akárcsak Temariét, de a könyv több ezer helyen százasával áll, azt pedig nem tudja elpusztítani. De az biztos, hogy abbahagyta az írást, amit az olvasói nem vesznek jó néven, de aztán ki tudja… vagy megszokják, vagy Hinata ismét neki kezd írni. Esetleg beszélő nyulakról. Aztán a metróra felszállva leül mellém két beszélő nyúl… tök jó lenne. De azt tudtem, hogy

Ez tényleg az élet tolla…

És én már szeretem…

Mert boldog vagyok!