Sakura
Két hét telt el az óta a csók óta, és hála égnek minden teljesen rendben ment, miután meg volt az a beszélgetés a sensei-jel. Egyikünk sem hozta szóba az óta, de talán így volt rendjén. A szívem is megkönnyebbült, hogy nem kell aggódnia az esetleges bajtól, ami kisülhetett volna belőle.
Újabb csodás napra ébredtem. A madarak halkan csiripeltek odakint, míg a nap halovány fénye világította meg a szobámat. Az idő egyre inkább hordozta magával az ősz lágy hullámait. A fák szép lassan lehullajtották színes leveleiket, és az emberek többsége a reggeli órákban gereblyézte össze mindezt. Apa is kint volt, megmosolyogtam az ablakból nézve, ahogyan a levelekkel és a szellővel dacolt. Akárhányszor összehúzta, mindig elfújta a szél az összekotort avart.
Egy pillanatra abba hagyta a tevékenységet, és kifújta magát. Jó ideje csinálhatta, láttam az arcán a fáradságot és az idegességet, ami időközben kiült rá. Egy pillanatra felpillantott, majd mosollyal az arcán intett nekem, mire felkaptam a pulcsim, a cipőm, és kirohantam hozzá. Lelkesen öleltem meg, még egy puszit is kapott. Míg bent szedelőzködtem, ő elővett egy másik gereblyét, így neki álltam segíteni neki.
Nem is volt jobb időtöltés annál, hogy apuval kettesben leveleket gereblyézhettem az udvaron. Kb. azaz egy óra, amit kint töltöttem annyiból állt, hogy összehúztam az avart jó nagy kupacba, majd belevetettem magam, mire drága szeretett apukám csak a fejét rázta, és gyengéden megszidott, hogy minek ugrálok bele, hisz utána úgyis kezdhetem elölről. De nem zavart, és tudtam, hogy nem is haragszik igazán. Miután összehúztunk mindent, az udvar pedig levélmentes lett, anya lelkesen invitált be a házba és sütivel kínált minket a kemény munkáért. Nem mintha olyan megerőltető lett volna, kifejezetten vicces is volt, főleg, hogy apu annyit tud bohóckodni.
A hétvége nagyon hamar eltelt, pedig csak nem rég kezdődött el. Imádtam a szüleimmel lenni, mert ilyenkor mindig olyan jó hangulatban teltek el ezek a rövidke napok. És boldog voltam, amiért ennyire szerethettem őket, és ők is ugyan ezt tették velem szemben.
Hétfő reggelem is egész fitten indult. Jó nagyokat nyújtózkodtam, majd egy nagy mosollyal az arcomon átmasíroztam a fürdőszobába, hogy rendbe szedjem magam. A fésűér nyúltam, hogy kibogozzam a hatalmas gubancokat a hajamból, amik az esti forgolódás miatt kerültek bele. Az arcomat is megmostam, hogy a fáradság utolsó szikráit is eltűntessem magamból. Majd a törölközőért nyúltam, amivel áttöröltem a fejem, ezután visszamentem a szobámba, ahol magamra kapkodtam a kikészített ruháimat. Ami egy fekete cicanadrágból, egy rózsaszín szürke csíkos felsőből és egy fekete, színes pillangókkal díszített pulcsiból állt. Kényelmesen elhelyezkedtem a tükör előtt, és szempilla spirállal kifestettem a szemem. Igazából magam sem tudom honnan jött ez az ötlet, de most valahogy még is olyan jól esett a sminkelés. Pedig tényleg nem szokásom kicsinosítani magam, főleg nem a suli miatt.
Miután sikerült összeszednem magam, felkaptam a táskám és lesiettem a nappaliba, ahol lekapva táskám a vállamról a fotelra hajítottam, és tovább haladtam a konyhába. Apa megint újsággal a kezében köszöntött, míg anya palacsintát készített reggeli gyanánt. Mielőtt leültem volna az asztalhoz a szekrényhez sétáltam és kivettem belőle egy poharat és egy hozzá passzoló tányért, amit magam elé helyeztem a vékony deszkalapra. Ezután a spejzhez sétáltam, ahonnan kivettem egy üveg narancslevet, amit kitöltve a poharamba magam mellé helyeztem. Bármikor szükségem lehet rá.
Anya közben elővette a nutellát, lekvárt és túrót, ami ugyan csak az asztalra tett, majd néhány vékony palacsinta tésztát helyezett mellé, mire én egyből lecsapva rájuk, neki álltam feltekerni őket. Mindhárom ízesítésből csináltam egy-egyet, aztán neki is álltam elfogyasztani őket. Mikor befejeztem, jól lakottan dőltem hátra a széken.
Indulás előtt gyorsan elvonultam fogat mosni, majd – megkímélve apát a vezetéstől – elindultam gyalog az iskolába. Rég volt utoljára, hogy ne kocsival mentem volna be, így jól esett némi testmozgás a folytonos ücsörgés helyett. Mivel legalább negyedórával hamarabb indultam el otthonról, mint ahogy szoktam, majdnem minden kirakatnál megálltam, és megnéztem a kiállított dolgokat. Nem vagyok az a divat őrült csajszi, de mit ne mondja, tényleg volt néhány olyan ruha, ami kifejezetten még tetszett is. Valahogy kénytelen voltam belátni, hogy muszáj lesz neki kezdenem gyűjtögetni, hogy megvehessem a tetszetősebb darabokat.
Mire végig jártam mindent, ami érdekelt újból elindultam a suli felé. Csak nem tíz perces séta után el is értem az úti célom. Vigyorgó képpel vágtattam végig az utcán egyenesen a kapu felé, ahol befordultam. Mindenki döbbenten meredt utána, amit egy vállrándítással el is intéztem. Már hozzá szoktam, hogy megbámulnak, akármit is csinálok, ez is csak egy kis semmiségnek számított.
Bár az a mosoly csak hamar le is hervadt az arcomról, mikor megláttam Karint, aki igen csak benne volt az emberek kibeszélésében. Az egész suliban igazából ő az egyetlen, akit ki nem állhattam. Egy idegesítő csitri- vagy ez enyhe kifejezés lenne arra nézve, hogy valójában micsoda? Na, mindegy. A lényeg az, hogy megint úgy öltözött, mint aki épp a sarokra indul kitenni a kitennivalóját. Bár az igazat megvallva volt is mit mutogatnia, amire büszke lehet, csak hát a túl mini ruha, a nyolc kiló smink, és a ribancos viselkedés egészen rontotta az összképet, pedig két éve még csak egy szolid, halkan beszélő kislány volt. Akkor még bírtam is valamennyire. De hát mit tudok ez ellen tenni. Az emberek változnak, főleg ha olyan társaságba keverednek.
Egy halkan megeresztett sóhaj kíséretében, kikerültem, és újból felvettem a reggeli „csodaszép” mosolyomat, amit igazán ritkán lehet az arcomon látni. Persze a drága Karin ezt egyből ki is szúrta, és nem tetsző kifejezéssel gúnyosan hozzá is szólt. Valahogy sosem tudta tartani a száját, főleg ha rólam volt szó.
- Nocsak, mit látnak szemeim – tolta feljebb a szemüvegé, ami mögül kivillantak vörös szemei – csak nem jó napja van a kicsi Sakurának? – a hangja gúnyosan csengett, amitől teljesen kirázott a hideg.
Nem tudom, hogy csinálja, de már csak a hangja is rettentően le tudja rombolni az ember hangulatát.
- És ha igen? – villantottam felé fehér fogsorom. – Talán zavarja az aurád, vagy mi?
- Hirtelen milyen nagyszájú lettél… - dörzsölte meg az állát, mintha azt latolgatná, mivel tudna még kínosabb helyzetbe hozni.
- Talán én nem érezhetem jól magam? – csikorgattam a fogaim. Valahogy nem volt kedvem vitába bonyolódni vele.
- Ch… - nyögte.
- Csak ennyit tudsz mondani? - gúnyolódtam. – szánalmas vagy – azzal megfordultam, és elindultam az emeleten lévő terembe.
Hallottam, ahogyan elkáromkodja magát idegességében. Pedig most tényleg nem mondtam semmi olyat, amiért fel kellett volna húznia magát. Vagy talán a szánalmas kifejezés lehetett az oka…? Hát ezt sosem tudom meg.
Felbaktattam az emeletre, majd végig suhantam a folyosón egyenesen az osztály felé. Meglepve tapasztaltam, hogy üres volt. Egy-két táska jelezte, hogy néhány osztálytársam megérkezett, de a többieknek hűlt helye volt.
Talán lent vannak a focipályánál – futott végig az agyamon, majd a helyemre siettem.
Lepakoltam a cuccaimat, előkészültem az órára, aztán előkapva a fülhallgatómat, amit beledugtam a telefonba, és elindítottam az egyik kézre eső számot. Nem igazán szoktam zenét hallgatni fülessel, de néha jól esett, mert így legalább elterelődtek a gondolataim. Kibújtam a pulcsimból, amit összehajtogattam, és a padra tettem, majd ráhajtva a fejem lehunytam a pilláim.
Sasuke
Két hét.
Kínzó két hét telt el az óta az este óta, mióta Narutóék tanácsokkal láttak el. És a legnevetségesebb, hogy ő szinte ügyet sem vetett rám. Ráadásul egyszer sem sikerült legalább két percre kettesbe maradnom vele, hogy beszélgessünk. Nem mintha olyan sok téma lett volna, de még is. Mikor egymásra pillantottunk mosolygott, mint egy gondtalan kisgyerek. És zavart, hogy ilyen könnyen lezárta a témát.
Az órákon elég aktív volt - legalább ő tanult, nem úgy, mint a többi – így kénytelen voltam folyton őt felszólítani. Mikor kinyitotta a száját, és neki állt beszélni a szívem csordultig telt örömmel. Egész nap elhallgattam volna a hangját, a nevetését. Ez a néhány óra igen csak kevésnek bizonyult, nem bírtam betelni vele.
És egyre inkább kezdtem elbizonytalanodni, talán nem is érdeklem, csak beképzeltem egy pillanatra. Talán nekem is fel kéne hagynom vele?
Ekkor bevillantak a bátyám szavai: „Tarts ki, ne add fel.”
Ezt az okosságot is reggel munkába menet mondta, és megpaskolta a vállam bíztatásul. Csak azt nem tudtam, hogy mit csináljak, mivel vehetném rá, hogy több időt töltsünk együtt. Vagy legalább beszélgessünk. Ez a pár nap, ami eltelt az óta csak fokozta a kínlódásom. Igyekeztem elrejteni, de egyre nehezebben ment.
A suliban sem volt jobb a helyzet, ahol nap, mint nap láthattam, hallhattam. Mellette akartam lenni, a közelében, hogy még többet figyelhessem. Csak hát úgy, hogy senkinek se tűnjön fel. És ez nem volt olyan könnyű, mint hittem. Néha úgy érzetem kerül, máskor pedig szívesen maradt a közelembe. Ez egyre inkább elbizonytalanított a viselkedése. A nőkkel néha sok a baj, főleg az ilyen kamasz kiskorúakkal, akiknek az érzelmi hullámaik igen ingadozóak.
Lehet, hogy jobb lenne, ha egy ideig felhagynék ezzel, és próbálnék a saját dolgaimra koncentrálni. Némi szabadtérrel helyre tudnám billenteni a dolgokat, és nem azon agyalnék egész nap, hogy melyik teremben tudnám megrakni. Tényleg nem volt rám jó hatással - mindenértelemben. Elég gáz úgy mászkálni nap, mint nap a suliban, hogy ne bírok magammal. És ezen, rohadtul változtatni kellene.
Idegesen róttam a lépcsőket, mikor hátulról szó szerint belém futott valaki. Még idejében elkaptam a korlátot, és sikerült nem lebukfenceznem a maradék fokokon. De a szemüvegem sikeresen, megint lerepült a fejemről, és végig szánkázott a padlón. Hála istennek a lencsék nem estek ki belőle. Maximum némi karcolás jelzi, hogy mi történt szegénnyel.
Mikor megfordultam, hogy megszidjam a mögöttem lévőt, hogy-hogy lehet ennyire szerencsétlen, elakadt a lélegzetem. És nem csak én voltam ennyire megilletődve, mikor összeakadt a tekintetünk. A hatalmas zöld szemek tágra nyíltak, míg ajkai egy ó-t formáltak. Arca kipirult, mellkasa fel-le emelkedett, rózsaszín tincsei lófarokba voltak kötve, míg egy fehér pólóba és egy rövidnadrágban ácsorgott előttem. Kicsit frusztrált a kevés ruha, ami takarta. Már ennyi is bőven elég volt, hogy megszédüljek a látványától.
Na, pont erről beszéltem az imént. Nem kellene a közelébe mennem, mert bármelyik pillanatban elveszíthetem azt a maradék józan eszemet is, és olyat tehetek vele, aminek súlyos következményei lehetnek. Zavartan kaptam el a tekintetem, majd lesétálva a szemüvegemért, lassan megint felé fordultam.
Valószínűleg tesije lehetett, néztem végig rajta, mire az arca kicsit pirosabbá vált. Idegesen gyűrögette a pólójának végét, nem mert rám nézni. Halovány mosoly kúszott ajkaimra, nem tudtam rá haragudni. És ezek azok a pillanatok, mikor meg nem akarok szabadulni ezektől az érzésektől. Túlságosan aranyos ahhoz, hogy elengedjem, és felejtésbe merítsem azt a csókot.
- SA- SAJNÁLOM- a hangja remegett, mintha attól tartan, hogy megszidom. Kis butus. A mosolyom még szélesebben terült szét az arcomon.
- Semmi baj. – ráztam meg a fejem. – véletlen volt.
- Mindig olyan szerencsétlen vagyok a tanár úr közelében – nyögte alig hallhatóan.
Hirtelen nem tudtam hova tenni ezt a megjegyzést. Talán még a jó isten is összeesküdött ellenünk. Felsóhajtottam.
- Balesetek előfordulnak – próbáltam megnyugtatni, de még mindig nem értettem, miért mondta ezt az imént. Talán az zavarja, hogy folyton belém botlik? Hogy nekem is közöm van hozzá?
Erre a gondolatra, a szívem egy picikét összeszorult, nem akartam, hogy így lássa a dolgokat. Megcsóváltam a fejem, majd tettem felé pontosan öt lépést. Közvetlenül előtte álltam meg. A mutató és a hüvelykujjam közé fogtam az állát, és megemeltem egy kicsit, hogy a szemébe nézzek.
- Tényleg nem csináltál semmi rosszat – próbáltam megnyugtatni, miközben arca még pirosabbá vált, és mintha a szívverését is hallottam volna egy pillanatra.
- Sensei… - suttogta, mire nagyot nyelve elfordítottam a fejem, ne lássa zavaromat. – köszönöm – fejezte be a mondatot, némi hallgatás után.
- Semmiség – motyogtam.
- Azt hiszem nekem mennem kéne - tett egy bizonytalan lépést felém vagy is én akarat azt hinni, hogy hozzám akar jönni – további szép napot – azzal kikerült és futott tovább.
Épp hogy csak eltűnt a folyosó végén, egy csap lány hangja csapta meg a fülem. Arrébb álltam, hogy utat engedjek nekik, majd folytattam utam a tanári felé. Jobbra kanyarodva azonban Karinba botlottam, aki hatalmas vörös szemeit rám szegezte egyből. A pupillája kitágult, ajkaira féloldalas mosoly húzódott. Nagyon nem tetszett, ahogyan végig mért.
Rajta egy világoskék póló és egy fekete rövidnadrág volt. Vörös tincsei lófarokban omlottak a vállára. Neki is tesije volt, mivel Sakurával egy osztályba jártak. Lelkesen tekergetett egy kósza tincset, ami kilógott a copfjából.
- Sesnsei, ráérne egy kicsit? – mondta lágy hangon, még is éreztem valamit a hangsúlyában, ahogyan kiejtette a szavakat. Kirázott a hideg.
- Neked nem órád van? – mértem végig gyanúsan, próbáltam rájönni miben mesterkedhet.
- Nem sokára úgy is csöngetnek, és nagyon fontos lenne – a mosolya még szélesebbre húzódott. Már kezdtem azt hinni, hogy lemászik az arcáról.
- Hát… - valami jó kifogás után kutattam az agyamban, de semmi se jutott az eszembe. – mennyünk a tanáriba – sóhajtottam erőtlenül, mire megragadta a karom, és maga után húzva felráncigált az említett helyiségbe.
Sakura
Zakatoló szívvel futottam le az utolsó köröket, miután belebotlottam Sasukébe a folyosón. Az arcomat egyből pír öntötte el, ahogyan felidéztem, ahogy ott ácsorogtunk kettesben a kihalt folyosón. Csak nekem lehet ilyen szerencsém, hogy pont belé fussak. Zavartan szorítottam össze a szemem, hogy eltűntessem a csúnyábbnál csúnyább gondolatokat. Míg ezen erőlködtem, majdnem hanyatt vágódtam, még időben sikerült lelassítanom a lépcsőnél, és megtartanom magam.
Egy pillanatra ki is fújtam magam, valahogy jól esett ez a kis óra végei futás. Legalább kiengedhettem a gőzt, ami időközben a fejembe tódult. A szívem vad dübörgése sehogy sem akart alább maradni, pedig semmi másra nem vágytam jobban, csak arra a pillanatnyi nyugalomra, ami az elmúlt két hétben rám telepedett.
Megint összezavarodtam az érzéseimtől. Olyan könnyen meglátszik rajtam, hogy mit érzek, ezért sem szeretek közvetlenül az emberek szemébe nézni, mikor beszélek valakivel. Túlságosan zavarba tudok jönni, és ha nem kell ránéznem az illetőre, akkor kicsit megnyugszik a lelkem, és enyhül valamelyest a zavartságom.
Bevillant egy kép. Az előbb mikor megfogta az állam, hogy a szemébe nézzek… Megint paradicsom vörössé váltam. Az érzéseim sebesen kavarogtak a fejemben, a testemben, a szívemben. Nem tudtam mit kellene kezdenem velük, nem tudtam szabadulni, pedig jó lett volna, ha eltűnnek egy életre.
Nem lehet… Vele nem. Abba kellene hagynom a titkon való álmodozást róla és rólam, ahogy… Idegesen ráztam meg a fejem, hogy kiverjem ezeket a piciny képzeléseket, amik mélyen belegyökereztek a buksimba. Féltem, hogy sose leszek képes tovább lépni.
A gondolataimból a csengő hangja zökkentett ki. Szemeim hirtelen kipattantak, majd újból futásnak eredve a tesi öltözőig meg sem álltam. A többiek már rég bent voltak, vígan nevetgélve, félig-meddig felöltözve. Mikor benyitottam, néhányan felém kapták a tekintetük, majd egyből el is néztek és persze ne hagyjuk ki azokat sem, akik nem túl feltűnően súgtak össze a szemem előtt.
Nem törődve velük a cuccaimhoz sétáltam, és neki álltam átvedleni. Miután ezt is sikeresen végrehajtottam már senkise tartózkodott az öltözőben, egyedül maradtam. Felkaptam a tornazsákomat, majd elhagyva a helyiséget felbaktattam az emeletre a teremhez, ahol a táskám tartózkodott. Az osztályszekrény ajtaját kinyitva belehajítottam a tesi zsákom, aztán becsuktam, hogy a táskámért mennyek.
Mikor épp indulni akartam volna, megtorpantam. Sasori ácsorgott az ajtóban gúnyos mosoly kíséretében elállva az utam.
- Nocsak, a pici Sakura csak nem egyedül van? – vigyorgott, miközben jobban szemügyre vett.
Védekezően húztam magam elé a táskám, pedig tudtam, hogy túl sokat úgy sem érek el vele szemben. Simán kitépheti a karjaim közül és utána azt tehet velem, amit csak akar. De valahogy még biztonságban éreztem magam, hiába volt hasztalan ötlet.
- Tűnj el – sziszegtem a fogaim közül. Nem volt hozzá hangulatom.
- Mert mi lesz, ha nem? – lökte el magát a faltól, majd két lépés után megtorpant, miután észrevette, hogy fokozatosan hátrálok tőle.
Nagyot nyeltem, idegesen markolásztam a táskámat, a lábaim remegtek. Féltem. Nem akartam, hogy megint rám másszon. Csak remélni tudtam, hogy majd valaki véletlenül erre jár, és kiment a karjaiból.
- Csak nem félsz? – mért végig sötét barna szemeivel, amik kiismerhetetlenül csillogtak. Szinte tudtam mire gondol, min jár az agya, elég volt az arcára nézni, minden oda volt írva. Mintha csak egy képes könyvet láttam volna. – a drága herceged nem fog a segítségedre sietni édesem… - a hangja gúnyosan csengett.
- Nem tudom, miről beszélsz… - nyögtem még mindig remegve, újból hátráltam két lépést.
A hátam a falnak ütközött, sarokba lettem szorítva. A táskámat magam elé húztam, hogy ha kell, akkor tényleg használjam is, de sajnálatomra most kivételesen semmi olyan nem volt benne, amivel komolyabb fizikai fájdalmat okozhattam volna.
- Cica, szerintem nagyon jól tudom, kire célzok – közelebb jött, egészen addig míg két lépés távolság nem maradt köztünk.
- Nem vagyok holmi rühes dög – próbáltam bátorságot gyűjteni, de nem mentem vele sokra. Cserbenhagyott, eltűnt. Vagy talán eddig sem volt?
- Egyedül vagy velem – nyomta meg az utolsó szót. Hányom kellett tőle, meg a viselkedésétől. – és most senki sem fogja megzavarni a mi kis játékunkat – azzal határozott mozdulattal megszakította a köztünk lévő távolságot.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Jövőhéten kiderül majd, hogy mi fog történni. Köszönöm, hogy olvastad ^^