Sasuke
Miután elhagyta a tanárit a csönd nehézsúllyal telepedett a szívemre. Nem sokszor jövök zavarban, de ez alatt a rövid idő alatt, egyszerűen nem volt olyan pillanat, mikor nem éreztem volna magam kínosan. Főleg bizonyos reakcióim miatt.
Hogy ez a lány miket ki nem hoz belőlem…
Remegő lábbakkal ültem vissza a székre. Örülnöm kellene, hogy nem haragszik rám, de valahogy még sem tudok. Annak ellenére, hogy rámásztam, túl lazán vette a dolgokat, szerintem. Ráadásul a tapasztaltság hiány, amit említett végképp nem nyugtatott meg. Már a csók közben is éreztem, hogy nem sokszor csinált még ilyesmit, de hogy én legyek neki az első… Valahogy fura belegondolni. Eddig akár hány lánnyal jártam, valamennyire azért sokkal tapasztaltabbak voltak, mint ő. Lehet, hogy ez az oka annak is, hogy ennyire zavar a jártatlansága?
A könyökömet megtámasztottam a combomon. Az arcomat pedig a tenyerembe temettem, közben igyekeztem minden ezzel kapcsolatos gondolatot kizárni a fejemből. Minél jobban erőlködtem, annál inkább vágytam rá. Nagyot nyeltem, miközben felidéztem a köztünk történteket. Képzelem közben milyen elgyötört képet vághattam. Szinte kínzott a gondolat, hogy nem lehet az enyém.
Lehunyt pilláim mögött, az agyam már nyolc lépéssel előrébb járt. Olyan képeket jelenített meg, ami per pillanat nagyon nem volt rám jó hatással. Csak szította a tüzet bennem, és a legrosszabb, hogy semmit sem tettem annak érdekében, hogy ezek a gondolatok megszűnjenek létezni. Túl szép volt minden képzeletbeli érintés. Még sosem hatott így rám egy nő sem. És a legrosszabb, hogy alig ismerem, túl fiatal, és rettentően nagy bajba keverném, ha bepróbálkoznék nála. Valószínűleg a szülei sem díjaznák a kapcsolatunkat. Bár anyám elég sokszor hangoztatta, hogy ideje lenne, egy normális nőt kerítenünk Itachival, de eddig sikertelenül jártunk mindketten. És ha jobban belegondolok abba, hogy a fater fülébe jusson ez a ballépésem is… Tuti kicsinálna, nem is, inkább kitagadna. Így sem volt túl jó a kapcsolatunk, ez pedig csak még jobban rontana rajta.
Na, jó, kezdek tényleg túlzásokba esni. Még az se biztos, hogy az érzés kölcsönös. Lehet, hogy csak kötelességből csókolt vissza. Talán megijedt vagy valami, és inkább úgy döntött, hogy nem akar csalódást okozni, vagy ilyesmi. Ezt a következtetést is csak abból tudtam leszűrni, hogy milyen könnyen letudta a dolgot. Nem haragudott rám, nem tiltakozott vagy kiabálta le a fejem. Volt már néhány olyan alkalom, mikor kikosarazott az ép aktuális csajom. És akkor rendesen megkaptam a magamét. Ami nem minden esetben volt kellemes.
- Fenébe – nyögtem, és egy pillanat alatt talpra álltam.
Nagyon nem kellene ilyesmiken törnöm a fejem, még sem tudtam másra gondolni. Idegesen túrtam bele a hajamba, képtelen voltam kiverni őt a fejemből. A szeme, a hangja, az arca, ez egész lénye beleégett a fejembe. Képtelen voltam nem felidézni azt a csókot, nem érezni, az orromban az illatát, nem elképzelni, ahogy…
- Vááááá – tört ki hirtelen belőlem. Nem tudtam, nem rá gondolni, ami kezdett nagyon kényelmetlenné válni. Teljesen higgadtnak, nem is, inkább nyugodtnak kellene lennem, hisz nem haragszik rám, de nem megy.
Nem bírtam tovább. Az asztalhoz mentem, összeszedtem minden cuccom, és olyan sebesen hagytam el az iskola épületét, amilyen gyorsan csak tudtam. A kocsimnál egy pillanatra megtorpantam, míg előkotortam a slusszkulcsot, aztán behuppantam az ülésre. A táskámat az anyós ülésre dobtam, majd bevágva az ajtót, beindítottam a kocsi motorját, és elhajtottam onnan.
Hamarabb haza értem, mint terveztem. Meg is lepődtem rajta. Egy pillanatig az órámat fixíroztam, majd kikaptam a táskám, becsuktam a kocsim, és felmentem a lakásba. Ahogy az ajtó becsukódott mögöttem, megkönnyebbültem dőltem neki. Végre egy olyan helyen voltam, ahol senki nem lát és hall. Ahol nyugodtan kiengedhetem a gőzt – minden értelemben.
Végig gondoltam a mai napnak minden egyes kis részletét. Legfőképpen a beszélgetésünket. Éreztem, ahogy a lábam alól kicsúszik a talaj, miközben sorra peregtek le az emlékképek. A fenekem végül elérte a talajt, az agyam pedig neki állt újból lejátszani minden egyes kis jelenetet, amit „együtt” éltünk meg.
És, hogy mit állapítottam meg mindezt felidézve? Hogy még életemben nem viselkedtem ekkora idiótán. Most az egyszer tényleg dühös voltam magamra, amiért ennyire engedtem az érzéseimnek. Ő nem tehetett róla, hogy idáig jutottam, csak magamnak köszönhetem, hogy ennyire elgyengültem a közelében.
Talán Itachiéknak igaza van… Tényleg szereznem kéne egy nőt. Akkor lehet, hogy nyugodtabban hajtanám álomra a fejem, miközben egy szerető nőszemély fekszik az oldalamon.
A gondolataimból egy halk pityegés zökkentett ki, ami a vezetékes telefon felől jött. Lassan feltápászkodtam, közben elhordtam magam mindennek, aminek lehet, és elindultam megnézni a kicsi szerkezetet. A pirosan villogó, és halk pityegést hallató telefon előtt álltam meg. Zavartan nyomtam meg a gombot, hogy lejátssza a nem fogadott hívást. Nem sokszor kapok üzenetet rajta, csak ha valami nagyon sürgős dolog nem akad. És aki legtöbbször hívni szokott, az nem más, mint a drága anyám. És nem is lepődtem meg, mikor megszólalt az a lágy, női hang, ami természetesen az előbb említett személyhez tartozott.
- Szia, kicsim. – kezdte szokásos monológját, ami halovány mosolyt csalt az arcomra. – Rég halottam felőled. Remélem jól vagy. Aggódtam, hogy eddig nem hívtál – az anyák már csak ilyenek. Még szélesebbre húzódott az ajkaimon megjelent mosoly. – És milyen a tanítás? Biztos nagyon izgultál, mikor felvettek. Majd hívj, ha telefon közelben leszel. – itt némi szünetet tartott. – és ha szükséged lenne bármire is, szívesen segítek, csak hívj. Remélem, minél hamarabb meglátogatsz minket. Apáddal hiányolunk – itt felmordultam. Még, hogy hiányolni… na persze… Annak az embernek egyedül csak a pénz számít, én nem az tuti. Elég jól ismertem ahhoz, hogy tudjam, hogy le sem szar. A pénzére meg végképp nincs szükségem. – Majd hívj. Puszillak. Szia.
És a kis szerkezet felsípolt, miután a rögzítő befejezte a visszajátszást.
Az órára pillantottam, ami kereken hármat mutatott. Felkaptam a telefont, majd lelkesen tárcsázni kezdtem anya számát. Miután bepötyögtem, és lenyomtam a hívás jelző gombot, vártam. Már a második sípolás után felvette.
- Igen? – szólt bele az előbbi női hang.
- Szia, anya. Sasuke vagyok – mondtam. – most hallgattam meg az üzeneted.
- Szia, kicsim – lelkesedett egyből – a bátyáddal tegnap este beszéltem. Annyi mindet mondott – na, itt elakadtam.
- Mit mondott? - jött ki egyből belőlem. Ha a bátyám jártatja a száját, abból semmi jó nem származik.
- Ne aggódj, semmi különöset. Bár említett egy lányt… - szívem szerint most fogtam volna magam, megkerestem volna a kedves, szeretetre méltó bátyókámat, és jól megrugdostam volna. De hát még is csak anyummal beszélek, nem hagyhatom faképnél.
- Nincs semmi féle lány – nyomatékosítottam minden szót, remélve, hogy nem kezd el nyaggatni megint.
- Kár – sóhajtott fel hirtelen, ami igen csak meglepett. – örülnék, ha végre legalább az egyik fiam megállapodna egy mellett.
Elvörösödtem. Tudja nagyon jól, hogy az ilyen témák mennyire zavarba tudnak hozni. Ráadásul nem is éreztem magam elég felnőttnek ahhoz, hogy házasságon törjem a fejem.
- Anya, ez még túl korai – igyekeztem némi vidámságot is csempészni a hangomba, de elég nehezen ment. – először a munkahelyemet szeretném biztosítani. Ráadásul még egy nő sincs a láthatáron, akivel megosztanám az életem – ez csak részben volt igaz. Van egy lány, aki igen csak megmozgatja a bensőmet. De amiről nem tud, az nem fáj neki. – és van még pár dolog, amit muszáj elintéznem, mielőtt bármi féle kapcsolatot kialakítok.
- Tudom, és megértem. Csak szeretném, ha te és Itachi is boldogok lennétek.
- És veletek mi van? - tértem ki a következő kínos téma elől.
- Én megvagyok, bár rettentően hiányoztok. Lejöhetnétek valamikor. Apád pedig hozza a formáját. Csak a szokásos macera a céggel.
Anya sosem szólt bele a cég ügyeibe, apámra hagyta mindezt. De a véleményem szerint, ha csak egy kicsit segített volna a faternak, talán most a kapcsolatunk, nem ilyen rögös utakon járna, mint manapság.
- Értem. – mondta, miután végig gondoltam pár dolgot – Majd a látogatást bepótoljuk. Ígérem.
- Remélem is. Na és milyen tanárként dolgozni? – a hangja máris sokkal lelkesebben csengett.
- Egész jó – mondtam – bár egyelőre próbaidőn vagyok, csak remélni tudom, hogy végül maradhatok is. A diákok többsége egész rendes, bár volt néhány igen fura pillanat.
- Örülök, hogy minden jól megy. Ha valami kell, szeretném, ha szólnál.
- Tudom, anya. De most per pillanat nincs szükségem semmire. Mindenem meg van, amire egyelőre szükségem lehet.
- Mindkettőtöket nagyon szeretem. – suttogta lágy hangon.
- Mi is szeretünk téged – suttogtam.
- Azt hiszem jobb, ha megyek. Apád már morog, hogy hol vagyok. – nevetett bele a telefonba. Ilyenkor mindig megnyugszom, mert tudom, hogy szívből jön neki. – vigyázz magadra. Puszillak.
- Te is vigyázz magadra. És mond meg apának – elég ritka, ha így hívom – hogy üdvözlöm. Szeretlek.
- Rendben. Én is téged. Szia.
- Szia, anya – miután kimondtam, az utolsó szót kinyomott.
Percekig bámultam a telefont, egy halovány mosollyal az arcomon. Valahogy mindig jobb kedvem lett, miután beszéltem vele. Nem tudom, hogy csinálja, hogyan képes eltűntetni minden gondomat, néhány perces beszélgetéssel. Én és Itachi vagyunk a legszerencsésebbek, amiért ilyen csodálatos anyukánk van. Nem csak gyönyörű, ha nem a leg szeretetre méltóbb nő is a világon, akit ismerek.
Visszatettem a telefont a helyére, majd kipakolva a táskámból a jegyzeteimet, az asztalra tettem. Azután a konyhába sétáltam, ahol elővettem a tea filteres kis dobozkákat, és neki álltam átnézni őket. Volt csipkebogyós, erdei gyümölcsös, áfonyás, fahéjas szilvás, és cseresznyés. Na, itt viszont egy pillanatra megállt a kezem. Egyből az ő arca jelent meg lelki szemeim előtt, nagyot nyeltem.
Nem normális dolog, hogy már a teáról is Sakura jut az eszembe. Attól függetlenül, hogy a neve is cseresznyét jelent, az nem jelenti azt, hogy akár az íze is megközelíti ennek a piciny gyümölcsnek az ízét…
Elvörösödtem saját gondolataim hallatán. Mintha valami perverz mozit néznék, úgy pörgött le minden jelenet a szemeim előtt. És az altestem igen csak nagy érdeklődést mutatott minden képkocka láttán.
A torkom kiszáradt, ajkaim remegtek, a testem vágyakozott – főleg egy bizonyos részem- és a szívem vadul dörömbölt a mellkasomban. Még az agyam is határozottan állította, hogy kell nekem az a csíntalan lány, aki ilyen perverz reakciókat vált ki belőlem. Fura volt így éreznem. Túlságosan megmozgatott belül. Pedig egyáltalán nem vagyok, azaz álmodozó típus.
Próbáltam összeszedni magam, de túl kába voltam hozzá. A kezemben szorongatott kis dobozkára tévedt a tekintetem. Elég sok lehetőség eszembe jutott, hogy hogyan távolítsam el a közelemből. Végül azt választottam, mi szerint jól elrejtem a polc leghátsó részébe. Így is tettem. Fogtam és begyömöszöltem a sarokba, majd rá pakoltam mindent, amit csak tudtam, hogy véletlenül se indítson be megint. Ezután fogtam a többit – a szilváson kívül- és köré pakoltam. Kivettem belőle egy filtert, majd visszatettem a többi közé, és neki álltam vizet engedni a teafőzőbe. Amint elkészültem ezzel is, beleraktam a tea filtert, majd megnyomtam a gombot. Neki állt lefőzni azt a barna színű folyadékot.
Ezután – a túlszárnyaló fantáziálásom miatt – kénytelen voltam kicsit félrevonulni. Nagyon nem tűnt helyén valónak és elég kényelmetlen is volt dudorodó nadrágban mászkálni, így bevonultam a fürdőszobába, ahol kénye kedvemre okozhattam magamnak örömet.
Valahogy ez a mai nap, egyáltalán nem úgy jött össze, ahogy valójában terveztem. Összesen annyi örömöt leltem benne, hogy legalább a vele való „kapcsolatomat” – már ha nevezhetem így – rendezni tudtam. A tanár-diák viszonynál nem lehet több. És ezt próbáltam minél inkább az eszembe vésni, de a szervezetem valahogy nagyon nem akarta elfogadni ezt. Pedig minden sokkal könnyebb lenne, ha ezen túlesnék.
Ráadásul a testem igen csak kimutatta a nem tetszését az iránt, hogy felejtsem el őt. Az agyam folyamatosan vetítette ki a szemem elé a pikánsabbnál pikánsabb képeket, és ez egyre inkább kezdte elvenni azt a maradék józan eszemet is, már ha egyáltalán maradt még belőle valami. Az elmúlt néhány nap igen csak megnehezítette a dolgomat.
- Istenem mért büntetsz? – suttogtam erőtlenül, mikor végre sikerült véget vetnem a kínlódásomnak.
És persze, hogy annak a rohadt csengőnek is pont most kell megszólalnia…
Gyorsan rendbe szedtem magam, hogy kicsit emberibben nézzek ki. Feltöröltem a padlót. A rongyot azután a szennyesbe dobtam, és elhagytam a fürdőszobát, hogy megnézzem ki a titokzatos látogatóm.
Mikor kinyitottam az ajtót két idétlenül vigyorgó idióta állt előttem. Én valahogy nagyon nem tudtam örülni a jelenlétüknek. Volt elég gondom, bajom, nem hogy még őket is elviseljem.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Hát igen, a szerelem már csak ilyen. Az ember nem tud normálisan gondolkidni, csak kínlódni tőle. Nem sokáig fog tartani, ez a "tatsunk magunak távol a másiktól " dolog. Lassan megtörik a jég .) Köszönöm, hogy olvastad, és a kritikát is ^^