Naruto



Már láttam embert meghalni, de éreztem, hogy ez egyszer nem valószínű, hogy túl tudok rajta lépni. A sürgősségi osztály egyik műtőtermét homály fedte. Egyetlen lámpa világított pár méterrel odébb. Élesen. Szinte égette a szemem.

Az ágy mellett ültem a teljes némaságban. Semmi sem törte meg a csendet, pedig bármit adtam volna érte, ha a helységben lévő gépek halk sípolása átszelné a levegőt, de csupán a saját lélegzetvételemet hallottam, holott ketten voltunk a szobában. Nyomorult érzés volt belegondolni, hogy az ágyon fekvő lány, már nem lélegzik.

Akaratlanul is közelebb húzódtam hozzá, és felkönyököltem az ágyra, közvetlenül teste mellett pihenő karja mellé. Az arcára bámultam. Mozdulatlan volt. Haja hollófeketén omlott a fehér párnára. Átfutott az agyamon, hogy hol rontottuk el, de annyi válasz jött a kérdésemre, hogy megszámolni sem tudtam. Rengeteg dolgot tehettünk volna teljesen másképpen. Kurvára zavart az a bizonyos „mi lett volna ha…”, és utáltam mindent, legfőképpen Sakurát. Tudtam, hogy bárhol is van, és bármit is tesz, azt úgy látja jónak, de csalódtam benne. Nagyot. És ez is fájt.

- Elnézést… - nyitódott halkan az ajtó. Nem néztem hátra. Tudtam, hogy azért jöttek, hogy közöljék, hogy ideje mennem. Felálltam. Úgy éreztem, mintha végtagjaimra ólomsúly nehezedett volna. Egyik kezemmel megtámaszkodtam Hinata teste mellett, majd felé hajoltam, és végig néztem rajta. Egy idős velünk. Vagy már csak volt egy idős velünk.

- Sajnálom. – suttogtam alig hallhatóan, de biztos voltam benne, hogy valahogy megkapja az üzenetem. Lassan közel hajoltam arcához, és ajkaim óvatosan a homlokához érintettem. Sápadt bőre jéghideg volt. A szívembe nyilallt a fájdalom, mikor eltávolodtam, és vetettem még egy utolsó pillantást rá. Ez az a látvány, amit sosem felejt el az ember. 



10 évvel később



Léptek zaja törte meg a csendet. Egy férfihez tartoztak. Járása magabiztos, és egyben óvatos volt. Megjelenése tiszteletet parancsoló. Zsebre dugott kézzel közeledett a bejárathoz, majd mikor odaért, óvatosan belökte. Egy bár volt.

A szemben lévő pult mögött egy öreg, de elegáns fazon törölgette az üvegpoharakat fényesre, majd egyenként a háta mögött lévő kivilágított polcra rakosgatta őket.

Bal oldalt apró kerek asztalok sorakoztak, körbe véve székekkel. Néhány körül emberek beszélgettek. A háttérben halkan jazz zene szólt

Az újonnan érkezett férfi a pulthoz lépett, és körbe nézett.

- Mit adhatok? – kérdezte reszelős hangon a pult mögött álló.

- Egy pohár bort. – jött a válasz színtelen hangon. Az öregebbik azon nyomban megfordult, hogy teljesítse a kérést.

- Ünnepelünk? –kíváncsiskodott, csak úgy. Szeretett a vendégekkel szorosabb kapcsolatot kialakítani.

- Nem. – jött az egy szavas válasz, ami egyben magában hordozta azt is, hogy nem szeretne beszélgetésbe bonyolódni. Az öreg nem is erőlködött tovább.

Mikor a férfi megkapta poharát felült a pult melletti székre, és körül nézett, immáron sokadjára. Várt valakit, aki minden bizonnyal felültette.

Egy pincérnő szaladt végig az asztalok között. Fekete-fehér egyenruhában. Elegáns volt. Ahogyan az a helytől is elvárható volt. Mosolyogva szolgálta fel az italokat a vendégeknek. A férfi tekintete elidőzött a nőn. Hosszú csinos lábaival, kecsesen vonult végig a termen, egyenesen a pultig, ahol az öreg férfinek egyből leadta a rendelést. Vetett egy pillantást a pultnál ülőre, még talán el is mosolyodott egy picit. Barna haja óvatosan csúszott le válláról, de a látvány azon nyomban félbeszakadt, mikor a nő visszafordult feletteséhez.

- Hol van már az a lány? – bosszankodott, miközben a poharakat a tálcájára rakosgatta. – Nem bírom egyedül. Rengetegen vannak. – panaszkodott. A férfi egyből rájött, hogy bizonyára egy másik pincérnőről lehet szó, aki a mai nap, valamiért késik.

Újra belekortyolt italába. Óvatosan ízlelgette a bor minden egyes kis alkotó elemét. Egy másik férfi ült le mellé hirtelen. Szőke haja kócosan meredt az égnek.

- Késtél. – jegyezte meg a bort iszogató.

- Tudom. – vont vállat nemtörődöm stílusban a szőke.

- Mit mondott Tsunade? 

- Lepattintott annyival, hogy majd megoldja ő az ügyet. – vetette le kabátját a szőke, és a mellette lévő székre dobta, miközben ő felült egy másikra.

- Ez jellemző…- jegyezte meg a másik.

- Ja. – értett egyet a szőke. – Mióta Itachinak sikerült győznie az árvaházzal kapcsolatban… - kezdett bele, de mondatát nem fejezhette be, mert a másik ingerülten a pultra tette poharát.

- Tíz éve volt. Nevetséges. – jegyezte meg a fekete hajú fancsalian. Azóta rengeteg minden változott. A szőke barátja arcát fürkészte. A fekete hajú nem szerette a témát, és ha már itt tartunk semmiről nem beszélt szívesen, ami a múlthoz kapcsolódott. – Nem győzhet mindenben… - tette még hozzá halkan, majd újabb korty bor csúszott le torkán. A szőke maga elé bámult.

- Hatalmas érvágás volt ez neki. – mondta ki azt, amire mindketten gondoltak. Ezután csend ülepedett mind a kettejükre. Az egyetlen, ami megzavarta őket gondolataikban az a jobb oldalt ácsorgó nő volt. Az a nő, akit a fekete hajú már korábban is látott felszolgálni. Még mindig felháborodottan pakolta a teli poharakat tálcájára. Bizonyára munkatársa még mindig késik.

- Esküszöm, megfojtom, mihelyt beér. Csak kerüljön a kezeim közé az a lány. – morogta orra alatt. A pult mögött álló fazon, csak lemondóan megrázta a fejét, de nem fűzött hozzá semmi komolyabb mondanivalót.

- És mi van most a bátyáddal? – tért vissza az eredeti témához Naruto. Félve kérdezte ugyan, de kíváncsi volt. Rég nem hallott már felőle, nem mintha hiányzott volna neki. Az, hogy a dolgok így alakultak, nagyrészt az ő hibájának vélte.

- Tudja a franc. – vont vállat a fekete hajú, és intett a pultosnak, hogy öntsön neki még egy pohár italt. – Biztos most is tönkre tesz valakit, valahol. – a fekete hajú nemtörődöm stílusa nem volt új barátja számára. Be kellett látnia, hogy mindig is ilyen volt. Egy két alkalommal lehetett csak látni, hogy vannak érzései, de azok az idők is elmúltak. Jó régen.

- Gaara már megint késik. – jegyezte meg az Uzumaki, témát váltva. Nem volt kedve tovább feszegetni azt a témát, ami elrontja mind a kettejük napját, végleg, pedig lett volna még néhány kérdése. – Biztos, hogy újra akarjuk mi ezt kezdeni?

- Nekem aztán édes mindegy. – kortyolt bele Sasuke az újonnan öntött pohár borba. A szőke szemei összeszűkültek.

- Hát kurvára nem mindegy! – csattant fel Naruto. Néhányan a bárban ülők közül fel is kapták a fejüket, a pult mögött álló férfi pedig rosszallóan bámulta a párost, mire a szőke visszavett egy kicsit. – Régen nem volt választásunk. –sziszegte dühödten. – Muszáj volt szállítani azt a pénzt közöttük, mert kinyírtak volna, ha nem tesszük. –a fekete hajún jele sem volt, hogy meghatotta volna barátja mondanivalója. – Mellesleg Tsunadenak is vége lett volna az biztos. Emlékezz! Őt csalták tőrbe egy rosszul megkötött szerződéssel. – az Uchiha bosszúsan összeráncolta a szemöldökét.

- Cöh… akkor is mi váltottuk ki. Nem vagyunk szeretetszolgálat. – hangja csöpögött az gúnytól, és az életuntságtól. Neki már mindegy volt minden. Szó szerint.

- Tudod mit? Én lelécelek. – kapta fel kabátját az Uzumaki, és lepattant székéről. – Nem várom meg még Gaara ideért. Nem fogom elcseszni az életem. –jelentette ki. Várta, hogy barátja is ugyan így tesz, de ő csak ült ott, a félig teli poharát bámulva, így a szőke csak egy lemondó sóhaj keretében sarkon fordult, és kiviharzott a helységből.

A fekete hajú a poharába bámult. A vörös folyadék úgy lötyögött minden egyes mozdulatnál, amit a kezével tett, mint valami híg vér. Jobbra, ballra.

Az Uchiha ingerülten a fejéhez kapott, majd ujjaival végigszántott félhosszú haján. Nem tudta mit kellene tennie. Semmit sem tudott, bár ettől az összezavarodottságtól nem kellett volna meglepődnie. Az elmúlt években jó pár dolog történt, amire nem tudott magyarázatot adni, és egy csomó olyan kérdés volt, amire választ akart kapni, de nem tudott.

- Na, végre! – hallatszódott hirtelen a pincérnő ismerősen csengő hangja. Bosszúsból hirtelen ment át megkönnyebbültbe. A fekete hajú oldalra sandított. Egy újonnan érkezett alak állt neki háttal. Kapucni volt a fején. Az Uchiha hátra sandított az ajtóra. Kint zuhogott az eső.

- Remek…- jegyezte meg halkan, és újabb korty italt öntött a szájába, tovább figyelve a pincérnőt.

- Hol a francban voltál? – akadékoskodott.

- Baleset volt a hatvannégyesen. – válaszolta a kapucnis. A hangjából kicsengett, hogy nő volt. Az Uchihát furcsa érzés fogta el. Mintha már hallotta volna valahol ezt a hangot, de nem foglalkozott vele túlságosan.

- Menj hátra és öltözz át. Rengetegen vannak! – adta ki a parancsot a pult mögött álló fazon, mire a kapucnis eltűnt az egyik hátra vezető folyosón.

Az Uchiha kiitta az utolsó csepp bort is. Döntött. Lelép, és nem érdekli mi fog történni. A múlt utolsó cseppjétől is megszabadul. Végleg. Kabátja belső zsebéből elővett valamit, amit a pultra rakott a pénz mellé. Még kidobni is lusta volt. Majd kidobják az itteniek.



Sakura



A zuhogó eső csak rontott a hangulatomon. Előre tudtam, hogy a főnök le fog cseszni, és ezt a munkámat nem veszthetem el. Annyit küzdöttem azért, hogy eljussak idáig. Egyszerű hajléktalanból pincérnővé válni, akárki akármit is mond, kemény munka. 

Magamra kötöttem az egyenruha előkéjét. Valahol pedig lett volna másik esélyem. Lehettem volna egy igen gazdag nő, örökbefogadott lánya is, de mihelyt beléptem abba az új világba, minden összeomlott körülöttem. Még ma is úgy gondolom, hogy helyesen cselekedtem, mikor kiléptem abból a világból, szó nélkül.

Ránéztem arra a képre, amit mindig magammal hordoztam, akármerre is mentem. Egy fekete hajú lányt ábrázolt. Tisztán emlékszem még ma is halvány mosolyára. A zsebembe nyomtam a képet, mielőtt még elkapna a sírhatnék az emlék hatására. Sokszor gondoltam rá azóta is. Az ember az ilyet nem tudja kiverni a fejéből. Akárhogy is szeretné, nem megy.

- Haladj már! – hallatszódott a sürgetés a folyosó túlsó végéről. Lemondóan felsóhajtottam, majd megigazítva ruhámat, útnak indultam. Alig léptem be a bár termébe, a főnök máris a pulthoz irányított, mondván az úriember, aki ott ül, fizetni szeretne, de azért próbáljak még rátukmálni valamit szokás szerint, ő maga pedig hátra ment a raktárba.

A szememet forgatva, de azért megindultam az említett irányba, de a pult mögé lépve, nem találtam senkit, aki ott ült volna. Körbe néztem, hogy ugyan kire gondolhatott az öreg, de senki nem volt ott, csak egy üres borospohár, némi pénzzel. Közelebb léptem, hogy a kasszába tegyem az otthagyott pénzt, és elmossam a poharat.

A pénz mellett ott volt még egy lap is lefordítva. A pénzt automatikusan elvettem, és a pénztárba raktam, a poharat pedig a hátam mögötti tálcára biggyesztettem, hogy később majd hátra tudjam vinni a többivel együtt. Végül a lapért nyúltam. Sokszor előfordul itt az ilyen, hogy itt hagynak valamit. Reménykedni tudtam csak, hogy valami olyasmi, amivel el lehet érni a tulajdonost, hogy vissza tudjuk adni neki az elvesztett iratot, de mikor felfordítottam a meglepettségtől hátra hőköltem.

Egy fénykép volt az. Egy fénykép, amiről egy fiatal lány mosolygott vissza rám. Saját magam. Ajkaimhoz kaptam a kezem, a lap pedig automatikusan kihullott ujjaim közül, a csillogó kövekre. Nem tudom mit gondoltam, de azon nyomban rohanni kezdtem. Ki a zuhogó esőre a bár elé, de akkor már senki nem volt az úton, csak az egyfolytában elsuhanó autók rengetege. Aki itt hagyta ezt a fotót, minden bizonnyal, már távol jár. Újra ránéztem a képre. Nem emlékszem rá, mikor készült, és azt sem, hogy ki csinálhatta, vagy, hogy kinél lehetett. De már tudtam, hogy ezekre a kérdésekre úgy sem kapok választ.

Egy pillanatra belém hasított a múlt érzése, de amilyen hamar jött, olyan hamar el is múlt. A képet egy mozdulattal összegyűrtem, és leejtettem a földre. A karkötőm is lecsúszott. Nem akadályoztam meg, ahogy oly sokszor, hiszen nagy volt a csuklómra, de a mai napig megőriztem. Most viszont engedtem, hogy a kép után hulljon.