Hinata

Eszeveszett tempóban próbáltam Sakurát követni, de pár lépéssel mindig lemaradtam tőle, és ez a pár lépés volt az, ami az én helyzetemen jelentősen változtatott. Ha csak pár méterrel lettem volna előrébb…
Nem értettem a kialakult helyzetet. Szokás szerint én csak egy kis mellékszereplője lettem egy fontos ügynek, amibe szintén szokás szerint nem sok olyan dolgot tehettem, ami számítana. Annyit tudtam csak, hogy egérke énemet lenyomva követtem Sakurát. Nem akartam, hogy bármi baja is legyen. Emlékszem az első napomra a suliban. Ő volt az egyetlen, aki át tudta élni a helyzetem, és ő volt az is, aki egy véletlen folytán neki lökött Narutonak, ezzel biztosítva az első találkozást, ami mélyen beleégett az emlékezetembe.
Tényleg próbáltam futás közben beérni, de nem sikerült. Megpróbáltam az autók elől is elugrani, többnyire ez sikerült is. Csak egy pillanatra fordultam vissza, hogy megnézzem követnek-e még. Ennyi kellett ahhoz, hogy ne figyeljek az engem körülvevő veszélyre.
Fülsüketítő dudaszó rántott vissza a valóságba. Visszafordítottam a fejem, de akkor már késő volt. Egy szürke Mercedes volt az utolsó kép, amit láttam, aztán eget rengető fájdalom nyilallt az oldalamba, és a bordáim közé, majd elsötétül minden.

Sakura

A szürke autó akkorát fékezett, hogy a hátulja kicsúszott a sávból, de már ez sem számított, mert nem bírt megállni időben. Hinata teste felvágódott a szélvédőre, ami ezer darabra repedt, majd a lendület miatt visszazuhant az aszfaltra.
A torkomból még számomra is ismeretlen eredetű sikoly szakad fel. Több autó is lefékezett, ahogy megindultam visszafelé, de akkor már nem számított, hogy mi történik körülöttem. Tömegkarambolt okoztunk.
Lerogytam a fekete hajú teste mellé. Nem mertem hozzá nyúlni, nehogy még nagyobb kárt tegyek benne, de a szokásosnál is sápadtabb arca, és ijesztően nyugodtan lehunyt szempillái nem sok jót jósoltak.
- Istenem… - nyöszörögtem, és éreztem, hogy máris elcsuklik a hangom a feltörni készülő zokogástól. – Hinata! – nem tudom honnan, de egy csomó ember állt körbe minket, és az autókból is kiszálltak az emberek. – Valaki hívjon mentőt! – kiabáltam körbe nézve, de ekkor már több ember fülén is ott volt a telefon. Újra Hinatára emeltem a tekintetem. Feje oldalra csuklott, ajkai közül pedig apró vércsík folyt végig, lecsöpögve a betonra. Eszméletlenül fájt, hogy nem nyúlhattam hozzá, de ez volt csak, amit tehettem abban a pillanatban. Karja hanyagul pihent a betonon, és úgy éreztem, hogy mindjárt összeesek én is.

Naruto

Nem tudtam mit tegyek. Sasuke a földre zuhant, és én összezavarodtam. Nem értettem mi történik körülöttem, ösztönszerűen térdeltem le barátom mellé, akin most olyan dolgokat vettem észre, amit eddig sosem. Arcán egy pillanat alatt ezernyi érzelem suhant át, majd hirtelen mintha nem érzékelte volna a külvilágot.
- Sasuke! – ordibáltam, de semmi reakció nem volt rá, és ez megijesztett. Mi történhetett? Felemeltem a fejem, és a baleset helyszínére bámultam. Az oda csődülő emberek, és az éppen kiérkezett mentősök nem sok mindent engedtek látni, de tudtam, hogy valaki megsérült, és annak a valakinek nem hinném, hogy túl jók az esélyei, ha egy ilyen forgalmas úton éri baleset.
Újra lenéztem Sasukéra, aki öklével hirtelen a betonba vágott. Komolyan kezdett megrémiszteni a viselkedése, és az ujjairól csöpögő vér is. Mi a franc történt vele, amiért ilyen lett?
- Hagyd abba! – ordítottam rá újra, mikor láttam, hogy a betonba akar vágni megint. Itachi is eltűnt mellőlünk, de azt hiszem ez az apró tény, most eltörpült az Uchiha kiakadása mellett. Nagyon nem tetszett nekem ez az egész. Az emberek még mindig ott tömörültek a baleset helyszínén. Az éppen megérkező mentősök is alig tudtak odaférkőzni. Furcsa érzésem támadt. Rossz érzésem. Csörögni kezdett a mobilom. Alig bírtam előhalászni a farmerzsebemből. Azt sem néztem meg ki az, csak felvettem.
- Naruto! – a hang szabályosan kikiabálta a dobhártyámat. – Ne menjetek ki a lakásból! Mindjárt ott vagyunk! – parancsolta Tsunade, én meg lehajtottam a fejem.
- Azt hiszem ezzel elkésett. – nyögtem alig hallhatóan, de ennyi is elég volt, hogy meghallja.
- Mi? – éreztem a hangján a döbbenetet. – Sakura hol van? Nem bírtam elérni.
- Azt mi is szeretnénk tudni. – válaszoltam, nagy levegőt véve.
- Mi a fene folyik ott Naruto? – ez az a kérdés, amire magam sem igazán tudom a választ. Összecsúszott a kép. Pár perc leforgása alatt annyi dolog történt, hogy nem tudtam követni az eseményeket, és Gaara is pont ezt az alkalmat választotta ki, hogy tiszteletét tegye a telefonhívásom után.
Megállt mellettünk, és szánalmas arckifejezéssel bámult le az Uchihára.
- Ezzel meg mi a franc történt? – úgy látszott nem nagyon érdekelte, hogy épp telefonálok, és én amúgy sem arról voltam híres, hogy egyszerre több dologra is tudok figyelni, így Tsunade kiabálása ellenére, köszönés nélkül kinyomtam a készüléket, és eltettem a zsebembe.
- Fogalmam sincs. – sziszegtem. – Hol voltál ilyen sokáig? – förmedtem rá, de arcán jele sem volt annak, hogy meglepődne. A szokásos hideg, és érzelemmentes kifejezés ült rajta.
- Melóztam. Meg kellett csinálnom a ti részetek is, mert állítólag olyan nagy bajban vagytok. – nyögte cinikusan, mire felegyenesedtem, magammal rántva Sasukét is. – Sokáig már úgy sem lesz gond. Mert én nem folytatom tovább. – jelentettem ki magabiztosan, mire felrántotta egyik szemöldökét.
- Ez nem az a dolog, amiből csak úgy kiléphet az ember. – tekintete elsötétült. Nem ez volt a legjobb pillanat, hogy még ezen is összevesszünk.
- Márpedig én nem fogok tovább pénzt hordani a maffiának. – szűkültek össze szemeim. Tudtam, hogy hatalmas súlyú, amit mondok, de ha eldöntöttem, akkor meg is fogom tenni.
- Te szerencsétlen. – markolta meg a felsőmet Gaara, és egyenesen a szemeimbe nézett. Álltam a pillantását, ami kemény, és rideg volt. – Még mindig nem fogod fel? – de sajnos tisztában voltam a döntésem súlyával, de így, vagy úgy, én abbahagyom.
- Erre ráérünk később is. – suttogtam dühödten, mire ujjai elengedték a pulcsimat. – Most meg kell oldanunk valamit. – nagy levegőt vett. Már azt hittem ellenkezni fog, de nem tette, és ezért hálás is voltam. Nem ez volt a megfelelő pillanat, hogy vitatkozzunk.
- Azt mondtad, segítenem kell. – dugta zsebre kezeit, miközben az utcán lévő törött autókat bámulta.
- Azt hiszem. – egyszeriben zavart lettem. Ő volt, aki először eszembe jutott, de mégis mit várok én tőle? – Ismered Itachit? –egyből rám kapta a tekintetét, ami egyértelmű válasz volt. – Azt hiszem akadt egy kis problémánk vele. – összeráncolta a szemöldökét.
- Miféle probléma?
- Fogalmazzunk úgy, hogy nem igazán szívlel minket. – szépítettem a dolgon, és amúgy sem voltam benne biztos, hogy most, hogy már tudja kivel állunk szemben, segíteni fog-e. – Jobban mondva Sakurát! – helyesbítettem, de a lényegen nem változtatott. Mindannyian nagy bajban vagyunk.
- Sakura? – ismételte meg a nevet hidegen, mire bólintottam. – Az idegesítő rózsaszín… - jegyezte meg, de arra sem volt energiám, hogy ellenkezzek a modorával. – Mi van vele?
- Elvesztettük… Hinatával együtt. – vallottam be, számítva a reakcióra, ami következni fog, de arcával a mentők felé fordult. 
- Nem vesztettük el őket… - Sasuke hideg ujjai fonódtak a csuklómra, és valószínűleg, ha nem két lábon álltam volna magával rántott volna a földre, annyira nem volt egyensúlyban. Most már végképp nem értettem semmit.

Sakura

Hosszú óráknak tűnt, az a pár perc, míg a mentősök hordágyra rakták Hinatát, és velem együtt betuszkoltak minket a mentőautó hátuljába. Én a sarokban ültem és vártam. Vártam, hogy mi fog történni. Két férfi hajolt a Hyuuga teste felé, és olyan szavakat kiabáltak egymásnak, amit nem ismertem. Baj volt. Nagy baj. Ezt még a hülye is megállapította volna.
Felhúztam a lábaim a testem elé, karjaimmal pedig átkaroltam őket. Olyan picire gömbölyödtem össze amennyire csak tudtam, fejem pedig a térdemre hajtottam. Nem akartam látni mi történik. Már csak az kellett, hogy lássam meghalni. Azt nem lettem volna képes elviselni, és tudtam, hogy az már régen rossz, ha arra gondolok, hogy meg fog halni.
És rájöttem. A tökéletes megoldás, anélkül, hogy játszanám a szappanoperás főhősnőt, vagy akár kockáztatnám az életem. Szidtam magam, hogy miért nem jutott hamarabb eszembe… most már mindegy volt.

Naruto

Kövülten álltam a járda szélén. Nem akartam elhinni, amit az előbb mondtak nekem. Hogy lehettem ennyire vak. Itt zajlott minden közvetlen a szemem előtt, de én annyira vak voltam, hogy egyszerűen nem figyeltem rá. Sasuke viselkedése, a mentők, a baleset.
Villámcsapásként hatolt belém minden egyes kis részlet, ami egy hatalmas képet alkotott, amire én nem szívesen néztem.
- Nem tudhatod, hogy Sakura volt… - jegyeztem meg csendesen, miközben a rendőröket bámultam, amint az emberekkel beszélnek. – Hisz csak a karját láttad a balesetet szenvedett lánynak. – kapaszkodtam az utolsó fűszálba is, de tudtam, hogy az Uchiha ilyenben biztosan nem tévedne.
- Rajta volt a karkötőm. – ennyi volt a válasz. Nem szabadkoztam, hogy bárkinek lehet olyan karkötője. Túl egybevágott minden, és belül én is tudtam, hogy úgy van, ahogy a fekete mondja.
- Hol van Hinata? – a hangom saját magam számára is meglepően, síron túlian csengett. Rossz érzésem egyre csak nőtt, ahogy újabb bizonytalanság köde lepte el agyam. Ökölbe szorított kezem megremegett.
- Nem tudom. – a választ magam is sejtettem, de így kimondva rosszabb volt. Üvölteni lett volna kedvem. Még azt sem vettem észre, hogy Gaara idő közben a rendőrökhöz sétált, váltott velük pár szót, majd újra visszajött mellénk.
- Mit mondtak? – kérdeztem Sasuke féle érzelemmentességgel. A vörös hajú lazán, zsebre dugott kézzel állt mellettem, türkiz szemeit pedig egyszerűen rám emelte.
- Azt, hogy az 54. utcai kórházba vitték a két balesetet szenvedett lányt. – villámgyorsan fordítottam oldalra a fejem, és reflexszerűen markoltam meg Gaara pulcsijának nyakát.
- Hogy mi? – üvöltöttem magamból kikelve. –Mit mondtál? – a vörös hajú nem zavartatta magát. Ugyan olyan unott kifejezéssel bámult egyenesen a szemeimbe. Szét tudtam volna tépni a viselkedéséért.
- Hinata is vele volt. – ejtette ki csigalassúsággal a magától értetődő szavakat. Leomlottak ujjaim a pulcsijáról a testem mellé. A fejemhez kaptam, de semmi nem jutott eszembe. Minden összeomlott. Ilyen még nem volt. Mindig meg tudtuk oldani a problémáinkat, és erre pont Gaara volt a tanú.
Elegem lett mindenből. Az egész rohadt cégből, a hármunk közös munkájából.

Sakura

Álltam a kórház folyosóján a liftet várva. Akár egy szellem úgy közlekedtem. Mihelyt meghallottam a sípoló hangot, megindultam. Szinte vonszoltam a tagjaim. Senki nem volt rajtam kívül a liftben. Teljesen magamra maradtam… és akkor minden kitört belőlem. Semmilyen hatalmas reakcióm nem volt. Még mindig szellemként viselkedtem, de olyan erővel még sosem zokogtam, mint akkor. A hátam a lift falának vetettem, és lecsúsztam a földre. Az arcom tenyerembe temettem, miközben újra és újra lejátszódott bennem ugyan az a jelenet.
Eldöntöttem. Ott fogom befejezni, ahol elkezdtem. Ez az egy biztos volt…