* Áldom a szerencsémet, amiért az övtáskámba még a küzdelem előtt becsempésztem a naplómat. Ne tudom mi lenne velem, ha még ez sem lenne itt nekem. Valószínűleg teljesen megbuggyannék, magamban beszélnék és bájcsevegést folytatnék az ágytámla karcolataival. Nem túl fényes jövőkép…
Pontosan nem tudom mióta vagyok ezen a patkánytanyán, de abban biztos vagyok, hogyha még ugyan ennyi időt kell eltöltenem, akkor itt komoly bajok lesznek. Egyszerűen nem értem, hogy a jó büdös életbe tudott meglenni ezen a helyen Sasuke annyi éven keresztül? Olyan mint egy kripta. Semmi napfény, semmi levegő, csak a dohos, áporodott föld szag némi döglött csúszómászó bűzével keveredve. Ha nem lenne valahogy megbabonázva az a fáklya, szerintem már rég kialudt volna. Ha bezárnák ide Narutót, szerintem rövid időn belül megbuggyanna. 

Jaj, Naruto…

Annyira hiányzik az a tök feje! El se tudom mondani mennyire. És persze Ino is, meg Lee. Lee… vajon mi lehet vele? Épségben eljutott a faluba és most ott lábadozik? Vagy az is lehet, hogy sérülten és kimerülten bolyong valahol az erdő mélyén. Kimondhatatlanul szar, hogy nem tudom mi van vele! Mindig is utáltam a tehetetlenséget, és az, hogy még azt sem tudom, hogy hol él e még vagy meghalt, határozottan dühítő. 
Ahogyan az is, hogy egyszerűen nem mehetek ki ebből az ÁTKOZOTT SZOBÁBÓL!!! *



~***~


* Számításaim szerint úgy 5 napja lehetek itt. A fényforrásom kezd csütörtököt mondani, az írószerszámom is kifogyófélben van. Sasukének vagy menekülési lehetőségnek pedig még mindig se híre, se hamva. Na jó, az Uchihának azért van. Volt olyan kedves, hogy tegnap hozott kaját. Tojást, uborkát meg valami kenyérszerűséget, ami olyan kemény, mint egy kőbunkó. Hogy élte túl Sasuke azokat az éveket, amiket tök egyedül töltött? Merthogy életében nem látott ez a pasi konyhát az 100%. Hozzá sem nyúltam ahhoz a valamihez. Nem mintha nem lennék éhes vagy ilyesmi, a hasam majd’ kilyukad. De ellenséges kaját, innivalót és segítséget nem szabad elfogadni. És mivel Sasukéban a fogva tartómat és egy missing nint tisztelhetek, ezért, mint ő, mint az étke ellenségesnek minősíthető. Igaz, az ivás szabályát kicsit megszegtem, amikor hörpintgettem pár kortyot a vízből, amit a kaja mellé csatolt, de az létszükségnek számít.
Ajjj…rövid időn belül nem húzom el innen a csíkot, vagy az unalom, vagy az oxigénhiány, vagy az élelem hiány fog végezni velem. Lassú és uncsi halált fogok halni. *



~***~
(2 nap elteltével…)


* Én esküszöm, hogyha Sasuke nem tolja ide a pofáját MOST azonnal, MEGNYÚVASZTOM!!!* 


Fel-alá mászkálok a szobában mint valami idegbajos hangya. De most őszintén, úgy is érzem magam. Így, a megkattanás határán állva ideje elgondolkodnom azon, hogy érdemes volt-e nekem életem legszebb éveit arra az emberre áldoznom, aki már egy hete hagy engem itt poshadni. Ha az eszemre hallgatok, akkor a válasz egy határozott nem. És momentán a szívem is ugyan azt mondja. Persze tudom, hogy csak amiatt, mert már olyan baromi ideges vagyok, mint még soha. Amint beáll valami változás nyomorult helyzetemben, ismét a régi leszek. 

Hirtelen furcsán könnyűnek érzem magam… Mintha… mintha minden csontomról levettek volna egy málhás súlyt. Olyan könnyednek érzem magam mint egy héliumos lufi. Vigyáznom kell, nehogy a plafonon ragadjak. 
De… mi történhetett? Miért érzem hirtelen úgy, hogy újra a friss levegőn vagyok, fákkal és színtiszta természettel körülvéve, amikor csak a sötét falak néznek vissza rám? Határozottan nyugodt vagyok. Csak így egyszerűen, megnyugodtam. De mitől? 
Ahogy agyalok, váratlanul belém hasít a felismerés. Igen, csak ezzel lehet megmagyarázni felszabadultság érzetemet! Igen… Semmi kétség. Sasuke aurája eltűnt a közelből. Ami azt jelenti, hogy ő maga is eltűnt. Pontosabban elment valahova. És ha ő nincs itt, akkor én szabadon elsétálhatok! Minden porcikám pezsegni kezd a szabadság gondolatára. Lábaim maguktól mozdulnak, s a következő pillanatban már kint is vagyok a fáklyák sejtelmes fényében fürdő folyosón. Ó Istenem…! Végre elszökhetek erről az átkozott bűnözőtanyáról! 
Nem is nézem merre felé kezdek el menni, jobbra-e vagy balra, csak megyek a fejem után. Szökni akarok, szabadulni, újra a szabadban lenni, és most, hogy ebben nem akadályoz meg semmi, nem érdekel semmi sem. Még az sem, hogy a több napos éhezéstől és a szomjúságtól elgyengült testem alig bírja el a saját súlyát. Szinte minden harmadik lépésnél kicsúszik a lábam alól a talaj, de mindig sikeresen visszahozom az egyensúlyom. A falak misztikus csíkozása egyetlen vékony sávvá húzódik össze a szememben, ahogy elsuhan mellettem börtönöm színtere. Azonban kitisztul a kép, amint megállásra kényszerülök. Válasz út elé kerültem, a folyosó elágazik. Már voltam ilyen bungalóban, valamennyire ismerem őket. Orochimaru minden rejtekhelyének egyetlen be illetve kijárata van. Ha most rossz fele fogok fordulni, akkor lehet, hogy elbaltázom az egyetlen szökési esélyemet. Nem szúrhatok el mindent egyetlen kanyaron! Gyerünk Sakura, próbálj meg logikusan gondolkodni! …………………. Megvan!!! A szél! Amerről megérzem a szelet, arrafelé kell mennem. Behunyom a szemem, hogy még jobban tudjak koncentrálni a feladatomra, még a lélegzetemet is visszafojtom, hogy ne zavarjon be. Meg sem mozdulok. Síri csend telepszik körém, bőrömet csípi a föld alatti hideg. Szemhéjamon keresztül látom a fáklyák imbolygó fényét. 
Nem kell sokáig várnom. Jobboldalról kellemes szellő cirógatja meg a karom. Mintha ez valamiféle jel lenne, startolok, mintha puskából lőnének ki. Pár percnyi futás után megpillantom az alagút végét, amit egy ajtó fed. Valamivel nagyobbnak tűnik, mint a többi. Csak ez lehet az! 
Ahogy elé érek, lelassítok, majd megállok. Nem, nem tétovázok. Pusztán kiélvezem a pillanatot. Mint az orgyilkos, mielőtt végez áldozatával, én is lelassítom az utolsó perceket, hogy kiélvezhessem erőfeszítéseim és türelmem gyümölcsét. Ami nem más, mint az olyannyira áhított szökés. Újra szabad lehetek! Elmehetek. Nincs többé sötétség, éhezés, félelem a holnaptól és… és nincs többé Sasuke. 

Na, most már tétovázok. Ebbe csak most gondolok bele igazán. Ha most elmegyek… eljátszom a leges legutolsó lehetőségemet arra, hogy visszavigyem Sasukét. Mert az biztos, hogy ő nem fog utánam iramodni és megkeresni, vagy netán visszahozni. Szerintem csak egy jópofa kis játék lehettem neki, bár jómagam nem nagyon látom benne a mókát. Mit tegyek? Menjek el… vagy menjek vissza? Mindegyik döntésem helytelen valamilyen szempontból. Vagy a szívemet árulom el, vagy eldobom magamtól magát az emberi életet. Habár… itt az egyik végkifejlet küszöbén állva nem gyengülhetek el. Elvégre… már tudom, hol van Sasuke. Ezek után már megtalálhatom őt… legalábbis bízom benne. 
Most, vagy soha. Azt hiszem, a most-ot kell választanom. Mielőtt meggondolnám magam, kezemet ráteszem a kilincsre, és lenyomom. A rozsdás, régi reteszek nyöszörögve hajlanak be, ahogy kinyitom az ajtót. 

- Mit keresel itt?

A mély, félreismerhetetlen hang hallatán egy ütemsort kihagyott a szívem. Ijedtemben visszarántottam a már félig kinyitott ajtót, ami öblös robajjal csapódott be, kísérteties visszhangot verve a néptelen folyosó labirintusban. Nem mertem megfordulni. De nem is kellett ahhoz, hogy tudjam, Sasuke iszonyatosan mérges rám. Nem csodálom, hiszen épp most kapott szökésen.... Félek tőle. 

- Mit keresel itt?!

A hangja jóval ingerültebb mint az előbb és az én tőle való félelmem is nő. Egyre jobban benedvesedő kezemmel még mindig a kilincset markolom, mintha attól várnék valamiféle segítséget. Pedig most senki és semmi nem fog rajtam segíteni... félek...nagyon is. De... ha most nem szedem össze a bátorságom, és nem merek vele szembe nézni, akkor minden, amit eddig tettem, megsemmisül. Márpedig én azt nem akarom. 
Ennek tudatában tehát egy mély lélegzetvétellel összeszedtem a maradék bátorságomat, hogy szembenézzek vele. Ónix szemei haragtól lángoltak, s szinte láttam, ahogy a fekete lángok között megannyi kérdés úszik keresztül, válaszokra várva. Ha csak azok kellenek neki, tőlem megkaphatja őket. 
- Ezt inkább én kérdezhetném, Sasuke – nézek farkasszemet az imádott szempárral.
Határozottságomat látva fojtogató aurája kissé visszavonul. Nem szól, várja a folytatást, amit én kézségesen megadok neki. 
- Mit keresek itt? Mi értelme volt idehoznod engem? Mik a szándékaid? A nagy unalmadban egyszer csak úgy döntöttél, hogy felkutatsz, megmentesz aztán idehozol és itt tartasz, mint holmi madarat, ami zokszó nélkül tűri, ha kalitkába zárják? Hát képzeld, ennek a madárnak esze ágában sincsen csendben gubbasztani egy helyben! Válaszokat akarok Sasuke, válaszokat! Vagy talán te sem tudod, miért kell itt sínylődnöm, mint a börtöntöltelékeknek?
- Tudom. 
- Akkor volnál szíves velem is megosztani? 
- Igen. 
Mielőtt magamhoz térhetnék ama döbbenetemből, hogy ilyen könnyen belement a dologba, már meg is érzem válaszát az ajkaimon. A választ az összes kérdésemre... egy apró, puha csók , ami mégis olyan erővel hat rám, hogy a térdeim beleremegnek. Az egész csupán pár másodpercig tart, s már el is szakítja száját az enyémtől. A bizsergés azonban nem szűnik, sőt lassan átterjed a szívemre is. Mintha egy forró vízzel teli kádban feküdnék egy fagyos, téli nap után. Csodálatos...
- Íme a válaszom a kérdéseidre... – suttogja csupán egy-két centire az arcomtól, majd folytatja mondatát, minden egyes mondatszakaszt egy, ez előbbihez hasonló csók követ - … hogy miért vagy itt... miért mentettelek meg... miért nem engedtelek el...
Dermedten, ajkainak intim érintésétől enyhén remegve iszom magamba szavait, amikre már oly' régóta vártam... amikre mindig is vágytam... El sem hiszem, hogy annyi keserves nap és álmatlan éjszaka, annyi kétely és könny után végre meghallgatásra találtak az imáim. Akárcsak a mesében. Csak ez valahogy sokkalta szebb és valóságosabb. 
Még mindig szeretnél velem maradni Sakura? Minden rosszam ellenére?- kérdezi halkan, mély hangján, leheletével megcsiklandozva nyakamon az érzékeny bőrt.
Beleremegek a boldogságba. Még hogy szeretnék-e? Ostoba kérdés. 
- Ühüm... - bólintok határozottan.
Szemem sarkából látom, hogy halványan elmosolyodik, majd elindul nyelvével felfedezni a nyakamat, pont úgy, mint ahogyan egy pár nappal ezelőtt tette. Most azonban már tudom, hogy miért tesz. És így valahogy sokkalta kellemesebb...
Fogalmam sincs, hogy helyesen cselekszem-e, de ha helytelen is, amíg ilyen boldoggá tesz a tilosban járás, bolond leszek elválni tőle. Ha eddig nem is voltam rab, most már biztosan azzá lettem. Az ő rabjává. 

- Szeretlek.