- Ezzel egy darabig nem lesz problémád. Mától ugyanis itt leszel egészen addig, ameddig én el nem engedlek.

Hajdanán, még mikor fontosabb volt számomra a príma hajápolás, akkor egy ilyen parancstól szabályosan szívinfarktust kaptam volna a gyönyörűségtől. Sőt, már attól csütörtököt mondtam volna, hogy Sasuke pár perccel ezelőtt olyan közel volt hozzám. Mondjuk, az is igaz, hogy nem álltam messze attól a bizonyos ájulástól, de elég ügyesen türtőztettem magam. 
Azóta azonban már sok víz lefolyt abban a bizonyos folyóban. A dolgok megváltoztak, és velük együtt én is. Éppen ezért a nemrég jellemzett esetleges reakció merőben eltér attól, amit én most produkálok. Ahogy itt áll előttem és fölém magasodik, arcán azzal a semmit mondó, mégis valahogy kárörvendő kis sunyi vigyorral az arcán, valahogy felmegy bennem a pumpa. Gondolom, ő még arra apellál, hogy én még az a naiv kislányka vagyok, aki már attól hátast dob, hogyha ránéz. Hát, csalódást kell okoznom neki. A felháborodás mellett, ami attól fog el, hogy ennyire el van telve magától és, hogy ennyire nem ismer engem, halvány, de annál gonoszabb, nem is, sokkal inkább kárörvendő grimasz telepszik a szám szélére. Bocs Sasuke. De abban, amit most tőlem fogsz kapni, nem lesz köszönet. 

Hirtelen felpattanok, amivel rákényszerítem a minimum két lépés hátrálásra. Látom rajta, hogy egy kicsit megleptem. Nem tudja mire vélni a heves viselkedésemet. És hogy teljesen őszinte legyek magamhoz, én sem értem magamat. Azt tudtam, hogy pozitív értelemben változtam az elmúlt X év alatt, viszont, hogy ez a személyiség fejlődés ennyire erősnek bizonyult, na az még engem is meglep. A magamban felfedezett kurázsitól megrészegülve hagyom, hogy a fejemben lassan megfogalmazódott gondolatok egy csipetnyi haragos árnyalattal kitörjenek belőlem. 
- Mit képzelsz te magadról?! Azt hiszed, hogy megmondhatod nekem, hogy mit csináljak, és hogy mit nem szabad? Hát idefigyelj te felfuvalkodott Uchiha maradék!!! Nekem SENKI sem szabhatja meg, hogy milyen mederben folyjék az életem! Hálás vagyok neked, hogy megmentettél, de ettől függetlenül még mindig szabad ember vagyok, szabad akarattal! Ha én elakarok menni, akkor elmegyek, és még egy Uchiha sem tarthat vissza!
A döbbenet, ami fokozatosan szétterül az arcán miközben beszélek, párosítva az egyre értetlenebb pislogásokkal megdob még egy adrenalin lökettel. És én ennek a számlájára írom, hogy még valami kimegy a számon…

- Barom!

Nem emlékszem, hogy valaha is előfordult velem ehhez fogható dühkitörés. Meg kell mondjam, fenomenális érzés! Ha csak egy kicsit is, de most úgy érzem, hatalmasabb vagyok Sasukénál. Ha ilyen érzés a drog utóhatása, akkor én azt hiszem, rá fogok szokni. Az ilyen felejthetetlen pillanatokért érdemes élni! 
Ám úgy tűnik, hogy túl hamar kiáltottam ki magam királynak. A döbbenet, ami az imént még ott volt gyönyörű, sápadt arcán, átcsapott haraggá. Pontosabban fogalmazva, olyan dühös, hogy én olyat még nem láttam. Majdnem fél méterre áll tőlem, a bőröm mégis beleborsódzik a hirtelen fellángoló chakrájának erejétől. Haragtól eltorzult arcát látva félelem cikázik végig minden porcikámon, és felgyorsítja a vérkeringésemet. Nagyon úgy néz ki, hogy az iménti monológommal túl messzire mentem. A végére biggyesztett káromkodás pedig végképp nem kellett volna. Felém lép egyet, mire én ugyan ennyit hátrálok tőle. A térdhajlatomnál megint érzem az ágy szélét, ahogy keményen nekem nyomódik. A hatodik érzékem súg: hatalmas bajban vagyok. 
Váratlanul előre dől, és mielőtt pisloghatnék, már az ágyon fekszem, egyik lábamat félig felhúzva az ágyra, Sasuke pedig két oldalamon megtámaszkodva az ágyon fekszik felettem. Mellkasa ismételten szorosan a mellkasomhoz nyomódik. Ez a szituáció nagyon hasonlít az előzőre. A különbség pusztán annyi, hogy az arca most alig 2 centire van az enyémtől. Fekete tincsei (amik olyan igazi rosszfiú megjelenést kölcsönöznek neki) az arcomat csiklandozzák, meleg lélegzete pedig a bőrömet. Minden vér, ami addig a félelemtől száguldozott a véráramomban, most gőzerővel az arcomba tódul. Nagyon, nagyon, nagyonnagyonnagyon közel van! Ez már embertelen! Oké, hogy nem olyan szándékok vezérlik amikre ilyenkor gondolni szokás (de kár…) de azért ez mégis csak …. intim helyzet. 

Az ilyen helyzetekben használt időmérték szerint egy örökkévalóságig fekszik így rajtam, változatlan ábrázattal. A mellkasom hol túl szaporán, hol egyáltalán nem emelkedik meg. Nem tudom eldönteni, hogy most tartsam benn a levegőmet amíg ennek vége nem lesz, vagy engedjek a normális reakcióknak és vegyem olyan szaporán az éltető oxigént, hogy belehasad a tüdőm? Egyszer-egyszer pislogni is elfelejtek, és ilyenkor érzem, hogy könny szökik a szemembe. Az arcom a pirulási mérce legtetejét is túlszárnyalja, a tenyerem pedig abnormálisan izzad, amit hál isten nem vesz észre. Torkom azonban kezemmel ellentétben totál kiszárad. Megöl ez az ember! Ha tovább folytatom, vagy megfulladok, vagy kiszáradok. Lehet, hogy épp ezt akarja… Szíves örömest megmondanám neki, hogy kászálódjon le rólam azzal a hab testével, de két dolog is van , ami ebben megakadályoz. Először is az, hogy a számban most éppen aszály tombol. Másodszor pedig akármennyire nem akarom, de valahol, nem is olyan mélyen, élvezem túlzott közelségét. Nagyon is…

Sasuke hirtelen elmosolyodik, amolyan gunyoros stílusban. Kérdőn nézek rá, mire ő enyhén lejjebb ereszkedve hajol teljesen közel hozzám, és fejét a vállgödrömbe hajtja. A szívem már nem dobog, inkább fel-alá ugrál a gyomrom és a torkom között. Ahogy lélegzik, megcsiklandozza a bőröm… érzem a testének melegét… mérhetetlen erejét, chakráját, ami pajzsként veszi körül… Bánthatna, ha akarna. De nem akar. 
Orra hegyével finoman megsimítja a nyakamat, majd a fülemhez hajolva belesuttog. 
- Tudtam, hogy még megvan a régi Sakura. 
Mély hangja még vadítóbb, ha suttog… istenem…
- Hogy érted ezt? – kérdezem, legyőzve az ájulási kényszerem. 
Válasz gyanánt belenyal a fülembe, majd levándorol a nyakamra. Ott vagyok a legérzékenyebb… akaratlanul is felsóhajtok a hihetetlenül jó érzéstől. Ez még sokkalta jobb annál, mint amit régen elképzeltem.

Felemeli a fejét, és egészen közelről néz elködösült szemembe. Már nem is zavar…
- Úgy, hogy még mindig megőrülsz értem. Nincs így, Sakura?
Fel akarok háborodni a beképzeltségén. De csak arra telik tőlem, hogy mélyen egyetértsek vele. 

Megőrülök érte. 
Nem mondom ki hangosan, ami láthatóan bosszantja. De az a csintalan mosoly nem olvad le az arcáról. 
- Nincs így, Sakura? – ismételi meg a kérdést. 
- Na és te? – kérdezek hirtelen vissza – Te is megőrülsz értem?
Márvány fehér arcáról eltűnik mindenféle érzelem. Fekete szemeiben nem látok semmit sem. 
Lemászik rólam, és egyetlen szó nélkül elhagyja a szobát. Elkeseredetten ülök fel, csakhogy aztán végig dőljek az ágyon. Elszúrtam… Megint mindent elrontottam… 
- Sasuke… - suttogom bele a párnámba – bárcsak te is úgy szeretnél, mint én téged…




E/3

Az Uchiha mérgesen csapta be maga után az ajtaját. Miért kellett úgy elvesztenie a fejét?!
„Amikor olyan közel kerültem hozzá… nem tudtam megállt parancsolni magamnak.”
Átkozta magát felelőtlenségéért. Azonban örült is neki. Ha nem veszti el a fejét, nem tudta volna meg, hogy milyen istentelenül jó ilyen közel kerülni Sakurához. 

Ledőlt az ágyára, és idegesen kezdte figyelni a plafont. Aggasztotta, hogy nem válaszolt neki Sakura. A teste azt mondta neki, hogy igen, még mindig megőrül érte. Az arca és a reakciói ezt sugallták. De ő maga… nem szólt semmit. Csak visszakérdezett. 
„Várjunk csak! Mit is mondott?” – pattant fel hirtelen a fiú. 

*Te is megőrülsz értem? * 

„ Te is...? Akkor…”
Jégszíve hatalmasat dobbant fagyos börtönében, szája pedig mosolyra húzódott. Boldog mosolyra.