Sakura

Fellélegeztem, mikor friss levegőt szippanthattam be. Már amennyire egy városban lehetséges, pláne a szemetes konténer mellett. Mindegy. Az volt a lényeg, hogy kívül voltam a hotel falain, ami plusz pont nekem. Vagy mégsem.
- Hinata! Mi a francot keresel itt? – tágultak ki a szemeim, mikor azon a csapóajtón, amin az előbb én kiléptem, most fekete hajú barátnőm esett ki. Csodás. Mondhatom remek. A tervem, hogy nem keverek bajba senkit, dugába dőlt. És a sikátor végén megjelenő fekete autó biztosított róla, hogy most már mind a ketten kibaszott nagy bajban vagyunk. Fényes nappal van, és akár egy akció filmben is lehetnénk. Mit nekem kellemes kis csöves lét, kellett nekem ezekbe botlanom itt. 
- Én… én… csak… izé… eljöttél, és nem akartam, hogy neked… - dadogott össze-vissza, de sejtettem mire akar kilyukadni. Elmosolyodtam. Tényleg bátorabb, mint azt bárki is hiszi.
- Mindegy. – vágtam közbe, hogy zavara ne legyen már ennél is nagyobb. Meg hogy az enyém sem. – Le kell lépnünk innen. – néztem körbe, de az egyik oldalt szobrozó autó nem sok lehetőséget hagyott számunkra. A kis utca másik végébe néztem. Egy magas kerítés húzódott egyik faltól a másikig. Kis erőfeszítéssel simán átjutunk rajta, és a túloldalt lévő kisutcán át kijutunk a főútra.
Kellett nekem mártírkodnom. Nem is! Kellett Hinatának utánam jönnie! Ha nem jött volna, már rég vége lenne ennek az egésznek. A saját életemmel mindig is szertettem játszani. Egyel több, vagy kevesebb alkalom nem számít…
- Mire gondolsz? – cincogta hirtelen a fekete hajú, mire felocsúdtam.
- Futás! – adtam meg a választ, és magammal rántottam a kerítés felé. Ha kicsit nagyobb lendülettel megyek, neki is passzírozom a drótoknak. – Mássz! – kiabáltam, majd hátra néztem. A fekete autóból három alak szállt ki, és az egyik kísértetiesen hasonlított az általam – fura módon – kedvelt Uchihához. Ettől természetesen nyuszi lelkem nem igazán nyugodott meg, szóval mielőtt még Hinata teljesen felért volna, én is elindultam. Mit nekem, ha a seggének ütközök, csak éljük túl. – Mozogj már Hinata! – sürgettem.
A másik nem szólt, csak próbált minél gyorsabban a túloldalra jutni. Ha belegondolok, szerintem a fiúknak nem lesz ilyen nehézkes az átjutás, ergo iparkodhatunk jobban is.
Nagy levegőt vettem, mikor Hinata lábai talajt értek. Én is utána ugrottam, majd újra hátra néztem. Ijedten ugrottam távolabb a kerítéstől, mert a túloldalán közvetlenül pár centire tőlem ott állt Itachi, és engem bámult. Nem tudom mi ösztönzött. Talán az egyre gyakrabban jelentkező elmebaj, de egy röpke gondolat hatására, szembe köptem. 
Eszem nem sok, de erre már mindenki rájött szerintem. Gratulálok ismételten magamnak. Ezzel csak tovább hergeltem, de legalább jól esett. Egy dolog kipipálva, az „Amit halálom előtt még megtennék” listámon.
- Cöh… - ennyi tellett tőle válasz képpen, és egy mozdulattal letörölte arcáról a nyálam. Vetettem rá egy fintort, és futni kezdtem a kis sikátor végégig. Elsuhanó autók jelezték, hogy már nem sok van hátra.
- Átmegyünk a túloldalra. – kiabáltam a végig mellettem loholó Hinatának.
- Mi? – sikkantotta. Valahogy én is megdöbbentem saját ötletemen, mivel egy röpke négy sávos út választott el minket a másik oldaltól, de van egy tippem, merre kereshetjük Tsunadet, és ahhoz viszont át kell jutnunk.
- Csak fuss! – parancsoltam. Valahogy csak át jutunk. Úgy sem egyhuzamban jön minden autó. Biztosan vannak szünetek. Ha meg nem… akkor… izé… ott van a féktávolság.
Na, jó! Ez hülye gondolat, de sebaj. Valamivel nyugtatni kell az elborult elmét stresszhelyzetben.
Sokáig nem mertem hátra nézni, de éreztem, hogy ott jönnek, az út pedig egyre csak közeledik. Egy ideig csak a saját zihálásom, és szívverésem hallottam. Az autók zaja, mintha nem is létezett volna. Csak pár pillanatig. Pont addig, még a lábam el nem érte a négysávos út szinte forró aszfaltját.
Akkor aztán miden külvilági zaj a hallójáratomat égette. Az autók fékcsikorgása, ahogy próbáltak megállni, miközben átfutottunk a sávokon. Néhány csattanásból ítélve nem mindenkinek volt szerencséje. Egy éppen megálló taxi motorháztetején csúsztam át, mikor újabb fülsüketítő dudaszó jött mögülem. Visszakaptam a tekintetem…

Naruto

Futásnak eredtünk. 
- Nem lehetnek messze. – lihegtem a nyilvánvaló tényt, de Sasuke valahol máshol járt. Nem válaszolt, csak némán futott mögöttem. – Menjünk a harmadikon. Szerintem megpróbáltak kijutni. – adtam ki a parancsot, de erre sem jött a várt hatás. A fekete hajú csak némán követte az utasításom, amit kezdtem nagyon rossz jelnek venni. Nem jó, ha nem száll szembe velem.
Nem tettem szóvá. Veszekedni lesz még időnk, ezután is. Remélem.
Egymás után löktem fel a szemben jövő embereket. Azzal nyugtattam magam, hogy még lesz idő bocsánatot kérni tőlük. Ugyan már! Ma már másztam a hotel oldalán, majdnem lezuhantunk több tíz emeletes magasságból, és még egy ablakon is bezúgtunk. Egy egyszerű talaj menti futás nem lehet akadály.
Elkiabáltam.
Tökéletes pályafutásomnak egy rosszul elhelyezett szőnyeg vetett véget. Egy szőnyeg. Egy EGYSZERŰ… MEZEI… SZŐNYEG!
- Kibaszott életbe! – ordibáltam. Akkorát zakkantam, hogy végignyaltam a folyosót, egészen az ajtóig. Mire sikerült volna feltápászkodnom, Sasukénak pont akkor jutott eszébe, hogy visszazökkenjen a régi kerékvágásba, így egy könnyed mozdulattal a hátamra lépett.
- Mi van Baka? Keresed a kontaktlencséd? – húzódott gúnyos mosolyra az ajka. Legszívesebben ott helyben belevágtam volna a falba, és egy jó adag maltert kentem volna rá, de úgy tűnt a Sasuke alakú domborműre még várni kell.
- Esküszöm ezért kinyírlak! – sziszegtem, majd feltápászkodtam, és újra futni kezdtünk.
Szabályosan kiestünk a kijárati ajtón, ami mint kiderült egy újabb hátsó kijárathoz vezetett. Esküszöm, hogy ennek az épületnek az építésekor, csak a patkányokra gondoltak. Az a bizonyos süllyedő hajó…
- Ott van! – kiáltotta hirtelen Sasuke, és nekiiramodott. Megkérdezni sem tudtam, hogy ki, de reménykedtem, hogy valamelyikük. Legalább az egyiket biztonságban tudhattuk volna. Tévedtem. Ismételten.
Reményeim köddé foszlottak, mikor megláttam a két testvért. Az idősebbik az út mellett állt, a másik meg épp akkor érkezett mellé. Lövésem sincs miért nem ugrott neki Sasuke rögtön a bátyjának, de ha ő nem, majd én megteszem.
Mikor én is odaértem, megtorpantam. Én is simán megfeledkeztem arról, hogy ki mellett szobrozunk. Tekintetem az útra emeltem. Összetört autók sokasága állt össze vissza a sávokon. Egy taxi, és egy szürke autó egymással szemben álltak meg, és a kettő közötti helyen rengeteg ember szobrozott a földet bámulva.
Mi a franc?
Időm sem volt felmérni a helyzetet. Sasuke mellettem pillanatok alatt esett össze. Mi történt?

Sasuke

Első gondolatom az volt, hogy mihelyt odaérek, kinyírom azt a szemétládát. Neki rontottam, de ő egy könnyed mozdulattal ellökött magától, ami csak még jobban felhúzott, de mielőtt újabb támadásba lendültem volna megtorpantam. Egy pillanatra a tekintetem az útra terelődött, de ez is elég volt ahhoz, hogy ott is maradjon.
Összetört autók sokasága állt a négy sávban össze-vissza. Tömegkarambol. Egyik-másik még füstölt is, de nem láttam, hogy komolyabb baja esett volna valakinek.
Egyedül a taxi előtt álló tömeg tűn furcsának. Ekkor ért mellém Naruto is. Ő is ugyan azt nézte, amit én. 
Akaratlanul is léptem egyet előrébb, de nem mentem tovább. Néhány ember mentőért kiabált, néhányan pedig visszaültek a kocsijukba, telefonálni. Felbolydultak, mint egy méhkas. Egy nő állt nekem háttal, és mikor arrébb lépett egy picit, akkor láttam meg. Csak egy apró részlet volt, de mindent elmondott számomra.
Vége mindennek. Itachi győzött, és úgy, hogy még csak harcolnia sem kellett. 
Egy apró részlet. Lehunytam a szemem, de még akkor is csak azt láttam. Egy kar. Élettelenül feküdt a betonon. Nem láttam a tulajdonosát, de tudtam ki az. Sápadt bőre volt, és a csuklóján, valami ezüstösen csillogott. A karkötőm. Sakura…
„Nem… „- ez az egy szó visszhangzott a fejemben, és térdre zuhantam. Sosem éreztem még ilyet. Nem kaptam levegőt. A fejemben lévő kép, szinte szétzilálta a belsőm. Nem lehetek ennyire gyenge! Nem lehetek! Egyszerűen ez nem is én vagyok. Sosem volt rám jellemző az ilyen viselkedés, de mintha a testemet már nem én irányítanám, hanem valami külső erő.
- Sasuke! – tompán kúszott fülembe Naruto ordibálása. Tudtam, hogy kiabál, de nem tűnt hangosabbnak egy macska nyivákolásánál.
A karkötőm…