* A telihold fenn ragyog az égen, sárgás árnyalattal sötétítve el minden színt a világon. Csendes szél fújdogál, levél esővel öntözve minden helyet, hol kecses lépései közben a fuvallatnál is könnyebb ruhája meglibben. Könnyű táncát járván azonban hirtelen megáll. Figyelmét immár nem a szelíd játék, hanem egy, az orra előtt zajló jelenet köti le. Egy fiú, és egy lány csupán, mégis érzi, van kettejük között valami, ami kézzel foghatóan megízesíti a pillanatot. Halkan közelebb oson hozzájuk. Most látja csak igazán: különös egy pár. A lány haja olyan, akár a cseresznyevirág, szemei pedig a levendulát idézik, egy csipetnyi smaragdos csillogással megbolondítva. De a fiú sem egy hétköznapi eset. Szemei ónix színben tündökölnek, ahogyan haja is, ám abban van némi kékes beütés, mely a tintához teszi hasonlatossá. 
- Sakura – szólítja meg hirtelen a neki háttal álló lányt a fiú. 
Hangja mély és erős, nem olyan nyeszlett, mint kortársainak. Dörmögő baritonjának hangzása nagyon is kellemes, s mintha lenne benne valami lágyság is. Közelebb hajol hozzá a szél, s közelebbről megszemléli az ónix szemeket. Igen… jól hallotta. A szemekben, melyek eddig a szén hidegségével néztek a világra, most koromsötét éjként örvénylenek, teli rejtéllyel, érzelemmel. Elfojtott értelmekkel. Még sohasem látta ezelőtt sem Őt, sem a lányt, Sakurát, mégis érezte, ez egy igen különleges pillanat. Látta, hisz a fiú tekintete mindent elárult. Figyelmét ismételten a fejleményeknek szenteli. 
- Köszönöm. 

Nem! Nem ezt akarta mondani! Biztosan tudta! Néma imával fordul a rózsaszín hajú lány felé, hogy forduljon meg ebben a minutumban! Akkor talán ő is megláthatja azt az elégedetlenséget a fekete szemekben, amit ő maga is kristály tisztán lát. Ám mielőtt elfogná a kétségbeesés, észreveszi a Sakura arcára kiülő érzelmeket. Vonásain a döbbenet, szemében pedig egy eltéveszthetetlen fénypont jelenik meg. A szél meglepetten tekint hol Sakurára, hol a mögötte álló fiúra. A csillogás ott van mindkettejük szemében. Már érti. 
„Szerelem…” – gondolja sejtelmes, lágy mosollyal. 
Gondolataiból azonban kizökkenti az ütés, amit a fiú mért Sakurára. 
- Sasuke…kun… - sóhajtja elhalóan a lány, majd elájul. 
Teste azonban nem a kemény földön landol, hanem Sasuke védelmező karjaiban. Az erős karok minden erőfeszítés nélkül megtartják a könnyed női testet, majd lassú léptekkel a mellettük lévő padhoz megy, és óvatosan leteszi rá. A fiú teste már fordul, hogy útjára induljon, de úgy tűnik, valami nem engedi el. És a szél pontosan tudja, hogy mi az. 
„Mit teszel most, ifjú Sasuke? Végleg búcsút intesz ennek a lánynak?” – intézi csak számára hallható kérdését a habozó fiúhoz. Viszont mintha az meghallotta volna a néma szavakat, közelebb hajol a lány alélt testéhez, s kezével gyengéden végig simít az arcán. Ahogy elemeli ujjait a lány bőréről, szeméből kihal minden fény, és a szemek újból kemény szénné változnak. A szél azonban mégis mosollyal az arcán követi tekintetével az útjára induló ifjút. 
„Búcsúztál, az igaz. De koránt sem örökre.” 
Pillantását ismét a lányra emeli, ki e tettről nem is tudva fekszik a padon, könnyei fényes patakjával az arcán. 
„Bármit is hoz neked a jövő, Sakura, Sasuke-kun egészen biztosan a részese lesz.” *


E/1 (Sakura)

Képek pörögnek a szemem előtt, gyors egymásutánban. Innen-onnan sikerül elkapnom egy apró darabot, de oly’ sebes az iram, hogy a fejem megfájdul tőle, én pedig feladom a foszlányok hajkurászását. Aztán hirtelen megszűnik a vetítés, s azon nyomban felpattan a szemem. Bár ne nyitottam volna ki! A fejem szétrobbanó félben van, a szemeim égnek, a torkomban pedig egy sivatagi kiképzés zajlik. Sunánál is szárazabb. Ráadásul valami iszonyatosan szúr a jobb lábamban. Eltört volna valamim? Nem, meg tudom mozdítani, habár igaz, csak fájdalmasan. Legszívesebben visszacsuknám a szemem és visszasüllyednék abba a félkómás állapotba, amiben még az imént voltam, de van már annyi tapasztalatom és rutinom, hogy tudjam, csak rosszabb lenne. Szóval, az egyetlen dolog amit most tehetek, hogy mozdulatlanul fekszem tovább, amíg… 

...várjunk csak egy kicsit! Azt mondtam, fekszem? Igen, fekszem, de… ez nem kemény föld, amit érzek, hanem…

MI TÖRTÉNT VELEM?! Egy ágyon fekszem, ez a napnál is világosabb, az már viszont egy cseppet sem, hogy miként kerültem én egy pihe-puha ágyikóba az erdő kellős közepéből! Jól most nem szabad sem kiakadni, sem pánikba esni! A kettőt vegyíteni meg aztán végképp nem. Gondolkozzunk hideg fejjel, Sakura… Ha visszaemlékszem mindenre, ami ma történt, akkor talán megtalálom a válaszokat a kérdésemre. Oké, szóval megtámadtak minket. Aztán Lee megsérült, én meg elküldtem a tekerccsel a célfaluba. Eddig minden tiszta. Aztán visszamentem harcolni, és végeztem az egyik támadónkkal, mire a másik bepipult és teljes bedobással támadásba lendült. Aztán… engem is azzal a chakra gömbbel próbált meg semlegesíteni. És utána… filmszakadás. Innentől csak apró részletekre emlékszem. Egyre közelebb ér hozzám, én pedig lebénultan állok és moccanni sem tudok… és… Bingó! Valaki elém lépett! Én meg elájultam… 
Szóval, összegezzük a dolgot: megmentett valaki, majd idehozott, akárhol is van azaz ide. Tyűha…! Jó nagy mázlim volt. Ha az a valaki nem bukkan fel, akkor én már a föld humusztartalmát gyarapítanám. Szerencse… vagy inkább balszerencse? Elvégre gondoljuk csak végig logikusan. A semmiből (pont jókor ) előbukkan egy titokzatos valaki, akire egyáltalán nem emlékszem, és megmenti az életem. Utána pedig kihasználva koránt sem éber állapotomat elhoz valahova. Hümm… Nos, így ez már kevésbé fest jó színben. Hiszen ki mentene meg egy ninját egy harc kellős közepén? Hovatovább aki azt a gömböt hárítani tudta, az jómaga sem lehet egy zöldfülü kis geninke. Tehát vagy egy igazi hőst sodort elém a szerencsés véletlen, vagy egy ellenséges ninja kezére játszott a sors. Mindenesetre egyvalami biztos: nem ülhetek itt tovább ölbe tett kézzel, várva az A vagy a B válaszra. Nem vagyok olyan állapotban, hogy eltűnhessek innen, hiszen még azt sem tudom, hogy hol a fenében vagyok! Ez baj… Nem baj, akkor maximum körbe szimatolok és felkészülők a legrosszabbra. 

Lassan felülök, és próbálom kizárni a tudatomból a derekamba és a nyakamba súlytó fájdalmat. Kezdem megérteni Tsunade-samát. Ha az öregkor fájdalmai ennél is rosszabbak, akkor én is inkább természetellenes módszerekhez folyamodnék. Bármit, csak a derékfájdalmakat ne! Jól van, egy akadály kipipálva. Jöhet a kettes számú probléma, miszerint egy kukkot sem látok! Olyan sötét van ebben a szobában, hogy a látásomat eldobhatom a francba. Mázli, hogy az öreglány kitanított arra, hogyan kell sötétben tájékozódni. Megpróbálok felállni, de a jobb lábam belesajdul a próbálkozásba. Hát, tényleg nem vagyok valami jó állapotban… ha most megtámadnának, szemernyi esélyem sem lenne a menekülésre. És még csak meg sem tudom gyógyítani magam. Bosszantó. Túl alacsony a chakra szintem. Hajj… nincs más választásom, vonszolom magam után a sérült végtagom. Kezeimet magam előtt tartva ugrálok előre, reménykedve abban, hogy nem esem el valamiben. Nem valami könnyű így haladni. Nincs túl sok tárgy ebben a helységben... sőt, egyáltalán nincsen benne semmi! Ha ez egy cella én rosszul leszek! De nem, hoppá! A kezem ügyébe akadt valami. Hideg az érintése és furcsán ível. Olyan, mint egy… kilincs! Ó igggen! 
Azonban még mielőtt kinyithatnám, valaki feltépi az ajtót a másik oldalról, én pedig a hirtelen lendülettől előre zuhanok. A rutin ráállítana a lábamra, viszont annyira megfájdul a terheléstől, hogy képtelen vagyok rajta megállni. A talaj kicsúszik a lábam elől, és én utolsó mentsvárként kapaszkodom meg valakiben. Egyik kezemmel a karját szorítom meg, a másikkal pedig a vállát fogom meg. Ahogy felucsódom a pánikhelyzetből, döbbenten s egyben zavartan emelem fel a fejem, hogy megnézzem, kire estem rá ilyen „ügyesen”. Először a fedetlen mellkast látom, majd a karcsú nyakat, végül pedig az arisztokratikus vonású arcot. 
Tekintetem összefonódik egy éjfekete szempárral, ami ugyan olyan meglepetten néz rám, mint ahogy én őrá.

Nem lehet… Képtelenség! Ő lenne a megmentőm?! Úr isten… Nem, csak képzelődöm, ez nem lehet valós! Csak egy álom, pislogok egyet és felébredek! Erősen összeszorítom a szemem, bízva benne, hogy mikor kinyitom, nem azt a hófehér 
arcot fogom megpillantani. De nem... mikor kinyitom a szemem, még mindig Őt látom magam előtt, kezeim pedig még mindig Őt fogják. Hihetetlen… Elveszítem testem felett az irányítást. A lábam, amin eddig támaszkodtam, felmondja szolgálatot és összecsuklik. Egy hideg kéz azonban a derekam köré siklik, és erősen magához szorít, megakadályozva, hogy elessem. Testem az ő testéhez préselődik… érzem a szívverését hófehér bőre mögött… gyors… akárcsak az enyém. De vajon miért? Őt nézem szakadatlan, s ugyan így Ő sem veszi le rólam a tekintetét. Nem lesz ez így jó… nagyon közel van. Közelebb, mint eddig bárki is volt…Tennem kell valamit! Most, amíg még tudok! Meg kell szólalnom… kéne… de egyszerűen nem tudok. Egyetlen hang se jön a torkomra. Egy hatalmas gombóc eltorlaszolta a hangom útját. Kezdek bepánikolni. Megpróbálom arrébb tolni magamtól, viszont a keze nem enged. Nagyon erősen tart. Túl erős… nem csak ő, a közelségének varázsereje is… úgy érzem, elolvad a testem, remegek, akár a kocsonya… az a fekete tekintet már nem néz rám döbbenten. Sehogy sem néz rám… csak bámul… Miért nem teszel valamit? Mért tartasz még mindig? Miért nem engedsz el engem? Engedj el, kérlek! Könyörgöm…! Engedj el! Engedj el, vagy beleőrülök a közelségedbe! Olyan hevesen zakatol a szívem, hogy mindjárt kiugrik a helyéből… Engedj el…!
- Engedj el… 
Különös. A hangom koránt sem olyan könyörgős és nyüszítős, mint magamban. Halk és határozott, akár egy igazi, vérbeli shinobinak. De hát nem pontosan ez volt a célom? Ilyennek akartam látszani előtte. Hát, ez sikerült… Halkan hümmög, majd a következő pillanatban azon kapom magam, hogy ismételten a már nem olyan sötét szobában vagyok… azaz, egészen pontosan vagyunk. A térdhajlatomnál érzem az ágy szélét. Hogy mozoghat ilyen gyorsan? Félelmetes. Hirtelen eleget tesz iménti kérésemnek, és elenged. Ráesek az ágyra. Úgy huppanok le, mint egy krumplis zsák. Ciki… 
- Rég találkoztunk, Sakura. 
A hangja mélyebb, mint legutóbb. Szinte már dörmög. Neki mégis jól áll. Hogy is mondjam… illik hozzá. Olyan férfias, egyszerűen nem lehet rá mást mondani. Tipikusan olyan frekvenciájú dörmögés, amibe bele lehet szeretni. Meg is tettem. 
- Valóban – felelek. 
Most nem szándékozom ugyan azokat a hibákat elkövetni, mint hajdan. Elsőként: nincs szómenés! De egy kérdés azért nem árt meg.
- Miért mentettél meg? – nézek fel rá határozottan. 
Másodszor: csak semmi beszariság! 
- Hm. Fogalmam sincs. 
Tudod kinek meséld!
- Te semmit sem csinálsz ok nélkül. Pont most támadt volna fel benned a felebaráti szeretet? – kérdezem kissé cinikusan.
Nem tudom, honnan jött ilyen hirtelen ez a vakmerőség, elvégre változás ide vagy oda, vele szemben sohasem voltam képes még csak a hasonló hang megütésére sem. Talán nem is a bátorság beszél belőlem, hanem sokkal inkább a női lélek, ami azért valljuk be őszintén, egy olyan csúfos cserbenhagyás után, mint amit ő csinált, minden esetben elégtételért vagy megtorlásért kiált. Szerintem a tudatalattim a határozott oldalammal akarja úgymond megtorolni az engem ért sérelmeket.
- Van benned spiritusz. 
Akkor ezt most bóknak veszem. De tudom, hogy csak le akar szerelni ezzel a kitérő válasszal. Na abból nem eszik! *Belső Sakura: sunyi vigyor*
- Ne térj ki – „köszönöm” meg a dicséretet. 
Úgy látom, meglepődött egy kicsit. Sőt, nem kicsit, nagyon! Az egyik szépen ívelt szemöldöke feljebb húzódik. Sasuke kinyilvánítja egy érzelmét – lejegyezni! 
- Mióta lettél ilyen harcias? – kérdezi ezúttal tényleges érdeklődéssel a hangjában. 
- Fogalmazzunk úgy, hogy felnőttem. Volt rá időm, míg távol voltál.
- Ezt vegyem úgy, hogy, hiányoztam? – mosolyodik el ördögien kárörvendőn (és sexin ).
Hogy én mért nem tudok lakatot tenni a számra?! És miért nem tudom korlátozni a remegést a térdemben ettől az andalító gesztustól? Nem lenne szabad olvadoznom, elvégre csak szekálni akar. De beszélhetek én magamnak... Már épp készülnék valami frappáns válasszal, amikor megakadályozva kísérletem ő ismét magához ragadja a beszélgetést. 
- Ezzel egy darabig nem lesz problémád. Mától ugyanis itt leszel egészen addig, ameddig én el nem engedlek. 


… Mi? …