Május 13.
09:07
Színház

   Korán keltünk, legalábbis a megszokott tizenegy órai ébresztőnkhöz viszonyítva meglehetősen korán volt. Napunkat a színházban kezdtük, hogy énekelhessünk. 
   A próbák mostanában egész jól sikerültek, Sasuke is keveset bunkózott, bár végérvényesen bebizonyította, hogy van még mit fejlődnöm dalszövegírás terén. Nem egyszer átjavította a szövegeimet, és sajnos mindig az ő verziója jött ki jobban, amit nem felejtett el megjegyezni. Narutóval egy pillanat alatt legjobb barátok lettek, amit én cseppet sem bántam. Bár Sasuke vele is bunkó volt, mégis mindig számíthattak egymásra. 
   Ezen a próbán arról beszéltünk, hány számmal lehet fellépni egy ilyen versenyen. Én még sosem voltam ilyen rendezvényen, azonban úgy látszott, a fél csapat nem tudja, mi van ilyenkor.
     -     Hát – szólt hirtelen Suigetsu. – Én azt hallottam, hogy ilyen versenyen csak egy számmal lehet fellépni, amiben fiúk-lányok egyaránt énekelnek. 
     -     Biztos? – nézett rá Karin, mire a fiú elfintorodott, én pedig elkuncogtam magam. Végül hittünk Suigetsunak – kivéve persze Karint, de az senkit nem érdekelt -, és nosztalgiázásként elénekeltük egy újabb szerzeményt tőlem – és Sasukétól, az Uchiha most sem tudta visszafogni magát. DJ Suigetsu ismét elindította összehozott zenéjét, mi pedig énekeltünk.

I got a plan for you and I
Let's journey across the Venetian skies
Can I have some of your cookies? Can I have some of your pie?
May I cut the first slice? So won't you

Scream at the top of your lungs if your body's feeling right
Scream at the top of your lungs if your body's feeling right

Hallani akartam a fiúkat is, ugyanis volt egy kedvenc számom – amit Sasuke írt… -, amit csak ők énekelték. Erre meg is kértem őket, bár egy kicsit vonakodva egyeztek bele, mert nem passzolt annyira a stílusukhoz.

Stare into the sun
To see the face for once
All the weakness shows
Too tired to lift the arm
That hold onto the star
That watch me as I sleep

I wanna believe in someone
I wanna believe in something
I wanna believe that I can love again

Május 13.
18:49
Narutóék otthona

   Gomolyfelhők gyülekeztek egész Konoha felett, bánatosan néztem őket az ablakból. Nem szerettem a viharokat, az esőt is csak akkor, ha közben sütött a nap. Akkor olyan kellemes hatást keltett. 
   A házban ültünk, mindenki itthon volt, csak Temari lógott el valahova, senkinek sem mondta el célját. Ezért persze Karin hatalmas hisztit csapott, hisz ő rendkívül közel állt a lányhoz, talán még közelebb is, mint mi. Nekem nem volt legjobb barátnőm, nem választottam a lányok közül. Tenten, Temari, Karin, Hinata és Ino. Mindegyiket másért szerettem, főleg azért, mert nagyon bolondok voltak. Bár Hinatát inkább a különlegesség jellemezte, de szerintem ilyen volt minden írónő. Na, ez nem túl jó kijelentés, elvégre egyetlen egy írót ismerek, az pedig Hinata. Nem is… kettőt, mert Jiraiya is az volt. De csak volt, már nem az, hála a gyilkosának, aki ok nélkül ölte meg őt. Annak a szemétládának. Bár tudnám a nevét, akkor megkereshetnénk. 
   Agyam gondolatmenetének láncát ajtócsapódás törte meg, és egy viháncoló pár esett be rajta. Pontosabban Temari adott ki magából efféle öhm… „érdekes” hangokat, Shikamaru pedig csak szimplán nevetett. Vagyis olyan férfiasan. Egy emberként néztünk rá barátaimmal a gerlepárra, akik most fülig vörösen torpantak meg. Senki nem szólalt meg, elrontani ezt a meghitt pillanatot… csak Naruto tudja. 
     -     Hol jártatok? – kérdezte. Pedig a változatosság kedvéért jó volt ez a nagy csend. Küldtem felé egy lesújtó pillantást, végül tekintetem visszatért virgonc barátnőmre és a kellemetlen úrfira. Láthatóan roppant zavarban voltak mindketten, ami miatt el kellett fojtanom egy kárörvendő vigyort. Temari sosem jött zavarba, mindig kivágta magát a szorult helyzetekből, de látszólag ő is elgyengül, ha szerelmes. Így volt ez anno is, mikor Shikamaru itt élt Konohában, Temari nagyon egyedül állt a lábán, pedig akkor sem volt kis szája. Miután Shikamaru itt hagyott mindent, Temariban is összetört valami, habár tudta, hogy a fiú előbb-utóbb el fog menni. Mégis egy világ omlott össze benne, és attól kezdve hihetetlenül megerősödött lelkileg, de a régi seb még mindig nem nőtt be, és újból felnyílt, mikor Shikamaru betette a lábát a színházba. Olyan különös történetük volt. Még ez is jobb lenne a Sasukéval való kapcsolatomban, mintsem az, hogy olyan távolságtartóak vagyunk egymással, mintha lelőttük volna egymást előző életünkben. Igaz, ez nem a legjobb hasonlat… 
     -     Seho… - kezdte Temari.
     -     Randiztunk – mondta Shikamaru, félbeszakítva hercegnőjét. Mázlisták… Karin és én teljesen normálisan fogtuk fel a helyzetet, bár mintha Tenten sem volna annyira meglepődve, mi mindig is tudtuk, hogy a páros egymás iránt érzett szerelme még koránt sem múlt el. A fiúk – plusz Hinata és Ino – elképedten nézték Temariékat, Naruto és Suigetsu szája pedig akkora lett, mint a bécsi kapu, már azt vártam, mikor sétálnak ki meg be rajta az emberek. Megráztam a fejem, hogy visszatérjek a valóságba, és színpadiasan összecsaptam a tenyerem. 
     -     Fantasztikus! – Megpróbáltam egy kis „fránchiá ákhszentust” belevinni a szavamba. Barátaim nevetni kezdtek, ami miatt úgy gondoltam, hogy nem jött össze ez a kis próbálkozás. – Mindenki boldog, hurrá!
     -     Csak te nem – nézett rám Naruto komolyan, én pedig elfintorodtam. Szokás szerint, megint átlátott rajtam, de mivel tizenegy emberből nyolc kíváncsian hegyezte a fülét, nem mondhattam semmit. 
     -     Az lényegtelen – legyintettem, mert Narutónak nem bírtam hazudni. Egy ideig MAJDNEM mindenki némán figyelt, végül ismét fecsegni kezdtek, nekem pedig még mindig Naruto szavai jártak a fejemben. Én akkor is boldog vagyok, csak Sasuke miatt nem annyira, de az kit érdekel… Tök fölöslegesen töröm magam miatta, ha ránézek, úgy érzem, mintha fejbe kólintott volna egy kalapáccsal, meg elért volna egy „kellemes” hidegzuhany. Kénytelen vagyok Shikamaru szójárásával azonosulni, vagyis ez roppant kellemetlen. 
   A lányok kifaggatták Temarit, a fiúk pedig Shikamarut, és ebben a percben úgy éreztem magam, mint egy tizenöt éves kislány, pedig annak már öt éve. Abban az időmben egy gond nélküli kis csitrit személyesítettem meg, akit elkényeztettek a szülei. Áthívtuk mindig, akkori legjobb barátnőmet, Tayuyát, és együtt pletykáltuk ki – nem épp szívderítő kritikával jutalmazva – a fiúkat, akik tetszettek nekünk. Vagyis neki, én sosem fiúztam sokat. Milyen szép idők voltak még akkor. Tayuya már halott, szörnyű autóbalesetet szenvedett, és én sokáig sírtam miatta. Néha Karin jut róla eszembe, de ez persze csak azért van, mert mindkettőnek ilyen ocsmány vörös lobonca van. Vagyis Tayuyának csak volt, de az már részletkérdés. Tűnődve csavargattam rózsaszín tincseimet, és kinéztem az ablakon. Kezem azon nyomban megállt hajszálaimon, amikor egy hímnemű egyént láttam közeledni a pázsiton. Sötét ballonkabát volt rajta, kissé sántítva lépkedett, arcát nem tudtam kivenni, pedig még nem is sötétellett. Egy pillanatra felnézett, és én egyből felismertem. Kankuro volt az, Temari idősebbik öccse. Vajon mit kereshet itt? Pár másodperc múlva kopogott, én pedig ajtót nyitottam neki, és ő habozás nélkül lépte át küszöbünket. 
     -     Kankuro? – lepődött meg Temari, és felállt, hogy öccse elé álljon. Kankuro megragadta barátnőm vállát, és lenézett a nála egy fejjel alacsonyabb lány szemeibe. 
     -     Meg kell mentenetek az írónőt! – suttogta. Temari arcára halálos rémület ült ki. – Az a fickó le fog sújtani rá, és erre a legjobb alkalma a verseny lesz. Ha ti részt vesztek rajta, és viszitek magatokkal az írónőt, meg fogja támadni.
     -     Honnan tudsz te erről? – állt fel Neji. – Honnan tudod, hogy nálunk az írónő?
Kankurónak nagyon nem akaródzott válaszolni.
     -     Beszéltem Gaarával erről – mondta. – Ő figyelmeztetett még néhány dologra!
     -     Kankuro – szólt Temari, és a fiú arcát maga felé fordította. – Ezt ne terjeszd senkinek! Nem akarom, hogy te is…
Az utolsó szónál már sírt, Shikamaru pedig felállt, és átölelte. Kankuro nem kérdezett rá, mi ez a „cirkusz”, és nem is tűnt meglepettnek. Azonban úgy tűnt, hogy csak ezért jött. Mogorván biccentett felénk, majd sarkon fordult, és elhagyta a házat. Ez volt aztán a villámlátogatás. Temariék visszaültek a nappaliba, én pedig nekiálltam, hogy főzzek egy teát. Nem hiszem, hogy Temari aggodalma alaptalan, hacsak Kankuro nem üzeni meg még a Fehér Háznak is, hogy meg kell menteni az írónőt. Gaara mégiscsak azért halt meg? Beletúrtam a hajamba, és a konyhapultnak támaszkodtam.
   A teázás közben megvitattuk ezt a problémát, végül Shikamaru bejelentette, hogy mennie kell. Ő nem tartozott a bandához, csupán nagyon jóban voltunk. Shikamaru már rég nem élt a szüleivel, de megvett egy kis házat öt sarokkal arrébb tőlünk, így a látogatása is gyakori volt. Kezet rázott a fiúkkal, a lányokat arcon csókolta, Temaritól pedig tíz percig búcsúzkodott, kint a ház előtt. Én már úgy éreztem magam, mintha egy hete nem aludtam volna, így egy köszönés kíséretében elhagytam a nappalit, hogy viaszbábú módjára beeshessek az ágyamba, és egy fél óra múlva – legalábbis úgy éreztem - elnyomott az álom.

Május 14.
16:16
Színház

   Úgy döntöttünk, hogy mindenféle lazsálás, iszogatás és bulizás elhanyagolása okán teljes erőbedobással gyakorolni fogunk. Sokkal több időt terveztünk a színházban tölteni, így most is az épültben tartózkodtunk. A tervem az volt, hogy jó alaposan elénekeljük azt a számot, amit terveztem, hogy előadunk a versenyen, és azután jöhet a jól megérdemelt pihenés. 
    Ezúttal azonban kicsit elhülyéskedtük a próbát, ami végül arra vezetett, hogy Suigetsu magához ölelte Karint, és megcsókolta. Sasuke gyorsan kikapcsolta a zenét, mikor észrevette, hogy tátott szájjal bámuljuk a párost, a szánkban még egy jól megtermett elefánt is elfért volna. Nem tudtam, hány perc telt el azóta, hogy Suigetsu elengedte Karint, aki azonban ajkába harapott, és hanyatt-homlok kirohant a teremből, én pedig nem vacakoltam sokáig: utána eredtem. Magamban imádkoztam, hogy el ne hagyja az épületet. Karin azonban a mosdó melletti falnak vetette hátát, arcát két kezébe temette, vörös hajzuhataga karjait verdeste. Torkom kezdett kiszáradni, de nem mertem megköszörülni, maximum Karin felkapja a fejét, én pedig nem akarom elmosódott sminkkel látni, mert akkor elmenekülök a látványtól. Végül odaléptem barátnőmhöz, magamban tartva a kuncogást, hogy milyen kegyetlen vagyok, és megérintettem a vállát.
      -     Minden rendben? – kérdeztem rekedten, és most már megköszörültem a torkom. Karin alig észrevehetően bólintott, csak haja hullámzásából jöttem rá, hogy volt egy „igen” jellegű válasza felém. Felemelte a fejét, és rám nézett, én pedig megkönnyebbültem, hogy nem kellett látnom a lefojt sminkjét. 
     -     Csak… - kezdte kissé habozva. – Nem hittem volna, hogy megérem ezt a napot. Hogy Suigetsu megcsókol – tette hozzá, látva értetlen arckifejezésemet, ami miatt eléggé brutális ábrázatom lehetett. 
     -     Le sem tagadhatod, hogy élvezted – nevettem fel végül, hisz ha nem élvezte volna, az első másodpercben eltolta volna magától Suigetsut, jól ágyékon is rúgta, ha teheti, emellett pedig fasírtot is csinált volna belőle. Neki is van már gyilkolási módszere, kezdem kissé amatőrnek érezni magam. 
     -     Nem, valóban nem – kacsintott rám végül. 1:0 NEKEM! Oléé! – Sakuraa… azt hiszem, szerelmes vagyok!
Arcomra egy nyolcvan karátos mosoly szökött, és olyan fejet vágtam, mintha megszületett volna a kislányom.
      -     Tudasd vele! – szóltam vigyorogva, mire arcáról lehervadt a mosoly. 
      -     De hát… - kezdte. – Szerintem ő nem így érez irántam.
Felvontam a szemöldököm. És még Ino a szőke, de komolyan. Gondolati fontossági listámra ezennel felkerült, hogy kérjek bocsánatot barátnőmtől, hogy mindig azt állítottam róla, azért hülye, mert szőke. Ezek szerint a vörösek is azok, vagy esetleg szőke volt még évekkel ezelőtt, és átfestette vörösre. 
     -     Most smároltatok, az ég áldjon! – sziszegtem neki, mire olyan értetlenül nézett rám, hogy már idéztem fel magamban az elmegyógyintézet számát, hogy beutalhassam. Anno még Naruto miatt törtem ezen a fejem. 
     -     Jó is lenne, ha Uchiha Sasukéval smárolnék – ült ki arcára az ábrándos kifejezés. Ledermedtem. Na, ne! Neki is tetszik az a hűtőszekrény? Azt a rohadt… fenébe… Rám sandított, majd elnevette magát. – Hülye, csak vicceltem! Látnod kellett volna a fejedet!
A vérnyomás felment ezerkétszáznegyvenháromra, már szinte gőzölgött a fejem, és olyan gyilkos tekintettel meredtem Karinra, ahogyan csak tudtam. Ezért még kinyírlak! Karin összeborzolta amúgy is kócos rózsaszín fürtjeimet, és rám kacsintott. 
     -     Ezért kapsz – emeltem fel mutatóujjamat. 
     -     Hű, most megijedtem – ironizált, én pedig durcásan keresztbe fontam karjaimat a mellkasom előtt. 1:1, semmi baj, még nincs veszve semmi. – De ezek szerint teli találatban vagyok. Te, kedves barátnőm, bele vagy zúgva a jéghegybe, alias Uchiha Sasukéba!
     -     Ez nem igaz – ellenkeztem, de éreztem, hogy gyűlik az újabb pont. 
     -     Á, nem, csak kifolyik a szemed, amikor ránézel, és a fejed pedig egy nagyméretű paradicsom – vont vállat gúnyosan. Oké, 2:1 neki. Ezt bebuktam, engem mindenki legyőz? Karin teljesen elégedett fejet vágott, mikor meglátta legyőzött arckifejezésemet, és visszamentünk a terembe, nekem pedig eltökélt szándékom volt, hogy még véletlenül sem fogom kimutatni az érzelmeimet. Karin ismét belém látott, szemüvege mögött csak úgy csillogott vöröses szeme. Azt a büdös… semmi baj, Sakura! Megint vesztettél, hozzászoktunk, igaz-e? 
   Gondolataimból az a látvány húzott ki, amikor is Karin Suigetsu nyakába ugrott, és olyan heves csókcsatát kezdtek el megvívni, hogy már Narutóék készítették a pontozó táblácskákat, és a bírót, Tenten pedig el kezdte a tipikus „kék sarokban… piros sarokban” mondókát. Felnéztem az égre, és biztosan tudtam, hogy én nem fogtam meg az Isten lábát. Enyhe oldalpillantást vetettem Sasukéra, aki olyan elmélyülten tanulmányozta a dalszöveget, hogy nem is vette észre, mi zajlik körülötte. Aztán váratlanul mellém lépett, és rábökött egy szóra a dalszövegen. 
     -     Ezt elgépelted. – Itt téptem ki az első csomót a hajamból. Egy kedves szava sem lehet hozzám? Miért vagyok ennyire szerencsétlen?

Május 14.
21:02
Narutóék otthona

   A napom végérvényesen el lett rontva. A próba után belefutottunk Sasoriba, aki rendkívül gúnyolódó kedvébe volt, rosszindulatú megjegyzéseket tett a bandára, én pedig a végére annyira begurultam, hogy átrendeztem a képét. Ebben csak az volt a baj, hogy csak én nem tudtam magam visszafogni, akármennyire is igyekeztem. De most kivételes a fiúk szoborként álltak, bár láttam, hogy dudorodik a halántékukon az erek. 
   Most a kertben ültem a hintaágyban, és bámultam a csillagokat. Ezért is szerettem itt lakni, mert itt valahogy mindig olyan gyönyörűen ragyognak ezek a gázgömbök. Hullócsillag pont tegnap volt, így erről lemaradtam, pedig lett volna egy olyan fontos kívánságom. Nagyot sóhajtottam, és lábaimat felhúztam a mellkasomhoz, karjaimmal átöleltem őket, szememet pedig becsuktam. Mi lenne, ha az összes problémám megoldódna? Akkor túl tökéletes lenne az életem, ami után ismét csak egy tornádó jönne, hogy elsöpörje a szép napokat. Halk lépteket hallottam, és éreztem, amint valaki leül mellém. A többiek már rég aludtak, kimerítő napunk volt ma. Felemeltem a fejem, és ránéztem… Sasukéra? Ez meg mit keres itt? Mindenesetre most nem akartam vele beszélgetni, de szerintem ő se velem. 
     -     Mit keresel itt kint? – kérdezte. Elszóltam magam. 
     -     Nem bírok aludni – feleltem halkan, és beletúrtam loboncomba. – Te?
     -     Dettó. 
Oké, ezt megbeszéltük, elmennél végre? Vagy csak dicsérj meg, vagy valami, és csókolj meg, nekem az is jó. Miért kell ilyen félistennek lennie? Nem akartam rágondolni, és beszélgetést sem akartam kezdeményezni, de a szívem ezt nem helyeselte. 
     -     Miért jöttél ki?
     -     Nem mindegy az neked? – Nem is Uchiha Sasuke volna, ha nem így beszélne velem, de legalább az vígasztalt, hogy nem csak engem tisztel meg eme stílusával. 
     -     Nem. – Ha harc, hát legyen harc!
     -     Ch...
Kezeim ökölbe szorultak, és gyorsan a tizenhatodikára gondoltam. Holnapután lesz Gaara temetése. Temari nem hívott sok embert, nem is nagyon tudta, Gaara kikkel barátkozott, de Kankuro szerint nem voltak barátai, sokan féltek tőle. Nem hiába, Gaara egy roppant ijesztő srác volt. Ismét sóhajtottam egy nagyot, és felnéztem a Holdra. Ez volt a kedvenc égitestem, még a csillagoknál is ezerszer jobban szerettem. Olyan misztikusnak tűnt, elérhetetlennek, szerettem, ha kezemet nyújtom felé. Néha úgy érzem, hogy megérintettem. 
     -     Te meg mit csinálsz? – kérdezte flegmán Sasuke, én pedig elpirultam, mikor észrevettem, hogy valóban kinyújtottam felé a kezemet. 
     -     Csak meg akarom érinteni a Holdat – motyogtam kábán. 
     -     Te aztán nagyon idegesítő vagy – morogta. Ebben most mi volt idegesítő, azt mondd meg! Á, most legszívesebben, megfojtanám. Kár, hogy gondolatban nem tudok gyilkolni. Már rég halott lenne a gyerek. Nem bírtam tovább elviselni a társaságát, így felálltam, és távoztam a kertből, be a házba, hogy kipihenhessem magam.

Május 15.
10:00
Temető

   Gaara sírja körül álltunk. Már fél órája tartózkodtunk a temetőben, előtte a templomban szólt pár szót a pap. Egy egyszerű fekete ruha takarta testemet, hátamra vékonyka, fekete kabátot húztam. Május közepe volt, mégis hideg szél fújt, és én örültem, hogy hosszú lófarokba fogtam hajam. Temari sírt, de mi is könnyeztünk, sőt, még Naruto és Kankuro is elejtettek pár sós cseppet. A többiek azonban merev tekintettel bámulták a koporsót, melyből már alig látszott valami, mi pedig beledobtuk a fehér rózsákat a gödörbe. Megtöröltem a szemem, és elnéztem a távolba. Kémleltem a temetőt, ami kicsit sem volt zsúfolt, és olyan pontosan volt minden elhelyezve, az ember hozzáérni is alig mert valamihez. Ismét a sírkőre néztem. Gaara neve oly’ tisztán kivehető volt, mint a tűz lángja, alatta pedig az életkora. Annyira hihetetlennek tűnt, hogy csupán húsz évet élt. Húsz kurta évet, aminek végül egy elmebeteg mazochista állat vetett véget. Nagyot szippantottam a levegőből, és hátat fordítottam a sírkőnek, a többiek pedig követték a példámat, és lassan elindultunk kifelé. Ég veled, Gaara! 
   Hirtelen torpantam meg, éreztem, ahogy valaki nekiütközik a hátamnak. Mindenki értetlenül nézett rám, de én csak egy pontra tudtam bámulni, majd hirtelen futásnak eredtem. Csak érjem utol. Erre vajmi kevés esélyt láttam, de próbálkozni lehet. Futottam, ahogy a lábam bírta, de egy idő után lekaptam magamról a magas sarkúmat, és úgy futottam. Kiértem a temetőből, de akkor tudatosult bennem, hogy mennyire elfáradtam. Fájó oldalamat szorongatva néztem a távolba, ahol épp láttam a fekete ballonkabátját eltűnni egy utcában. Néhány másodperccel később a többiek is lefékeztek mellettem, és néhányan közülük rám néztek, a többiek a távolba.
     -     Miért rohantál el úgy hirtelen? – kérdezte Hinata. 
     -     Ott állt – mondtam. – Egy fánál. Az a csuklyás alak!
Szavaimat döbbent csend fogadta, majd lemondóan sóhajtottam egyet, és elindultunk haza.