Naruto

Egész eddig semmi bajom nem volt, de hirtelen elkapott egy furcsa érzés az ujjaimba kulcsolódó kéz remegése miatt. Már nem csak a saját életemért vagyok felelős, hanem annak a lánynak az életéért is, akit magammal rángattam.
- Na… naruto… - próbált közbeszólni, de a helyzetet felmérve, nem ez volt az alkalmas időpont a csevejre.
- Mássz ki! – mordultam rá, magam számára is meglepően mogorván, és a nyitott ablak felé taszítottam. – Gyorsan! – sürgettem meg, mivel az ajtó recsegéséből ítélve nem sokáig tart, míg be nem rontanak.
Hinata nem szólt semmit, csak tette, amit mondtam. Jó érzés töltött el, hogy hallgat rám, mert szabad szemmel látszott, mennyire fél, és mennyire próbál túltenni a saját érzésein. Utána másztam az épület oldalán futó díszpárkányra, majd óvatosan kiegyenesedtem. A fekete hajú, nem mert mozdulni sem.
- El kell innen mennünk! – tudattam vele a nyilvánvaló tényt, de ő csak guggolt tovább a mélységet nézve. A legrosszabb, amit ilyenkor egy ember tehet. – Hinata! – emeltem fel a hangom. Már tényleg csak pár másodpercünk volt, hogy mozduljunk valamerre, és imádkoztam, hogy az ne az alattunk húzódó zsúfolt utca legyen. Így röpke tizenöt emeletmagasságból nem lett volna kellemes egy autóra kenődni. Ha nem tizenhat emelet.
- Én... – hallottam vékonyka hangját, amit már jó jelnek véltem. Ha beszél, akkor nem kapott sokkot. – Én… nem… nem merem… - nyüszítette, miközben összeszorította szemeit. Pont ekkor hallatszódott egy újabb dübbenés a lakásból, így muszáj volt valamit tennem.
Leguggoltam szemben vele, és mind két kezemet a vállára tettem.
- Nézz rám Hinata! –mondtam halkan, de nem engedelmeskedett. – Nézz már rám! – a hangnemem parancsolóbban hatott, mint az előbb. Határozottabb voltam, mint azelőtt bármikor. A fekete hajú óvatosan kinyitotta könnytől csillogó szemeit. A szívem összeszorult a látványtól, és attól, hogy mi hoztuk ilyen helyzetbe. – Nem lesz semmi baj, oké? – ígértem, de magam sem voltam meggyőződve arról, hogy ez így lesz. – El kell innen mennünk… - próbáltam meggyőzni, hátha megyek valamire, de az arcán a beleegyezés kis szikrája sem volt.
- Én… félek… Naruto-kun… - suttogta remegve. Elmosolyodtam a nevem hallatán. Senki nem hívott még így sosem, és biztos voltam benne, hogy nem most szeretném utoljára hallani ezt Hinata szájából.
- Nem kell… - hogy a kellő helyzetben, hogy tudok én is hazudni. – Itt vagyok! – próbáltam magamra erőszakolni egy bíztató mosolyt. Nem tudom mennyire jött össze. 
Levettem kezeim a válláról, és jobb karom az arca elé nyomtam.
- Fogd meg a kezem! – mondtam. Pár pillanatig nézte az ujjaim, de aztán, még mindig remegve, az enyémekbe csúsztatta az övéit. Amennyire a helyzet engedte, lassan elkezdtem felállni, magammal húzva Hinatát is, míg végül mind a ketten álló helyzetben nem voltunk. Megpróbáltam minél erősebben magamhoz szorítani a törékeny testet, de még így sem múlt el teljesen a félelme. És az enyém sem. Egy apró hiba, és mind a ketten zuhanunk. – Induljunk! – jelentettem ki, és megpróbáltunk mind a ketten tovább araszolni a párkányon egymás után. Nem éreztem jobban magam, hogy el kellett engednem a fekete hajút, hisz így kevésbé tudok rá ügyelni, de nem tehettem mást.
Próbáltam keresni egy nyitott ablakot valahol a falon, de sajnos senki nem volt annyira debil, hogy nyitva hagyja ilyen időben, így kénytelen voltunk egy szinttel fentebb mászni. Az épület hozzánk közelebb lévő sarkánál egy vasrúd futott fel egyenesen a tetőig.
- Mássz fel! – hagyta el a következő utasítás a szám. Hinata némán engedelmeskedett. Néztem, ahogy bizonytalanul markolja meg a rozsdás csövet. Legszívesebben minden porcikám megragadta volna, hogy biztonságban legyen, de nem tehettem semmit, csak, hogy követem egyelőre.
Három emelettel másztunk feljebb. Bár ennél hülyébbek nem is lehettünk volna. Vagyis csak én. Én mondtam, hogy felfele másszunk, és ne lefele. Jól van! Ügyes vagy Naruto!
Viszont végre észrevettem egy nyitott ablakot. 
Akárki is van odabenn, bemegyünk!

Sakura

Ujjaim közé vettem jobb kezét, és nézegetni kezdtem. Tökéletesnek tűnt, akárcsak a testének többi része. Pont ez a tökéletesség volt, ami megriasztott. Mögöttem feküdt a kanapén, én meg a mellkasának dőlve a hátammal. Valamelyest mind a ketten lenyugodtunk a pár perccel ezelőtt történt kitörésünk után.
Fentebb emeltem a kezét. Egy ezüst karkötő csillogott a csuklóján. Ujjaimmal többször végigpásztáztam a szemeket. 
- Régi emlék… - jelentette ki. Bólintottam, és tovább nézegettem az ékszert. Egyszerű volt, de annál gyönyörűbb. Óvatosan lekapcsoltam a csuklójáról, és a tenyerembe helyeztem.
- Szép. – suttogtam kábultan, mire másik kezével is átölelve az én csuklómra kapcsolta. Nem éppen az én méreteimre tervezték, de nem is ezt tartottam fontosnak. Végre mutatott egy kis érdeklődést, és szeretetet felém, amit nem akartam veszni hagyni. Visszagondoltam Inora is. Nem igazán érdekelt a lány szerepe, azok után, amit láttam a recepciónál. – Majd ha ennek az egésznek vége, visszaadom. – biztosítottam róla az Uchihát mosolyogva, és újra megnéztem a láncszemeket, immár a saját csuklómon. Nem válaszolt. Csend ülepedett ránk, jó pár percre, és jó is volt a némaság. Csak feküdtünk a kanapén, és hallgattuk a semmit. Már ha ilyen lehetséges. Az idilli állapotot viszont szokás szerint meg kellett törnie valaminek.
A padlónkon két nagyon is ismerős személy landolt, közvetlen az ablakkal szemben. Egyből felpattantam, és odasiettem.
- Mi a francot műveltek? – sikítani lett volna kedvem. A párkányon mászkálni életveszélyes, ezek meg épp onnan estek be. Naruto persze most sem kapcsolt. – Hé! Agyon akarod nyomni? – rivalltam rá a szőkére, mire észrevette magát, és letápászkodott Hinatáról, aki pipacs piros fejjel ült fel. – Mi ez az egész? – ültem le én is a padlóra a Hyuugával szemben, miközben megvizsgáltam, hogy minden testrésze a helyén van-e még.
- Itt vannak a hotelben! – lihegte Naruto. Egyből rákaptam a tekintetem. Az összes csontom megmerevedett, és a szívem meglódult. 
- Úgy érted… itt? – ennél hülyébb kérdés, már az eszembe sem juthatott volna. Ahogy vártam senki nem is válaszolt. Gondolkodnom kellett. Valamit muszáj volt tenni, de semmi nem jutott eszembe. 
Persze, hogy ilyenkor nem tudok értelmesen gondolkodni.
Ránéztem Sasukéra. Ingerülten pattant fel a kanapéról, ahol pár perce, még nyugalmasan feküdtünk, majd végigvágtázott a helységen. 
- El kell mennünk innen. Ha az épületben maradunk, akkor csak hülye patkányok vagyunk a saját csapdánkban. Idő kérdése, hogy mikor érnek fel ide is. – tápászkodott fel a földről Naruto. Az ötlete helyénvalónak tűnt, de esélyünk sem volt csak úgy kislisszolni észrevétlenül. Tsunade persze ilyenkor szívódik fel. Azt mondta van egy terve. Hát ideje lenne előrukkolnia azzal a zseniális tervvel.
- Jól van. – álltam fel én is nagy levegőt véve. – Szerintem próbáljunk meg az egyik hátsó kijáraton menni. – vetettem fel az ötletet.
- Melyiken? – kérdezett vissza Naruto, mire megráztam a fejem.
- Ti jobban ismeritek ezt az épületet, mint én! – ráncoltam össze a szemöldököm. 
- A személyzeti bejárón megyünk ki. – vágott közbe Sasuke. Az ablak előtt állt zsebre dugott kézzel, és valamit nagyon nézett az utcán. Senki sem ellenkezett, így pár másodperces fáziskéséssel, de elindultunk.
A kezemet nyújtottam Hinatának. Felállt a földről. Próbáltam egy bocsánatkérő mosolyt megereszteni felé, hisz ez most mind miattam van, de nem nézett rám. Nézzünk szembe a tényekkel. Én okoztam a bajt, szóval nekem is kell megoldani. És már tudom is, hogyan.
Kivételesen a lépcsőt használtuk, amit nem bántam, hisz gyorsabban haladtunk, mint ahogy a lifttel tennénk, és volt időm átgondolni a fejemben kirajzolódott tervet.
Mikor leértünk a hallba a szokásos látvány fogadott. A szálloda vendégei ugyan úgy tengették napjaikat, mint eddig. Senkinek sem tűnt fel semmi. A recepció felé néztem, miközben megtorpantam egy pillanatra. A pult mögött ott állt Sai. Észrevehette, hogy nézem, mert rám kapta a tekintetét. Álltam a pillantását, hisz itt nem nekem van szégyellni valóm, hanem neki. Tekintete rólam a mellettem álló Sasukéra terelődött. 
Bűntudata lenne? Hát az lehet is.
- Induljunk. – adta ki a parancsot Naruto, és maga után rántva Hinatát elindult a személyzeti lakások folyosója felé. Ahogy egyre hátrébb értünk, egyre csendesebb lett minden. Néhány szobalány ment el mellettünk idő közben, de nem néztem rájuk. Lehajtottam a fejem. Nem akartam látni az arcuk. A megvetést, hisz itt mindenki tudta hogyan kerültem a hotelbe.
Mikor elértük a konyhát, megálltam. Itt az idő. Nagy levegőt vettem, és felemeltem a fejem. Mind a hárman kérdően bámultak rám.
- Valami baj van? – húzta fel szemöldökeit Naruto. Megráztam a fejem, miközben megpróbáltam elfojtani a sírási kényszerem.
- Csak szeretnék kimenni… - a szőkeség értetlenül bámult rám. – Tudod… - mosolyodtam el halványan. – Mosdó… - Sasuke nagyot sóhajtott.
- Most? – akadt ki az Uzumaki.
- Igen! – rivalltam rá. Ő tudhatná a legjobban, hogy az ilyesmivel nem szabad várni, még ha most nem is azért szeretnék leszakadni a csoporttól. – Hinata? – néztem rá a fekete hajúra, célzás képpen, hogy jó lenne ha velem tartana.
- Várd meg itt őket, addig én körülnézek a külső folyosón! – intett az Uchiha fejével Narutonak, aki bólintott. Nem tudtam mi fog történni mostantól, így egy hirtelen jött ötlettől vezérelve, megfordultam, és átkaroltam Sasuke nyakát, és megcsókoltam. Azt hittem majd eltol magától, mert nem egyedül voltunk, de nem tette. Viszonozta, bár nem olyan szenvedélyesen, ahogy fenn tette.
Mikor megszakítottam a csókot, pár centivel távolabb húzódtam tőle, és a szemeibe néztem. Meglepetten bámult le rám, amit jó jelnek vettem. Nem sejtett meg semmit. Ujjaimmal óvatosan beletúrtam a fekete hajtömegbe, majd lábujjhegyről, újra a talpamra ereszkedtem, és Hinata kezéért nyúltam.
Mikor beértünk a mosdóba, az egyik csap felé hajoltam, és ittam pár korty vizet. Hinata mögöttem állt, és engem nézett a tükörben, mikor felegyenesedtem. Pár pillanatig én is megvizsgáltam az arcom. Nem tudni hányszor lesz még alkalom erre. Végig simítottam rózsaszín tincseimen, majd szembe fordultam Hinatával.
- Szeretnék tőled kérni valamit. – a Hyuuga összerezzent, de hallgatott, folytatást várva. – Én innen más utón megyek.
- Mi? – cincogta. – De hisz Naruto-ku… - leintettem.
- Nekik is így lesz a legjobb. Van egy ötletem, amivel megoldhatom az egész ügyet, de ahhoz egyedül kellek! Kérlek… - vált síróssá a hangom. A fekete hajú nagyot nyelt. – Bíz bennem. – könyörögtem, mire óvatosan, de bólintott. Nagy kő esett le a szívemről. Az első akadályon túl.
Közelebb léptem hozzá.
- Én kimászok ezen az ablakon. Egy másik folyosóra vezet. – mutattam a mögöttem lévő ablakra, majd a másik falon lévő ablak felé fordultam. – Maradj itt addig, még Naruto be nem jön utánad. Ha többet kell várnia a kelleténél, úgy is bejön, hogy megnézze nem történt-e semmi baj. Azt kell neki mondanod, hogy azon az ablakon mentem ki, és nem ezen… - mutogattam.
- De… - újra leintettem.
- És van még valami… - emeltem fel az egyik kezem. Azon, amelyiken a karkötő volt. Óvatosan lecsúsztattam a kezemről, és Hinata csuklójára tettem. – Ha ennek az egésznek vége, és én nem bírom majd odaadni Sasukénak, tedd meg helyettem! – parancsoltam. – Ezt muszáj megtenned, kérlek! – halkítottam le a hangom. Már majdnem sírt, de bólintott.
Erősebb ő, mint azt bárki is hinné. – Köszönöm! – hunytam le a szemeim, majd elindultam a megfelelő ablak irányába.

Naruto

Jó pár perce állhattam már ott, de még mindig nem jött senki. Még Sasuke is gyorsabb volt Hinatánál, és Sakuránál.
- Még mindig benn vannak? – kérdezte ingerülten. Utált várni, ahogy én is, de egy fura érzés kerülgetett.
- Rossz előérzetem van… - nyögtem, és elindultam a mosdó irányába. A sejtésem beigazolódni látszott. A mosdó teljesen üres volt.
- Hol van Sakura? – sziszegte Sasuke mellőlem. A torkom is kiszáradt.
- Nem tudom… - válaszoltam elfúló hangon.
- Hova a francba tűntek? Az előbb még Hinata is itt volt! – dühöngött, de bennem egyre csak nőtt a szorító érzés. Mintha egy láthatatlan kéz belülről próbálna széttépni. Nagyon nem tetszett nekem ez az egész. Ez a probléma túlnőtt rajtunk.
Hirtelen előkaptam a telefonom. Nem tudtam kire lehetne támaszkodni ilyen helyzetben. Csak egy név ugrott be, aki sok hasonló helyzetet túlélt már.
Kicsöngött. Háromszor, mire felvették.
- Segítened kell! – szóltam bele magabiztosan. Csönd következett. Már-már azt hittem nem szól bele senki, de akkor, még számomra is meglepő volt a válasz.
- Legyen… segítek…