Sakura

Sokat gondolkodtam azon, hogy jó, vagy rossz, hogy erre a helyre kerültem. Persze minden egyes alkalommal úgy gondoltam, hogy a sok negatív dolog nem történt volna meg, ha akkor ott az esőben nem fognak el. Még mindig élhetném szánalmas kis életem az utcán, anélkül, hogy megismertem volna az ittenieket. Mondjuk ezzel együtt is azon az elven voltam sokáig, hogy legszívesebben eltűnnék a semmibe, de sajnos ezt nem állt módomban megtenni. Mint később kiderült számomra, jó, hogy nem tehettem meg. Minden egyes olyan alkalomkor, mikor legszívesebben megöltem volna mindenkit, amiért ezt tették velem, egyetlen személy volt, aki visszarántott a valóságba, a saját tudta nélkül. Akire felnéztem, és akiért talán már az első pillanattól kezdve, teljesen odáig voltam. 
- Sasuke? – suttogtam meglepetten, ében szemeibe bámulva. Meglepett a viselkedése. A fagyos démon, akinek addig a pillanatig hittem, teljesen köddé foszlott, és szinte minden egyes érzelemfoszlányt kiolvastam sötét szemeiből. Nem hittem volna, hogy valaha is látom ezt az oldalát. Sőt! Még abban sem voltam biztos, hogy létezik ilyen oldala. Mindig csak bántott mindenkit, mindig csak az elérhetetlen, rideg kőszikla érzését keltette mindenkiben, most pedig egyetlen mozdulatával elsöpörte a róla alkotott képem.
Ujjaival megfogott egy tincset a hajamból, és nézegetni kezdte.
- Rózsaszín… - állapította meg a nyilvánvaló tényt halkan, ajkai szegletében pedig egy apró félmosoly bujkált. Nekem is mosolyognom kellett.
- Igen… - bólintottam egy aprót. Tekintete most a hajamról a szememre terelődött. Próbáltam félre nézni, de nem sikerült. Nem akartam, hogy véget érjen a pillanat, pedig tisztában voltam, hogy a valóság ott áll az ajtóban, és azon gondolkodik, mikor törhet ránk. Én csak abban voltam biztos, hogy ezt késleltetni szeretném. Ameddig csak lehet...
- Buta vagy. – jelentette ki csendesen. Elhúztam a szám, mire elmosolyodott. Ritka pillanatai egyike. Éreztem, hogy örökre megtartottam ezt az emlékezetemben. – Nem jó emberbe szerettél bele… - halványan elmosolyodtam a kijelentésen. Ezzel már tisztában voltam én is egy jó ideje, de sajnos ezt nem én irányítom. És akkor világosodott fel bennem, hogy szeretek mindent benne. Még azt is, ahogyan velem viselkedik. A bántó megjegyzéseit, a rideg stílusát, a fájdalmas mozdulatait.
- Akkor tényleg buta vagyok. – nevettem el magam halkan, de ő csak komoran bámult rám. Gondolkodott valamin, amit én is nagyon szerettem volna tudni. Mint valami ismétlés, úgy kérdeztem tőle ugyan azt, amit pár perccel ezelőtt ő tőlem.
- Mire gondolsz? – fordítottam oldalra a fejem. Lehunyta a szemeit, mintha azon agyalna, mit is mondjon pontosan, majd hátradőlt, engem is magával húzva.
- Arra, hogy… - vártam. Arra számítottam, hogy a válasz újabb késdöfés lesz a mellkasomba. -… valamiért többet jelentesz nekem, mint bármi más. – nyitotta fel újra szemeit. Minden porcikám megmerevedett. Rosszul hallottam volna? Jól van… nem számítottam tőle semmi érzelemben gazdag vallomásra, de még a hideg hangsúlya ellenére is tudtam, hogy igazat mond, és, hogy maga sem tudja mi, miért történik.
Nem állt szándékomban tovább feszegetni, a számára minden bizonnyal kényelmetlen témát, pedig biztosan tudtam volna még mit kérdezni, így csak átfontam karjaim a nyaka körül, és megöleltem, amilyen szorosan csak bírtam.

Naruto

Annyi minden történt az elmúlt pár órában, hogy követni sem bírtam az eseményeket, és még Gaaraval sem rendeztük le az éppen esedékes dolgaink, plusz még vigyáznom kell egy olyan lányra, akit gyakorlatilag még nem is ismerek.
Rá néztem a mellettem ülőre, hátha változott valami, de ahogy sejtettem, ugyan úgy ült még mindig, mint az elmúlt húsz percben. Oldalra hajtottam a fejem. Mi a titka? Villámcsapásként ért a felismerés, hogy tudni akarom! Tudni akarom azt a dolgot, amit oly bőszen próbál titkolni mindenki elől. Amit csak ő tudhat. De én most, ebben a szent pillanatban megtudom, amit erőnek erejével rejt el mindenki elől. Most rá fogok kérdezni:
- Hogy-hogy nem zsibbad még a lábad? – rám fordította a tekintetét. Olyan volt, mintha legalábbis a világ elpusztításáról kérdeztem volna.
- Öm… - kezdett volna bele cincogó hangon, de leintettem.
- Mindegy! – fontam keresztbe a karjaim, és hátradőltem az ágyon. Akkor tartsa meg magának a titkát. Nekem is van számos olyan képességem, amit más nem tud.
Hosszú csend következett. Lassan azon kezdtem el gondolkodni, hogy egyáltalán tud-e beszélni, az „ööö” és az „öm…” –ön kívül, de minden bizonnyal tud, mivel Sakura barátnője, Sakura pedig nem az a csendes típus. Bár ha belegondolok, most is Sasukével van, aki szintén nem annyira szociális, mint mi. Szóval… ha ebből következtetünk… Sakura szóra tudja bírni Sasukét, sőt még értelmes beszélgetéseket is tudnak folytatni, akkor ez nekem sem lehet akadály Hinatával szemben. Sőt mi több! Nem győzhetnek le minket! Már csak valami értelmes kérdést kell találni, amire nem tud egy betűvel válaszolni. 
Szinte hallottam, ahogy az agysejtjeim kergetik egymást a nagy gondolkodásban, és végre ott volt a tökéletes kérdés.
- Mióta növeszted a hajad? – Mióta növeszted a hajad? Ez rosszabb, mint amit általában produkálni szoktam. Felültem, és megpróbáltam friss oxigénhez jutni. Ha sokáig kell még itt összezárva lennünk, akkor tuti megbolondulok. Hogy lehet valaki ennyire… 
- Sokszor történik ilyen veletek? – suttogta alig halhatóan. Meglepetten bámultam rá. Saját magától kezdeményezett beszélgetést.
- Nem. – néztem magam elé. – Igazából ilyen helyzet, még egyszer sem fordult elő. – emlékeztem vissza arra a jó pár évre, amit Sasuke társaságában töltöttem. Sok zűrös ügyben voltunk benne, de egyszer sem volt olyan, hogy az egyik barátunkat veszély fenyegette volna miattunk. Mert Sakura a mi hibánkból került ilyen helyzetbe, és ha nem oldjuk meg akkor a mi hibánk lesz az is, ha Orochimaru kezei közé kerül.
- Én biztos vagyok benne, hogy megoldjátok! Ne add fel!– mosolygott rám hirtelen, amitől nem tudom miért, de azon nyomban melegem lett, és vörös lettem, mint egy paradicsom. Próbáltam nyugtatni magam, hogy biztosan csak a hirtelen jött viselkedés változástól, de hamar megdőlt ez az elméletem, mikor Hinata újra maga elé bámult, mint eddig, de az én arcom még mindig égett, a szívem, meg úgy lüktetett, mintha ki akarna szakadni a helyéről.
A stressz! Nyugtattam magam. A stressz! Újra és újra elmondtam magamnak, hogy lehiggadjak, de akár egy skizofrén, úgy beszéltem saját magammal. „Persze… hidd csak azt, hogy a stressz!” –hallottam a saját hangom. Elfordítottam a tekintetem, és újra Hinatára néztem. Hosszú fekete haja, óvatosan omlott a hátára, porcelán fehér bőrén pedig apró pír jelezte, hogy ő is olyan zavarban van, mint én. Vajon ő is beszélget most saját magával? A kérdésre a homlokomra ütöttem. Hogy lehetek ekkora idióta?
Hirtelen egy kérdés ötlött a fejembe. Kivételesen nem találtam akkora hülyeségnek, mint az általában tőlem elhangzó mondatokat. Miért van az, hogy az értelmes megszólalásokhoz, mint ebben az esetben, erőt kell gyűjtenem? Miért olyan nehéz erre rákérdezni? Ez csak egy lány. Az emberi faj egyik egyede, akár csak én. Gyerünk! Most, vagy soha…
- Hinata? – néztem rá a fekete hajúra. Rám fordította a tekintetét. Hosszú pillanatokig csak bámultunk egymásra, mikor végre elég erőt gyűjtöttem ahhoz, hogy megszólaljak. – Neked… - a mondatot nem fejezhettem be, mert hatalmas csattanás hallatszódott a bejárat felől.
A Hyuuga összerezzent, én meg egyből felpattantam. Újabb csattanás jelezte, hogy még nem sikerült teljesen betörni az ajtót. Kettőt tippelhettem, hogy kik akartak minket annyira látni.
Megrántottam Hinata karját, aminek köszönhetően a mellkasomnak vágódott.
- Le kell lépnünk! – parancsoltam, és megindultam az ablakok felé.
- Mi? – cincogta ijedten, de ereje az nem volt, hogy ellenkezzen.

Sakura

Hogy- hogy jutottunk idáig? Nos, az jó kérdés. Észre sem vettem és már a kanapén fekve, Sasuke ágaskodott felém. Nem mintha bántam volna, csak egyszerűen nem volt megszokott tőle ez a fajta viselkedés. Összeráncoltam a szemöldököm.
- Mi történt? – kérdezte óvatosan, mire újra rá néztem.
- Hogy milyen hülye vagyok… - jött a felismerés, majd felültem, ezzel rákényszerítve a fekete hajút, hogy lemásszon rólam. Megrázta a fejét értetlenül. – Hogy dőlhettem be… - szidtam magam. Hát persze! Miért vagyok ilyen vak, és naiv? De főképp naiv. – Uramisten! – fogtam meg a homlokom. Tűzforró volt, ahogy a testem többi része is, de kétlem, hogy a láztól. – Jól szórakozol? – nyögtem elhalóan. 
- Miről beszélsz? –értetlenkedett. Sejtettem, hogy ezt csinálja majd. Ugyan már! Ez az egész, csak egy nagy hazugság. Hogy van egy másik oldala is. Egész végig csak szórakozott, én meg természetesen, mint mindig, beleestem a csapdájába.
- Ez az egész… - emeltem le a kezem a homlokomról, és egyenesen rápillantottam. – Hülyét csinálsz belőlem. Erről szól ez az egész igaz? – szegeztem neki a kérdést, mire elsötétült az arca.
- Miért hiszed, hogy minden csak rólad szól? – vágott vissza, de engem nem tudott újra csőbe húzni.
- Nem hiszem ezt. Sőt! Itt minden csak rólad szól, és a hülye kis játékaidról! – kiabáltam dühödten. – Az, hogy kedves vagy… az, hogy így viselkedsz velem… meg amiket mondasz… csak szórakozol! Azt hitted nem jövök rá. Hát van egy rossz hírem! Későn, de leesett mire megy ki a játék… - fel akartam állni, hogy kimenjek az erkélyre egy kis friss oxigénért, de megrántotta a karom, és újra a kanapén fekve találtam magam, miközben egész testével rám nehezedik.
- Szóval csak egy viccnek gondolod azt, amit eddig mondtam? – szemeiben olyan düh csillogott, hogy azt hittem mindjárt megfojt.
- E… engedj el Sasuke! – próbáltam parancsoló hangnemet megütni, de újra a Hinata-féle cincogásra futotta félelmemben. 
- Válaszolj! – kiabált rám, mire összerezzentem. – Szerinted csak viccelek? – egyre jobban megijesztett, de félő volt, ha nem válaszolok, rosszabbul járok.
- I… igen… - dadogtam alig hallhatóan. Azon nyomban nekem esett. Olyan hirtelen történt minden. Másodpercek alatt feszítette szét ajkaim az övéivel, és egy pillanattal később, már a derekamon csúsztak felfelé forró bőrömön hideg ujjai. Először próbáltam eltolni magamtól, de akkor csak erősödött szorítása, és egyre vadabbul ért hozzám. Végül megadtam magam, és sokkal inkább vonzott a viselkedése, mint taszított. Pár perccel később már azt vettem észre, hogy én is ugyan olyan vadul nyúlok be felsője alá, akár csak ő teszi ugyan azt velem.
Egy másodpercre szétváltak ajkaink.
- Még mindig úgy gondolod, hogy viccelek? –csókolt bele a nyakamba. Felnevettem. Gúnyosan, de nem válaszoltam. Hirtelen megállt, és egyenesen a szemeimbe nézett. – Válaszolj! –parancsolta, de nem úgy, mint az előbb. Sokkal inkább tűnt vágyakozónak, mint dühösnek. Mosolyogva feltérdeltem.
- Most már hiszek neked. – adtam meg a választ, és egy mozdulattal a hátára döntöttem, ott folytatva ahol abba hagytuk…