Sakura:

Lágyan szállingózott a hó, mikor leszállt a gép. A hatalmas fenyőerdők összeolvadtak a fehér tájjal, messziről csak egy összefüggő hópaplant lehetett látni, de mihelyst közelebb értünk, feltűntek az óriási tűlevelűk. Igazán meghozta a hangulatom a látvány, annak ellenére, hogy Sasukéval kell itt lennem. Na, de örüljek, hogy eljutottam Ausztriába, az Alpokba egy kis téli kiruccanásra, amit Chiyo-sama intézett. A reptéren eltartott pár percig, míg megtaláltuk a csomagjainkat, majd kérdőn a srácra néztem.

- Én nem tudok németül! – jelentette ki közömbösen, majd elindult a kijárat felé. Milyen szerencse, hogy én igen – futott végig az agyamon. Kint az épület előtt taxik sorakoztak, így magabiztosan elindultam az egyik üres taxi felé.

- Elnézést! – A férfi rám emelte világoskék szemeit. – El tudna vinni erre a címre? – kérdeztem, miközben egy cetlit mutattam neki. (Entschuldigung! Könnten Sie uns auf dieser Adresse bringen?)

- Természetesen! A csomagjait berakom a csomagtartóba, utána indulhatunk is! – válaszolta kedvesen, majd kiszállt és segített pakolni. Időközben Sasuke is ideért, így ő is bedobta hátra a csomagjait. (Natürlich! Ihre Sachen stelle ich in dem Kofferraum, danach können wir losfahren!)

- Szólhattál volna, hogy te tudsz németül – húzta el a száját útitársam, miközben hangja mogorva volt.

- Gondoltam, nem lényeg… – vontam vállat nemtörődöm módon, majd beültem a kocsiba. A sofőr is a helyén volt már, így csak Sasukéra kellett várni. Miután ő is méltóztatott beszállni, a taxis be is indította a járművet. Salzburg központján haladtunk keresztül, és egyenesen fantasztikus volt a város. Minden karácsonyi díszbe öltöztetve, feldíszítve. Hatalmas karácsonyfa a város több pontján, égők a házak ablakaiban illetve az utcák fölött. Még világos volt, de már így is teljesen lenyűgözött a város. Eleinte azt hittem, hogy a városban lesz a szállásunk, de mikor már vagy öt perce elhagytuk a várost, kissé megijedtem.

- Elnézést, milyen messze vagyunk még? (Entschuldigung, wie lang entfern sind wir?)

- Még két perc – mosolygott rám kedvesen a férfi a visszapillantó tükörben. (Noch zwei Minuten.) És igaza volt, alig két perc alatt megérkeztünk. Egy, a várostól távolabb eső, kis, takaros házat pillantottam meg. Egy kisebb udvar tartozott hozzá, ahol pár hatalmas fenyő díszelgett, igaz, már teljes ünnepi díszben. Úgy elbámultam, hogy csak azt vettem észre, ahogy kedvenc szomszédom mellém állt és megérintette a vállam.

- Sakura, nem akarod megtudakolni, mennyit kell fizetni? – nézett rám, mire kicsit magamhoz tértem a nagy ámulatból. Gyorsan összeszedtem magam, majd kifizettem a taxit. Sasuke addigra behordott egy adag csomagot. Összesen öt bőröndünk volt, így muszáj volt valakinek kétszer fordulnia. Szerencsére Sasuke lovagiasan magára vállalta, így nekem csak egy kofferral kellett megküzdenem a hóban. A bejárati ajtóhoz három lépcső, egy egyméternyi széles tetővel fedett előtér vezetett. Meglepetésemre a csomagok már az ajtón belül voltak.

- Te is kaptál kulcsot? – néztem meglepetten társamra.

- Ja. Tsunade adta még indulás előtt – kaptam meg egy rövidebb választ, de ebben már indok is volt. Ez haladás! Gyorsan megtöröltem a lábam a lábtörlőn, majd sietősen beléptem a meleg nappaliba. Az állam is leesett, mikor szétnéztem. Az ajtóval szemben rögtön két fotel, egy kanapé és egy asztal bontakozott ki. Ezeken túl egy gyönyörű kandalló ácsorgott. Ez természetesen piros zoknikkal volt díszítve. Az ajtótól jobbra, a kandallóval egyvonalban egy hatalmas, feldíszített karácsonyfa állt, mindenféle méretű arany és piros díszekkel, gömbökkel, fényfüzérekkel, csúcsán egy aranycsillaggal. Éreztem, állam már a földet verdesi. Gyönyörű a ház kívülről is, de belül… Ahogy lepakoltunk, rögtön a ház felfedezésébe kezdtem. A nappali volt a ház központja, így innen nyílt minden ajtó. Rögtön a bejárattól jobbra nyílt a fürdő, míg balra volt egy szoba, mellette egy konyha és egy újabb szoba. Minden helyiség ünnepi dísszel volt kicsinosítva. A hatalmas, plafonig érő fenyő jóleső illattal árasztotta el az egész lakást. Úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, aki a legszebb karácsonyi álmait éli. Kint szállingózik a hó, bent minden kidíszítve, hangulatossá téve. Miután kiörültem magam, reálisan is végigmértem a házat, de ugyanoda lyukadtam ki; hatalmas és gyönyörű. Láthatóan Sasukét nem nyűgözte le ennyire sem a ház, sem a hó. Mint mindig, érzelemmentes arckifejezéssel hordta cuccait az egyik szobába.

- Én alszom itt – jelentette ki, majd bement. Csak aprót bólintottam, hisz nekem mindegy, hogy hol alszom. A két szoba ugyanakkora és ugyanúgy karácsonyi hangulatot áraszt. Jelenlegi lakótársam kijelentése után nekiláttam a kipakolásnak. Gyorsan megvoltam vele, így egy újság kíséretében kivonultam a nappaliba olvasni. Sasuke hasonlóképp kicsit később egy könyvvel jelent meg. Helyet foglalt egy fotelban, majd felütötte a könyv fedelét. Pár pillanatig meredten magam elé bámultam, majd eszembe jutott valami.

- Nem lenne jó, ha égne a kandallóban a tűz? – vetettem fel. – Az annyira hangulatos lenne, nem? – próbálkoztam, de csak egy apró pillantást és egy vállvonást kaptam válaszul. Hát jó – gondoltam, majd bevonultam a szobámba, felvettem egy pulcsit, egy sálat és sapkát. Elővettem a hótaposó csizmám, majd kicaplattam az ajtóig. Még egy pillantást megeresztettem szomszédom felé, de őt láthatóan nem érdekelte, hogy mit csinálok. Lassan lépkedtem a sötétben az érkezéskor megpillantott fészer felé. Csizmám talpa alatt halkan ropogott a friss hó. A kis épületben hamar megtaláltam a baltát és a fatönköket. Kivittem párat, majd egy nagyobb tönkre ráraktam a kisebbet. – Na, hogy is csinálták a filmekben… – gondolkoztam hangosan, miközben kezembe vettem a baltát, majd fejem fölé emeltem és a lehető legnagyobb erőkifejtéssel sújtottam a tönkre. Hatalmas koppanás, de a fa egyben maradt. Megismételtem az előző mozdulatot újra meg újra meg megint. A sokadik ismétléskor a koppanás helyett egy halkabb reccsenés jelezte, hogy a fa engedett az erőmnek. Arcomra hatalmas mosoly kúszott. Életemben először sikerült felhasítani egy fatönköt. A feleket megint félbe vágtam, így szép kis darabok hevertek a hóban. Következő próbálkozásnak egy közepes fát választottam. Nagy meglepetésemre ez hamar megadta magát akaratomnak és erőmnek. Már szinte élvezettel hasogattam a tűzhöz szükséges fadarabokat. Utolsónak egy kissé nagyobbacska fát választottam. Hát elég rossz ötlet volt. Erre akkor jöttem rá, mikor egy negyed órája minden erőm beleadva püföltem a merev anyagot, de az meg sem reccsent. Mintha a balta visszapattanna róla. A hátamon folyt a víz, arcom piros volt a hidegtől és a dühtől.

- Meddig szerencsétlenkedsz még? – hallottam meg közvetlen közelről Sasuke hangját, miközben a balta a fejem fölött volt. Úgy megijedtem, hogy minden erőmmel belevágtam a szerszámot a fába, miközben én hátra ugrottam vagy egy métert.

- Úristen! – kiáltottam meglepetten. – Ne ijesztgess! – szóltam rá dühösen. – Inkább segíts, ha nem tetszik valami – mutattam a rönkre, majd felszedegettem egy részét az eddig felvágott fának. Mikor tele lett a kezem, felegyenesedtem és elindultam a bejárat felé. Már a lépcsőnél jártam, mikor meghallottam egy koppanást. Gyorsan visszafordultam, és Sasuke épp ismét lecsapni készült. A következő ütése sikeres volt, mivel a nagy tönk megadóan reccsent, majd újabb ütés és két darabra esett. – Mert én fárasztottam… csak azért – morogtam az orrom alá, miközben végigmentem a nappalin. Szerencsére találtam újságpapírt, így elkezdhettem megrakni a tüzet. Egy kisebb gúlaformát építettem, aminek közepén a papír volt. Éppen az utolsó darab fát raktam, mikor az Uchiha letette mellém a maradék fát. Ezek közt több vékony darabot is találtam, ami épp alkalmas volt arra, hogy elsőnek meggyulladjon. Gyorsan újraépítettem ezekkel a gúlát, majd meggyújtottam a papírt. Pár percig mereven néztem a tüzet, és reménykedtem, hogy a vastagabb darabok is meggyulladnak. 

- Ég! – csaptam össze kezeimet, mikor a hasáb is vörös lángnyelvek között vergődött. 

- Remek – jött a mogorva hozzászólás, majd ismét csend telepedett a szobára. Pár percig nyugton ültem, majd kihasználatlan energiáim működésbe léptek. Egy újabb karácsonyi ötlet jutott eszembe. Gyorsan felpattantam a fotelból, és a konyháig meg sem álltam. Végignéztem a hűtőn, a szekrényeken illetve a kisebb kamraszerűségen, és megállapítottam, hogy minden adott egy finom mézes sütéséhez. Minden adott volt, csak a recept nem, de ezt kompenzáltam határokat nem ismerő kreativitásommal. Mi is kell… Liszt; az minden süteményhez kell. Vagyis majdnem mindhez… Méz; anélkül nem mézes a mézes. Fahéj, gyömbér, szegfűszeg; az igazi ízek ebben rejlenek. Egy kis tej és tojás; hisz csak száraz alapanyagokat nem lehet nyújtani. No meg cukor. Mikor fejben összeszedtem, hogy mik is kellenek, nekiláttam a megvalósításnak. Egy tálba liszt, cukor és a fűszerek. Utólag még a sütőport is hozzátettem, hisz valami kell, hogy megnőjön. Miután a száraz alapanyagok egy tálban voltak, jöhetett a méz és két tojás és egy kis vaj, hisz a zsiradék sem árt egy süteménynek. Ezt elkezdtem összegyúrni, majd hogy könnyen nyújtható tésztát kapjak, tejet adtam a masszához. Imádok sütni, de még jobban imádom megkóstolni a nyers tésztát. Egyszerűen remek! Ezután megkerestem a nyújtódeszkát és a nyújtófát. Imádtam a művelet ezen részét. Egy centi vastag tészta és jöhetett a szaggatás. Először csak kis köröket tudtam szaggatni, mivel a pogácsaszaggató akadt az utamba. De egy tepsi után találtam csengőt, fenyőfát és csillagot. A következő három tepsibe felváltva sorakoztak a csengők, csillagok és fák. Mikor a második adag is megsült, nekiláttam a máz elkészítésének. Mivel csak kézi habverőt találtam kénytelen-kelletlen azzal ügyetlenkedtem, míg szép kemény habot nem kaptam. 

- Te mit csinálsz? – tette fel Sasuke unottan a kérdést, miközben egyik kezét az ajtófélfának támasztotta.

- Minek néz ki? – kérdeztem vissza, majd kivettem az újabb adag mézeskalácsot és betettem az utolsót. – Ezt, kérlek szépen, sütésnek hívják – válaszoltam, miközben megtöröltem a kezem.

- Azzal tisztában vagyok – válaszolt mogorván. – Csupán az érdekel, hogy melyik hadseregnek készíted?

- Éppenséggel magunknak csináltam, de ne zavarjon! – válaszoltam élesen, majd a sütik díszítésének folyamatába kezdtem.

- Ennyit? – kérdezte ironikusan. – Bár nem ismerem az evési szokásaid, de én nem eszek ennyit.

- Hm… – vettem át jó szokását, így válasz gyanánt ennyivel kellett beérnie. Be is érte, mivel magamra hagyott. Sütés közben a Sasuke-féle „hm” illetve „hn” kifejezések jelentésén gondolkoztam. És arra jutottam, hogy ezt szinte mindenre lehet használni. Egyszer véleménynyilvánításra: ha tetszik, akkor benne van a hangsúlyban, ha nem… hát azt is lehet hallani. Vagy ha megsértődik az ember, vagy épp gondolkodik és húzza az időt. Lényegében mindenre lehet „hmmel” vagy „hnnel” válaszolni. A nagy lényeget úgyis a hangsúllyal tudjuk kimutatni. Ha sértődött, akkor rövid és éles, ha elgondolkodó, lassú és tiszta, ha dühös, megint csak lassú, dörmögő és komoly. A gondolataim forgatagában díszítettem a kis mézeskalácsokat, amik pompás illattal töltötték meg a házat. Már az utolsó adagra rajzoltam, mikor a kedvenc útitársam ismét bedugta fejét a konyhába. Meglepetten nézett végig a tetemes mennyiségű süteményen. Épp elkaptam a pillanatot, mikor leemelt egy darabot az egyik tálról, alaposan szemügyre vette, majd beleharapott. Arcára rögtön kiült a meglepettség, amiről először azt hittem, a rossz íz tehet. Ám mikor a második darabot is megenyhült arccal ette, elöntött a büszkeség. Ízlik neki! Ha megmondja, ha nem, akkor is ízlik neki! Hatalmas vigyor terült el az arcomon, de ő ezt nem láthatta, hiszen féloldalasan álltam hozzá képest. Igazi győzelemként éltem meg azt az estét a sok süteménnyel és a havas tájjal.

Másnap reggel gyönyörű, napsütéses napra ébredtem. A nap ragyogóan sütött, miközben fényes sugarai vakítóan szikráztak a hófehér havon. Rögtön mosolyt csalt az arcomra, így el is felejtettem kellemetlen lakótársam. Vidáman táncikáltam ki a konyhába, ahol a reggeli elmaradhatatlan kávéfőzésével indítottam az eddig remek reggelt. Már érezni lehetett a kávé illatát, és épp reggeli palacsintával bajlódtam, mikor egy álmos és kócos Sasukével találtam szembe magam.

- Jó reggelt! – mosolyogtam rá, miközben az első adag tésztát öntöttem a serpenyőbe. – Szereted a palacsintát? 

- Hn… – válaszolta álmosan, amiből rögtön az eszmefuttatásom jutott eszembe. Reggeli álmos hangnem, de ezenkívül talán egy kicsi egyetértő vagy helyeslő színezet volt benne.

- Az jó! És mit kérsz hozzá? Kakaót vagy lekvárt? – faggatóztam tovább mosolyogva. Kicsit meglepődött a reakciómon, de csak álmosan leült a székre.

- Kávét főztél? – kérdezte cseppet morcosan. Halk sóhaj hagyta el a szám. Ez vajon mindig ilyen? 

- Főztem… – válaszoltam. A további pár perc, míg elkészült a palacsinta, csendben telt, Sasuke némán ücsörgött, még a kávét sem öntötte ki. Miután leraktam az egész tál elkészült ételt, vettem elő két bögrét és tányért. Gyorsan megterítettem, majd elővettem az ígért lekvárt, egy kis kakaós öntetet, illetve csináltam magamnak fahéjas cukrot. Még mielőtt leültem, öntöttem kávét a két bögrébe. – Jó étvágyat! – mosolyogtam rá, majd nekiláttam az evésnek. A velem szemben ülő lassan mozdult, de végül ő is elkezdett enni. – Tudod, mire gondoltam? – szólaltam meg végül.

- Mire? – kérdezett vissza józanabbul, amit betudhatunk a kávé hatásának.

- Tudod, itt szokás Weihnachtsmarktot tartani… – kezdtem bele, de természetesen félbeszakított.

- Mit? – kérdezte értetlenül, de hangja ugyanolyan semleges maradt, mintha csak kijelentett volna valamit.

- Karácsonyi vásár! – fordítottam le. – Na, és arra gondoltam, hogy elmehetnénk itt Salzburgban. Hallottam már róla, és azt mondják, nagyon jó szokott lenni. Ihatunk forralt bort, ehetünk Wurstot. Ez ilyen kolbászszerűség – pontosítottam azonnal.

- Tőlem… – vont vállat, majd egy újabb falat palacsintát tett a villájára. 

A délelőtt további része nyugalomban telt. Talán én voltam délelőtt az egyetlen energiával túltöltött ember Salzburgban. Igyekeztem ezt levezetni a karácsonyfa alól való tűlevelek eltüntetésével, ismételt tűzrakással, aztán kint hólapátolással. De minden hiábavaló volt. A végén hangosan énekeltem a telefonomon fellelhető egyik karácsonyi számot. Végül is csak eltelt a délelőtt. Ebédre összedobtam egy kis rizst és gyorsan sütöttem egy kis csirkehúst. Két óra felé pedig hívtam a taxit. Indulás előtt gyorsan kiválasztottam pár meleg holmit, majd mikor pár dudálás hangzott fel, Sasukét is elkezdtem sürgetni.

- Itt a taxi! Siess! – kiabáltam az ajtóból, ahol épp a csizmát küzdöttem fel a lábamra, majd a sálat tekertem a nyakam köré és a kabátot is felvettem.

- Mehetünk – jelent meg jelenlegi lakótársam az ajtóban, majd lassan kisétált a házból. Én gyorsan bezártam az ajtót, és rohantam a taxihoz.

- Jó napot! – köszöntem kedvesen. – Salzburgban szeretnénk egy karácsonyi vásárra menni. Tudna esetleg ajánlani valamit? (Guten Tag! Wir möchten in Salzburg einen Weihnachtsmarkt besuchen. Könnten Sie uns was empfehlen?)

- Természetesen! A városközpontban a piactéren hatalmas vásár van. Ha gondolja, elvihetem oda önöket! – mondta kedvesen, miközben elindította az autót és Salzburg felé vette az irányt. (Natürlich! In der Stadtmitte auf dem Marktplatz gibts einen riesengroßen Markt. Wenn sie möchten, kann ich Ihnen dorthin bringen!)

- Na, akkor megyünk a piacra. Ott van valami hatalmas karácsonyi vásár. Megfelel? – kérdeztem izgatottan a mellettem ülőt.

- Ja… – válaszolta unottan, majd a tájat kezdte kémlelni. Útközben a sofőrrel beszélgettem, így sikerült egyre többet feleleveníteni a tudásomból.

- Ich glaub’ der junge Herr ist ganz glücklich mit so einer Freunlei – mondta, mire elakadt a szavam. (Úgy gondolom, a fiatalúr szerencsés egy ilyen hölggyel.)

- Ach… Nein, wir sind nur Freunde… Und jetzt sind wir hier wegen der Arbeit! – tiltakoztam azonnal. (Ah… Nem, mi csak barátok vagyunk… És most csak munka miatt vagyunk itt!) Sasuke meglepetten nézett rám a hirtelen jött tiltakozás és megváltozott hangnem miatt.

- Mit mondott? – kérdezte unottan, miközben egyik kezével az arcát támasztotta.

- Á, semmi lényegesen – próbáltam nyugodtan és halvány mosollyal válaszolni.

- Doch, Sie sehen so aus wie ein verliebtes Paar. Sie haben echt so eine Ausstrahlung! – folytatta a feltételezését mosolyogva, mire az arcom egyre vörösebb lett. (Mégis, úgy néznek ki, mint egy szerelmespár. Valóban olyan a kisugárzásuk!) Erre aztán nem tudtam mit reagálni, így csak zavartan nevetgéltem. Erre Sasuke csak felvonta a szemöldökét és kíváncsian nézett rám.

- Semmi, semmi – ráztam meg a fejem. Aztán az út hátralévő része csendben telt. A sofőr sem traktált a feltételezéseivel, csak csendben az útra koncentrált. Mikor leparkoltunk, már látni lehetett a tömeget, akik a piacon gyülekeztek. Az árusok már kínálgatták portékáikat, a Wurst és a Glühwein (forralt bor) illata már a kiszállás pillanatában is érezhető volt. A piac teljes egészében díszekkel volt behálózva, amik sötétedéskor fel lettek kapcsolva. Sasuke megvárta, hogy kifizessem a taxit, majd lassan elindultunk a vásári forgatag felé. Először mentünk egy kört, és végignéztük az összes portékát, amit árultak. Volt ott mindenféle karácsonyi dísz, ajándékötlet, több helyen árultak Wurstot és Glühweint is. A tér közepén volt egy színpad is, ami ugyanolyan pompával volt felruházva, mint a város. A délután gyorsan telt, és mivel ilyenkor hamarabb sötétedik, már ötkor teljes sötétség borította a várost. Miután már vagy kétszer végignéztük az összes árust, rávettem mufurc uraságot, hogy üljünk le egy padra, együnk Wurstot és igyunk Glühweint. 

- Megyek, megveszem! – ajánlottam fel, majd elindultam a legközelebbi árushoz, akinél ezeket megkaphattam. Egy kisebb sort kellett végigvárni, de sikerült mindent megvenni alig húsz perc alatt. Mikor visszaértem, a színpad körül mozgást vettem észre, de nem különösebben foglalkoztam vele. – Ím a Wurst – tettem le elé a kis papírtálcán lévő kolbászt – és a Glühwein – tettem le a bögrét is –, fogyassza egészséggel! – mondtam pincérnősen, majd leültem mellé.

- Kösz – mondta közömbösen, majd belekortyolt a forralt borba.

- Na, milyen? – kérdeztem izgatottan.

- Hm… – Na és itt megint elkezdtem elemezni. Ez az elismerő hümmögés volt.

- Hm – válaszoltam, majd belekortyoltam az enyémbe. Tényleg finom volt, forró, ami jólesett a hidegben és enyhén fűszeres. – Igazad volt! – mosolyogtam, mire ismételten egy meglepett nézést kaptam válaszul. – Mi van? – kérdeztem.

- Csak hümmögtem, akkor mégis honnan tudtad a válaszom?

- Egyszerű – feleltem, miközben a Wursttal bénáztam. – Annyiszor használod ezt a szót, hogy muszáj volt rájönnöm a jelekre. Mikor milyen hangsúlyt használsz, milyen hosszan ejted. Mindnek más a jelentése – vigyorogtam, majd beleharaptam a kolbászba. Egész finom volt, sőt mennyei.

- Hm – hümmögött ismét. Ez egy elismerő hümmögés volt. Elismerő? Erre a gondolatra elkezdtem fulladozni. – Jól vagy? – kérdezte, mikor sikeresen túléltem a majdnem megfulladást.

- Ja – feleltem röviden. – Csak meglepett az elismerő hümmögésed. Nem szoktál ilyet… – válaszoltam gyorsan, majd egy korty borral leöblítettem a pár falatot. Láttam rajta, hogy egy újabb „hm” lesz a válasz, így megelőztem. – Nem kell több „hm”! – Erre elmosolyodott, majd ő is nekilátott a kolbásznak. Evés után ismét előkerült a káros szenvedélye, amit majdnem egy napja nem láttam.

- Nem érdekel! – előzött meg, mikor rá akartam szólni. – Már egy napja nem gyújtottam rá! – Ebben igaza volt, de mégis… 

- Haj… – sóhajtottam, mire ő folytatta a műveletet és rágyújtott arra a méreggel teli hülyeségre. Így dühösen néztem körbe a téren. Hihetetlen mennyiségű ember volt a vásáron. Mindenkin látszott, hogy élvezik az ittlétet. A színpadnál valami szervezkedés folyt, majd egy férfi állt ki mikrofonnal a kezében. Üdvözölte az embereket, majd felkonferálta az együttest. A banda karácsonyi dalokat énekelt, így feltéve az „i”-re a pontot. Teljesen elmerültem a zenében, hangosan énekeltem a karácsonyi számokat, mikor valaki megkocogtatta a vállam.

- Entschuldigung! Sind Sie Sakura Haruno, die berühmte Schauspielerin? Ich bin Fabian Kohle. – kérdezte meg egy magas, szőke férfi. (Elnézést! Ön Sakura Haruno, a híres színésznő? Én Fabian Kohle vagyok.)

- Ja, die bin ich – válaszoltam meglepetten. (Igen, én vagyok.) Ezek honnan ismerhetik a nevem? 

- Ich hätte eine Bitte – mondta kérlelőn. (Lenne egy kérésem.) Mire bólintottam.– Unsere Sängerin hat zu viel getrunken, doch jemand sollte singen. Könnten Sie uns aushelfen? – A számat eltátottam meglepetésemben. (Az énekesnőnk túl sokat ivott, ám valakinek énekelnie kellene. Ki tudna minket segíteni?)

- Ja, vielleicht. Wenn ich das Lied kenne… – motyogtam halkan. (Talán igen. Ha ismerem a dalt…)

- Gut! Dann – azzal megfogta a kezem, segített felállni és elkezdett a színpad felé vezetni. (Jó! Akkor…)

- Sasuke, gyere! – kiáltottam, mivel meglepetten nézett rám. – Fel kell lépnem, de mivel nem tudsz németül nem ártana, ha jönnél… – világosítottam fel, mire nagy lassan felállt és pár hosszú lépéssel beért minket. – Er ist mein Kollege, wir spielen in den Stücken zusammen… – magyaráztam, mivel a szőke férfi meglepetten nézett rám. (Ő a kollégám, a színdarabokban együtt szoktunk játszani…)

- Dann er kann auch singen, ist doch super! Sie können ein Duett machen! – lelkesedett, mire Sasuke villámló tekintettel nézett rá. (Akkor ő is tud énekelni, ez szuper. Csinálhatnának egy duettet!)

- Nincs duett! – ellenkezett Sasuke. 

- Ugyan már! Ezért vagyunk itt – érveltem ellene, mire nem szólt semmit. Még csak nem is hümmögött. Ez viszont nem jó. – Na, énekeljünk együtt! – kérleltem. – Főztem kávét meg csináltam sütit és reggelit! – érveltem, mire felsóhajtott.

- Idegesítő vagy!

- Ezt igennek veszem! – kaptam a lehetőségen, majd meglepetten vettem észre, hogy a színpadon állunk. Kezembe nyomtak egy mikrofont, és azt sem tudtam, mit fogunk énekelni. A szőke srác csak kissé meglökött, ezzel jelezve, hogy menjek ki a színpadra. Lassan kilépdeltem, míg a tekintetemet a közönségre és vissza a társamra fordítottam. Sasuke óvatosan nézett körbe, míg mellém állt.

- Mit éneklünk? – kérdezte halkan. Ezalatt elkezdődött a zene, amiből rögtön tudtam, hogy mit is kell előadnunk. Sajnos nem volt időm elmondani neki, csak elkezdtem énekelni. Láthatóan meglepődött, de próbáltam szemmel magyarázni a szám címét. Szerencsére alig három-négy sor után tudta, hogy mi is a dal. Mosolyogva énekeltem, miközben a szám ritmusára kezdtem lépegetni. Sasuke itt-ott aláfestésként belépett a számba. Néha velem együtt énekelt. Meglepődtem a mély hangján, ami elég selymes és bársonyos volt még ehhez a dalhoz is. Mikor vége lett a számnak, a szőke férfi, aki a színpadra hozott, odaállt mellénk és elmesélte, hogy ki vagyok. Aztán Sasukét is felkonferálta, igaz, az ihr Freund kicsit erős túlzás volt (a barátja, értsd: szerelme). Sasukéra néztem, aki szerencsére nem értette, mi is folyik itt. Majd egyszer csak Fabian üres keze a fejem felé lendült. Hirtelen nem értettem a mozdulatot, majd mikor megpillantottam a fagyöngyöt a kezében, lefagytam. A tömeg elkezdte skandálni, hogy csókot, csókot. 

- Sasuke – nyöszörögtem halkan. – Ez egy fagyöngy… És csókot akarnak… 

- Ez is a te hibád! – mondta, bár hangja nyugodt volt.

- Jó és most? – kérdeztem, mivel nem jutottunk előrébb.

- Mint a színpadon… Egy csók és ennyi – válaszolta egyszerűen.

- Jó, de az más. Ott nem Sakura vagyok, hanem Mary vagy Julia… Ott teljesen más a személyiségem, itt meg… Te te vagy én meg én. És… – soroltam volna még az érveket, de csak egy kéz került a derekamra, majd Sasuke ajkai az enyémhez értek. Minden a másodperc törtrésze alatt történt. Teljesen megfagytam. Ez most egy Sasuke-Sakura csók. Nem egy szerep. Ez egy valódi. Idegesítő szomszédom lágyan csókolt, csak becézgette ajkaim. Pár pillanatba beletelt, mire észbe kaptam és viszonoztam a csókot. Édes volt, akár a méz, lágy és puha, akár a selyem. Partnerem illata végig csiklandozta az orrom, és még a cigi sem zavart. Sőt kifejezetten elnyerte tetszésem a vanília és parfüm keveréke. Keze még derekamon nyugodott és szorosan tartott. Valahogy a biztonság érzését keltette bennem. A csók pedig csak cseresznye volt a habon. Meglepően élveztem. Sajnos vagy szerencsére? Kit tudja, de Fabian torokköszörülése miatt megszakadt a mennyei pillanat. Olyan gyorsan, mint amilyen gyorsan Sasuke magához rántott.