"" - Gratulálok Sakura-chan!
- Annyira büszke vagyok rád!
- Jó voltál kislány!
- Olyan jóóó neked! 
- Szerencsés vagy! 
- Szerintem tökre megérdemled! ""

**Én meg csak álltam a barátaim alkotta kör közepén és nem győztem megmosolyogni a gratulációkat. Nagyon jól esett annyi szájból annyiféle dicséretet hallani. Még sohasem volt az életemben még csak ehhez hasonló példa sem. A tetteim és próbálkozásaim vagy kritikát kaptak, vagy olyan természetesnek vették sikereimet illetve bukásaimat, hogy nem is véleményezték. 
Ez azonban más volt. Mert az, hogyha valaki tagja lesz a világ 5 legnagyobb medi ninjáinak, az igenis nagy dolog. És ez nem csak azért kivételes alkalom, mert másik elismertek, hanem mert én is elismertem magamat. Annyi év megpróbáltatásai után végre sikerült elérnem a célom, talán jóval többet is, mint amit eredetileg célomnak kitűztem. Jó érzés...
... ám mégis... akármennyire is tökéletes ez a nap, mélyen, legbelül úgy érzem, hogy valami hiányzik. Halványan már akkor is jelen volt, amikor a barátaimmal elmentünk ünnepelni. Vagy talán már korábban is ott volt? Olyan ismerős... Nem egy helyről érzem, sokkal inkább egész lényemből árad. Most, hogy jobban belegondolok, sokszor éreztem már ilyet. Szinte minden nap. Állandósult hiányérzet, ami felerősödik, ha egyedül vagyok... és, amikor szerelmes párokat látok. Olyankor elhalványul, amikor a többiekkel vagyok, főleg ha Narutoval. Ők tudják egyedül tompítani a fájdalmat, de más sajnos nem.
Vajon mi hiányozhat annyira? Mi jelent olyan űrt az életemben, ami még ezt a tökéletes napot is képes beárnyékolni melankólikus leplével? Körbe nézek a szobában válasz után kutatva, habár kétlem, hogy ezen a csöpp helyen meglelem. Már azon vagyok, hogy végleg visszafordulok a naplóhoz, amikor a szemem megakad valamin az íróasztalomon....

.... Rajta. 

Hogy ' nem juthatott eszembe? Rá kellett volna gondolnom először.
Ahogy ránézek 12 éves énjére a szívem hevesebben kezd kalapálni. Már-már dörömböl. S minden egyes heves dobbanással úgy érzem, mintha mérget pumpálni szét a véráramomban, ami nem csak a testem, a lelkem is megmérgezi. A fejem megfájdul, a gyomrom görcsbe rándul, a karom elernyed, tenyerem izzadni kezd, mindezt pedig aláfesti az a maró hiányérzet, ami lyukat éget belém. Semmi kétség. Ő az a pontja fiatal életemnek, ami az idillt megcsonkítja. Az a fiú, akit egészen kicsi korom óta teljes szívemből szeretek, és akinek mégsem kellettem. Nem hibáztatom érte... akkoriban más voltam. Gyermek csupán, ki heves, gyenge és meggondolatlan. De az érzéseim akkor is őszinték voltak iránta. Mégis, gyerekes magatartásom miatt azt hitte, hogy én is ugyan olyan gyermeki imádattal nézek rá, amiből ő nem kért. Mára azonban más lettem. Érettebb, megfontoltabb és ami a lényeg, erősebb. Megerősödtem nem csak testben, de lélekben is. Ő azonban ezt már nem látja... Hiába minden szeretet, sem én, sem Naruto nem voltunk olyan fontosak a számára, hogy megakadályozhattuk volna abban, hogy elmenjen innen. A hatalom és a bosszú jóval előrébb volt számára a fontossági listán, mint mi. Már ha egyáltalán rajta voltunk... Önző volt, beképzelt és érzéketlen. És még mindig az. Én pedig szerettem akkor is, és szeretem most is. Éppen ezért nem tudom helyrehozni hiányának űrét a lelkemben, mert képtelen vagyok őt elengedni. Kicsit úgy érzem, hogyha elfelejtem, vagy tovább lépek, akkor elveszítem az egyetlen köteléke, ami hozzá kötött. Éppen ezért nem tudom, vagy talán nem is akarom helyrehozni azt az űrt, amit bennem hagyott. Félek szembenézni azzal, hogy elvesztettem azt, ami soha sem is volt az enyém, és ha rajta múlik, soha nem is lesz. 
Én viszont nem adom fel! És Naruto sem. Közös erővel visszafogjuk hozni őt, akár tetszik neki, akár nem. S amikor ez végre megtörténik, megmutatjuk neki, milyen szeretni. 
Hű de elmerengtem... már hajnalodik. A karom is nagyon fáj. Holnap folytatom a körmölést, de most alvás. **


Valahol északon, távol Konohától egy ében hajú férfi ébredt fel álmából. Szemét még mindig álma leple fedte le, misztikus fényt adva koromfekete tekintetének. Miután kissé magához tért, megdörzsölte a szemét, majd koromfekete tekintetét ismét a plafon felé fordította. Lelki szemei előtt megjelent az az alak, akivel aznap éjjel álmodott. Az álmára már nem emlékezett pontosan, ám a lányra igen. Ahogy maga elé képzelte kecses alakját, rózsaszín fürtjeit, pajkosan fénylő zöld tekintetét és kedves mosolyát, kiszáradt a szája, torkába gombóc szorult, s azon a helyen, ahol szívét sejtette, valami keserédes dolgot érzett meg. 
- Sakura...