Hidegvér. Na, ez az, ami engem nem jellemez, és nem is jellemzett sosem. Mint ahogy akkor sem. Mihelyt megláttam a túloldalt szobrozó fekete kabátos alakokat, újra mintha egy akciófilm egyik képkockájára kerültem volna. Egyértelmű mire vártak. Rám! A másik egyértelmű dolog pedig az volt, hogy addig nem mozdulnak, míg egyedül nem vagyok. A sors fintora, hogy most igazán hálás voltam az égnek, hogy a két fiú velem van.
- Biztos jól vagy? – fogta meg a vállam az Uzumaki, de én le sem emeltem a tekintetem a túl oldalon lévőkről. Az Uchiha szintúgy rájuk nézett, de nem tettek semmit. Csak álltak és néztek, mintha csak adatokat gyűjtenének. Kettőt találhatok kinek az emberei, és ahhoz sem kellett nagy ész, hogy kitaláljam mire várnak. Szóval ezért kellett az egész napos felügyelet…
- Menjünk vissza. – parancsolta a fekete hajú, mire Naruto rábámult. Én szintén.
- Ezzel azt akarod mondani, hogy várjam meg a szállodában, mikor nyírnak már ki végre? – emeltem fel a kezem. A rám jellemző pánikolás, és értetlenkedés.
- Tsunade tudja mit kell tenni. – jelentette ki magabiztosan, de valahogy úgy tűnt ezzel csak nyugtatni akar, ami egyelőre nem igen jött össze neki.
- Persze! Mert itt mindenki kurvára tudja, mit kell tenni rajtam kívül! – fakadtam ki. – De azt egyikőtök sem fogja fel, hogy ember vagyok, és ebben a pillanatban kibaszottul félek! – kiabáltam, mire meglepetten bámultak rám. Hát én is magamra. Nem volt jellemző rám a csúnya beszéd, de majd ha ennek az egésznek vége, majd behajtom rajtuk, mert természetesen ez is az ő hibájuk.
- Ne aggódj Sakura… - mosolygott félszegen a szőke. – Itt vagyunk, és nem engedjük, hogy bármi bajod legyen! – karolta át a vállam Naruto, én meg csak bámultam rá hálásan. Akkor éreztem igazán, hogy ő a legeslegjobb barát, akit valaha kívánhattam volna magamnak.
- Köszönöm. – motyogtam, de a félelem sajna még mindig nem akart elmúlni. – Mindenki bajban van, aki csak velem érintkezik. – belegondolni is rossz volt, hogy az elhangzott szavaim milyen igazságtartammal rendelkeznek. És mintha végszóra jött volna, az a személy, akit a legkevésbé kívántam abba a helyzetbe.
- Szi… sziasztok! – a félénk hang akár a szívemet is megállíthatta volna.
- Hinata! – kiabáltam rá hirtelen, amitől hátrált egy lépést. Nem így akartam üdvözölni, de kicsit dühös voltam rá, hogy csak úgy felbukkant a legrosszabb helyzet kellős közepén. Tehetsége van hozzá, hogy bajba sodorja magát, akármennyire is visszahúzódó.
- Mit keresel te itt? – mordult rá Naruto, feltételezem ő is rájött arra, hogy a Hyuuga ezzel az egyszerű mozzanatával egy sornyi bajt hozott a saját vállára.
- Izé… én csak… - dadogta, én meg megsajnáltam.
- Naruto! –fejtettem le egy gyilkos tekintet kíséretében az Uzumaki kezét a vállamról, és Hinatához léptem. – A helyzet az, hogy nem a legjobbkor… - fordítottam el a fejem az utca túl oldalára. A négy férfi még mindig ott állt, és természetesen a legelöl álló cinkosan mosolyogva kacsintott egyet rám. Ebből már bárki leszűrhette volna, hogy megtalálta szerény kis baráti köröm leggyengébb tagját.
- Menjünk már! – csattant fel Sasuke. Ezúttal nem ellenkeztünk, csak sietősen visszamentünk a hotelbe. A magyarázatot Hinatának, inkább Narutora hagytam, mert az ő agysejtjei jelenleg jobb állapotban voltak, mint az enyémek, ami ritka alkalom, de most nem volt időm ezen gondolkodni. Ők az egyik folyosónál elváltak tőlünk, én meg a bébiszitteremmel tovább sétáltam vissza Tsunadehoz.
- A pofám leszakad! –tátottam el a szám, mikor beléptünk a lakásba. A szőke nő, nyugalmasan teázgatott az ebédlő asztalnál. 
- Ó… - fordult felénk meglepetten. – Hol voltatok? – hogy hol voltunk? Kedvem lett volna egy rúgással focilabdát csinálni a fejéből, de félek kétszer akkorát kaptam volna vissza, mint amennyit én tudnék adni, így hát higgadtságot erőltetve magamra, válaszoltam.
- Az utcán… - szűrtem fogaim között.
- Van egy kis probléma. – vette át a szót a mellettem álló Uchiha. Gondolom látszott rajtam, hogy nem vagyok beszámítható állapotban, és mindjárt robbanok. Tsunade felhúzta a szemöldökeit. – Kinn várják a hotel előtt. – bökött rám a fekete hajú a fejével. A szőkének egyből elsötétült a tekintete. Na, végre valami, ami észhez téríti.
- Ilyen hamar? – pattant fel ingerülten nevelőanyám.
- Még nem mozdultak, mert vele voltunk, ráadás a hülye kis barátnője a legjobb pillanatban tudott jönni. – erre a mondatára fogtam magam, és teljes erőmből a lábára léptem. Mi az, hogy, a hülye kis barátnőm”? Hinatáról beszél az Isten szerelmére.
- Szóval akkor plusz egy fő. – sóhajtott gondterhelten Tsunade.
- Naruto gondoskodik róla. – nyöszörögte egy „megdöglessz” nézéssel kísérve az Uchiha. Ezek szerint telitalálat volt. Elégedetten vigyorogtam bele a képébe, mikor a szőke nő végre megszólalt.
- Rendben. – egyenesedett ki. – Te vigyázz Sakurára! – elkerekedtek a szemeim. Nem vagyok már öt éves. – Van egy ötletem, de ahhoz le kell lépnem. – így már mindjárt más. Ha ötlet van, megoldás is lesz. 
Alig jutottam el gondolataim végére, már vette is a kabátját, és kiviharzott az ebédlőből.
- Ne menjetek sehova innen! Megértettétek? – kiabált még vissza, de az ajtó csapódásából ítélve választ nem várt.
- Hát ez remek… - sóhajtottam, és levágódtam a kanapéra. - Ennyi erővel akár börtönbe is mehetnék… - morogtam elégedetlenül, mire az Uchiha csak egy fintor kíséretében leült a kanapé másik felére, minél távolabb tőlem. – Mi van? Leprás vagyok? –ironizáltam, mire rám bámult.
- Tudsz csendben is maradni? –sziszegte. Elfordítottam a fejem, majd felhúztam a lábaimat magam elé. Valószínű nem ez volt az a pillanat, mikor a világ nagy kérdéseiről kellett volna gondolkodni, de mivel el kellett foglalni magam, nem volt más választásom, mint elmélkedni.
Eszembe jutott, hogyan kis kerültem az utcára. Anyám meghalt a szülésnél. Emlékem sem volt róla, apámról meg szint úgy. Mintha nem is létezett volna. Ebben igaza volt Sasukénak, akkor ott a tetőn: „Ti nem tudjátok milyen, ha az embernek családja van…”
Eldöntöttem. Szeretném ha Tsunade az anyám lenne hivatalosan is. Eddig senki sem törődött velem, de nem is tudtam milyen az, ha valaki foglalkozik az emberrel.
- Te hogyan bírod ki? – kérdeztem hirtelen, mire a fekete hajú felkapta a tekintetét.
- Mit? – kérdezte rám bámulva, de én nem mertem a szemeibe nézni.
- Hogy már nincsenek veled a szüleid… - suttogtam elhűlve. Már vártam mikor esik nekem a bunkó kérdés miatt, és meg is értettem volna, ha úgy reagál. De nem úgy tett. Visszafordította a tekintetét a padlóra.
- Már könnyebben, mint régen. – válaszolta kis habozás után. Rá fordítottam a tekintetem. Mióta ismerem nem hallottam tőle ennél őszintébben csengő mondatot. – Ezért nem is értem, hogy lehetsz ennyire… - harapta el a mondatot keserűen. Nem szóltam egy szót sem. Igaza volt. 
- Jól van… - fújtam ki a benntartott levegőt, és letettem mind a két lábam a padlóra. – Nyertél. – jelentettem ki, majd felálltam, hogy bemenjek a szobámba. Elég volt mára az Uchiha idegesítéséből, de megfogta a karom, amiről nem is olyan rég, egy szabad tíz percemben, saját magam operáltam le a gipszet, mert úgy tűnt az orvosok már saját testrészemként tekintenek rá.
Összerezzentem, ahogy hideg ujjai hozzám értek. Eszembe jutott, mikor ugyan ezekkel az ujjakkal szinte elszorította a vérkeringésem. Most azonban olyan gyengéd volt, hogy azt sem hittem el, hogy egyáltalán ő fogja a csuklóm. Oldalra fordítottam a fejem, és lenéztem rá. Ő nem emelte fel a fejét, csak a kezünket bámulta.
- Jól vagy? – kezdtem megijedni, hogy nincs nála minden rendben. Bólintott válasz képen. Akkor meg nem értem. Valami még sincs rendben, ha a kezemet fogja. Óvatosan leguggoltam elé, hogy a szemeibe nézhessek. – Biztos? – suttogtam. – Ne hozzak valamit? Egy pohár vizet? – elszántan kerestem valamit, amitől jobban lesz, de megrázta a fejét.
- És te hogyan bírod? – nézett rám hirtelen. Letérdeltem a földre, majd fáradtan elmosolyodtam.
- Biztos nem annyira, mint neked. Én nem tudom milyen, ha az embernek vannak szülei, meg testvére. – válaszoltam könnyedén.
- Nem erre értettem. – felvontam a szemöldököm reakciójára.
- Akkor mire? – érdeklődtem csendesen, miközben ujjaimat az övéibe fonta. Meglepett a viselkedése.
- Hogy tudsz… mindig csak a dolgok pozitív oldalára gondolni? – nyögte. Nevetnem kellett. Hogy én? Mindig pozitív dolgokra gondolni?
- Most viccelsz, ugye?- kacagtam fel, de komoly arcát látva, elbizonytalanodtam. – Nem gondolok csak jó dolgokra. – bámultam le a padlóra. – A kettőnk közötti különbség az, hogy én nem mutatom, te meg igen. – mosolyogtam. – Most is félek, de ha kimutatom, azzal csak idegesítenélek. – vallottam be. Na, ezek után, ha kedves is volt, most tuti megkapom a magamét.
Újra nem tett semmit, csak nézett, egyenesen a szemembe. Nem bírtam elfordítani a tekintetem. Szinte vonzott.
- Mire gondolsz most? – suttogta. Hirtelen elöntött a forróság. Megfordult a fejemben, hogy nem válaszolok, de azzal csak magamnak hazudnék, és már úgy is mindent tud. Ha válaszolok azzal, csak megerősítem magam.
Ráharaptam ajkamra, majd fájdalmasan elmosolyodtam. Ujjaimat kicsúsztattam kezéből, valószínű ezek után, mert nem igen lesz kedve velem lenni, de egyszer élünk.
- Arra, hogy szeretlek. – hajtottam le a fejem szégyenlősen, ezek után már nem bírtam volna elviselni lenéző pillantását, vallomásom hallatán. Egy pár pillanatig nem történt semmi. Vihar előtti csendnek gondoltam, de akkor hirtelen kezeit a derekam köré fonta, és felemelt magához a kanapéra…