Május 4.
06:14
Narutóék otthona

   Hinata a lassan gyógyulgató sebén simított végig, miközben a konyhapultnak támaszkodott. A könyve kísértette őt, egyre csak azt hajtogatta, hogy „olvass el, olvass el!” Hinata úgy érezte, kezd megőrülni. A saját könyve rabságába esett, olyan volt, mintha egy láthatatlan lánc szorítaná egyre jobban, mígnem a végén belehal az erőlködésbe. Mostanában nem tudott aludni; mindig csak a jövő járt az eszében és az, hogy meg kell tudnia, de nem akarja. A könyv az étkezőasztalon hevert, egyre csak szólongatva gazdáját. Hinata nem engedett neki. Ő maga jól tudta, hogy nem tudja megállítani a jövőjét. Legalábbis azt nem, amit leírt. Nem képes rá.
   Ahogy most sem… Hinata megfordult, könyvét a kezébe vette, és letelepedett a fotelba. Könyvjelzőjével megjelölte, hol tartott, és most elolvasta azt, amikor megtámadták. Minden úgy volt benne, ahogy a valóságban is megtörtént. Hogy beleütközött Narutóba, aki a könyvben Nobuót személyesített meg -, majd jött Neji, akinek a neve Ninsei a történetben. És jött az új rész, amit még nem olvasott.

„Péntek volt, egy derűs, pénteki nap. A madarak csiripeltek, a fák susogtak, az emberek jöttek-mentek az utcákon. Ma igazi forgalom ment a kinti világban, pedig ez egy ugyanolyan nap volt, mint a többi. Egy unalmas, pénteki nap, mikor minden ember felsóhajt, hogy vége a hétköznapoknak, és jön a hétvége. A kis óramutató a hármason állt, Samáék munkaideje épp most járt le. Külön-külön indultak haza, várva arra, hogy Kazumi finom ételt varázsoljon az étkezőasztalra. Hisae otthon ült, és újságot olvasott. Ninsei azt mondta, ne keressen állást addig, ameddig ez az egész ügy le nem bonyolódik. Nagyon féltette unokahúgát, a jövőt megalkotó írónőt, aki ezért hálás is volt neki. 
   Ebédként Nobuo kedvence került az asztalra: ramen. Ebből a fiú egymás után tízet is képes lett volna megenni. Sama emlékezett még rá, milyen volt, mikor először látta a fiút ramen evés közben. Ő maga egyet is alig bírt megenni, mikor azt befejezte, Nobuo már a negyediknél tartott. Most is így volt ez, Kazumi sokat készített, hogy Nobuo jól lakhasson. 
  A csengő hangja szakította meg a békés ebédet, és Sama lépett ajtót nyitni. Pillantása egy hatalmas virágcsokorra esett, ami mögül egy kerek arcú fiú bukkant elő. Gomba alakú frizurája feketén fénylett, hatalmas szemei csillogtak, mikor Samára pillantott.
   - Sama-chan – súgta csodálattal teli hangon. – Kérlek, légy a barátnőm!
Sama megkövülten állt az ajtóban. Barátai félbehagyták megkezdett mozdulatukat, még az sem érdekelt senkit, hogy Sugita szájából folyik ki a leves.
   - Parancsolsz? – kérdezett vissza Sama meghökkenve. – Mit akarsz itt Lee?
   - Légy a barátnőm, Sama-chan! – ismételte Lee. – Szeretlek!
Sama pár percnyi hatásszünet után kinyögött egy „nem”-et, és becsapta az ajtót a fiú előtt. Sóhajtva fordult meg, és mikor megpillantotta barátnői vigyorát, elfintorodott. 
   - Royama Lee – nevetett Kazumi. – Szerelmes „Sama-chanba.”
   - Ne is mond! – könyörgött Sama. – Utálom ezt az alakot! Vagyis nem, de idegesít a nyomulása. 
   - Szerelmes beléd valaki? – vonta fel a szemöldökét Sanetomo. – Ejha!
   - Ne legyél már ennyire bunkó! – nézett rá Sugita. 
   - Kuss!
   - Ne parancsolgass! 
Sama szomorkásan elmosolyodott. Ő már rég hozzászokott, hogy Sanetomo ennyire bunkó vele, különösebben nem is izgatta már. Még mindig tetszett neki, szerelmes is volt belé, bár ezt nem tudta teljes bizonysággal kijelenteni. Sama hatalmasat sikított, mikor Lee betört a házba, és letérdelt elé, mint aki épp most készül megkérni a kezét. Elmondott pár verset, végül ezt Ninsei megunta, és kihajította a házból.”

Hinata felnevetett. Tovább olvasta, mi lesz szerencsétlen Lee sorsa, és kíváncsi volt rá, ki fogja megszemélyesíteni Royama Lee-t a való világban. Hinata becsukta a könyvet, majd lehajolt a padra. El sem hitte, hogy ennyire nem figyel a részletekre. Érezte, hogy teljesen egyértelmű, hogy ki a főszereplője a valóságban, valahogy most még sem tudta megmondani. Azt tudta, hogy Naruto személyesíti meg Nobuót. Pedig egyszerű, ő még sem tudja. Nem tud semmit tenni a könyv ellen. A leírtak magasan fölé emelkednek, nincs annyi ereje, hogy megakadályozza. Minden kudarcba fulladt.

Május 6.
15:48
Narutóék otthona

   Fáradtan léptem be a házban, ahol barátaim már az étkezőasztalnál ültek. Karin ma is kitett magáért, ráadásul Naruto kedvenc ételét csinálta ebédnek. Sosem értettem, hogy lehet ennyire szeretni a rament, igaz, finom volt, de ez már tényleg csak túlzás. 
   Alig fejeztem be ebédemet, a csengő hangja rántott vissza gondolataimból, és én vállalkoztam rá, hogy kinyitom az ajtót. Az első, amit megláttam egy hatalmas virágcsokor volt. Na, most vagy Valentin nap van, vagy pedig nők napja. De lehet, hogy valami más. A virágcsokorról Sasori jutott eszembe, ő lepett meg mindig vele, de most biztos, hogy nem ő az. Örültem, hogy sikerült őt elfelejtenem, már csak egy férfi a sok közül. A csokor mögül egy nálam magasabb, fekete hajú hímnemű egyén nézett rám. Hatalmas labdaszemei csillogtak, vigyor ült arcán, és én felismertem a jövevényt. Csak ezt ne!
     -     Sakura-chan – súgta, hangja tele volt csodálattal. Jézusom, mit akar ez tőlem? – Kérlek, légy a barátnőm!
Megütközve meredtem rá, és nem mertem hátra nézni a többiekre. Legszívesebben elsüllyednék szégyenemben, hogy egy ilyen alak akarja, hogy a barátnője legyen. Bár igaz, értem a pancserek rajonganak, a menő férfiak engem lenéznek. Már amennyire le tudnak, ha énekelek nekik. Ez kicsit egós volt, de nem törődtem most vele, főleg azért nem, mert egy idióta áll az ajtóban, nekem pedig illett volna válaszolnom. 
     -     Parancsolsz? – hebegtem. – Mit akarsz itt Lee?
     -     Légy a barátnőm, Sakura-chan! – ismételte magát, nekem pedig pír szökött az arcomra a szégyentől. Oké, Lee rendes srác, de nem tudnám őt szerelmemként elképzelni. Egy olyan gáz. – Szeretlek! 
Na, ez a gáz! Nem akartam szerencsétlent megbántani azzal, hogy a képébe mondom, hogy én meg nem, ezért halkan kinyögtem:
     -     Nem. 
Az ajtót becsuktam, és a falnak vettem hátamat. Ilyen helyzetben sem voltam még. Hangos kuncogást véltem hallani, és rámeredtem Karinra.
     -     Rock Lee – nevetett. – Szerelmes „Sakura-chanba.” 
Most legszívesebben megfojtottam volna, de sajnos igaza volt.
     -     Ne is mond! – könyörögtem. – Utálom ezt az alakot! Vagyis nem, de idegesít a nyomulása.
Legnagyobb balszerencsémre hercegem megint tett egy megjegyzést, ami most sem volt épp kedves. 
     -     Szerelmes beléd valaki? – vonta fel szemöldökét. – Ejha!
Itt már nem segít a balta. Ez egy FÉREG! Miért csinálja ezt velem? 
     -     Ne legyél már ennyire bunkó! – förmedt rá Suigetsu. Köszönöm, te legalább értelmes emberi lény vagy, aki mellettem áll! Ezt jobb nem hangoztatni, mert csak én gondolom ezt Suigetsuról, és ezt Karin cáfolná meg a leghangosabban. 
     -     Kuss! – Sasuke, Sasuke, ilyet nem szabad mondani az első emberre, akire én azt mondom, hogy értelmes! Világos?
     -     Ne parancsolgass! – nézett Sasukéra Suigetsu. Sosem bírta, ha megmondták neki, mit csináljon, ezért valahogy mindenki között alakult már ki nézeteltérése. De én most egyet értettem vele. Valahogy már megszoktam Sasukétól, hogy bunkó, egy kedves Sasuke olyan bizarr elképzelés lett volna, mint egy lusta, ramenutáló Naruto. Körülbelül… 
Hatalmasat sikítottam, amikor Lee betört az ajtón, és letérdelt elém, már olyan volt, mintha meg akarná kérni a kezemet. Menj innen! Lee-t végül Neji dobta ki, meg is öleltem volna, ha nem tudom, hogy Tenten odáig van a fiúért, és nem akartam az érzéseit megsérteni, ezért csak egy hálás mosolyt küldtem Neji felé. Miért engem szimatolnak ki ezek a nem normális hősszerelmesek? Legszívesebben kifutnák a világból, jó messzire innen! Nem bírom ezt…

Május 6.
18:13
Narutóék otthona

   A délután sem telt jobban. Sasuke keveset bunkózott viszonylag, de játszotta a Mr. Okoskát. Épp írtam a kis dalszövegeimet, amikor leült mellém, hogy elolvassa azokat. Tök jól megvoltam, míg meg nem jelent, miért büntet az ég? És miért táplálok Uchiha Sasuke iránt felemás érzéseket? Ez olyan durva. Egyszer gyűlölöm, és meg akarom ölni, egyszer pedig szerelmes vagyok belé. 
   Naruto nélkül a ház egy kicsit magányos volt, legjobb barátom éppen… nem tudom, hol járt, de biztos jól van. Suigetsu megmutatta, milyen dalokat kovácsolt, én pedig elénekeltem azt, amit eddig leírtam – Sasuke ismét belém kötött, ó, de lerúgnám azt a helyes kis fejét. Neji kiadta a parancsot, hogy tanuljuk meg, és mi vigyázzállásba lőve magunkat helyeseltünk. Azonban még egy szomorú fejlemény jutott el hozzám. Sasukénak nagyon jó hangja volt, pedig azt hittem, nem is tud énekelni. Hát ez szuper. Eddig úgy gondoltam, hogy Nejinek van a legjobb hangja a világon – vagyis az ismeretségi körömből -, de ettől a címtől Pein fosztotta meg, mikor hallottam a bárban énekelni, de most meg Sasuke a nyerő. Miért ilyenekben tökéletes? Nem lehetne egy kicsivel kedvesebb? Vagy legalább ne engem szekáljon! Ino hangjában azonban most sem csalódtam, ugyanolyan volt, mint régen. Ugyanolyan csilingelő, melyet, ha a szél messzire repít, mindenki megbolondul tőle. Énekeltünk, végül az ajtó kinyílt, és Naruto lépett be, de olyan állapotban, ahogy még sosem láttam. Hol járt ez a gyerek? Úgy nézett ki, mint holmi hajléktalan. 
    -     Naruto – állt fel Ino. – Mi történt veled?
Naruto ázott volt, mintha egy monszunerdőből lépett volna ki egy nagy eső után, testét vér borította, mintha ezer kést döftek volna belé. Arcát és karját vágások díszítették, már amennyire, a sebekből piros vér folyt. Ruhája szakadtan lógott rajta, szeme alatt monokli sötétlett. Mi történt vele? Azonban nem is a külseje volt a legmegdöbbentőbb, hanem az, hogy sírt. Vére és a sós könnyei egymásba folytak. Naruto levetődött egy székre, tenyerébe temette arcát, és tovább sírt. Jézusom! Egyből köré özönlöttünk, hogy megtudjuk, mi baja. 
     -     Mi a baj? – kérdezte Tenten. 
     -     Hogy nézel ki? – szólalt meg Neji is, mire mindenki sötét pillantást vetett rá. Ez azért nem volt túl udvarias. Sosem láttam még ilyen állapotban Narutót. Úgy tűnt, hogy hatalmas sebet kapott a lelkébe. 
     -     Naruto – érintette meg Hinata a vállát, mire barátom mintha egy kicsit megnyugodott volna. Vigyorogni támadt kedvem, de éreztem, nem ez a pillanat a legmegfelelőbb erre. Hinata megkérdezte Narutótól, hogy mi történt, és a fiú mély levegőt vett. 
     -     Jiraiya meghalt – mondta. Hirtelen úgy éreztem, mintha lehűlt volna a levegő. Süllyedtem a mélységben, és nem tudtam feljönni. Micsoda? Jiraiya meghalt? Az hogy lehet? Már őszintén sajnáltam Narutót, de Hinatát is. Jiraiya a feje volt annak a kiadónak, ahol Hinata könyve ki lett adva. A lány sokat mesélt róla, de személyesen is ismertem az öreg perverzt. Hinata azonban nem volt meglepődve, és tudtam is, hogy miért, de nem tettem szóvá. Sokkal jobban izgatott, hogy Naruto miért néz ki így.
     -     És miért nézel ki így? – kérdeztem.
     -     Az a csuklyás alak támadta meg – mondta Naruto. – Aki Hinatát is meg akarja ölni. Ő végzett… vele. Megpróbáltam megállítani, de addigra megölte, és engem is megtámadott. Azt mondta, Hinata életét akarja. Nem engedtem.
Lovagiasság. Határozottan az. 
     -     Én tudtam – szólt Hinata. – Leírtam!
     -     Miért nem szóltál? – kérdezte Sasuke.
     -     Én nem tudom megakadályozni azt, amit leírok! Akartam szólni, de nem tudtam. Nincs elég erőm hozzá. De már tudom, hogy Sakura a főszereplője a könyvemnek! Kérlek, bocsáss meg, Naruto!
     -     Nem tudtad, hogy Sakura a könyved főszereplője? – lepődött meg Temari, de nem kapott választ a kérdésére. 
     -     Nem a te hibád, Hinata – szólt Naruto. – Nem tehetsz az egészről!
Nagyot sóhajtottam, és elkértem Hinatától a könyvet, hagy olvassam el ezt a részt. A lány nagy nehezen adta be a derekát, de végül diadalittasan huppantam le az ágyamra, és csaptam fel a könyvet.

„Negyed héthez közeledett az idő, az egész banda otthon ült, kivéve Nobuót. A fiú az utcákat rótta, senki nem tudta, hova készült. Samáék énekeltek, meghallgatták a legújabb dallamot, amit Sugita kovácsolt össze, Sama pedig elénekelte, hogy képzelte ehhez a dallamot és a szöveget. Sanetomo ismét belejavított a műbe, melyet Sama egy gyilkos pillantással jutalmazott. Mint kiderült, Sanetomónak is fantasztikus hangja van, sőt! Sama úgy gondolta, hogy ilyet még sosem hallott. Eddig úgy gondolta, hogy Ninsei tud a legjobban énekelni a fiúk közül, amit azóta átvett Pein, Seiji bandájából, de most Sama még is úgy gondolta, hogy Sanetomo a nyerő. Azonban nem akarta isteníteni a fiút, akkora hibát nem követ el. 
   Néhány perc múlva Nobuo bukkant fel az előszobában, és mindenki ránézett. 
   - Nobuo – állt fel Ichi. – Mi történt veled?
Nobuo ázott volt és véres, karján és arcán vágások éktelenkedtek, melyekből piros vér folydogált. Szeme alatt sötét monokli díszelgett, ruhája szakadtan lógott rajta, és ami a legmegdöbbentőbb volt, hogy sírt. Vére keveredett a sós könnyeivel, majd leült az étkezőasztalhoz, és tenyerébe temette az arcát. Samáék egy pillantást váltottak, majd letelepedtek Nobuo köré, és finoman kérdezgetni kezdték. 
   - Mi a baj? – kérdezte Tsuya.
   - Hogy nézel ki? – szólt Ninsei is. Nobuo azonban nem válaszolt. Sebeivel nem foglalkozott, azonban lelke mélyén olyan sebet kapott, hogy már zokogott. Sama sosem látta ilyen állapotban legjobb barátját. 
   - Nobuo. – Hisae megérintette a fiú vállát, aki mintha egy kicsit megnyugodott volna. Sama vigyorogni akart, de úgy érezte, nem ez a legmegfelelőbb pillanat. Hisae megkérdezte a fiút, hogy mi történt, és Nobuo mély levegőt vett. 
   - Jinzaboru – motyogta – meghalt. 
Sama úgy érezte, mintha a levegő hirtelen mínuszokat esett volna le. Már értette, miért borult ki ennyire Nobuo. Jinzaboru, az öreg perverz volt a támogatója, apja helyett apja, nagyon szerette. Hisae szemgödréből sós könny bukkant elő, lefolyt arcán, egyenesen a hideg padlóra. Jinzaboru annak a kiadónak a feje volt, ahol kiadták az ő könyvét is. Szoros kapcsolat alakult ki köztük az évek során, Jinzaboru mindig támogatta, elmondta a véleményét, segítette Hisaét. És most az, hogy Hisae és Nobuo elvesztették azt a férfit, aki oltalmazójuk volt, olyan mértékkel nehezedett lelkükre, hogy nem tudtak a gyász fájdalmától megszabadulni. Sama rettenetesen sajnálta őket, de akkor eszébe jutott valami. 
   - És miért nézel ki így? – kérdezte.
   - Az a csuklyás alak támadta meg – mondta Nobuo. – Aki Hisaét is meg akarja ölni. Ő végzett… vele. – Nem akarta kimondani a nevét, még is mindannyian kiérezték belőle Jinzaborut. – Megpróbáltam megállítani, de addigra megölte, és engem is megtámadott. Azt mondta, Hisae életét akarja. Nem engedtem.”