Sasuke:

Sakura indulatos távozása után kellemes nyugodtság érzése telepedett rám. Csend, béke, nyugalom – ez a három szó jellemezte leginkább a lakás hangulatát. De valamilyen szinten, mintha hiányozna a szertelen energikussága… – futott végig az agyamon, de amint kimondtam magamban, meg is ráztam a fejem. Csak a fáradtság mondatja ezt velem! Ezzel a mondattal kibékültem, majd elintéztem esti teendőim, és álmosan kullogtam az ágyig.

A vasárnap eseménytelenül, unalmasan telt, de legalább adódott egy kis időm a pihenésre. Hétfőn reggel időben keltem, és időben útra készen álltam az ajtóban a kulcsok után kutatva. Amint kiléptem, megpillantottam a rózsaszín tornádót, amint hasonlóképp a zárral babrál. Halkan felsóhajtottam; vajon mindig menetrendszerűen fogunk találkozni a házban is? Nem lesz elég a munka?

- Jó reggelt! – hallottam meg morcos hangját. Ezek szerint egyezik a véleményünk a menetrendszerű találkozásokat illetően.

- Neked is – válaszoltam egyszerűen. Sajnálatos módon egyszerre indultunk a lépcső irányába, így esély sem volt, hogy külön utakon menjünk a színházba. Főleg, hogy a kávézót is útba kellene ejteni. Némán vettem egy nagyobb levegőt, majd benntartottam. Nyugi, Sasuke, ki fogod bírni. Nincs is más lehetőséged… Ezzel vágtunk neki a szeles utcának. Erős szélrohamok söpörtek végig, de engem ez nem igazán akadályozott az előrehaladásban. Velem ellentétben Sakurának igencsak nehezítette a mozgását. Láthatóan küzdenie kellett minden egyes lépésnél, ami egy cseppet mulatságos volt. Bár, ha jobban belegondolok, nem is csoda. Szomszédom vékony, mint a nádszál, ezen kívül nem hinném, hogy sokat sportol, így a hosszabb távú nagy erőbefektetést nem neki találták ki. Éreztem, ahogy ajkaim akaratlanul is apró, gúnyos mosolyra húzódnak. Éppen láttam, ahogy szeme sarkából rám pillant, és ajkai morcosabban görbültek lefelé, mint eddig.

A kávézóban ismét egy megszokott beszélgetést futtatott le Sakura és a Haku nevű pincérgyerek. Rövid idő múlva rám terelődött a figyelem, és végre kinyilváníthattam kérésem. Szerencsére a kávé gyorsan elkészült, így gyorsan otthagyhattam a társalgó egyéneket. Kint a szeles utcán egy szál Black Stone meggyújtásával küzdöttem, amit a szél sikeresen meggátolt. Egyik kezemben a gyújtó, másikban a kávés bögre, és mivel nem vagyok mutáns, nem volt harmadik kezem, amivel segíthettem volna a nyomorult cigi meggyújtásban. Így percekig próbálkoztam sikertelenül. Nem is vettem észre, hogy Sakura is kijött a kávézóból, csak arra figyeltem föl, hogy kikapja kezemből a kávét, így segítő kezet nyújt az eddig sikertelen művelet végrehajtásánál.

- Kösz! – nyögtem meglepetten, miközben újra birtokba vehettem a kávém.

- Nincs mit – jött a közömbös válasz, majd ismét nekivágtunk a hátralévő útnak.

A színházban Tsunade mindenkit összecsődített, mivel valami életbevágót kellett közölnie velünk. Természetesen volt, akire várni kellett, és ez a valaki nem volt más, mint Uzumaki. A nő arcára minden düh kivetült, így nem volt valami bizalomgerjesztő látvány. Szerencsére Chiyo-sama hangjára mindenki megnyugodott és elcsendesült. Az idős hölgy röviden összefoglalta, mire jutott ennyi idő alatt, majd kiosztatta Shizunéval mindenki szerepét.

„Leonard: Uchiha Sasuke 
Egy gazdag fiatal, aki kedves, barátságos, sokat fecsegő, szenvedélyes szerető. Rajongva szeret, imádatát minden gesztusa kifejezi. Ajkán mindig mosoly játszik, megnyerő személyiség.

A Lilian apja által rendezett bálba hivatalos, ahol azonnal beleszeret a lányba. Mindent megtesz, hogy a lány közelébe férkőzzön. Az imádottját elhalmozza bókokkal, és vadul küzd a darab során előbukkanó vetélytársakkal.” Kétszer is átfutottam az első sort… Nem voltam benne biztos, hogy az én nevem áll a lap tetején. De tényleg. Ez lenne neki a személyre szabott? Semmi olyan vonás nincs ebben a Leonardban, ami bennem van. Sőt pont, hogy totális ellentétem.

- Ez biztos, hogy az én szerepem? – hallottam meg Sakura hangját. Arcára kiült a hitetlenkedő meglepettség.

- Itt is valami félreértés lehet… – csatlakoztam én is. Ha már valaki meg mert szólalni, akkor én sem maradhatok csendben. De láthatóan nem lepte meg az öreget a felszólalásunk.

- Ne aggódjatok, kedveskéim. Mindent megoldok, hogy sikeresen játsszátok a szerepeteket, egy amolyan kiképzésszerűséget forgatok a fejemben – ezen elcsodálkoztam. Szóval ezt szándékosan intézte így… Gondolataimat az újabb mondata szakította félbe. – Ne aggódj, Sakura drágám, semmi komoly – mosolygott a nő szomszédomra, aki halálra vált arccal meredt maga elé. Vajon mit kaphatott? Ő is egy ilyen lehetetlen vonásokkal felruházott karaktert? És miért érzem furcsának a hangsúlyt, amivel Chiyo próbálta nyugtatni pinkyt… Volt benne valami előre eltervezett szándékosság, valami számított cselesség. Nem tetszik – állapítottam meg már akkor.

A héten a további próbák zajlottak a már megszokott rendben. Vagyis nekem úgy tűnt, minden a már jól kiismert rendben történt. Délelőtt felolvasás, ebédszünet, majd délután színpadi próba. A koreográfus több módon végignéz egy jelenetet, majd megmondja, hogy lesz végül. Ami fárasztó is lehet, újra ugyanazokat a mondatokat eldarálni, de aztán másfele indulni…

Ezen kívül megtudtam, miért is tiltakozott Sakura. Ugyanolyan ellentétes karaktert kapott, mint én. Mondhatnánk, hogy nekem jobban illene Lilian, neki meg Leo szerepe. Rövid mérlegelés, majd arra is rájöttünk, hogy ezek szerint egymásba kell beleszeretnünk. Remek! Magamban mérgelődtem a felismerésen, aztán gondolkodtam Chiyo tervén, de semmivel nem jutottam előrébb. Egészen csütörtök estig, mikor is Tsunade közölte velem az idős hölgy kiképzési tervét.

- Áh, Sasuke – vágott bele mondandójába, ahogy beléptem irodájába. – Chiyo-sama megkért, hogy adjam át az üzenetét. Holnap délelőtt 10-kor indul a géped Salzburgba, arra szépen felszállsz, és eltöltesz pár napot a városban. Mindig kapsz értesítést, hogy miket csinálhatsz, illetve azt is megtudod, hogy kell-e maradnod még. Reggel 9-re legyél a reptéren! Ott találkozunk! – mondta határozottan. – Jaj, és vigyél meleg ruhát, mivel elég sok hegy van arra felé – tette hozzá ironikusan, miközben átnyújtott nekem egy kisebb kulcscsomót.

- Az Alpok… – hangom halk volt, mivel eléggé meglepett a hirtelen jött utazás híre. De mit volt, mit nem tenni, köszönés nélkül sarkon fordultam, majd elindultam haza. A sötét utca kihalt volt, már mindenki rég hazament a színházból. Ahogy felértem a legfelső szintre, halvány derengés szűrődött szomszédom lakásából. Ezek szerint már ő is egy ideje itthon van. A félhomály segített a kulcsom megtalálásában, így sikeresen tártam fel az ajtót. Az egyszerű vacsora után nekiláttam a pakolásnak, majd nyugodtan lezuhanyoztam. Teljes nyugalomban feküdtem le, és már majdnem elnyomott az álom, mikor a szomszédból dühös morgás hallatszódott át. Már soha nem lesz nyugtom?

Másnap reggel fél nyolckor keltem, megreggeliztem, majd a maradék fontos dolgot is elpakoltam. Fél kilenckor hívtam egy taxit, majd a megbeszélt időpont előtt a reptéren várakoztam. Tsunadénak még se híre, se hamva nem volt, így leültem egy padra, ahonnan az egész terminált be lehetett látni. A percek lassan peregtek, miközben a hatalmas óra kijelzőjén egymást váltották a számok. Kilenc óra jócskán elmúlt, mikor egy ismerőst véltem felfedezni. Rózsaszín. Halkan felsóhajtottam. Istenem, add, hogy ne az legyen, akire gondolok! – fohászkodtam magamban, miközben az alak láthatóan nem vett észre. Nyugodtan lépdelt az embereket kerülgetve, hatalmas csomagokat cipelve. Hosszú percekig nem vett észre, csak kutatva kémlelte a tömeget. Arcára rögtön kiült a megtalálás kifejezése. Tekintetemmel követtem az övét, így sikeresen megpillantottam Tsunadét, aki könyörtelenül vágott keresztül az emberek között. Ám nem a lány felé igyekezett, hanem két méterre tőle tovább haladt, egészen az egyik pultig. Valamit mondott az egyik nőnek, aki bólintott.

- Haruno Sakura és Uchiha Sasuke azonnal jelentkezzen a négyes pultnál… – erre Sakura meglepetten nézett körbe, tekintetével rögtön kiszúrt. Valami ismeretlen düh csillogott szemeiben, ami mondhatni megijesztett. Láttam, ahogy ajkait dühösen összeszorítja, arca elsötétül, majd hirtelen elkapja rólam pillantását, és a négyes pulthoz indul. Kedvtelenül felálltam, majd én is a kijelölt találkozóhelyhez battyogtam.

- Na, végre itt vagytok – sóhajtott türelmetlenül az igazgató. – A gépetek hamarosan indul…

- MI? – tette fel Sakura a nagy kérdést. – Mi az, hogy együtt kell vele utaznom? Ezt tegnap miért nem említetted? Azt mondtad, pihentető vakációra küld Chiyo, hogy kipihenten, újult erővel kezdhessek a gyakorlásnak. Egy szó sem esett arról, hogy ő is velem jön! – fújtatott dühösen. Egész lényéből áradt az indulat, mozdulatai szenvedélyesek voltak, szemei szikrát hánytak.

- Nyugalom! Külön megszabták, hogy egyikőtöknek se említsem az útitárs nevét. Írónőnk tudta, hogyan reagálnátok. Na, de ma délután elértek Salzburgba, itt a cím – azzal egy cetlit nyomott a lány kezébe. – Itt szálltok meg, ha minden igaz, még az ünnepek előtt visszajöttök… 

- Mit jelent az, hogy „ha minden igaz”? – kérdeztem rá. 

- Mindent megtudtok, ha eljön az ideje. Sajnos erről bővebb információm nekem sincs. A lényege a nyaralásnak, hogy meg kell szoknotok egymást.

- Az SB572-es járat utasai kezdjék meg a beszállást – hallatszódott a parancs a hangszórókból. 

- Ez a ti gépetek. Indulás! Aztán jó pihenést – hadarta Tsunade, majd amilyen hirtelen felbukkant, olyan gyorsan eltűnt mellőlünk. 

- Remek! – csattant fel Sakura, majd elindult a megfelelő kapu felé. Mi lesz itt még? – futott át az agyamon, miközben óvatosan a hajamba túrtam. – Nem jössz? – hallottam meg szomszédom türelmetlen hangját, majd tekintettemmel rögtön kiszúrtam pár méterre a kaputól, amint csípőre tett kézzel, dühös tekintettel engem nézett.

- De! – sóhajtottam, majd követtem.


Sakura:


Chiyo rejtélyes megjegyzése sokáig kavargott a fejemben, ám a rendszeres próbák végül elterelték róla a figyelmem. Elkezdtük az olvasáspróbát az első pár részhez, majd a rendes színpadi próbát. Mint kiderült, Mr. Citrompofa lesz a másik főszereplő (minő meglepetés!), így az is ő lesz, akibe bele fogok szeretni. Vicces… Csütörtök délután semmi szokatlan nem történt, egészen addig, amíg Tsunade nem hívatott magához.

- Hivatott, Tsunade-sama? – kérdeztem illedelmesen, mire ő bólintott, és kezével egy szék felé intett. Lassan leültem, majd várakozóan néztem rá.

- Azért hívtalak, mert Chiyo-sama megkért, hogy tudassak veled egyet s mást a kiképzésről. Holnap reggel 10-kor indul a géped Salzburgba, ezért 9-kor szeretnélek a reptéren látni. 

- Salzburg? – vágtam közbe meglepetten.

- Igen, elmész, pihensz és feltöltődve kezded újra a munkát. Chiyo-sama egyik nyaralójában leszel elszállásolva. Németül is tudsz, igaz? – erre csak bólintottam. – Helyes! Akkor mindent elmondtam, készülj fel, pihend ki magad, és holnap a reptéren találkozunk.

- Rendben! Viszlát! – Gyorsan távoztam az irodából, mivel egy hihetetlen méretű örömhullám volt kitörőben. A folyosón rohantam, szinte ugráltam örömömben. Elmegyek Ausztriába, elmegyek Salzburgba! Eljutok Európába! Ilyen és ezekhez hasonló gondolatok közepette szedtem össze a cuccom és indultam el haza. A Nap már lemenőben volt, a szürke felhők között itt-ott előbukkant narancsos sugara, ezzel életet lehelve a kihalt tájra. 

Otthon rögtön nekiláttam a pakolásnak. Ide-oda rohangásztam a házban, minden meleg holmit összedobáltam az ágyamra, majd elkezdtem válogatni. Már nagyjából kész voltam, mikor rájöttem, hogy valami lengébb is kell, hisz lehet, valami estélyre is megyek. Vagy ha mást nem, felfedezni a salzburgi éjszakát. Végül két hatalmas bőröndöt pakoltam tele, ennek ellenére a szekrényem még mindig tele volt. Pakolás után ettem pár falatot, bár annyira izgatott voltam, hogy alig csúszott le a torkomon az a kis alma is. 

Másnap reggel időben keltem, hogy mindent le tudjak ellenőrizni. Mindent eltettem-e, nem fog-e hiányozni valami. Mikor másodjára ellenőriztem, rájöttem, hogy készen vagyok. Háromnegyed kilencre hívtam egy taxit, és sikeresen leküzdöttem a két csomagomat. Sajnos egy kisebb dugónak köszönhetően kilenc után értem a reptérre. A hatalmas teremben megtaláltam az ideális kémlelő pontot, ahonnan remek rálátás nyílt az ajtókra. Tsunadét még sehol nem láttam. Teltek a percek, én pedig idegesen elkezdtem dobolni ujjaimmal a csomagomon. Aztán megpillantottam az ismerős arcot, de ő láthatóan nem figyelt rám. Alig pár méterre tőlem átvágott a termen, majd az egyik pulthoz lépett.

- Haruno Sakura és Uchiha Sasuke azonnal jelentkezzen a 4-es pultnál… – Tessék? Hihetetlenül meglepődtem, biztos Uchiha Sasukét mondott? Az egész testem elöntötte a furcsa düh, ami megmérgezte eddigi jó hangulatom. Ahogy körbefordultam, ki is szúrtam szomszédom, aki egy padon ült, és engem nézett. Éreztem, ahogy a harag nagyobb lángon ég, mint mikor egy szalmaszál fellángol. Hamar meguntam a bámulást, és sarkon fordultam. Megfogtam csomagjaimat, majd a 4-es pult felé igyekeztem. A srác alig egy perccel később ért oda hozzánk.

- Na, végre itt vagytok – sóhajtott türelmetlenül Tsunade. – A gépetek hamarosan indul…

- MI? – szólaltam fel ingerülten. – Mi az, hogy együtt kell vele utaznom? Ezt tegnap miért nem említetted? Azt mondtad, pihentető vakációra küld Chiyo, hogy kipihenten, újult erővel kezdhessek a gyakorlásnak. Egy szó sem esett arról, hogy ő is velem jön! – Egyre mérgesebb voltam. Tegnap miért nem lehetett ezt megemlíteni?

- Nyugalom! Külön megszabták, hogy egyikőtöknek se említsem az útitárs nevét. Írónőnk tudta, hogyan reagálnátok. Na, de ma délután elértek Salzburgba, itt a cím – azzal egy cetlit nyomott a kezembe. Gyorsan zsebre tettem. – Itt száltok meg, ha minden igaz, még az ünnepek előtt visszajöttök… 

- Mit jelent az, hogy „ha minden igaz”? – kérdezett rá meglepetten a mellettem álló.

- Mindent megtudtok, ha eljön az ideje. Sajnos erről bővebb információm nekem sincs. A lényege a nyaralásnak, hogy meg kell szoknotok egymást.

- Az SB572-es járat utasai kezdjék meg a beszállást – szólalt meg egy kellemes női hang a hangszórókból. 

- Ez a ti gépetek. Indulás! Aztán jó pihenést – hadarta Tsunade, majd amilyen hirtelen felbukkant, olyan gyorsan eltűnt mellőlünk. 

- Remek! – sziszegtem, majd elindultam a megfelelő kapu irányába. Együtt kell vele töltenem ki tudja, mennyi időt. Szemem sarkából hátrapillantottam, de a remek kis útitársam sehol nem volt. – Nem jössz? – kérdeztem türelmetlenül. Sasuke épp a hajával babrált. 

- De! – válaszolt, majd elindult utánam. Csomagjainkat a kapu előtt feltettük a futószalagra, majd egy átvilágítás után felszálltunk a gépre. Az első osztályra volt jegyünk, ami meg kell jegyeznem, hihetetlenül kényelmes volt. Rajtunk kívül nem is tartózkodott senki ezen az osztályon, így reménykedtem, hogy elülhetek az újonc színészünk mellől. De természetesen a légi kísérő rögtön megmutatta a helyünket, elmagyarázta, hogy mit hogyan és mire kell használni. Kellemes utazást kívánt, majd magunkra hagyott. Pár percig csendben ültünk, én addig kifelé bámultam az ablakon.

- Itt a kapitány beszél! Köszöntjük kedves utasainkat! Reméljük, mindenki élvezni fogja az utazást! Kérem, kapcsolják be az öveiket! – Sasuke is rögtön az övért nyúlt, majd megéreztem, ahogy a hatalmas vasmadár kigördül a kifutópályára. Először lassan, döcögve haladtunk, majd egy szempillantás alatt begyorsult a gép, és kisebb zötykölődés után minden nyugodttá vált. Miután kikapcsolhattuk az övet, úgy döntöttem, felállok. Sikeresen kimásztam a mellettem ülő előtt, majd kicsit sétáltam. Hamar meguntam ezt is, így visszamásztam, majd egy újságot kezdtem böngészni. Unalmas volt, így hamar becsuktam. Újabb unaloműző szórakozás után néztem, de semmit nem találtam. Percenként néztem az órámra, kíváncsian lestem ki az ablakon, de csak egy adag hófehér felhőt láttam, ami olyan volt, mint a tejföl. Kíváncsi lettem, milyen lenne kinyújtani a kezem, és az ujjaimmal érinteni. Vajon puha lenne vagy érdes? Esetleg kemény és érdes, mint a gránit? Egy darabig ezen elmélkedtem, de öt percnél tovább ez sem tudott lefoglalni. Így ismét felálltam, és tettem egy újabb kört.

- Te nem tudsz nyugton ülni? – kérdezte cinikusan Sasuke.

- Talán zavar? – vágtam vissza harciasan.

- És ha igen? – Ez komolyan idegesíteni akar?

- Akkor zavarjon tovább! – mondtam, majd ismét leültem. Párszor még csak azért is megismételtem a feláll, sétál, leül procedúrát, ami láthatóan zavarta a srácot. Harmadjára épp a leül résznél tartottam, mikor a gép megrázkódott, én elvesztettem az egyensúlyom és szerencsétlen szomszédomra estem. Pont láttam az arcát, amire gúny ült ki már abban a pillanatban, mikor meglátta, hogy elvesztettem az egyensúlyom.

- Lehet, nem ártana újra megtanulni, hogyan is kell egyik lábunkat a másik elé rakni, anélkül, hogy elterüljünk – jegyezte meg hangjában túláradó iróniával. Nem válaszoltam, csak dühös pillantásokkal leültem a helyemre. Szerencsére az út hátralevő részét sikerült átaludnom, így nem kellett citrompofára figyelnem. Arra keltem, hogy a hangszórókból a „Kapcsolják be öveiket!” utasítás hallatszódik. Végre! Halkan sóhajtottam, majd kinéztem az ablakon. Salzburg, megérkeztem!