- És akkor most hogyan tovább? – kérdeztem minden értelemmel a hangomban, mert legalább már annyit szereztem, csak a „hogyan tovább” kérdésre még kéne valami elfogadható, és használható felelet. Amit bizonyára nem én keresek meg. Ők rángattak bele, húzzanak is ki.
- Nem tudom. – kortyolt bele a szőkeség a teájába, mintha az angol királynőnél lettünk volna trécselni.
- És még én nem fogtam fel a helyzet komolyságát. – morogtam elégedetlenül, majd felkaptam magamra egy kapucnis pulcsit, és elindultam az ajtó felé.
- Most meg hová mész? – fordult utánam.
- A recepcióra. – nyögtem kelletlenül. – Mert Sai még hála az égnek nem akar eltenni láb alól. – nyújtottam ki a nyelvem gúnyosan, miközben rácsaptam az ajtót.
Nesze nekem biztonságos jó lét, jöhet az akciófilmekbe illő stressz, amiből már jó adag ízelítőt kaptam. Kezdődött azzal, hogy Sasuke majdnem megfosztott a kezemtől, aztán Gaara tépte le majdnem a fejem, utána jött az a fazon, aki pókembernek képzelve magát, kiugrott a céges női mosdó ablakból, de előtte még frankónk beleverte a mosdókagylóba a fejem, ha már ott volt hagy maga után egy kis jelet, ami jelenleg a fejemen volt, most meg jönnek ezzel az „Itachi ki akar iktatni” üggyel. Nevetséges ez az egész! Mit hisznek, hogy valami élő színházban vannak?
Morogva léptem ki a földszinten kinyíló liftből, és hatalmas vigyort erőltetve felnéztem a pultnál álló Saira. Nem ő tehet róla, hogy rossz napom van, legalább az arcom ne tükrözze ezt. Azon nyomban le is hervadt az a mosoly, és helyét döbbenet vette át. Azt hittem aznap már nem érhet több meglepetés. Hát? Tévedtem.
Tátongó üreggel a szám helyén, álltam a nyitott lift előtt, és bámultam a recepciónál lezajló folyamatokat. Ino teljes testével áthajolt a pulton, és kétlem, hogy azért voltak összeragadva annyira, mert belement valami a szemébe. Mikor végre észrevették magukat, és rám néztek, egyből visszahátráltam a liftbe, de akkor már vérengző fúriaként indult meg felém a szőkeség.
Döbbenetemben azt sem tudtam melyik gombot nyomom, így csak találomra ráütöttem az egyikre.
- Csukódj már be! –nyögtem elkeseredetten. Semmi kedvem nem volt megtárgyalni a szőkeséggel az előbb látottakat. – Mi lesz már? – siettettem, és akkor végre a megváltást jelentő csilingelő hang, és az ajtók elkezdtek bezáródni. 
Kifújtam magam, mikor már végre egyedül voltam abban a kis helységben. Megráztam a fejem, hátha felébredek, mert ez minden bizonnyal valami álom kell, hogy legyen. Egyszerre voltam boldog, de ideges is.
Ránéztem a digitális kijelzőre. Azért mégis csak jó tudni, hova tart az ember.
- Tízedik emelet… - suttogtam. Ott majd kiszállok, és szépen higgadtan visszasétálok a saját lakásunkhoz. Végül is van pár emeletem, hogy elmélkedjek az élet nagy dolgairól.
A lift lassulni kezdett, majd megállt. Valaki hívta a kilencediken.
Remek! Remélem nem Ino az, mert akkor lyukat ások a fogaimmal a liftaknába. 
-… mit keresett nálad Hinata? – hallottam a túl ismerősen csengő hangot.
-… nem mindegy? Inkább magyarázd el mi ez az egész! – rivallt rá morcosan, egy másik hang, amelyiknek szintén ismertem a tulajdonosát. 
Milyen jó, hogy ők is felismernek engem… Fáziskéséssel ugyan, de rájöttek, hogy létezem.
- Te mit keresel itt? – hát nem erre a fogattatásra számítottam, de megszoktam, hogy az Uchihatól nem telik több.
- Liftezek! – vettem fel egy bájos mosolyt, majd Narutora néztem. – Szia! – intettem, de Sasuke egyből lecsapta a kezem.
- Ez nem vicc. – mordult rám, és megnyomott egy gombot. Nem láttam melyiket.
- Nálad semmi sem az. – húztam el a szám, és nekidőltem a tükörnek.
- Te tényleg ennyire hülye vagy? – emelte fel a hangját a fekete hajú. Összerezzentem.
- Sasuke! Nem kéne ilyen durvának lenned! – szólt rá a szőkeség, de az említettet ez nem hatotta meg.
- Miért kell mindig kiabálnod? – álltam újra két lábra.
- Mert még egy ennyire értelmetlen emberrel nem találkoztam, mint te. – közelebb hajoltam az arcához.
- Nem én tehetek róla, hogy ez történik velem! – védekeztem, de már kezdtem én is kiabálni.
- Szerintem ezt nem itt kéne megbeszélnetek… - jegyezte meg Naruto, de nem figyeltem rá. – Ez egy lift… se idő, se hely… - nézett körbe. Valószínűleg zavarban volt a helyzettől. Hát engem nem nagyon érdekelt zavara, mert fogtam magam, és ráütöttem Sasuke mellett arra a bizonyos piros gombra, ami a vezérlő panel legalján ágaskodott. A lift azon nyomban megakadt. Meg kellett kapaszkodnom a hátam mögött lévő tükörben, hogy ne essek el.
- Mi a frászt művelsz? – az Uzumaki hangja úgy elvékonyodott, mint egy kisgyereké, aki a nyalókája után sírdogál. – Az eszedbe sem jut, hogy klausztrofóbiám van? – bámult rám tengerkék szemeivel.
- Nincs is klausztrofóbiád! – ráztam meg a fejem értetlenül.
- De lehetne… - fonta össze karjait durcásan, én meg újra elgondolkodtam azon, hogy hogyan engedhették fel általánosból, gimibe.
- Most már van idő is, és a hely is elég ahhoz, hogy végre elmagyarázd mi a francért vagy ennyire bunkó! Nem tettem semmit! – fakadtam ki, miközben visszafordítottam tekintetem az Uchihára.
- Ha nem tetszik, akkor nem kell itt lenned. – lehunytam a szemeim. Komolyan engem nevezett értelmetlennek, miközben ő nem figyel a részletekre?
- Nem én voltam, aki úgy döntött, hogy az egész napos felügyeleted alatt kell lennem! – kiabálom.
- Mi? – lepődött meg Naruto de szintén nem figyelt rá senki.
- Tsunade sem volt normális mikor ezt mondta. – jegyezte meg unott arccal, ami még jobban feldühített, mintha kiabálna. 
- Mit mondott Tsunade? – próbált közbevágni az Uzumaki, de még mindig nem foglalkoztunk vele. Egymást bámultuk, mintha csak meg akarnánk ölni egymást.
- Nem érdekel, hogy utálsz, de viselkedj ember módjára! – vonásai megenyhültek egy pillanatra mondatom hallatán, de utána újra visszatért a szokásos hideg arckifejezés, ami legszívesebben beletapostam volna.
- Az egyetlen, aki nem ember módjára viselkedik itt, az te vagy. – hangja ugyan olyan hideg volt, mint az arca.
- Elegem van belőled! – sziszegtem a fogaim között.
- Ha nem bánjátok… - nyúlt óvatosan Naruto közénk, hogy megnyomja a lift újraindítására szolgáló gombot. Mintha tűzbe nyúlt volna, úgy rántotta vissza említett testrészét, mikor a lift újra megindult. 
- Nekem is elegem van belőled. – válaszolt végre az Uchiha.
- Végre valami, amiben egyet értünk. – jelentettem ki, és megpróbáltam nem elolvadni a szemeinek csillogásától. – De csak, hogy tudd, állat módjára nem én viselkedem… - mosolyodtam el gúnyosan, miközben arca elé emeltem a csuklóm. Ez betalált! Nem tudott rá semmit sem mondani, csak elhűlten nézte az ujjaim, majd az arcom.
- Valaki végre elmagyarázná, mi folyik itt? Mi ez a szöveg Tsunaderól? Mit parancsolt? Mi van? – Narutotól sem meglepő az értelmi fogyatékosság, akár csak tőlem. Nagyot sóhajtottam. Nem én fogom neki elmagyarázni, az is biztos. Én is alig értettem meg, nemhogy még tovább is tudjam adni másnak.
A lift újra megrekedt, most kivételesen az egyik emeletnél. Lassan kinyílt az ajtó. Azt hittem szívrohamot kapok. Kedvenc szőke barátnőm állt ott, perpillanat valami nagyon érdekeset bámulva az emeleti folyosón.
Én persze kihasználtam az alkalmat mielőtt még észrevesz, és egy mozdulattal az előttem álló Uchiha fejére húztam pulcsijának kapucniját, majd a sarokba rántottam magunkat, így ő sem látszódott, és én sem.
- Mi a francot mű… - kezdte volna, de befogtam a száját.
- Naruto? – hallottuk az ismerősen csengő hangot, amint tulajdonosa beszáll a liftbe. Ha akartam sem tudtam volna kinézni Sasuke mögül, mivel mind két kezével a lift falának támaszkodott a fejem mellett, arca pedig szinte érte az enyémet.
- Ööö… üdv. – köszönt vissza az Uzumaki. Elmosolyodtam, hisz már a hangjából tudtam, hogy zavartan vakargatja a halántékát. Nem csodálom.
- Nem láttad Sakurát. Veled is szokott lógni nem? – lépett bentebb a liftbe a Yamanaka lány, egészen mellénk, mire én még jobban maga felé húztam az Uchiha pulcsiját.
- Hát… izé… - bizony isten megfojtom, ha most beárul, mert akkor biztosan én húzom a rövidebbet, akármit is láttam odalent a recepciónál. – Nem! – nyögte ki végül Naruto, mire hatalmasat sóhajtottam. Pár másodpercig néma csend ülepedett a kis helységre. Szinte éreztem, ahogy a szőkeség belénk fúrja tekintetét. 
Mindjárt lebukunk! Mindjárt lebukunk!
- Jól vagytok? – kérdezte végül, mire kinyújtottam egyik kezem Sasuke pulcsija alól, és legyintettem egyet, hogy ne aggódjon, tökéletesen megvagyunk, csak húzzon innen a fenébe. – Csak mert… olyan furán viselkedtek… - remek. Ezek után tuti lebukunk. Hol van már a következő emelet ahol ez az izé megáll?
- Áh! – kacagott fel Naruto önfeledten. – Csak szerelmesek! – vágta hátba Sasuket, aminek köszönhetően, ha lehet még ennél jobban is a falhoz préselődtem. Mihelyt kiszabadulunk innen, megfojtom az Uzumakit. Ennyire azért nem kell túljátszani a szerepet.
- Vagy úgy… - dőlt neki Ino is a falnak, és várt. – Érdekes… - fokozható még ennél jobban is szerencsétlenségem. – Pont olyan fekete a hajad, mint a barátomnak. – lépett közelebb hozzánk. Melyik barátjának? Ennek itt, vagy a recepciónál lévőnek? Legszívesebben leordítottam volna a fejét is, amiért ilyen, de nem tehettem. – És egy kicsit talán… - lépett még közelebb hozzánk, mire megváltásként érkezett a sípoló hang, mi meg szabályszerűen kirobbantunk a liftből. – Sakura? – hát engem nehéz lett volna nem felismerni. Rózsaszín hajam, természetesen már messziről szembetűnik mindenkinek.
Hála az égnek ezen az emeleten viszont elég gyorsan el lehet tűnni, amit mi most ki is használtunk.
- Ez meg mi a franc volt? – értetlenkedett Naruto, mikor már az utcán sétáltunk.
- Mi lett volna? – vontam vállat, miközben a lehető legtávolabb próbáltam sétálni a fekete hajútól. Volt egy olyan érzésem, hogy ő is ugyan azon az elven van, mint én. – Lifteztünk… - próbáltam önfeledten mosolyogni.
- Nagyon vicces Sakura. – jegyezte meg az Uzumaki komoran, mire én is komolyra váltottam. Azon gondolkodtam, hogyan is lehetne a leggyorsabban elmagyarázni neki mindent, de túl sok dolog történt ma ahhoz, hogy el lehessen mondani azt két percben, és valami amúgy sem stimmelt.
Úgy éreztem, mintha újra úrrá lenne rajtam a félelem. Megtorpantam, és körbe néztem, de nem láttam semmi érdekeset.
- Jól vagy? – ráncolta szemöldökeit a szőke.
- Öm… - ráztam meg a fejem egy kicsit. - … ja… - nyögtem, de az érzés nem múlt el, és egy pillanat múlva, ki is derült miért?