Sasuke

Vidáman ropog a frissen esett hó az apró kiscsizmák alatt. Hana jókedvűen ugrándozik mellettem, és azt a karácsonyi dalocskát dúdolja, amit ma tanultak az óvodába. Néha-néha felpillant rám, ilyenkor boldogan összemosolygunk. 

- Szerinted mire hazaérünk, anya süt nekünk valami finomat? - kérdezi reménykedve, de a választ meg se várja, újra rázendít az ünnepi nótára. Még lelkesebben szökdécsel, tekintete izgatottan vándorol az utca végén felsejlő házunk felé. - Olyan jó, hogy anya végre otthon vár! - teszi hozzá álmodozva, és látom rajta, hogy ez sokkal fontosabb neki, minthogy lesz-e sütemény.

Én is így vagyok ezzel, már nagyon hiányzik Sakura. A közelgő ünnepek láza, az emberek kapkodása, a csúszós utak, és a rendkívüli hideg miatt tömve a kórház betegekkel, ezért mostanában mindig túlórázik. 

Számolom az utolsó métereket Hanával, mint egy türelmetlen kisgyerek, mert abban reménykedem, hogy végre nekem is jut egy kis szeletke a feleségemből, legalább néhány órára az enyém lesz a következő ügyeletig. 

A várakozás örömét hangos szirénázás zaja töri meg vijjogva, riasztóan. Összerázkódom. Ezek a hangok kíméletlenül idézik azokat a borzalmas emléket, mikor miattunk vonult ki ilyen fülsiketítő ricsajjal a mentő, rendőrség, tűzoltó, édesanyámat mégse sikerült megmenteniük. Ha ilyet hallok, csak abba bízom, hogy akihez most sietnek, ettől sokkal szerencsésebb lesz.

Hana is megszorítja a kezem, érzi, hogy baj van, megijeszti a hangos zaj, rosszat sejt. Ösztönösen kapom tekintetem a házunk felé. Keserűen nézem végig, hogy mozdul a kapu, hogyan tolat ki rajta Sakura autója, és csak egy szomorú intésre futja mindkettőnktől, ahogy elsuhan mellettünk. 

Kiábrándító az üresség, ami a házban fogad, egyikünknek sincs kedve beszélni, vagy úgy tenni, mintha nem lenne semmi gond. Hana már rég nem énekel, Naoki a konyhaasztalnál ül, látszólag a leckéjét csinálja, de egyből észreveszem összeszorított, keserű vonallá feszülő ajkait. 
Kamasz, érzékeny, és joggal érezheti, hogy elhagyatott.

- Fönn felejtettem a történelemkönyvemet - morogja, és felmenekül a szobájába.

Mindenütt készülődés nyomai, látszik, hogy Sakura még díszíteni akarta a lakást, és valóban kikeverte már a tésztát a süteményhez, ahogy Hana gondolta, csak megsütni nem volt ideje, mert megint dolgozni hívták.

- Utálom a kórházat - kiáltja a kislányom zaklatottan, aztán kiskezeivel eltakarja a szemeit, és a bátyja után szalad.

Telnek az órák, a telefon mégis néma marad, Sakura nem jelentkezik. Hiába figyeljük mindannyian, nyílik-e végre a kapu, megint egyedül fektetem a gyerekeket. Mindkettő szomorú és csalódott. Nem vagyok képes bíztatót hazudni nekik, hogy javítsak a hangulatukon, hiszen én is dühös vagyok, és csak várok velük együtt tehetetlenül. Hanának nincs kedve a meséhez, inkább hozzám bújik, a pulóverembe dörgöli maszatos arcocskáját.

Sokára alszik el.



Sakura

Éjfél is elmúlik már, mire szabadulok. Alig bírom nyitva tartani a szemem a kimerültségtől, miközben óvatosan, szinte lépésben vezetek, nehogy úgy végezzem, mint a pácienseim. A hó kitartóan szitál, de az utakat szerencsére takarítják. Bízom benne, hogy ma már nem lesz több baleset, mert semmi erőm, hogy folytassam a munkát, pocsékul érzem magam. Egyfolytában annak a fiúnak a rémült tekintetét látom magam előtt, akit órákon át műtöttem. Egyedül ő élte túl a délutáni karambolt, a szeme láttára haltak meg a szülei és két testvére a kocsiban. Ő se úszta meg sajnos, féloldalt a mellkasa, karja csúnyán megégett. Iszonyúan fájhatott neki, de egyfolytában csak a családját kereste, utánuk kiabált sokkosan, mert képtelen volt elfogadni a történteket. Szerencsétlen kölyök épp annyi idős, mint Naoki, és most nem maradt senkije. 

Érthetetlen, feldolgozhatatlan, és csak konganak az emberben a miértek.

Borzasztó volt ez a nap, és ez az egész elmúlt időszak. Zavaros gondolataimban egyetlen üdítő hír feszül: végre hazaérek. 

Amint kiszállok az autóból és lezárom a garázst, már nyílik is az ajtó. Sasuke gyűrött kinézete láttán fokozódik bűntudatom.

- Szia, megvártál? - simulok ölelésébe, és magam se értem, miért vagyok ilyen zaklatott, mikor örülnöm kéne, hogy végre itthon vagyok. - Sajnálom, de nem tudtam előbb jönni - motyogom idegesen, közben persze eszembe jut a rendetlen konyha, a félbehagyott sütemény, Hana szomorú integetése, Naoki vádló pillantása, mikor közöltem vele, hogy vissza kell mennem dolgozni, aztán itt van még az az árván maradt gyerek. Mindez hirtelen túl sok, pedig úgy hiszem, kellően megedződtem már. 

- Zuhanyozz le, készítek addig egy teát - küld Sasuke, mire hálásan bólintok, aztán mégse engedem el. Képtelen vagyok. Végül együtt megyünk.

A hatalmas kádban hiába hullámzik illatos forróvíz, szükségem van izmos teste megnyugtató melegére, fázósan bújok hozzá, remegve kapaszkodok belé.

Érti.

Úgy csimpaszkodok rá, mint egy kétségbeesetten ragaszkodó folyondár, védelmet keresve. Magához ölel, csendben ringat, és nem kérdezi, miért vagyok kiborulva, hanem hagyja, hogy kisírjam magam a vállán.

Bánt, hogy rossz anya vagyok, zavar, hogy a háztartás teljes egészében rá marad, és ő csinálja zokszó nélkül, miközben én mindenből kimaradok, állandóan csalódást okozok. Mindig is ettől féltem, hogy bennünket is bedarálnak a hétköznapok.

- Ne haragudj - kérek elnézést mindenért. Napestig sorolhatnám, mit szeretnék másként csinálni, de valahogy elveszítettem az irányítást, mostanában minden kicsúszik a kezeim közül. Az az egy biztos, hogy ez így nem jó, nagyon nem. Szeretnék mindenhol megfelelni, jó orvos, jó feleség, jó anya lenni, de hiába igyekszem, úgy érzem, teljesen kiégtem, képtelen vagyok többet adni magamból. - Annyira sajnálom - suttogom újra, és bűntudatosan csókokat hintek férjem fáradt arcára engesztelésül.

Sasuke nem haragszik, hanem úgy hajol válaszul ajkaimra, mintha reményt próbálna lehelni belém. Nincs benne csöppnyi neheztelés sem, helyette bepótlunk mindent. Elfeledjük az illemet, hogy csöndben kéne lennünk a gyerekek miatt, helyette gátlástalanul adjuk és vesszük érzékeink jussait. Sasuke szinte már durva, olyan hevességgel markol a csípőmbe, aztán türelmetlenül megemel, belém furakszik kiszorítva kétkedő lényemből minden negatív gondolatot. Éget, perzsel, elvarázsol, röpít a végtelenbe a problémák elől, hogy feloldódjak, szabaduljak a feszültségtől. 

Egy időre sikerül is.
Reggel a gyerekeket süteménnyel várom, gyorsan befejezem a lakás dekorálást, utána egész délelőtt játszunk, beszélgetünk. Kezd visszatérni az életkedvem. Ebéd után persze jön a telefon, hogy az égett fiú nincs jól, magas a láza, konzultálnom kéne az ügyeletes orvossal. Megtehetném, hogy csak betelefonálok, és adok neki néhány utasítást a beteggel kapcsolatban, de a lelkiismeretem nem engedi. Veszem a kabátom, nyúlok a kocsi kulcsért, és közben kicsit meghalok, ahogy a gyerekszoba felé nézek.



Daichi

Próbálok emlékezni arra, hogy ki vagyok, ki voltam, de a múltam, és minden dolog, ami értékes volt számomra, megsemmisült a porrá égett autóban a családommal együtt. Nem maradt senkim és semmim. 

Az osztálytársaim csak egyszer látogattak meg. Láttam a tekintetükön, hogy viszolyognak tőlem, és már akkor tudtam, hogy nem jönnek többet. A nővérek talán nem undorodnak annyira az összeégett testemtől, mégis azt éreztem, hogy szívesebben lennének valahol máshol, mert képtelenek a szemembe nézni. Szánnak, sajnálnak, de segíteni nem tudnak, pedig én szüntelenül fájok kívül-belül. Ellátnak aztán menekülnek tőlem, mert képtelenek enyhíteni a kínjaim, ehhez kevés az orvostudomány, a gyógyszerek vagy drága terápiák. Valami másra lenne szükségem.

A doktornő legalább nem hazudik. Megmondta, hogy amint jobban leszek, árvaházba kerülök. 

Éjjel magam téptem le a kötést, nem akarok meggyógyulni, pedig tisztában vagyok vele, hogy ez a veszély nem is fenyeget, hiszen tökéletesen ép már biztos nem leszek, mégis félek. Rettegek attól, hogy ha véletlen mégis javulok, akkor hova kerülök, mi lesz velem. A kórház sivár világa is elviselhetőbb a bizonytalanságnál. Maradni szeretnék. 

Kibírhatatlan magányosan telnek napjaim, egyetlen szín benne az orvosok látogatása és a nővérek serénykedése körülöttem. Aztán ez is megfakul, monotonná válik, és azt veszem észre, hogy csak fekszem, és fogalmam sincs, milyen nap van, hol vagyok, miért vagyok egyáltalán még ezen a világon. 

Így telik el sok-sok óra, talán nap vagy hetek is.



Többször kell pislognom, mert nem akarok hinni a szememnek, mikor valami váratlanul kizökkent ebből a katatón állapotból. Bármilyen meglepőnek tűnik is, a hófehér ágyhuzat tetején egy zöld plüssfigura ugrándozik lendületesen, hogy mindenképpen észrevegyem. Ismerős, ismerős, de a szavakat, neveket, emlékeket ólomnehezen bányászom elő elmém mélyéből. Talán, hogy segítsenek a megfejtésben, valahonnan cérnavékony hangú brekegést imitál valaki. Ekkor beugrik a kézenfekvő név: az orrom előtt táncoló báb Berki, egyenesen a Muppet Show-ból.

Megfogom, vele együtt pedig előhúzom az ágyam mellett kuporgó kislányt, aki ijedten néz fel rám. Meglepődök, és gyorsan elengedem, mielőtt elsírja magát. 

Látogatóm gyorsan túllendül a lelepleződése miatti sokkon, kezében a Breki ismét életre kel, és újra az orrom előtt sompolyog. Egy ideig farkasszemet nézünk, és rájövök, hogy ez a zöld szempár, ez a tekintet emlékeztet valakire. Még nagyobb érdeklődéssel figyelem vendégem, és hirtelen a sebeim se sajognak annyira, úgy várom, hogy újra történjen valami.

- Szia, én Breki vagyok, ő pedig Hana - mutat magára a kislány egy félszeg mosoly kíséretében. - Téged pedig Daichinak hívnak, ugye? - kérdezi kíváncsian.
- Igen - felelem megilletődve. - Örülök, hogy megismerhetlek benneteket, Hana és Breki. 

Próbálok kedves lenni - nem tudom, miért -, hiszen egyből félni kezdek, hogy a kislányon is meglátom majd az utálkozást, de valahogy mégis jó, hogy bemerészkedett hozzám. 

Mondatomra olyan ragyogó mosolyt kapok, hogy levegőt venni is elfelejtek. 

- Mi is örülünk, hogy itt lehetünk. Anya azt mondta, ha nem zavarlak, jöhetek, és hozhatom a játékaimat is. Jöhetek? - csillan reménykedve huncut zöld szeme.
- A doktornő az anyukád?
- Igen. Úgy gondolja, hogy szomorú vagy itt egyedül, ezért megengedte, hogy néha meglátogassalak. Otthon sokat mesélt rólad, és szerettelek volna látni.
- Tényleg? - ezen őszintén meglepődök.
- Amúgy voltam már itt többször is, csak nem mertem bejönni.
- Miért?
- Mert sírtál... Tudod, a bátyám se szereti, ha sírni látom, olyankor mindig elbújik előlem. Gondoltam, te is haragudnál, ha akkor jönnék.

Zavarba jövök, de aztán maguktól tódulnak a számra a szavak:

- Gyere bármikor, akkor is, ha sírok.


Sasuke

Megrendít a kölyök látványa. Miközben az üvegfalon át figyelem, azok a fájdalmas napok köszönnek vissza, amit a baleset után én is kórházban töltöttem. Akkoriban mardosott a bűntudat, félelemben tartott a bizonytalanság, gyötört a magány, az elhagyatottság.

Daichi szemlátomást végigjárta már ugyanezeket a stációkat, és mindez kiölte belőle a fényt, csak nekikeseredve bámul a semmibe, teljesen feladva a reményt.

- Tényleg nem találtatok egy hozzátartozót sem? - kérdezem Sakurát hitetlenkedve, mert elfogadhatatlannak érzem, hogy valakit így verjen a sors.
- Hidd el, mindent megpróbáltunk.
- Anya, miért sír az a fiú? Annyira fáj neki a sebe?

Sakura gyöngéden ölbe veszi Hanát, és csendben magyarázni kezd. Hallom, milyen komoly a hangja, és a lányom teljes koncentrációval követi minden szavát. Ő is elpityeredik, mikor megérti, mit jelent a fiú árvasága. 

Innentől gyakran kéri, hogy nézzünk be a kórházba, aztán csak áll tétován az üvegfalnál, és bámul befelé. Mindig bíztatjuk, hogy menjen be bátran, ő mégis vár, türelmesen figyel.

Nagyon örülök ezeknek a látogatásoknak, hiszen ez azt jelenti, hogy sikerült jó embert nevelni a lányunkból, és igazi diadalindulót zakatol a szívem, mikor az apró lábak megindulnak, halkan nyílik az ajtó, és Hana végre bemegy a kölyökhöz, hogy szerető lényével újra életet leheljen belé.

Büszkén hallgatjuk kislányunk beszámolóját a találkozóról, a csoda pedig újra és újra megismétlődik, mert Hana rendszeres látogató lesz, ráadásul Naoki is bejelenti, hogy megnézné magának ezt a híres beteget. 



Daichi


Azonnal megérzem, hogy ez valami más. Új reménnyel tölt el, hogy valaki mégis figyel rám, törődik velem, szeret. Pici még, de a szíve nagy, és hozza magával a testvérét, hogy ő is foglakozzon velem, ő is szeressen, mert egyedül vagyok. Furcsa, hogy azok az emberek, akiket a barátaimnak hittem, a megváltozott külsőm, árvaságom és nyomorúságom miatt eltávolodtak tőlem, Hana viszont gyöngéden megfogja a kezem, és minden nap megvizsgálja a sebeimet, javultak-e. Óvatos cirógatása gyógyítóbb a kenőcsöknél, mosolya biztatóbb minden szónál. Hozzá akarok tartozni, vele akarok lenni mindig, mert mellette újra embernek érzem magam.

Sasuke megengedte, hogy tegezzem. Ha a gyerekei iskolában, óvodában vannak, ő pedig ráér, néha benéz hozzám és beszélgetünk. Mesél a munkájáról, mert engem is érdekel az építészet. Tudom, hogy Sakura miatt is jön. A doktornő sokkal mosolygósabb, ha ott van valaki a családjából, és egyre gyakoribb, hogy megjelennek csak úgy, vagy rám hivatkozva. Én ennek örülök, mert jó ezeket az embereket boldognak látni. 


Sasuke


Nem kérdés, hogy hazavisszük-e Daichit, mert tudom, hogy vele lesz teljes a család.

Felkészülök, hogy innentől három gyereknek viseljem gondját, mert azzal, hogy ő hozzánk költözik, Sakurának még nem változik az élete, a munkája ugyanolyan fontos marad. Én lepődöm meg legjobban, amikor az első együtt töltött nap után lefektetjük a kölyköket, és a feleségem titokzatos mosollyal vár az ágyban, aztán a fülembe súgja:

- Ugye tudod, hogy ti vagytok nekem a legfontosabbak!
- Nem értem - nézek rá kérdőn, és sietve mellé bújok, úgy várom a magyarázatát.
- Én így már nem voltam boldog, hiába szerettem a kórházban dolgozni. Tegnap felmondtam.

Eláll a szavam, beszélgetés helyett iszonyatosat szeretkezünk, mert ezt csak így lehet kellően megünnepelni. Én sose kértem volna tőle ekkora áldozatot, épp ezért hat meg ennyire, hogy önként feladta a munkáját, inkább bennünket választott. Mintha visszakaptam volna a korábbi, gondtalan Sakurát, aki csak annak él, hogy engem, bennünket boldoggá tegyen. Ha lehetséges, ettől az éjjeltől fogva még jobban szeretem.




Sok-sok évvel később...


Kevés vagyok hozzá, hogy szavakkal megfogalmazzam a szeretet misztériumát, de az számomra épp elég, hogy teljes szívemmel átélhettem. Boldogan és elégedetten tekintek vissza minden egyes napra, amelyet Sakurával töltöttem, mert új értelmet adott az életemnek. Szeretett, amikor csöppet se voltam szeretetreméltó, mellettem állt, amikor mindenki eltaszított, senkinek se kellettem. Neki köszönhetem, hogy akkor, tizenhat évesen nem vesztem el végérvényesen.

Most itt vannak a gyerekeim, az unokák, rokonok, és a barátok közül néhány, akiket még nem ragadott el a halál. Együtt nevetjük ki a fejünk felett elszálló időt. 

Szerintem túlzás ebben a korban szülinapot ünnepelni, hiszen az ember már nem előre tekint, hanem lassan készül az elkerülhetetlenre, de nem akartuk Sakurával elrontani a család örömét. Hagytuk, hogy szervezkedjenek, és hatalmas összejövetelt rendezzenek. Tulajdonképpen jól is esik együtt látni mindazokat, akiket szeretünk, fontosak nekünk, csak már nehezen viseljük a lármát, nyüzsgést, felfordulást a házban, jobban esik a csend, nyugalom. Ez is jelzi, hogy végérvényesen megöregedtünk. 

Ülünk szerelmemmel az ünnepi asztalnál, hallgatjuk a köszöntéseket, jókívánságokat, közben egymás kezét szorongatjuk az asztal alatt titokban, hogy bíztassuk egymást, kibírjuk. Tudom, hogy neki is fáj a dereka, bennem pedig egy ideje bolyong valami, de nem mutatjuk, próbáljuk élvezni az estét, közben egymásból merítünk erőt, mint mindig, annyi éven át. 

Hirtelen anyám hangját hallom, zavartan tekintek körbe, de ezer közül is megismerném, biztos vagyok benne, hogy ő szólít a nevemen. Érzem, hogy furcsán lüktet bennem a ketyegő, egyre hiányosabban dobban, mintha számlálva lennének az utolsó összehúzódások. Sakura arca is szokatlanul sápadt, mosolyog a vendégekre, de közben aggodalmasan tekintget rám, mintha ő is sejtené, hogy valami nincs rendben velem. Néha azon kapom magam, hogy teljesen elhalkul körülöttem minden, már nem hallom a többiek jóízű nevetését, csak őt bámulom, elmerülök féltő, szomorú smaragd tekintetében.

Teljesen elhagy az erőm, alig várom, hogy befejeződjön a vacsora, elcsendesüljön a ház. Úgy süppedek hitvesi ágyunk ismerős párnái közé, mintha tisztában lennék vele, ez a pihenés már örökre szól. Megkönnyebbülve hajtom álomra szemem, hiszen egy ideje készülök erre a pillanatra, már mindent elvégeztem, amit terveztem, büszke lehetek a gyerekeimre, az unokáimra, csak egy dolog nyugtalanít: 

Egyedül - nélküle - nem akarok menni.

Soha nem éreztem még ilyen fáradtan magam. Muszáj hunyva tartani a szemem, pedig szeretném még nézni az arcát. Kétségbeesetten tapogatózom a keze után, mielőtt elalszom, mert tudnom kell, hogy mellettem van.

Szorítjuk egymás kezét, míg lehet. Forró könnyei záporozva potyognak, végigcsurognak az arcomon, amitől még erősebben kapaszkodom belé, ő pedig még jobban sír. Ez már tényleg a búcsú? Ilyen hamar?
Még odáznám... Azt hittem, lesz még időnk...

Hívjam? Kérjem, hogy jöjjön velem?

Olyan jó lenne, de nem lehetek ilyen önző.
Egy pillanatig megrémülök, hogy soha többet nem látjuk egymást, aztán megnyugszom.

Erőtlenül hull alá karom, amivel utoljára ölelni akartam.
...

Nyikordul a nehéz kovácsoltvas kapu. Már a lépteiről megismerem, röpülök elé. Minden nap eljön, leül a sírom mellé a kispadra, én pedig napsugárral simogatom, szellővel cirógatom, és várok rá, mert csöppet se halványul bennem az első szerelem.