Szinte érzem, hogy a vérem egyre gyorsabban csörgedezik az ereimben, ahogy a drága motor, ez esetben a szívem egyre hevesebben dolgozik. Elgondolkodom azon, hogy mit vétettem a Jóisten ellen, amiért ennyire büntet, de tovább már nincs idő ezen rágódni, mert halk csörömpölés hallatszódik a konyha felől.

Az ismeretlen – minden bizonnyal valami gyilkos- már a kések után kutat a konyhaszekrényben. Remélem megtalálja a leghosszabbat, és egy mozdulattal elvágja a torkom, hogy ne szenvedjek. Ennyi azért csak jár nekem azok után, amiket kibírtam ezen a helyen. A csörömpölés egyre hangosabb, aztán hirtelen abbamarad, és tompa lépések zaja váltja fel. 

Ijedten meredtem az előttem álló Sasukéra, aki teljesen higgadt volt. Mintha csak egy unalmas filmet nézne. Hát ez az! Bizonyára ő is benne van. Ő volt az első számú segéd, akinek el kellett csábítania a szegény csöves kislányt, aki tudtán kívül útjába áll egy fontos ügynek, amit még csak el sem mondtak neki.

Hát jól sikerült neki, mondhatom. Bár nem csodálkozom magamon. Egy ilyen arcnak ki tudna ellen állni? Erre a gondolatra feltérképezem az említett felület minden egyes kis részletét, ami a vesztemet okozta. Kicsit dühödten veszem észre, hogy még ezek után is legalább annyira tetszik, mint eddig. Ében szemei, hollófekete, kicsit csapzott haja, és porcelán fehér bőre.

Tekintetem egyre lejjebb csúszik. Még az iskolai egyenruha van rajta, aminek ingjét bizonyára elfelejtette rendesen begombolni, pedig minimum nyakig kellett volna, mert szinte kényszeredetten bámulom az anyag mögül kikandikáló nyakát és kulcscsontját. 

Ennyi volt az álmodozás. A tompa léptek újra a valóságba húznak. Mindjárt itt van az idegen, és míg én az előttem álló Uchihába gyönyörködöm, a társa elvágja a torkom. Ennyire könnyű préda is csak én lehetek.

A szívem lassan már a számban dobog, annyira félek, mikor a tompa puffanások elhallgatnak. Lecsukom a szemeim, és várom a hideg penge érintését, amit szerintem direkt húznak el egy kicsit. Hatáskeltés. Néma csend, senki sem szól egy szót sem. Milyen rendesek, hogy hagyják, hogy az eddigi életem leperegjen előttem. Kár, hogy én nem vagyok az a típus. Most egyetlen dologra tudok gondolni. Arra, hogy milyen érzés lesz, mikor a meleg vér végigfolyik a torkomon. Ki is ráz a hideg, idióta gondolataimra. Szinte már hallom is a szívem, ami most már határozottan a helyén dobog. …

- Kértek teát? – a szívem hangja eltompul, és szinte visszhangzik a fejemben az előző kérdés. Újra és újra. Inkább megmérgeznének? Lassan felnyitom a szemeim. Sasuke értetlenül mered rám. Én is ezt tenném, ha látnám az arcot, amit most vágok. Ökölbe szorítom a kezeim, hogy visszafogjam magam. Legszívesebben bevertem volna egyet a mögöttem állónak, de most csak a hangomat vettem elő.

- TSUNADE! – kiabáltam, és a másodperc töredéke alatt fordultam meg. Az említett halál nyugalommal bámul engem, ami annyit tesz, hogy számított a reakciómra. – Mi a francért nem ébresztettél fel? – lihegem dühösen. Azt hittem legalább lesz annyi esze, hogy nem hozza rám a frászt ilyenekkel.

- Mélyen aludtál, és hagytalak pihenni. A cégnél így is eléggé rád hoztam a szívbajt. – az nem kifejezés. Halálfélelmem volt miatta, és ami azt illeti még most is az van.

Most már biztos voltam benne, hogy valaki nagyon utál onnan fentről, hogy ezt teszi velem.

- Eléggé? – hüledezem.

- Azt hiszem, némi magyarázattal tartozom. – folytatta, mintha meg sem hallotta volna közbevágásom.

- Némi magyarázattal? – ismétlem elhalóan, akár egy értelmi fogyatékos. Ezeket az sem zavarja, ha sokkot kapok. Végül is nekem már úgy is mindegy, nem? Hát köszönöm. Nagyon köszönöm. 

Lassan már azon gondolkodom, hogy hogyan tudnék elslisszolni a szobából, hogy ne vegyék észre. Feltérképezem a területet, miközben Tsunade monoton hangja, mintha egy fal mögül jönne.

Előttem Tsunade, mögöttem Sasuke. Tsunade túl távol áll tőlem ahhoz, hogy egy ütéssel a hátára borítsam, viszont Sasuke túl közel, hogy esélyem is legyen bármit tenni a szőkeség ellen. Szóval változik a felállás. Sasukét fogom gyomorszájba vágni, miközben Tsunade megpróbálna megfogni, de nem fog neki sikerülni, mert felugrom a mellettem lévő kanapéra onnan pedig átvetődöm az asztalra, és onnan már csak egyszerűen futni kell, ha ki akarok jutni.

Tökéletes terv, ami tökéletesen meggyőz arról, hogy debil vagyok.

Tsunade monoton hangja még mindig hallatszódik, de nem nagyon értem mit mond. Túl lefoglalnak ninja képzeteim, miszerint leverek mindenkit, aki csak az utamba kerül menekülés közben.

-… jó lesz így? – néz rám a szőke, mire rábámulok, és szinte köddé válnak előző gondolataim. Érdeklődve pillant felém, mint aki meg van bizonyosodva róla, hogy nem vagyok épp kezelhető állapotban. A felét sem hallottam annak, amit mondott, de annyi baj legyen.

- Jó? – hangom újra Hinata stílusára vékonyodik. Azon sem lepődnék meg, ha elkallódott testvérek lennénk, csak az én génjeimben valami hiba történt, azért lett rózsaszín a hajam. A kínos csend tovább fokozódik, mint ahogy a fejemben íródó szappanopera. – Jó! – válaszolom végül, hogy elébe menjek minden olyan dolognak, amivel még jobban süllyeszteném magam a szobában lévők szemében.

- Reméltem, hogy ezt mondod. – fújja ki magát Tsunade. Látszik rajta, hogy meg van elégedve magával, amiért ilyen könnyen meggyőzött valamiről, aminek én tudatában sem vagyok. Miért nem tudok én soha odafigyelni rendesen? Költői kérdés saját magamtól. – Most pedig szeretném tudni, hogy te mit tervezel a tulajdonrészeddel? – mi van? Milyen tulajdon részemmel? Bámulok bambán, de kiderül a kérdés nem is nekem szól, hanem a mögöttem állónak. Szóval akkor erre a bizonyos tulajdon részre pályázik Itachi. A kérdés viszont továbbra is fenn áll: Hogy jövök én a képbe?

- Nem lesz a bátyámé és Orochimarué. – zengi mélyen búgó hangon, mint aki meg van győződve róla, hogy minden tökéletesen úgy működik, ahogyan ő akarja. Hogy nekem ez miért nem ment soha?

- Akkor egyértelműnek veszem az álláspontod ezek után. – gondolkodik el Tsunade, és leteszi a teás csészékkel teli tálcát a dohányzó asztalra. 

Teljesen elvesztem. Egyik lábamról a másikra támaszkodok, és egyre hangosabban veszem a levegőt, hogy észrevegyenek végre, de csak nem sikerül nekik, így lassan már hörgök, mire a szőke végre rám néz.

- Rosszul vagy Sakura? – ráncolja szemöldökét, mire próbálok egy kis életmentő oxigénhez jutni, hogy válaszoljak. Újra az ismerős Hinata stílus. Lassan már leckéket kéne vennem a Hyuugától.

- Nem. – nyöszörgöm. A hirtelen jött friss levegő hátratántorít. Ideje lenne, hogy végre valaki elmagyarázzon mindent. Elvégre úgy voltam vele még alig pár órája, hogy a saját kezembe veszem a sorsom. Nesze nekem nagy elhatározások.

- Akkor azt hiszem szólnunk kéne Narutonak… - zengi újra elmélázva nevelőanyám. – Bár az ő álláspontjában már biztos vagyok. Szinte százszázalékos, hogy az árvaház mellett áll. Most már a te tulajdonrészedet is magunkénak tudhatjuk. – össze vissza szállnak a fejem fölött az olyan mondatok, amihez még csak értelmet sem tudok csatolni. Lassan már azon gondolkodom, hogy egyszerűbb lenne leülnöm a földre törökülésben, és megvárni még befejezik, mert úgy viselkednek, mintha itt sem lennék.

- És ezzel a gonddal itt mi legyen? – hallatszódik mögülem, mire hátra fordítom a fejem. Meg mernék esküdni, hogy az Uchiha épp rám célzott. Már nyitnám is a szám, hogy jól beolvassak neki, hogy nevem is van, sőt, akármilyen meglepő ember vagyok, szóval ne bánjanak velem úgy, mint egy seprűvel, de Tsunade megelőz.

- Ahogy megbeszéltük. Minden egyes lépést közösen tesztek meg. Ha ő el akarja üttetni magát, vetődsz utána, ha te pedig te akarsz a busz elé lépni, akkor veled együtt teszi meg. – hevesen bólogatok, mire le is esik, hogy mi is az értelme az elhangzottaknak.

- Hogy mi? –sikítom, elvégre gyakorlatilag azt közölték az előbb, hogy egy önálló percem sem lesz a következő… mennyi időben is? – Erre meg miért van szükség? – elhangzó kérdésemre a szőkeség nagyot sóhajt. Van egy olyan érzésem, hogy már egyszer elmagyarázta, de bizony akkor volt az az ominózus pillanat, mikor szappanoperát próbáltam írni a fejemben.

- Attól tartok nem fogtad fel a helyzet komolyságát. – közli velem nemes egyszerűséggel. Ha tudná, mennyire igaza van, de ezt inkább nem teszem szóvá, nehogy a végén nekem kelljen virágot szedni a temetésére. – Itachi és Orochimaru az árvaház lebontását sarkallják, amit jelenleg egy közös céges szerződés véd. A tulajdonrészek öt felé oszlanak. Naruto, Sasuke, Orochimaru, Itachi, és Én közöttem. Szerintem egyértelmű a felállás. – na ezt úgy közölte, mintha tényleg egyértelmű lenne. Nekem viszont némi magyarázat még azért elkél.

- Mit akarnak az árvaház helyén? És, hogy jövök én a képbe? – záporoznának belőlem még kérdések, de ahogy a fejüket elnézem, inkább elhallgatok. Tsunade arca például határozottan kezdett paradicsom pirosra színeződni. Kifejezetten szépen nézne, ki, ha nem az idegtől lenne.

- Már ezt is elmondtuk… - sziszegi egy sötét hang mögülem, és érzem, hogy a belőle áradó fekete aura engem is ellep.

- Fel akarnak húzni a helyére egy üzletházat. –lehunyom a szemem.

- Egy üzletházat… - ismétlem meg magam, hogy megbizonyosodjak róla, hogy nem értek semmit félre. Egyértelmű, hogy a gyerekek hova kerülnének az árvaházból. Nem tudom miért lett hirtelen olyan érzésem, hogy sokkal jobb az árvaházban, mint az utcán. Pedig régen kézzel-lábbal küzdöttem ellenük. – Akkor sem értem én miért,és hogyan kerülök a képbe.

- Többségi tulajdonrész kell, hogy a szerződés felbontható legyen. Eddig mi vagyunk többségben. Naruto és Én eddig is biztosak voltunk az árvaház…

- Nekem lépnem kell! – vág közbe Sasuke hirtelen, és megindul az ajtó felé. Érzem, hogy ez a téma nagyon nem fűlik a fogához, azért lécel le. Már csak pár perc, és rá is jövök miért.

- Ne olyan messzire. Emlékszel mit beszéltünk! – figyelmezteti a szőke, majd újra felém fordul, és úgy tesz, mintha meg sem szakították volna a mesélésben. – Itachi és Orochimaru tulajdonrészei is egyértelmű merre húznak. A gond itt leginkább Sasuke részével van. Eddig váltig állította, hogy az árvaház nem szükséges, és, hogy szerinte minden gyerek azt kapja, amit érdemel, és ha az az utcán való élés, akkor az. Támogatta a lebontási projektet… - elképesztő düh kezd felgyülemleni bennem ahogy a szőkeség szavai elhagyják ajkait. Csak találkozzak az Uchihával még egyszer! Kitekerem a nyakát, és a lábainál fogva kötözöm fel a liftaknában.

Tsunade fáradtan dől le az egyik fotelben.

- Aztán valamiért hirtelen minket kezdett támogatni… - fújja ki a levegőt, én meg ezzel párhuzamosan keresztbe fonom a karom. Most végképp nem áll össze a kép. Még mindig nem kaptam választ, hogy én miért nem aludhatok nyugodtan emiatt, ha Sasuke a jó oldalon van. 

Felvonom a szemöldököm, hogy további mesélésre sarkalljam nevelőanyám. – Itachi szerint veled köthető össze az álláspontváltozása. – érzem ahogy kidüllednek a szemeim, és küzdök a nevetés ellen. 

- Hogy majd pont miattam… - jegyzem meg cinikusan, és leeresztem a kezeim. Amiket az elmúlt időben művelt velem, nagyon nehéz lenne elhinni, hogy miattam változzon meg a véleménye. Saját magamra nem tudok befolyással lenni, nemhogy még egy másik emberre. – Szerintem túllihegitek a dolgot… - ülök le Tsunadeval szemben. – A lényeg, hogy akkor ti többen vagytok, az árvaház marad, és „Boldog Vég” van. – nézek fel a plafonra ironikusan, mire újabb nagy adag levegő hagyja el Tsunade ajkait.

- Te tényleg ennyire sötét vagy? – ha nem vettem volna észre időben a költői részét a kérdésnek, komolyan elgondolkodtam volna. – Több probléma is van, és akkor még a gyámhatóságról nem is esett szó. El is veszthetem a részem, ha valami hibát találnak a kettőnk ügyében… és nagyon úgy néz ki, hogy a mérleg az ő oldalukra billen, pláne, ha Itachi téged lát a probléma forrásának. – oldalra fordítom a fejem. Túl sok ez egy ilyen értelmi képességű lánynak, mint én. Túl kicsi a befogadóképességem ehhez.

- Akkor dióhéjban? – sóhajtom már én is. Lassan nem ártana nekem még egy adag alvás.

- Ha Itachi kiiktat az útból, akkor azzal keresztülszántja az örökbefogadási folyamatot, amivel elvesztem a részem, plusz szerinte Sasuke is az ő oldalára áll az ügyben, ha már te nem vagy. Naruto tulajdonrész pedig édes kevés a szerződés megvédésére. – na jó. Én már rég leragadtam annál a résznél, hogy „ha te nem vagy”. Ha én nem vagyok?

És jön az Isteni megvilágosodás. Minden értelmet nyer. Mondhatom, jó gyenge értelmi szintem van, ha ezt ennyi időmbe telt felfogni. 

De egyetlen kérdésem azért maradt még: Miért velem történik ez?