Az agyam erősen kattogott a válasz után, ami valamiért most hirtelen nem igazán jutott eszembe, így a számat valami hasonló hangok hagyták el, mint az „Ööö…” és az „Amm…”. A helyzeten persze az sem igazán javított, hogy mindenki engem bámult meredten.
- Én… csak… izé… - komolyan úgy éreztem magam, mint Hinata, csak rózsaszín hajjal. – Szerettem volna beszélni Tsunadeval. –végre sikerült kinyögnöm, de a helyzeten ez mit sem változtatott. Még mindig meredten bámult mindenki, mígnem a hosszú fekete hajú fazon felemelkedett a székéről újra.
- Megzavartál egy fontos tárgyalást. Remélem, tudod a következményeit! – ami azt illeti, nem tudok én semmit, de a férfi tekintetéből ítélve nem lehetnek valami kellemesek azok a következmények.
- Izé…öm… - újra a bűvös hangok a számból, amik bizonyára meggyőzték a jelenlévőket, hogy nem vagyok normális.
- Ez csak egy gyerek, Itachi! – emelkedett fel Tsunade is. Mérhetetlenül hálás voltam neki, amiért megszólalt, így maradt némi időm kitalálni a következő lépést.
- És? Ha jól értesültem az alcéget irányítja! Azt hittem valami jobban rátermett embert keresel. – kezdett belém visszaszállni az erő, mihelyt észrevettem, hogy az Uchiha bátyó engem sérteget. Olyan, mint az öccse. Arrogáns, törtető.
- Nem tudom mi a problémád! – válaszolta Tsunade. – Az Alcéghez semmi közöd, pláne a lányomhoz. – mintha csak egy tárgy lennék, úgy veszekedtek fölöttem. Vagyis inkább vitatkoztak felnőtt módjára. Én már tuti nekiestem volna a fekete hajúnak. 
Az Uchiha elhallgatott, mire kedves nevelőanyám újabb támadásba lendült.
- Ha jól tudom az öcséd véleménye, mindig is fontos volt számodra a kettőtök közötti hideg viszony ellenére is… - lestem, mint a birka. A fekete hajú megfeszült.
- Hogy jön ez most ide? – sziszegte az asztal másik oldaláról Orochimaru. A szőke nő elmosolyodott. Határozottan a „Győzelem” mosoly villant fel arcán.
- Azt hiszem az öcséd véleménye kezd megváltozni az Árvaházzal kapcsolatosan… nemde Itachi? – a fekete hajú ismét megfeszült. Messziről látszott rajta, hogy szoros kapcsolat fűzi testvéréhez, de nem igazán tudtam hova tenni azt a részt, hogy hideg a viszonyuk. 
- Ez csak is a te hibád, Tsunade! Túl sokat vannak veled! – most már többes szám? Mi az? Többen is vannak?
- Naruto más lapra tartozik. Egyelőre még csak az öcsédről volt szó, aki már Sakura érkezése előtt is sokat volt velem, és Narutoval, mégis támogatta az ötleted! – milyen ötletet? Bizonyára ez az ötlet a tárgyalás célja. A kirakó lassan kezdett összeállni, csak néhány darab veszett el út közben, de ha sokáig állok még itt, biztosan kirakja magát.
- Azt akarod mondani ezzel, hogy emiatt, a kis csitri miatt, nem támogat engem Sasuke a tulajdonrészével? – dupla döbbenet, aztán ezzel együtt a méreg is kezdett hatni az ereimben, amit az Uchihák iránt kezdtem érezni. Sasuke pontosan tudta, hogy a bátyjának kell az árvaház, és mégis oda juttatta Moegit és Konohamarut. Valahogy nem tudom elképzelni Itachit, ahogy kis virágos kötényben enni ad a szegény árváknak, szóval a jóindulatú birtoklási vágy kizárva az Uchiha famíliánál. 
A második megdöbbenés oka, viszont egyszerre adott egy löketet, a beszédhez.
- Kis csitri?? – vágtam közbe hitetlenkedve. Újra mindannyian rám bámultak. – Kis csitrinek nevezett? – emeltem fel a fejem. Tsunade arcán látszott a meglepettség, amiért így megeredt a nyelvem.
- Jobb, ha ebből kimaradsz kislány! – figyelmeztetett Itcahi, mire gúnyos mosoly húzódott végig arcomon.
- Ha jól sejtem, akkor már így is benne vagyok teljesen. – elemezgettem a helyzetet. Megint látszott, hogy ésszel nem igen áldott meg a jó Isten, mivel Tsunade valósággal kirobbant az asztal mögül, és mellém lépett, kitaszigálva engem az irodából. 
- Most azonnal hagyd ezt abba! –suttogta az arcomba idegesen, miután becsukódott mögöttünk az ajtó, és a folyosón álltunk.
- Még el sem kezdtem! – védekeztem, de nem úgy tűnt, mint akit nagyon meghat. Túl ingerültnek tűnt, és valamiért, mintha félt volna.
- Menj haza, és zárd magadra az ajtót! Senkit nem engedsz be, még a takarítókat sem! Megértetted? – hadarta, miközben a saját kulcsát nyomta a kezembe.
- Mi történt? – kezdtem én is pánikba esni. Nem láttam még ilyennek a szőkét.
- Azt mondtam senkit! – emelte fel a hangját parancsolóan. – Nemsokára én is megyek, aztán majd megbeszélünk mindent, de addig senkivel, sehogyan, semmikor nem találkozhatsz!
- Mi ez az egész Tsunade? Miért lettél hirtelen ilyen… - hát nem tudtam befejezni, amit elkezdtem, mert a szőke újra közbe vágott.
- SENKIT! – mordult rám.
- O.. Oké! – bólintottam bizonytalanul. Nem igazán értettem, mire fel ez a nagy sietség, és miért kezdett hirtelen ennyire aggódni, mikor nem történt semmi. Még csak beszélni sem hagytak a teremben.
Azzal taszított rajtam egyet, hogy induljak, majd csak az ajtó csapódása jelezte, hogy újra a tárgyalóban van. A recepciós lány a folyosó végéről bámult engem. A körömreszelő még mindig a kezében volt.
- Mi van? – mordultam rá, mire összerezzent, majd fennkölten megfordult, és eltűnt, én meg futni kezdtem újra. Úgy néz ki, hogy ez a mai nap csak a rohanásból fog állni számomra. Viszont nagyon olyan érzésem volt, hogy már megint bajba sodortam magam, azért kell visszamennem a hotelba, és bezárkózni.
Teljesítettem Tsunade kérését. Úgy robbantam be a lakásba, mint Tsunade, mikor kilökött az irodából. Zilálva zártam be magam mögött az ajtót, majd elléptem tőle, és hosszú ideig bámultam, míg a légzésem normális nem lett.
- Mit művelek? – költői kérdés, saját magamtól. Kezdek bekattanni. Hisz gyakorlatilag semmi sem történt, amiért félnem kéne. Egyedül Tsunade az, aki rám hozta a szívbajt, a semmiért. – Nevetséges, ahogy viselkedek. – fogtam meg a fejem. De akkor miért nem merem kinyitni az ajtót? Miért kell bezárkóznom, ha nincs semmi veszély? De ha nem lenne veszély, akkor nem mondta volna Tsunade azt, amit. 
Az ajtóhoz léptem, és szabályszerűen remegő ujjakkal nyúltam a kulcsért, hogy elfordítsam, szabad utat adva a… minek is?
Elvettem az ujjaim, és újra gondolkodóba estem. Mi van, ha kinyitom, és beront rajta valami ninja szökevény, mint a cég mosdójában. Most nincs itt Sasuke, hogy lefejtse rólam. Tök egyedül vagyok.
- Ez nevetséges! – ráztam meg a fejem. A semmiért hozták rám a frászt biztos vagyok benne. Újra rátettem a kilincsre az ujjaim. Mi történhet? Szinte maró volt a csend, ami beállt. Az óra ketyegése hallatszódott csak, valahonnan a nappaliból, és szinte éreztem a vérem lüktetését az ereimben, ahogy rávettem magam, hogy elfordítsam a kulcsot is a zárban.
Kopogtak… az ütő is megállt bennem, és akkorát sikítottam, hogy még lenn a hallban is hallatszódott szerintem. Elugrottam az ajtótól, és sikeresen landoltam a hátamon.
- Sakura- chan! – hallatszódott a kétségbeesett hang a túloldalról, mire felnyomtam magam ülő helyzetbe.
- Naruto? –suttogtam magamnak. Majd mikor leesett ténylegesen, hogy ki is az… - NARUTOOOO! – ordítottam dühödten. Szinte két másodperc alatt sikerült két lábra állni. – A frászt hoztad rám, te idióta!- egész testemben remegtem.
- Valami történt Sakura? – meglepettséget váltott ki belőlem a másik ismerős hang.
- Hinata? – kérdeztem vissza, de választ nem kaptam.
- Sakura- chan! Biztos jól vagy? Miért nem engedsz be minket? – na, hát az egy jó kérdés. Álltam és bámultam a kilincset.
- Biztos, hogy Naruto és Hinata vagytok? – ennél hülyébb kérdést fel sem tehettem volna. Sebaj! Ez a rohanások, és már a furcsaságok napja is.
- Sakura- chan? – szinte láttam Naruto értetlen kék szemeit. Fogtam magam, és tettem magasról Tsunade hirtelen hozott szabályának, és kinyitottam az ajtót. Tényleg azok álltak ott, akikre számítottam. 
- Bi… biztos, hogy jól vagy? – nyafogta Hinata, az arcomat kémlelve. Megráztam a fejem, hogy elhessegessem furcsa képzeteim, majd újra felnéztem.
- Persze! – bólintottam, és azt hiszem, még egy apró mosolyra is futotta az erőmből, ami nem nagyon oldotta a feszültséget, amit keltettem a viselkedésemmel. 
- Ezt hoztuk vissza…- nyújtott a szőkeség felém egy füzetet. – A takarítónő találta meg az ebédlőben. – ránéztem a tárgyra, mintha robbanna, ha átveszem.
- Kösz. – nyögtem félve, és kikaptam a kezéből a füzetem, és azzal a lendülettel túl is adtam rajta. A füzet tovább repült a mögöttem lévő falnak. Naruto és Hinata értetlenül meredtek rám. – Megcsúszott a kezem. – vigyorogtam idétlenül, és a földön heverő lapokra bámultam. Nem robbant, így visszabámultam a barátaimra.
- Szerintem pihenned kéne egy picit Sakura-chan. – fogta meg a homlokom Naruto. – Fáradtnak tűnsz. – állapította meg, én meg kaptam az alkalmon.
- Milyen igazad van Naruto! –emeltem le az ujjait a fejemről, és kitessékeltem őket. – Le is fekszem aludni! Holnap találkozunk! – intettem, és becsaptam az ajtót. 
Legközelebb csak akkor nyugodtam meg, mikor hallottam a zár kattanását, és biztonságban tudtam magam. Sokáig vártam, hogy Tsunade végre haza jöjjön, és elmagyarázzon mindent, de nem jött, így elnyomott az álom a nappaliban a kanapén. Nem akartam elaludni, ezért is nem mentem a szobámba. De így is sikerült.
Nem álmodtam semmit. Legalább is nem emlékszem semmire. Nem akartam felébredni. Sokáig nem nyitottam ki a szemem, még ha ébren is voltam. Nem tudom miért. Fura érzésem támadt. Mintha figyelnének. Talán ez volt az egyik ok, amiért inkább a sötétben maradtam egy kis ideig. Mérlegeltem a helyzetet.
Még mindig a kanapén voltam, tehát a helyszín nem változott. Még mindig csend volt, szóval Tsunade sem lehetett itthon, mert már felébresztett volna. Az ajtót bezártam, szóval az „Idegen a lakásban” elmélet is megdől. 
Óvatosan nyitottam fel a szemeim. Ezen a napon, már másodjára hozták rám a frászt. Két hatalmas fekete szempár bámult az amúgy is félhomályban. Egyből felültem, és a kanapé hátához passzíroztam magam.
- Jézusom… - lihegtem. – Megijesztettél… - suttogtam, mire felállt.
- Csak tudni akartam, hogy… - egy pillanatra lefagytam. Gondolataim úgy száguldottak a fejemben, hogy azt sem hallottam, amit Sasuke mondott.
Narutoék itt voltak, utána aludtam el. Narutoék itt voltak, utána aludtam el. Felálltam a kanapéról. Narutoék, aztán alvás… valami nem stimmel. Megvan! 
- Bezártam az ajtót… - suttogtam megkövülten. De ha bezártam az ajtót, akkor értelem szerűen neki sem kellene itt lennie. Ingerülten, és félve indultam el az ajtó irányába, de a fekete hajú megállított. 
- Mit csinálsz? – rántott rajtam egyet. Szemeiben értetlenség tükröződött. Jó neki! Mert magam sem értem mi miért van. Először csak a földet bámultam. Csak arra tudtam gondolni, amit Tsunade mondott, és, hogy miért nincs még itthon. – Sakura! – az Uchiha olyan erővel rázott rajtam egyet, hogy kénytelen voltam kidobbanni a saját kis világomból, és felnézni rá.
Pár pillanatig egyikőnk sem szólalt meg. Üvegesen bámultam a két fekete lyukba, ami annyira hasonlított a délután látott szempárhoz, de mégsem volt ugyan az.
- Hogy jöttél be? – cincogtam végül. A hangom cérna vékonyságúra változott. Sasuke még mindig értetlenül meredt rám, de mikor látta, hogy komolyan kérdezem, hajlandó volt válaszolni.
- Az ajtón… - rázta meg a fejét egy picit, mintha valami értelmi fogyatékoshoz beszélt volna. Úgy is éreztem magam.
- Az ajtón… - ismételtem meg megsemmisülten. A lábaimból kiment az erő, és ha az előttem álló nem tartott volna erősen, a padlón végeztem volna.
- Jah… - nyögte fáradtan. – Nyitva volt…