Álltunk ott hárman, és egyikőnk sem szólt egy jó darabig semmit. Erősen gondolkodtam mit is kellene mondanom, de aztán egy újabb kérdés ötlött fel bennem: Miért is kéne magyarázkodnunk? És mit keres ez itt?
- Ne zavartassátok magatokat! –jegyezte meg a szőkeség gúnyosan.
- Ino… mit keresel itt? – azt hiszem legalább doktori vizsga kellett ehhez a kérdéshez. A torkom kiszáradt, az ereimben pedig lüktetett a vér. Utóbbit inkább Sasuke jelenlétének tudtam be.
- A kérdés úgy hangzik helyesen, hogy TE mit keresel itt? – lökte oda dühödten, mire felvontam a szemöldököm.
- Itt tanulok. – válaszoltam könnyedén. Azt hittem ezt már tisztáztuk, de ezek szerint valami gond lehet az agyammal.
- Hát azt látom. – sétált közelebb hozzánk. – Bizonyára most is a Biológia vizsgára… készültök. – nézett rajtunk végig, mikor mellénk ért.
Ha eddig nem lettem volna vérvörös, most bizonyára minden egyes csepp az arcomba tódult. Nem volt szokásom elpirulni, de amióta erre a helyre kerültem, mintha csak erre születtem volna.
- Nem tudom, miért kellene magyarázatot adnunk neked… - vontam vállat. Az érdektelent elég nehéz volt adni, főleg mikor Ino szemöldökei a magasba szaladtak a szavaim hallatán.
- Lássuk csak! Miért is? – tettetett gondolkodással dőlt a mellettünk lévő szekrénynek. – Mondjuk, mert a pasimmal majd szétszedtétek egymást, mikor jöttem? – az ismerős érzés… mintha kést döftek volna belém. Mostanában elég sokszor érzem ezt. Esküszöm még fulladoztam volna is, ha nem állt volna alig két centire tőlem az említett pasi. Szinte nekivágtam magam a mögöttem húzódó szekrénynek, de sokat nem számított, mivel körülbelül három centire nőhetett csak a köztem és az Uchiha között lévő távolság.
- A pasid? – nyögdécseltem. Ezt eddig senki nem említette, pedig minimum Narutonak tudnia kellett volna róla, ő pedig azt hiszi, hogy én vagyok a haverja barátnője. Ez az egész helyzet nevetséges. Pedig megmagyarázná azt is, miért találkoztam Inoval a szállodában. Még kellemetlenebb lett a helyzet, mint amit vártam.
- Igen Virágszál! – gúnyolódott tovább, de nem foglalkoztam vele. Felnéztem az előttem álló fekete hajú szemébe. Szokás szerint nem tudtam belőle semmit sem kiolvasni, pedig még az is jobb lett volna, ha látom rajta, hogy vigyorog, mert sikerült átvágnia. De semmi. A nagy semmi.
Újabb remek pont a „Csináljunk hülyét Haruno Sakurából” listán. Egy pár másodpercig még néztük egymást, majd a lehető leggyávább dolgot tettem, ami csak eszembe juthatott abban a pillanatban. Elfutottam.
Ez jellemző rám. Tiszta égés vagyok, tetőtől talpig. De amúgy is sejthettem volna, hogy ez lesz. Túl jó lett volna, hogy igaz is legyen, hogy talán érdeklem, mint lány.
Szabályszerűen kirobbantam az iskola bejáratán a tiszta levegőre. Tettem magasról arra, hogy milyen óráim lettek volna még aznap. Megálltam, és az ég felé fordítottam a fejem, úgy vettem mély levegőt. Elég sokat kellett vennem. Aztán jött a hirtelen elhatározás…
Akkorát sikítottam, hogy azt hittem a végére elmegy a hangom is, végül térdelve a betonon végeztem, ahogy a Nagy könyvben meg van írva. Agyamra mehetett végképp ez az egész. Új család, új otthon, úgy iskola, új emberek. 
- Minden új… - suttogtam magam elé, a betont bámulva. – Csak én nem… - ismerősen csengett a mondat. Talán már mondtam, vagy olvastam valahol, de minden bizonnyal igaz kijelentés volt. Kezdtem félni, hogy begolyózok. Nem tudom feldolgozni a hirtelen változásokat.
Jó pár percet tölthettem a betonon térdelve, mikor úgy döntöttem, hogy elég volt a magam sajnálásából. Felpattantam és a főút felé kezdtem rohanni. Onnan már gyerekjáték bejutni a céghez. Most azonnal beszélnem kell Tsunadeval. Ideje végre saját magam irányítani a dolgaim.
Csapzottan rohantam fel a lépcsőkön, egyenesen a pultos lányhoz, akit már a mosdós incidens óta utálat tölt el, ha rám néz. Még jó, hogy minden második ember Sasuke miatt utál, amikor semmi közöm sincs hozzá ténylegesen.
- Hol van Tsunade? – ziláltam a pultra támaszkodva.
- Parancsolsz? – vonta fel a szemöldökét gúnyosan, miközben a körmeit reszelgette.
- Hol? Van? Tsunade? – taglaltam, hátha szavanként képes lesz felfogni a kérdésem lényegét. Abbahagyta a körme tompítását, ami akkora volt, hogy egy mozdulattal képes lett volna kikaparni vele mind a két szemem. Végig nézett csapzott iskolás öltözékemen.
- Tárgyal, és nem hiszem, hogy szívesen fogadna egy ilyen…
- Én vagyok a lánya! – mordultam rá, mire eltátotta a száját, és magamban én is, hogy képes voltam, ezt ilyen határozottan állítani.
- A lánya? – ismételte meg hitetlenkedve. Minek húzza az időt? Nincs kedvem várni.
- Szóval? Még ma?
- Nem hiszem, hogy ilyen öltözetben szívesen látna bárkit is, még ha az a bárki a lánya is… - sziszegte önelégülten. Valóban nem volt olyan a külsőm, hogy egy tárgyalásra csak úgy beállíthatnék, de tettem magasról most erre az apró tényezőre. 
- Nem azért fizetnek, hogy higgy! – válaszoltam dühösen. – Azt meg tudod tenni a templomban is! – ismételten eltátotta a száját, mintha vérig sértettem volna, pedig csak az igazat mondtam. – Utoljára kérdezem, hogy hol van Tsunade, és ha nem mondod meg, körbemegyek az épületen, és minden egyes terembe benyitok, rád hivatkozva… - fenyegettem meg. Olcsó ötlet volt, mint minden más, ami az agyamból pattan ki, de bejött. A szemüveges ingerülten igazította meg a keretet, ami körbevette szintén ingerült szemeit, vörös haját pedig hátra dobva a papírjaira bámult.
- A hatos tárgyalóteremben. – húzta ki magát feszengve.
- Leköteleztél… - ironizáltam, és elindultam a fal mentén. Minden ajtóra ki volt függesztve egy kis szám, és hogy tárgyalóterem vagy magániroda van az ajtó mögött. Körülbelül öt percembe telt, mire rátaláltam arra a tárgyalóra, amit kerestem.
- Most vagy soha… - sziszegtem magamnak, és rátettem a kilincsre a kezem. – Legfeljebb megöl… - nyugtattam magam, és benyitottam. Mindenki egy csapásra néma lett. Tsunade az asztalfőn ült. Ő volt az egyetlen, aki felállt, mikor érkeztem, de bizonyára nem a tisztelet miatt, hanem mérgében.
- Hát te? – csúszott ki a száján, mire nagyot nyeltem.
- Te vagy az a lány, aki a múltkor az árvaházban voltál Narutoval… - meglepetten fordultam a hang irányába. Az asztal másik végében a fura fejpántos férfi ült, akinek az egész arca el volt takarva valami maszkféleséggel. Keresgéltem az emlékeimben, hogy mi is volt a neve, de Tsunade megkönnyítette a dolgom.
- Hogy-hogy az árvaházban Kakashi? – bámult a szőkeség a férfire.
- Valaki elmagyarázná ki ez a lány, és mi folyik itt? – fordult felém a Tsunade mellett ülő fekete hajú férfi. Azt hittem a levegő megakadt félúton és nem tudok többé lélegezni. A férfi kiköpött mása volt Sasukenak, csak épp hosszú volt a haja, és valószínűleg magasabb is lehetett, mint az általam ismert fiú.
- Ez nem egy sarki zöldséges, ahova bárki csak úgy beronthat! – állt fel egy számomra szintén ismeretlen alak. Dühödt tekintete semmi jót nem ígért.
- Nyugodj le Orochimaru! – már nevelőanyám hangsúlyából is simán rájöttem, hogy nem szívleli az említettet. – Ő a lányom. – hunyta le szemeit. Bizonyára megpróbált higgadtságot erőltetni magára. Rám is rám fért volna valami nyugtató, mert se perc alatt elszállt a motivációm, a sok ismeretlen arc hatására.
- A lányod? – ismételte meg hitetlenkedve a Sasuke hasonmás.
- Igen Itachi. Az örökbefogadott lányom. – nyitotta ki újra szemeit Tsunade.
- Akkor ezért ennyire szívügyed az az idióta romhalmaz árvaház… - hallgattam, és próbáltam összerakni a kirakós darabjait. Nem ment.
- Többek között… - adta meg a választ a szőke, majd rám bámult. – Mit keresel itt Sakura? – mielőtt még válaszolhattam volna, a fekete hajú fazon felpattant székéből, és rám meredt. Mintha mindenki más nem ezt tenné, már legalább öt teljes perce.
- Sakura? – ismételten meg a nevem. – Haruno Sakura? – nem is tudtam, hogy híres vagyok. Még jó, hogy ebben a pillanatban is csak az elmekimaradásaim tudom észlelni.
- Igen… - bólintottam óvatosan. Jobb előbb tisztelettudónak lenni. Később is lehetek még bunkó, majd ha ténylegesen ki akarnak innen dobni.
- Valami gond van Itachi? – tette csípőre a kezeit Tsunade. Na őt sem szívlelheti nevelőanyám. Egyből megállapítottam a felállást. Kakashi és Tsunade kontra Itachi és Orochimaru. Az egyetlen kérdés, már csak a tárgyalás témája, amire minden bizonnyal nem most fogok rájönni.
- Nem. – jött a válasz kimérten, miközben a fekete hajú végig engem bámult. – Csak a neved… mintha már hallottam volna az öcsém szájából. – első kérdésem az lett volna, hogy ki az öccse, de erre nem sok gondolkodásomba kerül választ találni, a második kérdésem pedig valahogy úgy fogalmaztam volna meg, hogy miért akadt ki ennyire csupán azért, mert hallotta a nevem. Valami nagyon nem stimmelt, mint körülöttem általában sosincs nyugalom.
- Szóval? Miért vagy itt? – terelte vissza a témát Kakashi az eredeti kerékvágásba. Most rajtam volt a sor, hogy megszólaljak, csak kár, hogy a hangom nyaralni ment, és úgy éreztem, nem lesz könnyű visszahozni…