Túl nagy álmokat kergetek. Egyik pillanatról a másikra gazdag lettem Tsunadenak köszönhetően. Egy nívós iskola diákja, és egy gyerekcipőben járó kis üzlet feje. Túl sok ez a „jóból”, hogy még Sasuke is hozzám tartozzon. Pedig csak most tudatosult bennem, hogy ez az a dolog, amiért mind ezt feladnám. A jólétet, az iskolát. Bármikor visszamennék az utcára, ha tudnám, hogy ezzel elérem, hogy szeressen engem. De sajnos a szerencsémet kísértem, ha erre várok. Így Tsunade „lányaként” sem kellek neki, akkor hogy is várhatnám el, hogy majd koszos rongyként rám néz.
Szívembe markolt az érzés, miközben csókolt, hogy szerelmes lettem. A lehető legrosszabbkor, a lehető legrosszabb emberbe. Már ami a helyzetet illeti. 
Váratlanul emelte le kezeimet a nyakáról. Nem ellenkeztem. Tisztában voltam vele, hogy az általa nyújtott emlékeztető abból az éjszakából, ennyi volt. Szomorúan eresztettem le karjaim testem mellé, és a papucsom kezdtem bámulni. Nem mertem a szemébe nézni. Újra az a gyáva kis senki voltam, mint mikor először láttam az esőben, felettem térdelve a sárban.
Egy pillanatig habozott, mintha mondani akarna valamit, de aztán arcára újra az a semmitmondó kifejezés ült ki, majd megfordult, és elindult a vasajtó irányába. Kedvem lett volna utána kiabálni, hogy ne hagyjon itt egyedül, de nem tettem. Álltam, mint egy rakás szerencsétlenség, az éjszaka közepén.
Másnap az iskolába is úgy léptem be, akár egy hulla. TenTen persze egyből mellém szegődött, és valamit fecsegett, a konferenciáról, ami balul sült el, és Neji nevében elnézést kért. Na persze. Neji lenne az utolsó, aki megbánta volna, amit mondott. Most vettem csak észre, hogy ebben az iskolában mindenkinek meg van a saját párja, még ha csak barátságról is van szó, de senki sincs egyedül. Csak én.
Neji és TenTen. Nem tudtam pontosan mi köti össze őket, de biztos voltam benne, hogy nagy bajban kiállnak egymás mellett. Aztán Sasuke és Naruto. Ahogy elnéztem legjobb barátok, a sok furcsaságuk, és ellentétük ellenére is. Shikamaru és Chouji is követik egymást mindenhova. Lefogadom még annak a pióca szőkének, Inonak is van valaki akire támaszkodhat.
Elszomorított a tudat, hogy én egyedül vagyok, mint a kisujjam. Vasmarok tartotta a szívem, mintha minden pillanattal egyre erősebb lenne a szorítása, amint ráébredek, hogy senkim sincsen úgy igazából. Persze sokan voltak körülöttem.
Az ebédlőben sétáltunk a szokásos asztalunkhoz. Mindenki vidáman csacsogott körülöttem. TenTen, Naruto, és még néha Neji is közbevágott egy-egy beszólást. Sasuke nem volt sehol. Az incidensünk óta nem láttam, és lehet jobb is volt, hogy elkerüljük a számomra minden bizonnyal kínos találkát.
Már majdnem leültem közéjük, mikor a lábaim újra kiegyenesedtek, és döbbenten bámultam az ebédlő sarkában lévő kisasztalra. Egy fekete hajú lány ült ott, teljesen egyedül. Kedvetlenül turkálta az előtte lévő ételt. Hinata. Nem tudtam, Neji, hogy képes ilyesmire.
- Sakura?! – nézett fel rám TenTen kérdően.
- Azt hiszem… - haboztam. -… én most máshol ebédelek. – nyögtem, és a tálcámmal együtt, megindultam Hinata felé.
- Csodás… össze is illenek. A két… - hallottam még Neji gúnytól csöpögő hangját, amint észrevette hova készülök, de a következő hangból ítélve, TenTen oldalba bökte.
Átszeltem az egész helységet addig az egy sarokig, majd megálltam a fekete hajúval szemben.
- Leülhetek? – kérdeztem, először bátortalanul. A Hyuuga lány felnézett rám. Szemeiben ijedtség csillogott, keveredve a meglepődöttséggel. – Nem tervezem, hogy te leszel az ebédem. – nevettem el magam, mire megeresztett egy félénk mosolyt, és közelebb húzta magához a tálcáját, hogy elférjek én is az asztalon. – Remélem nem zavarok…
- Dehogy… - rázta meg a fejét. Hangja szinte cincogónak tűnt.
- Nem vagy éhes? – próbáltam beszélgetni.
- Igazából nem igazán szeretek itt enni. – csúszott ki a száján, de szerintem meg is bánta egyből, mert arca vörös lett.
- Ezzel nem vagy egyedül. – gondolkodtam el. Bólintott, mire fekete haja újra arcába bomlott.
- Hogy-hogy nem velük… - bökött óvatosan a terem közepén ülő társaság felé. Arra néztem én is. Már Sasuke is csatlakozott hozzájuk. Unott arccal bámult maga elé, és látszólag nem érdekelte mi történik körülötte. Visszakaptam a tekintetem.
- Igazából nem az én közegem… - kaptam be egy falat krumplit.
- De ki fognak utálni, ha tovább ülsz… velem… - a hangja folyamatosan halkult el. Ennyire félénk emberrel, még nem találkoztam.
- Hát hajrá! – vontam vállat közömbösen, mire elképedve bámult rám. – Én sem vagyok gazdag. – magyaráztam neki. – Vagyis ez kicsit bonyolult. Az utcán éltem… - húztam el a szám.
- Mégis befogadtak… - jegyezte meg szomorúan. Bántotta, hogy Neji a rokona, és még csak szóba sem áll vele.
Hosszú csend ülepedett ránk, miközben csak turkáltuk az előttünk lévő ételt. Nem tudtam mit mondani. Nem volt igaz amit Hinata mondott, de mégis beszéltek velem, ami már részeredménynek számított, így vigasztalni sem tudtam. Már-már azt hittem, hogy teljesen befagyott a beszélgetés, mikor hátulról valaki teljes erejéből rám vágódott. A fejem egyenesen a krumpli fölött állt meg pár millivel. Dühtől fortyogva bámultam a kechupot, amibe majdnem belefejeltem.
- Sakura-chan! – ezer közül is felismertem volna a vidám hangot. – Miért nem ültök oda hozzánk? – elemeltem a fejem a krumpli fölül, és azt hittem menten lekeverek egyet Narutonak, a kis magánakciója miatt. Az egyetlen, ami megmentette, hogy már nem a vállamon könyökölt, hanem az asztalunkra támaszkodott, és buzgón meredt hol rám, hol pedig a vörös Hinatára.
- Jó lesz ez nekünk itt is! – morogtam kedvetlenül, mire elkomorodott, és a másik asztaltól odahúzott magának egy széket, és leült mellénk.
- Mi bajod lett? –meghökkenve bámultam rá, a hirtelen jött, komoly kérdés miatt.
- Mi lenne? – kaptam el a tekintetem.
- Mit csinált megint az az idióta? – sóhajtott fel, és az asztalra könyökölt.
- Ki? – kapargattam az ételt ide-oda a tányéromon.
- Na, ki? A drága barátod! – gúnyolódott. Nagy levegőt vettem, hogy elnyomjam dühömet. Hát persze! Itt mindenki azt hiszi, hogy az Uchiha és én egy pár vagyunk. Na, igen! Hogy én is mennyire szeretném ezt hinni. De sajnos tisztában vagyok az igazsággal.
- Nem csinált semmit. – válaszoltam rögtön. Ez elméletben igaz is volt. Vagy is semmi rosszat nem tett. Inkább az a bajom, hogy mit nem tesz. Vagy… mit nem tesz komolyan. Mert végül is megtette amit akartam, csak nem úgy ahogy szerettem volna… ebbe már kezdtem én is belekavarodni, így megráztam a fejem, hogy kitisztuljanak a gondolataim.
Naruto akkor már beszélgető partnert váltott, és Hinatát ostromolta a hülyeségeivel, így én nyugodtan roskadhattam magamba, szokás szerint. Legalább Hinatának tettem valami jót. És szerintem azzal is rendkívül jót tettem nekik, hogy szépen csendben elhúztam a csíkot, hogy visszategyem a majdnem teli tálcám.
A konyhás nézett is. Csendben le akartam lépni az egész helységből a szekrényemhez, de szokás szerint, valaki keresztülszántotta számításaim.
Mihelyt megfordultam, két kerek szemmel találtam szemben magam. Nem tudom, hogy lehetséges, hogy valakinek akkora szemei legyenek, mint a gombok, de ha nekem rózsaszín a hajam, nincs jogom ezen meglepődni.
- Öm… Lee! – eresztettem meg egy kényszeredett mosolyt, miközben próbáltam egyre távolabb húzódni, de a tálcatartó párkány ezt megakadályozta.
- Sakura! – ejtette ki a nevem, de úgy, mintha valami teljesen olyan szót mondana, ami valami istenség neve lenne. A szívem a torkomban kezdett dobogni, ahogy a kést markoló kezét bámultam, amit a saját tálcájához szorított.
- Mi újság Lee? – fojtott hangom rögtön elárulta, hogy kezdtem félni.
- Sakura! – ismételte meg, miközben lehunyta a szemét. Oké! Most jön az a rész, hogy belém döfi a kést. Én is lehunytam a szemem, és vártam, de a penge nem hatolt belém. – LÉGY A FELESÉGEM! – kiabálta, mire az egész ebédlő egy csapásra némult el, és bámult minket. Kipattantak a szemeim, egy időben a kéréssel. Vagy sokkal, inkább paranccsal.
- Nézd Lee… - nevettem zavartan, mert a kést még mindig ott markolta. – Iskolások vagyunk. Nem sieted el ezt egy picit? – kérdeztem, mire könyörgően rám nézett.
- De de de… - vette a levegőt. – Én be akarom biztosítani a szerelmünket! – mászott bele a képembe. Most az én szemeim tágultak gomb nagyságúra.
- Lee… - fogtam meg a homlokom. Kezdett fájni a fejem a mondataitól. – Nem tudom, miről beszélsz. – sziszegtem a fogaim között, és elslisszoltam mellette, hogy minél hamarabb kikerüljek a felém szegeződő tekintetek bűvköréből.
- VÁRJ! – kiáltotta, és megragadta a karom. A tálca, amit eddig tartott hangos csörömpöléssel landolt a lábaim előtt. A kést viszont még ott markolta a másik kezében.
- Eressz el Lee! – parancsoltam rá.
- Kérlek! – könyörgött.
- MIT VÁRSZ TŐLEM? – akadtam ki. Miért nem hagy már békén?
- AZT, HOGY ENGEM SZERESS, ÉS NE ŐT! –mutatott a késsel a terem közepén álló asztal felé. Pontosabban egyenesen az Uchihára.
Ennél nagyobbat már ritkán tudok égni.
- LEE! – rántottam ki a szorításából a kezem. – Hagyj már békén. – jelentettem ki higgadtságot erőltetve magamra, és indulni készültem. A bilifrizus hangja megint megállított, bár most nem nekem szólt az utasítás.
- ÁLLJ KI ELLENEM HA MERSZ! – mint a villám, úgy fordultam vissza. A zöld egyenruhás akkor már egy asztal tetején trónolt, és késével az egyik széken ülő fekete hajúra mutatott, aki unottan állt fel, hogy otthagyja az egész színjátékot.
Nem tudom mit vártam. Hogy őrjöngő oroszlánként veti magát RockLeere, hogy megküzdjön értem. Nevetnem kellett a saját fantáziálásomon. Úgy döntöttem inkább lelépek végleg, de mint szokott lenni, megint megállított egy hang. Ezúttal egy üvegpohár csapódott a falnak, közvetlen Sasuke feje mellett. Az Uchiha pár pillanatig nézte a falon a becsapódás helyét, majd szinte idegesítően higgadt tekintettel Lee felé fordult.
A „gombszemű” ezúttal messzire ment. 
- Azt mondtam állj ki ellenem! – parancsolta. Sasuke lehunyta szemeit.
- És ugyan mi okom lenne? – mosolyodott el gúnyosan. Lee meghökkent, belém meg mintha kést vájtak volna.
- Hát… Sakura-san! – emelte fel a fejét nemes egyszerűséggel a zöld ruhás. Sasuke gúnyos mosolya vigyorba torzult át. Ez egy újabb késdöfés volt a szívembe. Azt hiszem a reményeim itt foszlottak szét.
- Igen? – kérdezett vissza az Uchiha, mire Naruto is felpattant Hinata mellől, és átvágva az asztalok között barátjához sietett. Valamit észrevehetett, amit mi még nem.
- Sasuke… - hallatszódott a kialakult csendben Naruto feszült hangja, de barátja nem figyelt rá.
- Ezt már szeretem. – mosolyodott el elégedetten RockLee. – Régóta ki akarok állni ellened Uchiha! – magyarázta lelkesen.
- Akkor hajrá! – uszította Sasuke. Meglepetten hátráltam egy lépést a méhkas közeléből. Naruto ingerülten sziszegett valamit barátja képébe, mire az egy szemvillanással elhallgattatta.
A zöld ruhás egy mozdulattal leugrott a földre, és farkasszemet nézett a másikkal. Egy pillanat volt az egész, de már lendült is a keze. Én újabb lépést hátráltam, mintha menekülni akarnék. És azt is akartam. Nem kívántam végig nézni, ahogy Sasuke péppé veri a zöld ruhást, azonban a helyzet korántsem alakult úgy, ahogyan én azt vártam.
Pár másodperc alatt, Sasuke háttal feküdt a padlón, Lee pedig épp arra készült, hogy rávesse magát, és átalakítsa a fekete hajú képét, amit szerintem én bántam volna a legjobban.
- Lee! – szinte sikítva rontottam közéjük, és azzal a lendülettel át is öleltem a gombszeműt. Éreztem, ahogy megfagy karjaim alatt, a meglepettségtől. Újabb némaság követte tettem. – Kérlek! – suttogtam Lee nyakába. – Ne bántsd! – próbáltam úgy kiejteni a szavakat, hogy ne hallja meg senki, csak a gombszemű. Kérésemre újra jéggé fagyott.
- Sakura- san… - elengedtem, és a szemeibe néztem. Nem gondoltam, hogy az összetűzésben, ő kerülhet ki győztesen. És azt sem, hogy képes leszek valaki miatt így megalázkodni előtte, ahogy a következő pillanatokban tettem.
- Arigatou. – hajoltam meg egy picit. Régi szokás, de abban a helyzetben ezt találtam a leghelyénvalóbbnak. Aztán kihátráltam a helységből, és futni kezdtem az üressé vált folyosókon. 
Egy jó oldala van annak, hogy mindenki azt hiszi, hogy Sasuke a pasim. Hogy az ilyen cselekedeteimmel nem égetem porrá magam mindenki szeme láttára. Egyedül az Uchiha szemében süllyedek még mélyebbre. Mondjuk, ha belegondolok ez sokkal rosszabb, mint bármi más.
Már jó negyed órája álltam a szekrényemnek dőlve az üres folyosón, mikor léptek zaja törte meg a csendet. Én meredten bámultam a földet, és imádkoztam, hogy ne ismerjem a közeledőt. Semmi kedvem nem volt magyarázatot adni az ebédlőben előadott produkciómra. A léptek egyre közelebbről hallatszódtak, már-már elértek engem. Még mindig nem néztem fel. Azt hittem az idegen elhalad előttem, anélkül, hogy észrevenne engem, de a zajok hirtelen megszakadtak. Pár centivel feljebb emeltem a fejem, épp annyira, hogy meglássam az előttem álló cipőpárt. Fekete tornacipő, fekete nadrággal. Így az iskola fele ki is lett zárva. Az iskolai szabályzat, a lányoknak szoknyát ír elő.
A szívem újra dührohamra kapcsolt. „Csak ne Lee! Csak ne Lee!” – zakatolt a fejemben, miközben egyre fentebb siklattam a tekintetem. Lassan két zsebre dugott kéz, és egy fehér ing is a látószögembe került, majd egy dühödt tekintet. 
- Remek… - csúszott ki a számon, mikor felismertem az Uchihát. Végül is csak kétszer rosszabb, mintha Leenek kéne magyarázkodnom.
- Mi a francot képzeltél? – mordult rám. Azt hiszem Lee kedvesebb is lett volna.
- Mezőt, virágokat, méhecskéket… - soroltam. Kellett nekem gúnyolódni. Azon nyomban, teljes erejéből a szekrényemnek nyomott.
- Magam is megoldottam volna… - sziszegte egyenesen az arcomba.
- Tényleg? – bámultam a pár centire lévő szemeibe. De már éreztem, hogy megint nem tudom tartani a szám. Hogy mire képes nálam a veszélyhelyzet… - Nekem nagyon úgy tűnt, hogy…
- Neked csak ne tűnjön sehogy. – összeráncoltam a szemöldököm. Már nagyon untam, hogy úgy beszél velem, akár a ronggyal, és nem mellesleg mintha a szívemet markolászták volna.
- Én csak… - elhalkult a hangom, és elnéztem az arca mellett. Próbáltam egy olyan pontra fókuszálni, amitől nem jövök zavarba. A falon lógó cserepes virág épp megfelelt. – Nem akartam, hogy… bajod… legyen… - úgy éreztem, hogy lassan egyetemi diploma kell a beszédhez. Főleg ahhoz, amiket mondok. 
Azt vártam, hogy eltávolodik, és undorodva leveszi rólam a kezét, de ehelyett még szorosabban nyomott a szekrénynek. Megkockáztattam gondolatban annak az esélyét is, hogy ha ennek vége, egy Sakura alakú mélyedés lesz az ajtómban.
- Tudok magamra vigyázni. – azt hiszem jobban feldühítettem, mint amennyire már így is ingerült volt.
- Persze… én… csak… - a hangomat szinte már alig lehetett hallani, és éreztem, hogy a vér is az arcomba tódul. Elgondolkodtam, majd arra a hatalmas felfedezésre jutottam, hogy körülbelül úgy nézhetek ki, mint Hinata, mikor Narutoval beszél. Kár, hogy most nem igen volt haszna annak, hogy rájöttem a Hyuuga lány bele van esve a szőkébe. Agyamban vészesen kutattam valami értelmes magyarázat után, ami nem úgy hangzik, hogy „Én… csak… szerelmes vagyok beléd! Ja és amúgy milyen szép időnk van ma!” . Már a gondolataim miatt is totál hülyének éreztem magam. De aztán eszembe jutott valami, amire most kellett választ kapnom, míg volt rá lehetőség.
Hirtelen egyenesen a szemeibe bámultam. Kicsit meg is hökkent a mozdulataimtól.
- Akkor… - nagy levegőt vettem, hogy remegés nélkül folytatni tudjam. -… mikor… „elmondtad” mit csináltam… veled… - ennél szaggatottabban ritkán beszél az ember, de ugye én Sakura vagyok, akinek a normális élet nem kenyere. -… azon az éjszakán, mikor berúgtam… te is… úgy válaszoltál nekem, mint én neked akkor a tetőn? – kinyögtem. Meg is bántam. Hogy hihettem azt, hogy mikor részeg voltam, Sasuke ugyan úgy visszacsókolt engem, mint én őt a hotel tetején?
Hosszú pillanatokig fürkészte a tekintetem. Gondolom azon agyalt, hogy biztosan viccelek. Mert ugye csak poén lehet egy ilyen kérdés tőlem.
- Felejtsd el… - legyintettem. Vagyis próbáltam legyinteni, mert a karjaimat leszorította.
- Nem. – sejtettem, hogy ez lesz a válasz a kérdésemre, de mégis csalódottan hajtottam le a fejem. – Nem úgy válaszoltam, mint te… - bizonyára próbált minél előbb leszedni magáról, mielőtt még mindenki rajtunk röhögne. Legalább erre az egy égésemre nem emlékszem.
- Értem… - suttogtam, és bólintottam hozzá. A torkom kiszáradt. A jelző csengő is megszólalt. Kicsit fellélegeztem, hogy vége az ebédszünetnek, és mindenki mehet a dolgára, de nem enyhült a szorítása.
- Kíváncsi vagy, hogy hogyan reagáltam? – hülye kérdés. Természetesen az voltam. És ez tetszett is neki. Imádott játékot űzni másokból.
- Felejtsük el… oké? – suttogtam a szégyentől.
- Nem… ne felejtsük el… - hangja gúnyosan csengett, amitől a hideg futkározott a hátamon. – Megmutassam? – suttogta, de nem várt válaszra. Arcát az enyémhez érintette. Hideg bőre jóleső borzongást váltott ki belőlem. Szorítása enyhült, de már meg én nem akartam elmenni. Ujjai, amik a nyakamhoz értek, ugyan olyan hidegek voltak, mint arca. Ajkait egy pillanatra az enyémhez érintette, de azon nyomban el is távolodott. Arcán gúnyos mosoly húzódott.
- Na, most lett elegem Sasuke! – lihegtem remegve. – Ha játszani akarsz, menj az óvodába! – jelentettem ki ziláltan, és megragadtam az ingje felett lévő kapucnis pulcsiját, majd egy mozdulattal megfordultam, és hozzányomtam a szekrényhez. A helyzet fordult. Nem tudom honnan szedtem ennyi önbizalmat, de végre két lábbal álltam a földön.
Még mindig erősen markoltam a felsőjét, majd lábujjhegyre emelkedtem, úgy hajoltam a nyakához.
- Egy egyszerű „leráztalak magamról” –al is megelégedtem volna. – sziszegtem dühödten. Semmi kedvem nem volt, hogy tovább legyek a játéka.
- Jól van… - hunyta le a szemeit higgadtan. – Itt a válaszod. – jelentette ki, és azzal a lendülettel nekilökött a szemben sorakozó szekrények egyikének, ő maga pedig szabályosan nekem esett. Ajkait most vadabbul húzta végig az államon a számig. Vadabbul simított végig a nyakamon, és vadabbul csókolt meg. Másik keze hirtelen csúszott az egyenruhám felsője alá.
Nem tudom mi ütött belém, de akkor ott, azt hittem nem tudok megállni. Pulcsiját letoltam a könyökéig, karjaimat pedig átvetettem a vállán, úgy túrtam bele a hajába. Éreztem, ahogy minden pillanattal egyre forróbb a testem. Nem gondolkoztam akkor sem, mikor felemelt, és a lábaim a csípője köré fontam.
Valószínűleg a tilosban járás hevített fel mind a kettőnket. Hogy egy iskola folyosóján vagyunk. Nem tudtunk leállni, pedig bármelyik pillanatban megjelenhetett volna egy tanár a folyosó végén, és nekünk végünk. 
A zavaró tényező azonban nem váratott sokáig magára. Ha nem is tanárhoz tartozott az a meglepett szempár, legalább olyan kellemetlenül érintett, mintha maga az igazgató kapott volna rajta minket…