Sasuke

Már nem érzek semmit… Már nem gondolok semmire… Csak a sötétség, a puha sötétség vesz körül…

Az egész életem küzdelem volt… most már jól esne pihenni… igen… kényelmesen elszenderedni… ez az egyetlen megmaradt vágyam…

Mi ez? Valami folyik… víz? Hogy kerül ide víz? Miért nem hagy nyugton? Ez belém áramlik! Érzem, ahogy a folyékony anyag a derekamon keresztül bejut a testembe, szép lassan minden egyes porcikámba. Feszít, mintha szét akarnék durranni és csíp, ahol beárad.

Érzem, ahogy a fájdalom visszaránt a sötétből.

Aztán egyszer csak vége lesz, mintha a víz elpárolgott volna.

Minden fájdalmam elmúlik, és nagyon kipihentnek érzem magam. Csak ekkor tűnik fel, hogy a szemem csukva van, így gyorsan kinyitom. Meglepve tapasztalom, hogy egy vízesés van velem szemben, én pedig… egy tóban vagyok?! Végighordozom a pillantásom a tavon, a szélén körben a haurik állnak, és mind engem bámulnak. Aztán végre rájövök, hol vagyok, és eszembe jut, mi történt. Kezdem sejteni, mit keresek itt… De hol vannak?

Csak ekkor fordulok hátra, és végre megpillantom őket. Hinata megkönnyebbült és hitetlenkedő arccal mosolyog rám, Naruto szeme könnyes, de azért ő is vigyorog. Itachi halkan sír, de a boldogság csak úgy sugárzik az arcáról, és egy ragyogó mosolyt küld felém.

- Hát felépültél, öcskös – nevet, és megpöcköli a homlokomat, mire én is elvigyorodok. Ám ekkor erősen szorító fonják át fejemet, és női mellek nyomódnak az arcomhoz.

- Jaj, Istenem, Sasuke! – zokog a hajamba Sakura, de hangja a hálától és örömtől remeg. – Már azt hittem, nem használ… hogy meg fogsz… - mondja, majd újra elkezd sírni.

- Sakura… nem mintha kényelmetlen lenne a szituáció, de… nem kapok levegőt – utalok az arcomba fúródó formás idomokra, mire végre kapcsol, és vörös fejjel elenged, én pedig végre kimászok a tóból. Ahogy ránézek az arcára, meglepődök, ott van rajta mindaz a szeretet és törődés, ami benne van, a megkönnyebbülés, hála és öröm.

- Fú, Teme, hallod ez hatalmas volt! Egy csomó ideig nem történt semmi, aztán egyszer csak puff! és begyógyult a sebed, fürgén, mint a róka! – kezd el magyarázni Naruto kézzel-lábbal, ami újfent mosolyt csal az arcomra, de aztán visszafordulok Sakurához.

- A lényeg, hogy te élsz – simítok végig az arcán, aztán eltölt a hála érzete. – De köszönöm, hogy idehoztatok – nézek rá mindnyájukra. – Úgy tűnik, az ég még egyszer kegyes volt hozzám… - mondom, és komolyan is gondolom. Az, hogy élhetek, azt jelenti, hogy Vele lehetek… Ezek után gyengéden magamhoz vonom és lágyan megcsókolom, hogy épp csak érintkeznek az ajkaink. De persze valaki megzavar…

- Te jó ég, Teme, mostanában annyit hálálkodsz, meg mások előtt smárolsz, komolyan, kezdek gyanakodni, hogy te nem is Uchiha Sasuke vagy, csak egy idegenek által létrehozott klón! – vigyorog idiótán Naruto, aztán egyszer csak rémülten elkomolyodik. – Ugye nem egy klón vagy?

- Idióta… - jegyzek meg mindössze ennyit, mire újfent nevetni kezd.

- Sérteget, szóval mégiscsak az eredeti – jelenti ki, aztán se szó, se beszéd, letámad. – Keblemre, barátom! – ölel meg, én pedig kivételesen hajlandó vagyok viszonozni ezt. Narutóra mindig számíthattam… és mindig számíthatok… A gondolatra elmosolyodok, majd kivonom magam az ölelésből, és Itachit zárom a karjaim közé. Bátyám közelsége teljesen megnyugtat, és csak most érzem igazán, hogy a teher, ami egész idáig nyomta a vállam, végre lekerült rólam. Felszabadultnak, megkönnyebbültebbnek, frissnek érzem magam. De még ennél is többről van szó: mintha új ember lennék. Kaptam egy új lehetőséget az életre, amit ki is akarok használni.

Aztán elválok Itachitól, és újra Sakurát zárom a karjaimba, olyan szorosan, ahogy csak lehet. Érzem a testét, az illatát, a remegést, ami átfut rajta, mikor magamhoz vonom, a leheletét a nyakamon. Azt hiszem, még sosem voltam ilyen boldog.

El is feledkezünk időközben a haurikról, akik mindeközben körülvettek minket, és ámulva mutogatnak rám, mint valami csodára. Nos, végül is erről van szó.

Egy idősebb férfi lép ki a többiek elé - akinek az arca rémlik is Tiwanaku bölcsei közül - s komoly tekintetét végighordozza rajtunk.

- Loo Ten Nan vagyok – mondja, fellépése kemény, és bár öreg, erő sugárzik a megjelenéséből.

- A La muerte de la Rosa valószínűleg megsemmisült – mondja Sakura, mire meglepetésünkre örömteli kifejezés jelenik meg a törzsfő és a többi hauri arcán. Én magam összevonom a szemöldököm, ez az információ, ugyanis merőben új nekem, és a pillantásommal jelzem Itachinak, hogy majd mondja el, mi történt.

- Az Isten adta, és az Isten végre visszavette tőlünk. Miatta szenvedett és halt meg rengeteg derék férfiú, asszony és gyermek – feleli eközben Loo Ten Nan Pinkynek.

- De a kőről szóló legenda… szóval kiderült, hogy az hamis – folytatja a beszámolót Sakura, erre viszont már látványosabb a reakció: mindenfelé döbbent tekintetek, sugdolózások, néhányan még fel is sikítanak. Csak ekkor nézem meg őket jobban, és feltűnik, hogy milyen kevés a férfi… Nagy áldozatot fizettek azért, amiért elvezettem Nejiéket hozzájuk… - Nem az az ereje, hogy másokat irányít, hanem hogy előhozza az emberek legtitkosabb vágyait és felerősíti az érzelmeket – magyarázza. – De most már nem számít, mert ha nem is semmisült meg, örökre elveszett – fejezi be.

A törzsfő méltóságteljes arccal hallgatja végig, a kő erejéről szóló résznél ő is meglepetten hümmög, de egyébként szemlátomást örül a hírnek, akárcsak a többiek. Egyedül igazából azt hiszem, Sakura csalódott egy kicsit, mert ő bizony egy múzeumba akarta dugni, de nyilván belátja, hogy így jobb. Ha pedig nem… akkor majd kárpótolom…

- Értem – mondja végül az indián, aztán kitárja a karját. – Ne búslakodjunk tovább, a sötét idők elmúltak. Gyertek, mulassatok ma este velünk a barátotok felépülésére és a békére! – invitál minket, amit mi örömmel elfogadunk. Megjelenik Loo Ten Nan mellett egy srác, aki ismerősnek tűnik, aztán rájövök, hogy ő az, akit Sakura részegen letámadott, és akit emiatt egy kicsit helyreraktam… Úgy tűnik, ő is felismert, mert közel sem tekint olyan szívélyesen rám, mint a többiek. De mindenesetre elvezet minket, és kap mindenki tiszta - az én esetemben pedig száraz – ruhát, majd miután mindenki megszívja a békepipát, csatlakozunk az ünneplő népséghez, akik már nagyban táncolnak a tűz körül. Az asszonyok egy rakás ételt hoznak, (főleg marcipánt, nem tudom, miért ez a mániájuk…), na meg csicsát, amivel most Sakura is csínján bánik.

Bár nem vagyok az az ünneplős-bulizós fajta, a jókedv rám is átragad, és néhányszor körbekergetem Narutót a tűz körül, (pláne, mikor már olyan jól érzi magát, hogy meztelenül akar táncolni…). Sakurával is táncolok egy kicsit (már amikor sikerül leráznom Rodot), de mégis az a legjobb, mikor csak ülünk egymás mellett, bámuljuk a tüzet és a többieket, ő pedig a vállamra hajtja a fejét és csendesen hozzám bújik. A másik oldalamon Itachi ül, akinek a jelenléte szintén megnyugtat. Bár gyengesége még aggaszt, tudom, hogy kemény fából faragták és nem kell miatta aggódni.

Sokáig csak ülünk, és minden jó ellenére kicsit üresnek érzem magam. Egyszerűen még képtelen vagyok felfogni, hogy vége. Hogy itt van Itachi. Hogy Sakura nem hagy el, hogy az enyém lehet. Hogy mindannyian együtt hazamehetünk. Egyedül Orochimaru zavar, amiért sikerült elszöknie, (amint azt időközben megtudtam), gyűlöletem iránta cseppet sem csökkent. De nem fogom keresni, hogy bosszút álljak rajta… most már van, ami fontosabb ennél. Persze ha egyszer még az életben elém kerül…

Inkább hagyom ezeket a gondolatokat, és csak a jelenre koncentrálok. És ez a nyugalom, hogy mindenki, aki fontos nekem, itt van mellettem biztonságban, szinte észre sem veszem, álomba ringat…

Sakura

Mióta Sasuke rendbe jött, úgy érzem, kicsattanok a boldogságtól. Szinte el sem bírok viselni ennyi örömöt, túl sok ez egy embernek. Egész éjjel ugrándozok, nevetek, ünneplek. Vagy csak üldögélek szerelmem mellett, és élvezem, hogy él és mellettem van.

Befejeződött. Vége van. A gondolatra kicsordulnak a könnyeim, annyira hihetetlen. Nincs több üldöztetés, félelem, aggodalom, harc. Sasuke szemében még látom a gyűlöletet, ami azt hiszem, sosem fog igazán kiveszni belőle… de már sokkal gyengébben. Helyette szeretet van benne, látom, hogy végre le tudja venni a maszkját, és most olyan felszabadultnak tűnik. Jaj, Istenem, olyan boldog vagyok! Komolyan, tényleg olyan, mint egy nyálas hollywoodi film… de cseppet se bánom. Végre egymás mellett lehetünk, őszintén, hazugságoktól mentesen. Komolyan, a megelégedettségtől mindjárt szétdurranok. Vicces befejezés lenne: „és akkor, mikor már minden rózsaszín volt, egyszer csak a hősnő felrobbant, mert nem bírta tovább”. Azért azt hiszem, nem bánom, ha még továbbra is így marad minden… Jaj, bár mindenki olyan boldog lehetne, mint én!

Végül nem sokkal azután, hogy Sasuke kidől, mi is szép lassan nyugovóra térünk. Halványan még dereng bennem, hogy valószínűleg, ez az utolsó földön töltött éjszakánk, de aztán Sasukéhez bújok, és lassan elalszok…

Reggel aztán búcsút intünk a hauriknak, akiktől ajándékba kapok egy teljes harci felszerelést, egy pipát és még egy sámánbotot is, így aztán extrásan szuper-vidám vagyok.

- Mi visszatérünk a városunkba, most már nem háborgathat minket senki. Bár bízunk bennetek, mégis arra kérünk, ne gyertek többé hozzánk… népünk már feledésbe merült, hadd élhessünk hát a világtól elzártan, békességben – kér meg minket Loo Ten Nan, amitől kissé csalódott leszek, de tökéletesen megértem őket. Bár mi segítettük őket, mi is hoztuk rájuk a bajt.

- Soha senki nem tudja meg, hol éltek – ígérjük, aztán észre sem veszem, már a kocsiban ülünk, és megyünk el.

Visszanézve furcsa érzés jár át. Régészként még sose volt ilyen élményben részem, egy ősi civilizáció elevenedett meg előttem, mintha csak a múltból léptek volna elő a kultúrájukkal, szokásaikkal, legendáikkal együtt. De azt hiszem, hogy egyszerű emberként is sok mindent tanulhattam tőlük. Hiányozni fognak.

Pár óra telik el, és újra Rodéknál vagyunk. Úgy döntünk, itt maradunk ma estére, hogy kipihenhessük magunkat (ennek barátunk felesége nem örül éppenséggel…), aztán Rod valamelyik embere repülővel elvisz Limába, onnan pedig felszállunk a tokiói járatra.

Közben sikerül Itachival is beszélgetnem, aki elmesél Sasukéról egy rakás gyerekkori emléket, például, hogy három éves korában lett csak szobatiszta, vagy, hogy mikor a falujukból először utaztak Tokióba, és meglátott egy villamost, megjegyezte, hogy: „Jé, milyen fujcsa szekély!” Persze a két testvér halálra szekálja egymást, amihez természetesen Naruto is be-becsatlakozik. Nem is beszélve arról, mikor részletezik Sasuke lázas félrebeszélését, így az út vidám hangulatban telik.

Mikor odaérünk, már dél van, Rodéknál terített asztal vár. Az úton tapasztalt jókedvvel látunk hozzá az ebédhez, (Naruto szerencséjére van ramen is), amikor megcsörren egy telefon. Rod mintha elsápadna, aminek hatására mi is elnémulunk.

- Ezen a számon csak… Orochimaru-samáék hívtak… - nyögi nehezen, majd erőt vesz magán, felpattan, és a telefonhoz siet. Mégis mi lehet?! Talán az a kígyó meg akarja bízni valamivel. Hirtelen átjár a félelem, mintha csak most érteném meg igazából, hogy ez az ember még mindig veszélyt jelenthet ránk nézve.

Egyszer csak halljuk Rod meglepett kiáltását, majd nem sokkal ezután visszatér hozzánk, és bár mosolyog, a tekintete zavart.

- Úgy tűnik… amint Orochimaru-sama elhagyta azt a föld alatti rejtekhelyet, szinte rögtön magángépet hívatott, hogy visszautazzon Japánba… - kezdi el, a hangja olyan, nem is tudom… üresnek tűnik. Akármit is mondtak neki, úgy látszik, egyelőre még nem tudta felfogni.

- És? – szól közbe türelmetlenül Naruto, mire házigazdánk vesz egy mély levegőt, mielőtt folytatja.

- A gép meghibásodott… és a Csendes-óceán felett lezuhant… a testet nem találták meg, de… feltűnően nagy volt arrafelé a cápasűrűség… - fejezi be végül, ránk pedig döbbent csend telepszik. Eltelik néhány másodperc, én pedig megremegek. Mindez olyan… sorsszerűen hangzik. És bár végig ezt akartuk, mégis félelmetes. Azt hiszem, mindannyian ezt érezhetjük, mert egyikünk sem tör ki éppenséggel ujjongásban, a légkör is komor. Sasukéra nézek, akinek a szemében sötét elégtételt látok, de aztán kis idő múlva ez eltűnik, és megkönnyebbült kifejezés jelenik meg az arcán, ahogy megszorítja a kezem.

- Többé nem árthat senkinek – dünnyögi, szavai végre szétoszlatják ezt a hangulatot. Ezek után nem beszélünk többet Orochimaruról. Vége. Megkapta, amit érdemelt.

Ebéd után Itachi lefekszik (még mindig elég gyenge sajnos), mi pedig elmegyünk sétálni egy kicsit. Sokat beszélgetünk Sasukéval. Elmondja, hogy mennyire megkönnyebbült, hogy mindennek vége, hogy Orochimaru halott és hogy végre hazamehetünk. És most teljesen józanul, halálfélelem és lázálom nélkül mondja ki, hogy „Szeretlek”.

Elmegyünk a sziklaszirt szélére, ahonnan az a csodaszép kilátás nyílik az esőerdőre és az Amazonasra. A nap lemenőben van, a levegő meg van telve rózsaillattal… gyönyörű ez a hely. Sokáig némán állunk összeölelkezve, és élvezzük a kilátást. Aztán elfordítom a fejem, és észreveszem, hogy kedvesem nem a tájat nézi, hanem engem. A pillantása olyan átható, hogy elpirulok, de állom a tekintetét. Ebben a narancsos fényben helyesebbnek látom, mint valaha, érzem, ahogy a testem működésbe lép, és ugyanazt a vágyat árasztja el bennem, mint amikor a La muerte de la Rosa befolyása alatt voltam…

- Azt hiszem, ideje visszamennünk… - suttogom elhaló hangon, mire bólint, és egymást átkarolva hazasétálunk. De ahelyett, hogy a vágyam csökkenne, szinte már az elviselhetetlenségig fokozódik, mikor újra visszaérünk. Vacsora után sietve elbúcsúzom Sasukétól, és elsietek a szobámba (mert persze Rod mindenkinek külön szobát adott, direkt a mi kedvünkért).

Leülök az ágyam szélére. Muszáj gondolkodnom, ami kicsit nehéz, mert még mindig hihetetlenül kívánom őt… De mi is akadályoz meg abban, hogy megtegyem? Amint ezt kimondom magamban, megdöbbenek: egyáltalán nem érzem úgy, hogy lenne bármi is. Vágyok rá… és tudom, hogy Sasuke is… Boldoggá akarom tenni Őt. Szeretném, ha teljesen hozzá tartozhatnék. Már nem félek ettől. Úgy értem… persze félek. Vajon nagyon fog fájni? Vajon elégedett lesz velem? Meg tudom neki adni azt, amit szeretnék? És ha teherbe esek?! … bár jelenleg nagyon kicsi rá az esély… S tegnap óta biztosan tudom, hogy a lovagom is közös jövőt akarvelem. Na nem mintha tervezném egyelőre… de nem halnék bele, az biztos…

Egyszer csak felkapom a fejem, ahogy rádöbbenek, hogy semmire nem vágyom jobban a világon, mint hogy most szeretkezhessek a férfivel, akit szeretek. És valahogy… a kétségeim eltűntek. Még van bennem némi szorongás, de… ez eltörpül amellett a kívánság mellett, hogy Sasukénak örömet szerezzek.

Felállok és bemegyek a fürdőszobába, ahol készülődök egy kicsit. Aztán gyorsan magamra kapok egy köntöst, és kiosonok a szobából, szerencsére nincs senki a folyosón. Halkan bekopogok szerelmem ajtaján.

- Szabad – hallom bentről, én pedig gyorsan besurranok. Ő az ágy szélén ül, csakúgy, mint én nemrég, de amint meglát, felderül az arca. – Szia – mosolyodik el, de a szememben láthat valamit, mert megkérdezi: – Minden rendben? Olyan feszültnek tűntél délután.

- Feszült is vagyok… - lehelem, majd kibontom a köntösömet, ami halkan a lábam mellé hull, így mindössze fehérneműben állok kedvesem előtt. – Feszült a vágytól…

Sasuke

Ahogy a köntöse lágyan lecsúszik róla, és én meglátom őt vörös csipkés francia bugyiban és melltartóban, egy pillanatra elakad a lélegzetem. Már a puszta látvány elég ahhoz, hogy merevedésem legyen…

- Sakura… - nyögöm, majd lassan felemelkedek. Hirtelen fülledtnek érzem a szobát. Tekintetemmel végigmérem Őt: kecses vállát, apró, de formás melleit, vékony derekát, keskeny, kerek csípőjét, karcsú lábait, az egész csinos alakját… iszonyat szexi… Aztán újra az arcára nézek: a szeme csillog, és aztán kajánul elmosolyodik.

- Úgy látom, tetszik – néz egyenesen az ágyékomra, ahol a nadrágom látványosan dudorodik, én pedig, fogalmam sincs miért, de elpirulok. Közelebb megyek hozzá, majd megállok előtte.

- Sakura, te most… - kezdem el, de közben érzem, hogy egyre jobban átveszi agyam felett az uralmat a vágyam, és már gondolkodni sem tudok, csak ezt a gyönyörű nőt látom magam előtt, akit szeretek.

- A helyzet az, hogy szeretném mindazt végigcsinálni, amit lázálmodban elmondtál… - lép oda közvetlenül elém, a melleit a mellkasomhoz nyomva, karjaival átfon.

- Biztos vagy benne? – lehelem még a maradék akaraterőmmel, miközben a kezeimet végighúzom a karján, a hátán, míg végül a fenekén állapodnak meg.

- Ennél biztosabb nem is lehetnék… - suttogja az ajkaimba, majd lágyan, remegősen megcsókol. Ám ez a remegés hamarosan bizsergéssé válik, ahogy egyre jobban elmerülünk a csókban. Kezemmel végigsimítom a testét, majd felkapom, és gyengéden az ágyra teszem. Testünk teljesen összesimul, érzem a szívverését, ahogy levegőért kapkod, kutató kezei csak még jobban fokozzák izgalmamat. Végigcsókolom a nyakát, egyre lejjebb, míg elérek azokhoz a csodás, formás, puha mellekhez. Ahogy kiszabadítom a melltartójából, elpirul, de nem sokára már a kéjtől sóhajtozik, ahogy elkezdem kényeztetni a kezemmel, számmal egyaránt. Majd végigcsókolom a hasát, s ajkaimat végighúzom a combján, míg elérek újra addig a francia bugyiig. Érzem a belőle áradó forróságot, ami csak még jobban feltüzel. Lehúzom róla az utolsó ruhadarabot is, így végül teljesen ruhátlanul fekszik alattam. Még mielőtt folytatnám a tevékenységem, alaposan végignézem a testet, amit már nem egyszer láttam, de amit most nézhetek szabadon először, és szinte lélegezni is elfelejtek.

- Gyönyörű vagy – súgom piros arcára nézve, szeme csillog a boldogságtól és élvezettől. Aztán pimasz mosoly jelenik meg az arcán.

- Te meg lassú – mondja, majd fordít a helyzeten, így most én kerülök alulra. Végigcsinálja ugyanazt, mint én, s már attól elakad a lélegzetem, hogy ajkait a nyakamon érzem. Rólam is gyorsan lekerül a nadrág, így férfiasságom szabadon ágaskodhat. De Sakura nem hagyja sokáig egyedül…

Soha nem tapasztalt izgalom uralkodik el rajtam, ahogy Sakura fel-le mozgó fejére pillantok, és egy nyögés hagyja el ajkaimat. Ő elmosolyodik, majd folytatja tovább, de mivel nem akarok idő előtt elmenni, fordítok a helyzeten és ott folytatom, ahol abbahagytam. Látva izgalmát, feszülő testét, hallva zihálását, kéjes sikongatását… most már muszáj…

Végre behatolok az apró, nedves nyíláson keresztül, hogy soha nem tapasztalt melegséget érezzek. Sakura arca viszont egy pillanatra eltorzul a fájdalomtól, én pedig ledermedek.

- Nagyon fáj?

- Annyira nem… várj egy kicsit – kér, én pedig az akaraterőm morzsáit összeszedve türtőztetem magam, amíg a homlokáról az utolsó ránc is eltűnik. Aztán meglököm a csípőmet és lassan mozogni kezdek benne. A testünk egy ütemre jár, és én érzem, hogy már nincs sok hátra…

- Sakura… - nyögöm végül a nevét, mikor a csúcsra érek, és néhány másodperc múlva követ ő is.

Egy darabig szótlanul fekszünk egymás mellett, egymást átkarolva, csak csillapodó légzésünk csap zajt. Rá nézek, azokba a smaragd szemekbe, amik még kicsit fátyolosak, de ragyognak a boldogságtól. Sokáig vagyunk így, bensőségesebben, mint valaha, és tudom, hogy mindketten pontosan ugyanazt érezzük. Most már teljes mértékben egymáshoz tartozunk. Boldog vagyok.

Ugyanakkor valamit furcsállok…

- Miért gondoltad meg magad? Én vártam volna rád – mondom aztán végül a csendben.

- Tudod, azt hiszem, azért nem feküdtem le soha senkivel, mert féltem, hogy a másik nem szeret eléggé. Majdnem elvesztettelek… Szeretlek. Egyszerűen csak… felkészültem. És örülök, hogy megtettem – lehel egy csókot az ajakaimra.

- Hát még én – vigyorgok rá, és cinkosan elmosolyodik ő is.

- Ahhoz képest, hogy ez volt a te első alkalmad is, nagyon jó voltál – jegyzi meg játékosan, mire viszonzásképp gőgös fejet vágok.

- Az Uchihák mindenben tehetségesek – mondom nagy komolyan, amitől elneveti magát, majd csatlakozok én is. De aztán eszembe jut valami… - Nem védekeztünk! – fagy az arcomra a mosoly, és óvatosan a mellettem fekvőre pillantok, vajon ő mit szól ehhez.

- Bár nincs rá sok esély… én annyira nem bánnám… - mondja a végét már suttogva, olyan vörösen, mint a rák, ami azért egy kicsit vicces mindaz után, ami most történt köztünk.

- Akkor jó… - sóhajtok fel én is, de Sakura meglepett arca igazából semmi ahhoz a döbbenethez képest, amit én érzek, mikor kimondom ezt a mondatot. Valahogy most lett igazából élet-szaga ennek az egésznek, mikor belegondolok mindebbe, és talán most döbbenek rá véglegesen, hogy össze akarom kötni Vele az életemet.

- Szóval nem zavarna? – kérdezi cinkosan, ugyanakkor hallom a hangján a megkönnyebbültséget.

- Persze, hogy nem. Karate kölyköt nevelek majd belőle – vigyorgok, mire ő is kuncog.

- És ha lány lesz?

- Hmm… akkor is. De amúgy fiú lesz – mondom magabiztosan, ő pedig elneveti magát.

- Szép gyerek lenne… és okos is – néz rám csillogó szemekkel, de ekkor eszembe jut valami és elkezdek nevetni.

- Mi olyan vicces? – néz rám értetlenül.

- Csak az, hogy a kölyök mindig át fog verni téged – vigyorgok rá, mire duzzogó arcot vág, amitől hihetetlenül édes, így mielőtt válaszolhatna, gyorsan megcsókolom.

- Szeretlek – suttogja aztán végül.

- Én is szeretlek – mondom, aztán nem szólunk többet.

Sokáig csendben maradunk, a lehető legbensőségesebb, legboldogabb csendben, míg végül elszenderedünk.

Naruto

Reggel arra ébredek, hogy valaki veszettül ütögeti az ajtót. Ásítok, nyújtózok egy hatalmasat, majd felállok. Oldalra nézek, a zajra Hinata-chan is felébredt, a reggeli fényben gyönyörű, meztelen bőrén megcsillan a fény.

- Á! Annyira szép vagy! – vigyorgok rá, amitől elpirul, pedig ki gondolná, hogy az estiek után ennyitől zavarba jöhet, hihi…

De akkor újból dörömbölnek.

- Mi van már, dattebayo?! – kiabálok ki, majd az ajtóhoz botorkálok és kinyitom. A folyosón Rod áll, kétségbeesetten, villámló szemekkel.

- Naruto-san! Carramba, azonnal szükségem van a segítségedre! – kiáltja, amint meglát. – Van okom feltételezni, hogy az az Uchiha elrabolta az éjjel Sakura-sant, és… olyan dolgokra kényszerítette! – vékonyodik el a hangja végül, én pedig kajánul elvigyorodok.

- Mit is értesz pontosan „olyan dolgok” alatt? – kérdezem, mire a perui nyel egyet.

- Én… nyögéseket és sikolyokat hallottam… és nagyon recsegett… az ágy… – néz rám holtra váltan, már nem bírom sokáig nevetés nélkül.

- Valóban? – húzódik még szélesebbre a vigyorom. – És akkor hogyhogy nem mentél kiszabadítani? – kuncogok, mikor elképzelem, milyen lett volna… Bár Rod-senpai valószínűleg már nem élne, hogy elmesélhesse…

- Nem kiáltott segítségért… biztos, mert annyira félt… én pedig nem törhetek rá csak úgy, még szégyenbe hoznám! – kiált elvörösödve, majd letérdel elém. – Ezért, mint közeli barátjukat, téged kérlek meg, hogy menj be oda, és hozd ki Sakura-sant! – könyörög, én pedig nem bírom tovább, a hasam fogom a röhögéstől. Így viszont nagyon elkezd hullámozni a testem, és bizonyos testrészem túl közel ér a térdelő házigazdánk arcához… - Ááá, de előbb öltözz fel! – pattan fel villámgyorsan, majd elviharzik, amitől csak még inkább nevethetnékem támad.

- Jaj, Istenem! Bepisilek! – csapkodom a földet, már hang sem jön ki a torkomon és fáj a hasam, de egyszerűen nem bírom abbahagyni. Imádom ezt a pasit!  

- Naruto-kun, amúgy is fel kell őket lassan ébreszteni – lép mögém Hinata-chan a takarót maga köré tekerve.

- Persze, persze, csak egy perc – nevetem még ki magam, aztán gyorsan elkészülök, és kilépek a folyosóra.

Már nagyon kíváncsi vagyok arra a kettőre. Ha igaz, amit Rod-senpai mondott, akkor végre megtörtént.

Nem kopogok, hanem óvatosan kinyitom az ajtót. A szobát napfény árasztja el, de ők még békésen alszanak, egymást átölelve, apró mosollyal az ajkukon. Persze az én segítségemmel jutottak el idáig, de… mégis hihetetlennek tűnik. Melegség jár át, hogy így láthatom a két legjobb barátomat.

- Hát mégis engedtél a boldogságnak, Sasuke – suttogom halkan, csak úgy magamnak, de meglepetésemre kapok egy választ.

- Már nem sokáig leszek boldog, ha itt téblábolsz, Dobe – mondja halkan, anélkül, hogy a szemét kinyitná, én pedig elvigyorodok.

- Hogy mondhatsz ilyet a legjobb barátodnak? – tettetem a duzzogást, mire a fél szemét kinyitja.

- Tűnés – vigyorog, amit viszonzok is.

- Lassan keljetek fel, különben nem marad ramen – mondom még neki, aztán csendben elhagyom a szobát.

A reggelinél jól behabzsolok egy rakás rament (annyira hiányzott!), házigazdánk semmit nem tud kihúzni belőlem, de próbálok a lehető leggyászosabb képpel nézni rá, ami láthatólag működik is, úgy néz ki, mint egy hulla. Úgy a reggeli felénél aztán ők ketten is betoppannak kézen fogva.

- Sakura-san, hát még élsz! – ugrik oda hozzá rögtön a perui.

- Persze… mi bajom lenne? – húzza össze értetlenül a szemöldökét a főnök, mire belőlem megint kitör a röhögés.

- A Senpai csak hallotta este a lepedőcsatátokat, és azt hitte, hogy Sasuke kínoz téged – könnyezek a nevetéstől. Zavart, meglepett, valamint Sakura-chan paradicsomhoz hasonló fejét látva Itachi rögtön hozzáteszi.

- Ó, semmi szükség a pirulásra, mindenki tudja már, hála Rodnak – vigyorog, már könnyek csorognak a szememből és némán csapkodom a hasam, annyira marhára vicces ez!

- Jaj, Istenem, most már tényleg bepisilek! – visítom, majd villámgyorsan húzok a klotyóra.

Ilyen hangulatban telik a készülődésünk, mindannyian boldogak vagyunk, egyedül Itachi nem egészen érti, hogy házigazdánk miért ilyen hűvös vele. Én hihetetlenül boldog vagyok, hogy rátaláltam Hinata-chanra, és attól csak még inkább örülök, hogy végre ez a két szerencsétlen is összejött. Még hogy nem szép az élet?

Aztán ebéd után végre elindulunk, Rod-senpai elkísér minket Limába, vagy hova, ahol végre felszállhatunk a Japánba tartó járatra. Ú, ember, nem mondom, hogy nem élveztem a kalandot, de azért a ramen otthon a legjobb.

Úgy érzem, csupán néhány perc telik el, mire odaérünk. Limában a járatunk késő este indul, a szokásos ellenőrzések után pedig elbúcsúzunk kedvenc peruinktól. Én boldogan ölelkezek össze házigazdánkkal, igazán megkedveltem ezt a fickót, olyan muris, az viszont kevésbé tetszik, hogy Hinata-chant össze-vissza nyalja… Nyugalom… most látod utoljára…

Itachival kezet fog, Sasukénak meg egyenesen csak bólint. Sakura-chant meglátva, könnyei előtörnek.

- Ó, señorita, sosem fogom megbocsátani magamnak, ami miattam történt veled – kezdi el, pedig már vagy milliószor elmondta ezt, uncsi.

- Mondtam már Rod: én már megbocsátottam. Ne ostorozd magad emiatt- feleli a főnök szintén nem tudom, hanyadjára.

- Köszönöm, Sakura-san, köszönöm! – nyom két cuppanós puszit az arcára, amitől Teme morcosan összevonja a szemöldökét, de nem szól semmit. - Hatalmas megtiszteltetés számomra, hogy vendégül láthattalak! Talán nemsokára ellátogatok Japánba, ahol esetleg megismerhetem Tsunade-samát is!

- Majd bemutatlak neki – ígéri Sakura-chan, de most már mennünk kell.

- Minden jót nektek! – kiált utánunk integetve Rod-senpai. Még vissza-visszanézünk volt házigazdánkra, és felelevenítjük azt a sok-sok rament, és mindent, ami történt velünk a házában, és ez alatt az egész út alatt. Aztán végleg eltűnik a szemünk elől…

Sakura

Szempillantás csupán, és már a gépen ülünk, ami gyorsan fel is emelkedik a földről, mi pedig lassan magunk mögött hagyjuk az esőerdőt, a vadul áradó Amazonast, a haurikat, a legendákat, Rodot… Dél-Amerikát. És így visszatekintve már olyan szürreálisan hat az egész… mintha csak egy álom lett volna minden, amit átéltünk. Pedig a combomon még mindig ott egy forradás, akárcsak Hinatáén, és Narutónak is hiányzik egy ujjperce. Amúgy is elég a mellettem ülő Sasukéra pillantanom, hogy tudjam: mindez valóság volt. Egy mitikus kőért mentem, helyette valami sokkal fontosabbal és nagyszerűbbel térek haza. Már most érzem, hogy az agyam a nosztalgia derűs fényével árasztja el az emlékeimet. Végül igazából még a világ sem volt veszélyben, ami – valljuk be – elég abszurd lett volna. Azt hiszem, kicsit mindannyian őrültek voltunk a kalandunk alatt… Ki tudja… lehet, hogy a kő okozta már az elejétől mindannyiunk felfokozott idegállapotát… és talán részben még az álmainkat is annak köszönhetjük…

Mindenesetre annyi bizonyos, hogy ez volt életem legfurcsább esete… és a legjobb is. És bárhonnan is nézem, azt kell, hogy mondjam…

… a La muerte de la Rosa története véget ért…

Tokióban persze senki nem vár minket a reptéren, hiszen senki sem tudja, hogy most érkezünk haza. A nap már rég magasan van, dél körül lehet.

Első utunk Sasukéékhez vezet, Itachit kimerítette a hosszú repülőút. Sasuke ott marad vele, hogy vigyázzon rá (azt hiszem, az életben többé nem akarja egyedül hagyni a bátyját), és a recepciós lány is megígéri, hogy gyakran benéz majd hozzá. Azt hiszem, van valami köztük…

Narutóval mi is először a lakásainkra megyünk (Hinata is vele tart). Mikor felérek, felhívom édesanyámat.

- Na végre, azt hittem, már sose jössz haza! Komolyan aggódtam miattad! Ha szóltál volna, kimegyünk eléd a reptérre! – hallgatom kiabálását, és örülök a megkönnyebbültségnek a hangjában.

- Bocsi anya, de hirtelen jött a hazautazás.

- Legalább megtaláltad, amit kerestél? – kérdezi, én pedig elgondolkozok.

- Nem… és igen – mondom, miközben elmosolyodok. – Majd szeretnék nektek bemutatni valakit.

- Úristen, csak nem összeálltál valami spanyol fiúval?! Tudom, hogy helyesek, de csapodárok! Ilyennel nem jöhetsz haza! – rikácsol, én pedig elkezdek nevetni.

- Nyugi, anya, nem spanyol… japán – mondom, amitől megnyugszik, majd még beszélgetünk egy ideig, de többet nem tud kihúzni belőlem Sasukéról. Ezek után beszélek Inóval, de egyelőre még nem említem neki, hogy összejöttem a „szuper szexi edzővel”. Így is örül nekem, hiszen lehord mindenfélének, ahogy mindig is szokott egy-egy hosszabb utazásom során. Aztán leteszem a telefont, és körbenézek. Minden ugyanúgy van, ahogy hagytam: szép rendben, megágyazva, kitakarítva. Épp csak a levegő nehezebb és egy kicsit minden porosabb. Mintha semmi sem történt volna, mintha itt megállt volna az idő, s mi egész végig egy másik világban lettünk volna… Megint megrohan az érzés, hogy minden csak álom volt. Sokáig ülök így egy helyben az ágyamon, kint már elkezdett lenyugodni a nap.

Aztán az órámra pillantok: már majdnem fél hat van! Villámgyorsan lezuhanyozok, átöltözök egy szép nyári ruhába (és a piros csipkés francia bugyimat veszem fel…), majd szó szerint rohanok is a villamoshoz. Mire odaérek, a jármű már a megállóban áll, ezért turbóra kapcsolok. A tömegben egyelőre nem látom se Sasukét, se a többieket, de asszem, az is elég egyelőre, ha elérem a járatot. Valahogy olyan de ja vu érzésem van…

Már majdnem ott vagyok a bejáratnál (Sasukéékat még mindig nem látom), amikor a semmiből ott terem egy kő, én pedig majdnem hasra vágódok. De csak majdnem…

Ugyanis esés közben erős kezek kapnak el és fordítanak maguk felé, és mikor felnézek, egy ében szempár bámul vissza rám.

- Valahogy ismerősnek tűnik a helyzet – súgja a fülembe.

- Nem is tudom, miért – kulcsolom át a nyakát, majd hosszan megcsókolom.

- Nicsak, nicsak, hát ezek egyfolytában nyelvcsatáznak! – kurjant egy ismerős hang mellettünk, én pedig ösztönösen lekeverek egyet Narutónak, amit Hinata nem néz túl jó szemmel, de nincs ideje tiltakozni.

- Kérem, vigyázzanak, az ajtók záródnak – hangzik a női hang, amitől egy villámcsapásra abbahagyjuk tevékenységünket és felugrunk a villamosra. Hát, a reflexeimnek határozottan jót tett az őserdő.

A járművön aztán Sasuke talál nekem meg Hinatának egy-egy helyet, amit én készséggel el is fogadok, ugyanis az már kicsit túl sok lenne a de ja vuból, ha sikerülne megint ledöntenem a lábáról…

- Ó, de kár, pedig reménykedtem, hogy most élőben végignézhetem, milyen is volt az első találkozásotok! – jegyzi meg csalódottan Naruto, de inkább úgy teszünk, mint aki nem is hallja őt.

Tíz perc alatt megérkezünk a célunkhoz, majd lassan elsétálunk a Nemzeti Múzeumhoz. Még a gépen megbeszéltük, hogy jobb minél előbb értesíteni Tsunade-samát nem csak a kő elpusztulásáról, de két volt barátja sorsáról is.

Bár nagyrészt ez jár a fejemben, mégis gyakran pillantgatok társamra, mikor épp nem a szembe jövő lányok irigykedő pillantását élvezem. Kézen fogva sétálunk az utcán estefelé, mint bármelyik normális pár… Kicsit furcsa érzés az esőerdő után egy ilyen zsúfolt nagyvárosban lenni megint, normálisan, átlagos és bogármentes körülmények között… de jó.

Mikor megérkezünk, látom, hogy ez a hely semmit nem változott a múltkori látogatásom óta: a hatalmas csarnok világos falai feloldják az óriási csontvázak keltette nyugtalanságot. Megint megbámulom a gigantikus mamutot, a történelemben elsőként megtalált teljes, ép mamutcsontvázat.

Az előző alkalommal ellentétben, most nem vár itt Shizune-san, így hát magam indulok megkeresni Tsunade-sama irodáját. (És csak kétszer tévedek el közben!).

Bekopogtatok, mire egy fáradt hang szól ki: „Szabad”.

- Sakura! - pattan fel asztala mögül maga Tsunade-sama, és meglepetésemre, az egyik székből pedig Kakashi-sensei áll fel. Mindketten nyúzottnak és fáradtnak tűnnek, de egyébként minden rendben velük.

- Hát megjöttetek! Miért nem szóltatok? – kiált most főnököm is, ami annyira szokatlan tőle, hogy totál meghatódok.

- Sajnálom, olyan hirtelen jött… - magyarázom a könnyeimmel küszködve, úgy örülök, hogy újra láthatom őket.

Sasuke

Sakura totál meghatódottan áll erre a két emberre bámulva, a szőke hajúban felismerem azt a nőt, akit részegen segítettem cipelni annak a Shizunénak, a férfiről meg kitalálom, hogy ez lehet az a Kakashi. Végül is nem hordanak túl sokan maszkot…

Ekkor benyit egy harmadik személy, akiben Shizunére ismerek, és aki amint meglátja Sakurát, rögtön sírva a nyakába borul. De Tsunade nem hagyja őket sokáig, hanem odaugrik és szétválasztja őket.

- Megvan a kő? Itt van?! – kérdezi az izgatottságtól remegő hangon, mire Pinky végre magához tér, és megrázza a fejét.

- Nincs… a kő kb. száz százalék, hogy megsemmisült – mondja végül, mire valódi csalódottság terül el a nő arcán.

- Igen? – kérdez vissza szórakozottan, majd erőt vesz magán. – Mesélj el mindent! – kéri, (vagy inkább követeli…). Sakura pedig belekezd ebbe a hosszú, hihetetlen történetbe. Így végighallgatva olyan abszurdnak hangzik, hogy még úgy is alig hiszem el, hogy én magam éltem át…

A mese közben engem is, Hinatát is bemutat, úgy látszik, Shizune-san emlékszik rám. Mire az egész sztori végére ér, már rég sötét van odakint, fél tíz felé jár az idő.

Csend telepszik ránk, amit aztán végül Tsunade beletörődő hangja old fel.

- Értem… Valahogy sejtettem, hogy ez lesz velük… Jiraiya… az elmondásotok alapján, semmit sem változott… És Orochimarut is utolérte a sors – szomorúan lehajtja a fejét, majd keserűen elmosolyodik. – Már csak én maradtam hármunk közül, öregnek érzem magam…

- És a kőnek is annyi – sóhajt fel Kakashi. – Ennyi veszély a semmiért…

- Nem épp semmiért – jegyzi meg halkan Sakura rám tekintve, és ebben a pillantásban minden benne van.

- Jaja, végül is hoztunk hauri cuccokat, igaz, főnök? – vigyorog Naruto, tökéletesen elrontva a pillanatot, de Tsunadéék nevetésben törnek ki, amihez aztán mi is csatlakozunk.

Nem sokkal ez után elbúcsúzunk tőlük. Csendben ülünk a villamoson, még Naruto sem beszél. Azt hiszem, kicsit mindannyian szomorúak vagyunk, amiért ez véget ért. Furcsa újra a normális életbe visszacsöppenni… kicsit olyan érzés ez, mint amikor az ember egy nagyon jó filmet néz, vagy egy nagyszerű könyvet olvas, a végére ér, és hirtelen azt sem tudja, mihez kezdjen ez után. Csak sokszorosan felerősítve. Kissé kellemetlen és ijesztő felébredni… minden ugyanúgy lesz köztünk a normális életben is?

Miután leszállunk a villamosról, Narutóék gyorsan elbúcsúznak, alakjuk beleveszik a tömegbe. Én ma visszamegyek Itachihoz, Sakura pedig egyelőre a lakásában marad.

Elkísérem hazáig, aztán csendben megállunk. Sokáig nézünk csak egymás szemébe, és ahogy a ragyogó smaragdokba bámulok, egyszer csak megértem. A világ nem állt meg. Hogy úgy mondjam, „van élet a sztorik vége után is”. Az Élet nevű kalandfolytatódik. És most még izgalmasabb lesz, mert már nem egyedül játszok. Igen… bármilyen ijesztő is, hogy a keretek megváltoztak, mi ugyanazok vagyunk és együtt maradunk. Ahogy ezt felfogom, elmosolyodok, és megsimítom az arcát.

- Holnap felhívlak – mondom, mire ő mosolyogva bólint.

- Már várom.

- Én is… Jó éjt – lehelem az ajkaiba, majd nyomok a szájára még egy búcsúcsókot, aztán megfordulok, és elindulok visszafelé. Sokszor vissza-visszapillantok, és ő addig ott áll, míg be nem fordulok az utcasarkon. Miközben magamban azon morfondírozok, hogy hova vigyem randira a nőt, akit szeretek, egy biztos gondolat mosolyt csal az arcomra:

Holnap találkozunk, Sakura…