Álltam a fal mellett, a hidegben, és figyeltem a hintában ülő kislányt. Elmélázva bámulta a lábait. Nem figyelt a többi gyerekre, akik körülötte játszottak. A második árvaházban jártam, de nem kellett tovább kutatnom. A hintában ülő kislány, ugyanis Moegi volt.
Körbe néztem. Rengeteg gyerek volt itt. Kisebbek, velem egy idősek, és még nálam nagyobbak is. Furcsa érzés volt látni, hogy talán én is ide kerültem volna. Otthontalan gyerekekből, úgy tűnt túl sok van ebben a városban.
Még jobban a falhoz lapultam. Nem akartam, hogy meglásson. Hirtelen nem tudtam mit is kéne tennem. Elvinni úgy sem vihetem el. Ahhoz egy felnőtt is kevés lenne, hogy most azonnal kiszakítsa innen. Talán tényleg nagy hibát követett el Sasuke mikor elintézte, hogy a két gyerek ide kerüljön, de be kellett vallanom, hogy könnyebb az élet egy árvaházban, mint az utcán.
Akkoriban csak az új élettől, és az esetleges új családtól tartottunk a leginkább. Lehetetlen lett volna, hogy mindannyian egy család tagjai maradjunk az árvaház után. És velem egy korú gyerekből elég sok tengődött itt, ahogy elnéztem, könnyű volt megállapítani, hogy az ifjú szülő jelöltek inkább a kisebb korosztályból válogatnak. Mondjuk úgy is felesleges már ezen gondolkodnom, mert külön szakítottak minket.
- Segíthetek valamiben? – szólalt meg egy hang a hátam mögül, ami egyből arra késztetett, hogy előugorjak rejtekemből. Megfordultam, és egy magas férfivel találtam szemben magam. A haja leginkább a szürke színhez volt hasonló, és az ég felé meredt. Megnyugtató volt a tudat, hogy nem csak én szenvedek a furcsaság átkával. Pláne ahogy a férfi arcát elnéztem. Egy fekete fejpánt volt a fején, ami egyik szemére rá volt húzva.
- Öm…
- Hány éves vagy? – még mindig nem tudtam válaszolni. Elszántan kerestem valami hazugságot. – Gondolom nem azért jöttél, hogy segítséget kérj. – állapította meg, ahogy végig nézett öltözékemen. Messziről rítt rólam, hogy gazdagok közül szalajtottak.
- Igazából, csak…
- Velem van! – fellélegeztem, ahogy megláttam az ismeretlen férfi mögött álló alakot. Nem az első alkalom, hogy megmenti az életem, még ha képletesen is. 
- Á! Naruto! – fordult meg a szürke hajú fazon, és egyik kezével megveregette a szőkeség hátát. – Rég nem láttalak erre…
- Sok a dolog! – vigyorgott a tarkóját vakargatva az Uzumaki.
- Bemutatnád nekem? – intett felém a férfi. Meghökkenve bámultam rájuk.
- Izé… Sakura Haruno! – nevetett Naruto. – Ha minden jól megy, Tsunade nevelt lánya. – nem szólaltam meg, bár kedvem lett volna közbevágni.
- Értem! – mosolyodott el a szürke hajú. – Kakashi Hatake! – mutatkozott be. Oldalra döntöttem a fejem, úgy vettem újra szemügyre a velem szemben állót. – És mi szél hozott erre benneteket? – úgy látom ezt a kérdést, így sem ússzuk meg. Már csak abban reménykedtem, hogy Naruto észbe kap.
- A szokásos. – rántotta meg vállát vigyorogva a szőke. – Csak jöttem szétnézni, minden rendben megy-e. Azért remélem nem gond, hogy magammal hoztam Sakurát is. – meglepően komolyan hangzott a mondat, még beleszámítva a folytonos vigyorgást is. Kezdett fojtogató lenni a tényező, hogy tévedtem a gazdagokkal kapcsolatban. Naruto és díszes társasága, akár a felnőttek, úgy viselkedtek. 
- Dehogy. – rántott vállat Kakashi. – De nekem most mennem kell. Kezdődik az órám. – azzal búcsút intett, és ott hagyott minket, a legnagyobb megkönnyebbülésemre.
- Ezer köszönet! – hálálkodva fordultam a szőkeség felé.
- Nem tesz semmit. – pirult bele, amin nevetnem kellett. – Szóval? Miért vagy itt? – megrántottam a karját, és fordítottam rajta egyet. 
- A hintában ülő kislány… - lehalkítottam a hangom, bár esély se lett volna rá, hogy valaki meghallja. – Moegi. – Narutonak egyből leesett. Nem csoda, hisz majdnem beverte Sasuke képét mikor az egész kirobbant.
- Ne haragudj Saskura… - vakargatta meg tarkóját. – De én úgy látom, hogy itt jó dolga van…
- Szomorú… - jegyeztem meg bánatosan.
- De mit tudnál te tenni? – elvigyorodtam.
- Én semmit… de Tsunade… - eleinte foggal, körömmel megakadályoztam volna, hogy Moegi és Konohamaru az elitréteg karmaiba kerüljenek, de legalább együtt lennénk. Ez a lényeg. Konohamaru meglepően jól viselte az árvaházat. Távolabb futkározott a többi gyerekkel. Csodálkoztam, hogy nem vettek észre. Bár lehet, hogy ez a fejemre húzott sapkának volt köszönhető, amit út közben vettem. Pár hete még kajára sem telt… Ha jobban belegondolok, egész hálás lehetek Tsunadenak, bár nem olvadok még ki teljesen. Fog még azért kapni a szőke, hogy a mély vízbe dobott.
- Jobb lenne, ha mennénk… - fordult meg az Uzumaki. Meglepetten bámultam rá, de azért követtem. Szemeiben ismeretlen csillogást fedeztem fel. Elgondolkodott valamin.
Egészen a hotelig nem szóltunk egymáshoz. Elég messze elkerültünk, de sétálva tettük meg az utat. Még akkor sem szólalt meg, mikor a portás köszöntötte. Természetesen én mintha ott sem lettem volna.
Átsétáltunk az előcsarnokon, a pulthoz. Érdekes módon a mögötte álló fiú egyből észrevett minket, nem úgy, mint a múltkor.
- Kössz Sai! –kapta el Naruto vigyorogva a kulcsot, amit felé dobott a fekete hajú. Én inkább közelebb mentem. Nem voltam jó sosem a labdajátékokban, szóval nem hiszem, hogy ment volna az elkapás. Kérnem sem kellett, már nyújtotta is át a kívánt tárgyat. A biztonság kedvéért azért inkább az ép karommal nyúltam érte.
- Öm… mikor gondoltad a… - puhatolóztam óvatosan, mire elmosolyodott.
- Igazából éjfélig kell dolgoznom, szóval nem igazán tudom, hogy…- meghökkentem. Azt hittem valami kisegítő munkás, elvégre annyi idősnek tűnt, mint Naruto. Gondoltam emellett még iskolába járt.
- Akkor majd lejövök az este folyamán… gondolom, akkora forgalom úgy sincsen… - próbálkoztam. Elszántan küzdöttem, hogy ne úgy gondoljanak rám, mint a hülye kis hajléktalanra.
- Az jó lenne. – mosolyodott el újra bágyadtan, mi meg Narutoval elindultunk a… hát én a lépcsők felé, ő meg lazán a lifthez. Meg is torpant mikor meglátta, hova tartok.
- Nem lenne egyszerűbb? – intett kulcsával a lift felé. Közelebb léptem hozzá, hogy ne hallja senki, amit mondani akartam.
- Nem tudom, hogy kell kezelni. – suttogtam. Kár volt. Naruto úgy röhögött rajtam, mintha az év poénját mondtam volna el neki. Mogorván bámultam rá, mire elhallgatott, de azért fulladozva elindult a lift felé.
- Megmutatom. – intett, hogy kövessem. Életemben először utaztam úgy lifttel, hogy én nyomtam meg a gombokat. Mindig is féltem. A szőke persze fulladozott a röhögéstől, amit egy jól irányzott ütéssel jutalmaztam. Az utcáról szalajtottak. Mégis mit vár mindenki?
Mikor bementem a lakásba, Tsunade még nem volt otthon. Immáron a helyére akasztottam a kabátom, és elindultam a fürdő felé. Nem terveztem előre, hogy mit fogok mondani a szőkének. Egyáltalán azt sem tudtam miben tudna pontosan segíteni. Szóval örültem, hogy nincs otthon. 
Mikor kikászálódtam a fürdőkádból, már este volt. Leültem a laptop elé, hogy tanuljak egy kicsit, mert az iskola nem tűnt el a föld színéről, attól, hogy én nem voltam, holnap már mennem kellett. Mikor legközelebb ránéztem a képernyő sarkában lévő órára, már tíz óra is elmúlt, így egy szál melegítőben elindultam le az aulába. Bezártam az ajtót ugyan, de a folyosó végén összefutottam Tsunadeval. Lestrapáltnak tűnt.
- Hova? – emelte fel a fejét, de láttam, hogy ha nem válaszolok gyorsan, belealszik a kérdésbe.
- Lemegyek Saihoz. Ilyen művészféleség, és rajzolni akar. – emeltem fel a gipszes kezem, mire lassan bólintott egyet.
- Akkor jó szórakozást. – válaszolta elhaló hangon, és kikerülve engem, akár egy zombi elindult a lakásunk felé. Megvontam a vállam, és bevetettem magam a liftbe. Végig vigyorogtam mikor megnyomtam a gombokat. Örök hálám lesz annak az idiótának.
Halk csilingelés jelezte, hogy megérkeztem a földszintre. Nem érdekelt, hogy a fényűző teremben egyedül én vagyok melegítőben. Bár nem sokan lézengtek. Sai a pult mögött állt, és lapokat rendezgetett, és néhány itt lakó (akit korábban már láttam) ültek a fotelekben. Nagy volt a pangás, szóval nagy levegőt vettem, és a pulthoz léptem.
- Szia. – köszöntem szégyellősen. Tőlem már ez is teljesítmény volt, mert köztudott, hogy nagy a szám. Felnézett. Szokásos mosolya ült ki arcára.
- Mindjárt kezdhetünk, csak hozom az ecsetet. – azzal sarkon fordult és eltűnt.
- Ecsetet? – ismételtem megkövülten. Ez festeni akar? Azt hittem filccel gyorsan felrajzol valamit, de ahhoz már tudás kell, hogy gipszre szépen tudjon festeni az ember. Bár ez a tudomány sosem volt az erőségem. 
Ép kezemen lévő ujjaimmal dobolni kezdtem, mikor már öt perce nem jelent meg. Ennyi ecsetre azért nem lesz szükség. Elmélázva néztem az aranyozott kis csengőt a márványlapon, mikor valaki leszorította doboló ujjaim. Fel sem kellett néznem, hogy tudjam ki az. Hideg ujjai szinte megráztak, ahogy hozzám ért. Az érzés azonban azonnal elmúlt, mert kezét lecsúsztatta az enyémről.
- Idegesít. – jelentette ki semmitmondóan. Ekkor néztem fel rá.
- Kérdezte valaki a véleményed? – vágtam vissza, és újra elkezdtem játszani az ujjaimmal. Újra le akarta fogni, de elütöttem a kezét. – Erre is gipszet akarsz tetetni? – epéztem. Valami furcsa villant a szemében, amikor rám nézett.
- Miért nem mész orvoshoz? – a kérdés igazán imponáló lett volna, ha nem nemtörődöm stílusban kérdezi.
- Már voltam. – emeltem fel gúnyosan a gipszem, de tudtam, hogy nem arra gondol. Az arcomra siklott a tekintete, ujjaival pedig végigsimított a vágáson. Kirázott a hideg, és ahogy észrevettem őt is. Egyből visszarántotta a kezét. Zavartan fordítottam el a tekintetem, és a fényes pultot kezdtem bámulni.
- Nem vagy normális. – jelentette ki. Fintorral válaszoltam. Pont ekkor jött vissza Sai is. Egyből odadobta az Uchihának a kulcsát, majd felém fordult.
- Kezdhetjük. – fellelkesülten, könyököltem a pultra.
- Hol? – kérdeztem. Sasuke ekkor már tisztes távolságban volt.
- A fotelok? – emelte a tekintetét az említett tárgyak irányába. Bólintottam, és elindultam. Belül remegtem, mint egy kocsonya, nehogy rossz benyomást tegyek, bár nem úgy tűnt, hogy Sait is felveti a pénz.
- Te jársz iskolába? – hosszas hallgatás után böktem ki. Jó sokat gondolkodtam rajta, hogy merjem, vagy ne merjem megkérdezni.
- Persze… - arca nem változott. Kifejezéstelen maradt, amit a festésnek tudtam be. Koncentrál a munkájára. Úgy gondoltam nem szólalok meg, de mivel rólam volt szó, természetesen nem bírtam ki.
- Mióta dolgozol itt?
- Régóta… - remek beszélgetésnek indult. Tényleg be kellett fognom a szám, ha nem akartam még kínosabb helyzetbe kerülni. Tíz percig néma csend volt, csak egy-egy nesz hallatszódott, a szállodában dolgozók mozgolódtak.
- Te az Uchiha barátnője vagy? – először el sem fogtam mit kérdezett. Vigyorogva néztem, ahogy rajzol, majd mikor eljutottak szavai az agyamig, az állam az asztalon landolt a csuklóm mellett.
- Nem! – vágtam rá azon nyomban. Elmosolyodott alkotása felett.
- Érdekes…
- Igen? – vontam fel a szemöldököm.
- Itt mindenki abban a tudatban van, hogy te meg ő… - a mondat közepébe vágtam.
- MI… AZ… HOGY… MINDENKI? – kapkodtam levegő után. – Még csak nem is…
- Naruto mesélte, még régebben, mikor szórakozni voltatok… - most ő vágott a szavamba, hallgatásra bírva engem. Szórakozni voltunk?
- Jaaa! – esett le. – Emlékszem arra az estére… vagyis nem teljesen. – pirultam el zavaromban. A részegség nem igazán volt az alapvető tulajdonságaim listáján. Sai már megint sejtelmesen mosolyogni kezdett. Egyszer tuti összevarrom Naruto száját. Ekkora egy idiótát.
- Hát igen… állítólag rendesen kiütötted magad… - milyen jót mulat ez az én káromra. Durcásan fordítottam el a fejem.
- Ez még nem ok a feltételezésedre. Sasuke még csak a haveromnak sem mondható. – jelentettem ki elégedetten, és a gipszre emeltem a tekintetem. Szépen kirajzolódott rajta egy madár. Gyönyörű munka. Elámultam a részletek tökéletességén. Nem tudom, hogy volt képes ilyen szépen festeni. Azonban a rózsaszín köd el is tűnt, mikor Sai újból megszólalt.
- Hát nem… a haverok nem másznak egymásra. – nyugtázta higgadtan. Egy pillanatra sem nézett volna fel a munkájáról. Ismételten eltátottam a szám.
- Ezt meg, hogy érted? – kaptam fel a vizet.
- Ne mozogj! – mordult rám, mert elrántottam a karom is.
- Magyarázd meg! – követeltem.
- Én nem értek az ilyen dolgokhoz… - arca most komorrá változott. – Ez Naruto észrevétele. –most már biztosan halálra van ítélve az az idióta. Elsápadtam. Mi a francot csinálhattam? – Látom tényleg kiesett az az éjszaka… - utáltam mikor ilyen higgadtan mosolygott rajtam.
- Ja. –mordultam fel. – Felvilágosítanál? Mert nagyon úgy tűnik, te jobban tudod mit csináltam, mint saját magam! – parancsoltam, de nem hatotta meg.
- Nem az én dolgom… - egyenesedett ki, és megcsodálta művét. – És mint már mondtam, nem étek az ilyen dolgokhoz… - szinte semmilyen érzelem nem volt az arcán. Teljesen olyan fapofája volt, mint Sasukénak szokott lenni. – Kész. – ránéztem a gipszemre. Egyszerű fekete festéket használt, de mégis elámultam. Annyira tökéletes volt. Elképedve forgattam meg a kezem.
- Ez gyönyörű. –ámultam el.
- Köszönöm. – mosolyodott el. Azonban ez is olyan hideg mosoly volt. Mintha az érzelmek nem lennének az erőssége. – Meddig lesz még rajtad? –kérdezte, miközben elpakolta ecsetét.
- Ha minden igaz, jövő héten leveszik. – megszólalni is nehezemre esett a festményt csodálva. Most már biztos, hogy megtartom a gipszet.
- Az jó. – suttogta, majd felállt. – Nekem még van egy két megírandó papír így a nap végére, szóval…
- Menj csak. – mosolyogtam bágyadtan. – Köszönöm. – mutattam felé a gipszet.
- Jó éjt. – köszönt el, és már ott sem volt. Nekem meg még nem volt kedvem felmenni, így hát felhúztam lábaim a mellkasomhoz, és gondolkodtam egy picit. Annyi minden változott olyan gyorsan. Az utcáról bekerültem egy ilyen helyre, és ha még egy olyan idiótával is, de bővült a baráti köröm is. Naruto emlékére elmosolyodtam, de ugyan akkor dühös is lettem. 
- Nem érdekel mennyi az idő… - suttogtam idegesen. – Még most kiderítem, milyen hülyeségeket terjeszt az a fogyatékos! – döntöttem el, és azzal a lendülettel ki is pattantam a fotelból. Vissza is estem. Mielőtt még teljesen fel is állhattam volna, két kar lökött vissza az ülőalkalmatosságra. – Mi a… - kezdtem el dühöngeni, de mikor felnéztem a torkomra fagyott a szó. Hogy ez mindenhol ott van… - Most a nyakamra fáj a fogad? – gúnyolódtam.
- Nagyon vicces. – húzta el a száját. – Kérem vissza. – nyújtotta ki a karját felém, ében szemeiben pedig valami furcsa csillogást vettem észre.
- He? – húzódtam teljesen a fotel támlájához. 
- Jól hallottad! Add vissza! – parancsolta.
- Nem tudom, miről beszélsz. – valóban nem tudtam. Biztosan meghibbant.
- Ne játszd a hülyét! – mordult rám. – Ha nem adod vissza, én bizony Isten…
- Ó… - álltam fel hirtelen a fotelen, így magasabb voltam nála. – Ez után már nem is félek… - nyomtam az orra alá a csuklóm. Egy ideg bámult kifejezéstelen szemeivel.
- Kérem vissza.
- Sasuke! – szinte már sikítottam. – Nem… tudom… miről… beszélsz! – hisztiztem. Kicsit hangos is lehettem, mert egy két dolgozó lemondó tekintettel bámult minket.
- Most hagyd abba! – morgott rám, és azzal a lendülettel felemelt a derekamnál fogva a fotelről. Elhallgattam, mintha valami szigetelő szalagot ragasztottak volna a számra. Miért kell mindig ilyen közel jönnie? Valóságos sokkot kapok minden egyes ilyen alkalomkor. Azonban ideje volt uralkodni magamon.
- Letennél? – préseltem ki alig hallhatóan a fogaim közül.
- Ide adod? –ernyedten kapaszkodtam a nyakába, hogy ezzel is megkönnyítsem számára a tartandó súlyomat, mert úgy tűnt nem tágít, még azt a valamit, ami egyébként nem volt nálam, meg nem kapja.
- Melyik részét nem érted? Nem tudom, miről beszélsz… - morogva bár, de letett a földre. Pár pillanatig még bámult rám, mintha gondolkozna valamin, de utána hátat fordított nekem, és elindult a lépcsők irányába. Egy ideig bámultam utána fásultan, majd nekiiramodtam. Ha nem is Narutotól, de tőle megtudom mit műveltem.
Habár futottam, ő sétálva is könnyűszerrel előttem haladt. Nem a szokás lépcsőkhöz ment. Eltűnt hátul a mosdók irányában, majd végigment egy folyosón. Kezdtem azt hinni, hogy ez már nem is a hotel része, annyira lepukkant volt. Aztán egy szűk lépcsőház, rozoga fém lépcsőfokokkal, és itt-ott hiányos korláttal. Elindult felfelé. Távolról, de bírtam követni. Egy-két helyen majdnem sikerült is lezuhanni. A lépcső végén egy fém ajtó meredezett a magasba. Résnyire nyitva volt, így kiléptem rajta.
A hideg éjszakai szellő szinte átfurakodott testemen. A hotel tetején voltam. Közel s távol senki rajtam kívül. Fogalmam sem volt hova tűnt az ében szemű, de lenyűgözött a látvány, így közelebb léptem az épület pereméhez, és végignéztem az alattam húzódó főúton. Még ilyenkor is hatalmas forgalom volt. A középületek díszkivilágítása szinte fényárban úsztatta a város, ezen negyedét. Semmi biztonsági rács, vagy korlát nem volt, így ráléptem a betonra, amiből a díszítés volt készítve. A fél lábam alatt már csak a levegő volt. Néztem az éjszakai fényeket. Régebben is jártunk fel egy-egy rozoga épület tetejére, de az közel sem volt ilyen gyönyörű látvány. Lassan kezdtem megkedvelni az ittlétet.
- Mi a francot művelsz? – hallatszódott hirtelen a hátam mögül, mire megcsúszott a lábam, és hanyatt vágódtam. Kis híján a lenti konténereken végeztem.
- Te tényleg ki akarsz nyírni? – sikítottam.
- Muszáj mindig hisztizned? – vágott vissza. Bár szerintem az én kérdésem még mindig fontosabb volt. – És csak magad sodrod mindig bajba…
- Igen? – kaptam fel a vizet. – Szóval a csuklómat is magam zúztam ripityára, az a ninja szökevény is csak azért támadt rám a mosdóban, mert én akartam, ja és saját magamat rémítettem halálra, hogy le tudjak esni! – hadartam.
- A „ninja szökevényed” már nem ügy… - jelentette ki higgadtan, zsebre dugott kézzel, miközben felém sétált. Megállt mellettem, és a várost bámulta. Én meg fel rá, mert még mindig a földön dekkoltam.
- Miért érzem úgy, hogy ebben Gaara keze is benne van? – poroltam le magam és lelógattam a lábaim a mélybe.
- Ehhez semmi közöd. – hangja érzelemmentes volt, mint az esetek nagy részében.
- Naruto meg te is rossz úton jártok… a szüleitek…
- Nincsenek szüleink! – mordult rám a kelleténél kicsit hangosabban. Összerezzentem. Azt hiszem olyan vizekre eveztem, ami nem igen tetszett neki. Elhallgattam, és a magasban lógó lábaimat kezdtem figyelni. – Meghaltak.
- Sajnálom… - suttogtam halálra váltan.
- Naruto is mindig ezt szajkózza. – jelentette ki kedvetlenül. – Ugyan olyanok vagytok. –a hangja gúnyosan csengett. – Csakhogy ti nem tudjátok milyen, ha az embernek családja van… - felpillantottam rá. Sértett a kijelentése, de nem szóltam közbe. – Én még emlékszem gyerek koromból… - úgy tűnt nem hajlandó tovább boncolgatni ezt a témát. Le akart lépni, de felpattantam. Kicsit meg is szédültem a magasságtól. De nem hagyhattam elmenni.
- De a végkifejlett ugyan az! – üvöltöttem utána, mire megtorpant, és rám meredt. – Nincsen családunk! –kiabáltam tovább. Fintor terült el az arcán.
- Ekkora hülyét… még mindig nem érted? – költői kérdésnek szánta, mert rögtön utána, újra elindult, hogy ott hagyjon. Azt már nem! Futásnak eredtem. Az ajtó, és a perem között járhatott félúton, mikor beértem. Karjaimat gondolkodás nélkül, hátulról a dereka köré fontam, és teljes erőmből magamhoz szorítottam. Ha az életem múlna rajta, most akkor sem engedném el.
- Mit művelsz? – mordult fel, és próbálta lefejteni karjaim magáról, de nem sok mindent ért el vele. – Nevetséges, amit művelsz! Eressz! – kiabált már ő is.
- Nem! – vágtam rá akaratosan. – Ezek után már az sem érdekel, ha eltöröd a másik karom! – éreztem, ahogy megremeg szavaimat hallva. Ellenállása, egy pillanat alatt foszlott semmivé, így meglepődve engedtem le karjaim magam mellé, és vártam.
Egy hosszú pillanatig csak a szél hangját hallottam, és a város tompa zaját mögülem, majd végül felemelte fejét, és felém fordult. Ujjaival alig észrevehetően megfogta a gipszes csuklóm, és maga elé emelte. Nézte rajta a rajzot. A madár most is olyan tökéletes volt, mint mikor kikerült Sai kezei közül.
- Valami baj van? – suttogtam kétségbeesetten. Lehetetlen kiigazodni rajta. – Jól vagy? – hajoltam közelebb, hogy lássam az arcát, amit eltakartak fekete tincsei. Nem válaszolt. Elengedte csuklóm, ami testem mellett landolt.
- Miért jöttél ide fel? – hangja hideg volt. Eszembe jutott a valódi ok, amiért utána futottam.
- Szerettem volna megkérdezni valamit. – gondolkodtam el. – De lehet nem a legjobb az alkalom… - méláztam el. Nagyot sóhajtott, majd immáron harmadjára készült ott hagyni. Kezdtem unni. – Mit csináltam veled, mikor berúgtam? – kiabáltam utolsó próbálkozásként. Megfagyott benne a vér. 
Úristen! Ilyen rosszat? Azt hiszem, tényleg nem bírom a piát.
- Túl sokat foglalkozol azokkal a dolgokkal, amik elmúltak…
- Csak egy ártatlan kérdést tettem fel! – sziszegtem a fogaim között. – Egyszerű választ várok.
- Választ? – ismételt meg engem. Bólintottam, és keresztbe fontam a karjaim. Kezdtem fázni a melegítőben. Megindult felém. Lassan már azt hittem nem bír megállni, és keresztülmegy rajtam, de nem így történt. Megállt közvetlen előttem.
Hideg ujjaival végigszántott a kulcscsontomon a pulcsim alatt. Megremegtem. A fülemhez hajolt.
- Sasuke-kun… csak egy picit… - suttogta gúnyolódva. A szívem kétségbeesetten kezdett dobogni. A kezei felsiklottak a nyakamon a fülem tövéig. – Sasuke-kun… kérlek! –lihegte. Egyre jobban elöntött a forróság, ahogy a szavaimat, és a mozdulataimat idézte. Ajkait végig húzta az államon. – Senki nem fogja meglátni… - dermedten álltam, ahogy szembesített a saját viselkedésemmel. – Kérlek! – lihegte újra. Szinte hallottam a fejemben a saját könyörgő hangom. Hogy süllyedhettem idáig? – Ne… kínozz… - ennél a két szónál már szinte tudtam mi következik. Államról felcsúsztak ajkai a számra. Sóvárogva kapott minden egyes mozdulatom után, amit az ajkaimmal csináltam. Nem bírtam megállni, hogy ne folytassam, amibe belekezdett, még ha csak a választ is akarta megadni ezzel az egésszel. 
Csókolt meg már korábban is… de egyedül ebben éreztem egy kis életet. Ezt akár örökké is élveztem volna. Most először éreztem azt, hogy akarom őt. Igenis akarom, hogy Sasuke Uchiha az enyém legyen!