Tudtam, hogy nem fog elsülni ez a nap jól. Dehogy ekkora csődtömeg is csak én lehetek. Fagyottan ültem még mindig a mosdóban a pulton, és Sasuke sem igazán tágított. Hallgattuk a némaságot. Már ha lehetséges ilyesmi. Aztán nem bírtam tovább.
- Miért nem mész a…
- A titkárnő után? – vágott a szavamba. Mintha a gondolataimban olvasott volna, csakhogy az enyémben ez a mondat nem a titkárnővel hangzott el. Elhallgattam újra. Nagyot sóhajtott. Minden olyan zavaros volt. – Össze kéne varrni… - sóhajtott újra. Immáron a sebemet tanulmányozta.
- Sejtettem. – nyögtem, és már láttam is a tűt, amint a bőrömbe fúródik. Vajon altatást lehet kérni?
- Veled mindig történik valami. – állapította meg. – Szánalmas… - összeszűkült szemekkel bámultam rá. A legkevésbé sem volt szükségem a hülye utálatára. Pláne most. Ezt hanyagolhatná egy kicsit.
- Nem én tehetek róla. – védekeztem halkan, és megpróbáltam nem arra koncentrálni, hogy milyen közel van az arca az enyémhez. Minden másra figyeltem, de ugye a szívem felgyorsuló dobogása sem segített relaxálni. Mi lenne, ha ájulást tetetnék? Még szánalmasabb lennék a szemében. Akaratlanul húzódtam egyre távolabb tőle. Már amennyire lehetett. Nem akartam szívrohamot kapni. Nagy levegőt vett, majd kifújta fogai között. Lehet már dühében vissza is számolt. Nem tudom. De egyszer csak mind két kezével alányúlt a combomnak, és még közelebb rántott, aminek következtében a mellkasának préselődtem. Az arcomba szaladt a vér, és éreztem, hogy főni kezd a fejem.
- Ha ennél távolabb húzódsz, nem tudom normálisan ellátni a sebed, hogy kibírja a legközelebbi orvosig! – sziszegte. Lehunytam a szemem, hogy ne kelljen rá nézni, és, hogy megpróbáljam a légzésem normális üteműre változtatni. Nem sikerült. Lassan már ziláltam.
Nyugi! Ez csak Sasuke! Ez csak Sasuke… HÁT EZ AZ! EZ SASUKE! A francba is. Felszisszentem a gondolataimra. Elhúzta a kezét az arcomtól. Rájöttem, hogy valószínűleg úgy hangozhatott, mintha ő miatta tettem volna.
- Csak… semmi. – inkább nem mondtam semmit. Magamat ismerve úgy is katasztrófát okoztam volna.
- Jobb, ha kimaradsz az ügyeinkből! – emelte vissza ujjait az arcomhoz.
- A cégre gondolsz, vagy arra amit Narutoval és Gaaraval művelsz? – vontam fel a szemöldököm.
- Utóbbira… a cégből meg lehetetlen lenne kihagyni a fő részvényest! – a szemeim újra üvegessé váltak. – Azzal, hogy Tsunade rád bízta ezt az egészet, azzal gyakorlatilag a mi kis szervezetünk vezetését adta a kezedbe! – ó hogy az a… Csak találkozzak azzal a banyával. Szent Isten, hogy belefojtom egy kanál vízbe.
- Azt se tudom, hol vagyok… - nyüszítettem. Ha lehetséges, még mélyebbre csúsztam Sasuke szemeiben.
- Hát azt vettük észre. – jegyezte meg szarkasztikusan. Ezzel viszont nem igazán jutottam előrébb.
- Öm… - gondolkodtam el egy pillanatra, majd felnéztem, egyenesen éjfekete szemeibe. – Az amit Shikamaruról mondtál…
- Elég régóta ismerem… nem hajléktalan. – húzta el a száját. Nem tudom azért, mert beszélnie kell velem, vagy azért mert nem tetszik neki a téma.
- Akkor nem értem… - fújtam ki a levegőt, de legalább már azt tudtam, hogy hova tűnt el mindig, mikor napokig oda voltak Choujival.
- Azt hiszem, összefüggésben van a társaság munkájával. –engedte le karjait teste mellé. – Az a sok statisztikai adat, amit nem értettél, a városban élő emberek adatai. Tsunade viszont sokkal nagyobb hangsúlyt fektet a nyomornegyedre… - összeráncoltam a szemöldököm, és hirtelen minden kitisztult. Utálat töltötte el a szívem. Mérhetetlen gyűlölet. Lepattantam a pultról. Még az sem érdekelt, hogy Sasukénak ütköztem.
- Szóval akkor… - sétáltam kicsit távolabb, majd szembefordultam az Uchihával. – Az egész a miatt volt, hogy megfigyeljen minket? – a hangom egy szinttel magasabban csengett az átlagosnál.
- Ez…
- Úgy csináltok, mintha egy külön faj lennénk! – sikítottam. Nem hagytam beszélni. – Mit képzeltek mik vagytok ti? Úgy viselkedtek, mint az istenek, csak azért mert felvet titeket a pénz! – dühöngtem. Tett felém egy lépést, feltételezem, hogy elhallgattasson, de nem adtam meg neki az esélyt.
- Elfelejted, hogy most már egy vagy közülünk. – jegyezte meg érzelemmentesen. Arcomra azon nyomban kiült az undorodás.
- Én soha nem leszek olyan, mint ti. –most már halkabban beszéltem. A megvetés szinte csöpögött minden egyes szavamból.
- Ne hidd, hogy te különbözöl tőlünk. Azt hiszed, te vagy az áldozat. – brávó. Támadásba lendült, és tökéletesen tudtam, hogy simán le tudja rombolni a falat, amit magam köré építettem. – Ne mártírkodj. Hatalmat kaptál a kezedbe, és nyafogsz. Szánalmas vagy. – összeszorítottam a szám, hogy ne vágjak a képébe olyasmit, amit még megbánnék.
- Elegem van ebből az egészből! – fújta, és elindultam a kijárat fele. 
Végig vágtáztam a folyosókon. A lány a pult mögött úgy bámult, mintha félőrült lennék. Igaza is van! Bár kétlem, hogy a viselkedésem miatt néz ferde szemmel. A jelenet a mosdóban bizonyára megtörte kicsi lelkét. 
Taxit fogtam. Eszem ágában sem volt Tsunade limuzinjával haza menni. A portás nézett is nagy szemekkel, mikor a sárga járgány megállt a hotel előtt. De valószínűleg mikor meglátta, hogy én szállok ki belőle, bizonyára minden világossá vált számára.
Csak az előcsarnokban jöttem rá, hogy Tsunade elrakta a lakosztály kulcsát, így mehettem könyörögni a pultosnak. Rohamléptekben haladtam végig hatalmas helységen, egyenesen a márványlapos információs pulthoz. A mögötte álló fekete hajú fiú már messziről észrevett, de úgy tett, mintha nem is látna. Mikor odaértem, még akkor sem nézett fel a papírjai közül.
- Khm… - ingerülten doboltam az ujjaimmal a pulton, de még így sem méltóztatott figyelni. – Segítenél? – valósággal átestem az oldalára, úgy hajolgattam, de még így is úgy tett, mintha nem látna, ami nem igen tett jót az idegi állapotomnak. – Ha továbbra is láthatatlanként kezelsz, oda beállok… - mutattam a csarnok közepén álló szoborra. - …és nekiállok hangosan sikítani! –fenyegettem meg, mire egy cinikus mosoly jelent meg az arcán, de azon nyomban el is tűnt, és újra a fapofa kapott helyet vonásaiban. És a lényeg: továbbra sem volt hajlandó észrevenni. – Rendben! – fújtattam, és ellöktem magam a pulttól, hogy teljesítsem az ígéretemet.
Félúton járhattam, mikor megbizonyosodott róla, hogy komolyan gondolom.
- Kisasszony! – megdermedtem. Hogy ez mit mondott? Szaggatottan megfordultam, hogy megnézzem, tényleg nem álmodom, de valóság volt. Várakozón tekintett rám, fekete szemeivel. Megráztam a fejem, és diadalittasan újra odasétáltam hozzá. Ujjaimmal újra dobolni kezdtem a márványlapon.
- Szóval most már hajlandó segíteni? – húztam fel egyik szemöldököm.
- Miben lehetek a szolgálatára? – sóhajtott fel.
- Felesleges ez a nyalizós hangnem! – dühöngtem. Újra átfutott az arcán az a cinkos mosoly. – A lakosztály kulcsát szeretném, mivel a másik Tsundenál van! – vázoltam fel sietősen.
- Szám? – bámult rám. Összeszűkült a szemem.
- Pontosan tudod melyik lakosztály! – sziszegtem a fogaim között. Látszott rajta, hogy jót mulat rajtam.
- Egy pillanat. – fordult meg, és lefogadom, hogy jól kiröhögte magát, miközben a kulcsot kereste. – Itt is van. – fordult vissza, de még nem adta oda a kulcsot.
- Esetleg térden álljak? – epéztem. Megint mosolyogni kezdett.
- Csak egy aláírás kellene, hogy átvetted az egyik kulcsot! –nem tudtam mi ilyen vicces rajtam, hogy egész végig gúnyosan mosolyog, de átnyújtott egy papírt, egy tollal. Gyorsan aláfirkantottam ahol mutatta, és kikaptam a kezéből a kulcsot. Már mentem volna, de még visszafordultam, és áthajoltam a pulton. Megilletődötten bámult rám, miközben a mellkasára erősített névkártyát olvastam.
- Nos, kedves Sai! –ereszkedtem vissza lábaimra, mikor elolvastam a nevét. – Rendkívülien hálás vagyok, amiért szántál rám időt a rengeteg sok tennivalód között! – néztem végig az immáron tök üres pulton. Még mindig doboltam az ujjaimmal. Dühös voltam, hogy mindenki hülyének néz. Ideje talpra állni. – De ha még egyszer levegőnek nézel. – hajoltam közelebb. – Akkor ezt a kulcsot fogom ledugni a torkodon! – lengettem meg előtte a másik kezemben tartott tárgyat. Hirtelen ő is közelebb hajolt, teljesen az arcomhoz, és egyik kezével leszorította a doboló ujjaim.
- Örültem a találkozásnak. –nem gyenge célzás, hogy lépjek olajra, mert már un. Kirántottam a kezem a szorításából, és elindultam a lépcsők felé, mert még mindig nem volt tiszta számomra, hogyan is működnek a liftek.
A lakosztályban szinte letéptem magamról a kabátot, és ledobtam a földre. Érdekel is mit fog hozzá szólni a szőke. Besokalltam. De mit tehet egy ilyen magamfajta idióta. Megpróbáltam inkább valami másra koncentrálni. Megtalálni Konohamarut, és Moegit.
Lerogytam a szobámban lévő laptop elé, és rákerestem a helyi árvaházakra. Rengeteget dobott ki, de a közvetlen közelben csak három volt, így ideje volt meglátogatni őket.
Lekörmöltem a címeket egy lapra, majd kirohantam az előszobába, felvettem a földre dobott kabátom, és elindultam. 
Sikeresen bezártam az ajtót, bár nem gondoltam volna, hogy még ezzel is problémáim lehetnek, majd futni kezdtem. Legalább egy valamiben gondolt rám az Isten. A lift ajtó pont akkor nyílt ki, mikor odaértem, így befurakodtam a tömegbe, és vártam még a földszinten is megáll.
A pultos gyerek kikerekedett szemekkel bámult rám, mikor újra ott toporzékoltam előtte a kulccsal. Nem kockáztattam, hogy elhagyom. Magamat ismerve pedig ez nagyon sanszos, így inkább leadtam.
- Beletörted a zárba? – gúnyolódott.
- Haha! – bámultam rá savanyúan. - Talán boldogulsz vele… - nyújtottam át a kulcsot. Megint rossz lóra tettem, mert a gipszes kezemmel adtam vissza a kis tárgyat, amit egy hirtelen mozdulttal megrántott, miután kikapta a kezemből a kulcsot. – Nem látod, hogy gipszes? – kiabáltam rá. – Szerinted csak dísznek van? – de ő csak bámulta a fehér anyagot. Mintha valami szent tárgy lenne. Kezdett aggasztó lenni a viselkedése. – Jól vagy? – vettem fel egy idióta nézést, mire rám nézett. Kocsányon függő szemei, semmi jót nem ígértek.
- Megengeded? –bámultam rá, mint a birka.
- Hogy? – torzult el a fejem, mire felmutatott egy filcet. – Rajzolni akarsz rá? – az állam is leesett. Bólogatott. – Te ilyen művész féleség vagy? 
- Szoktam rajzolni… - mosolyodott el. Barátságosan. Meg is lepődtem, de végre elengedte a karom.
- Hát… most sietnem kell, de később… megoldható a dolog. – egyeztem bele.
- Akkor majd később látjuk egymást. – intett nekem. Elindultam a kijárat fele. Furcsálltam ezt a hirtelen kedvességet, de ha a gipszem kell ahhoz, hogy ne úgy nézzen rám mint egy rongyra, akkor állok elébe.