Március 29.
13:42
Narutóék otthona

   Két év telt el azóta, hogy Naruto megtalált. Húsz éves vagyok, és az életem nem is tűnik hétköznapinak. Naruto kis lakásában egy kilenctagú bandába tartozok. Sasori és Naruto megmutatták nekem a dalszövegeket – nem egyet át kellett javítanom, mert annyi sületlenséget hordtak össze-vissza, hogy azt még egy elmebeteg is megirigyelhette volna. Karin és Tenten felváltva tanítgatták, hogy énekeljem a dalokat, és elismerték, hogy fantasztikus a hangom. Meg is találtam a páromat, másfél éve Sasori szerelmet vallott nekem, és azóta is együtt vagyunk. Milyen csodálatos nap volt az… 
   Az Uchiha család azóta se keresett, de a pulóverben még mindig az ő illatuk tátongott. Már nem annyira erősen, hisz több mosáson ment keresztül, de mégis, még mindig éreztem benne. Vagy csak beleképzeltem? Sokat énekeltünk a házban, de az mégsem adott annyi lehetőséget, így Neji azt kérte tőlünk, hogy keressünk megfelelő próbatermet, de idáig semmit nem találtunk, mígnem Deidara lihegve futott be a házba.  
            -           Találtál valamit? – kérdezte unottan Karin. Mindig ezt kérdezte, ha csak valaki belépett a házba, de legtöbbször mindig egy csalódott nem hallatszódott. Most azonban Deidara igent felelt, mire mindenki felkapta a fejét. 
            -           Apám elintézte, hogy használhassuk a színházat!
            -           A színházat? De hát az tök szuper! – lelkendezett Tenten. – Az a legjobb az éneklésre!
            -           Jó vagy, Deidara! – veregette meg a fiú vállát Sasori. 
Deidara büszkén kihúzta magát, mire én elnevettem magam. 
            -           Mikor használhatjuk? – kérdezte Neji. 
            -           Amikor üres – felelte Deidara, és ránézett az órájára. – Most például az. 
            -           Helyes, akkor ott van a helyünk! – állt fel Suigetsu, és mi helyeseltünk. Tudtam, milyen színházról beszélt Deidara, de még sosem voltam benne, így most kíváncsian álltam fel, hogy indulhassunk. Naruto akart vezetni, de Neji tájékoztatta arról, hogy azt sem tudja, hogy melyik a gáz- és fékpedál, úgyhogy inkább húzódjon meg. A volán mögé ezúttal is Sasori ült, én pedig mellé, majd az indulás után néhány perccel le is fékeztünk az épület előtt. A színház hatalmas nagy és gyönyörű volt, egy plakát hirdette, hogy mit fognak játszani következőre. Naruto finoman meglökött, és egy „Jól van már!” kijelentéssel bementünk az épületbe, ahol a szellemileg fogyatékos portás helyettesnek be kellett számolnunk, kik is vagyunk és, hogy miért jöttünk; beengedett minket, de csak miután Tentent kikérdezte az önéletrajzáról, és mikor már kezdett elfajulni a dolog, Neji közbelépett. Negyedórányi beszélgetés után bemehettünk a színpadhoz. A terem tágas volt, a felét a széksorok foglalták el. A színpad kivilágítva állt, semmilyen díszlet nem állt rajta. 
            -           Tökély – nézett körül Temari. – Nem hittem, hogy tényleg ki kell mondanom, de jó vagy, Deidara! 
Az említett büszkén kihúzta magát, majd Sasori vezetésével felmentünk a színpadra – Karin és Tenten végigszaladtak rajta, Deidara pedig dobbantott egyet. 
            -           Szuper lesz! – mosolyodott el Sasori. 
            -           Ja! – Elhaladtam Sasori mellett, de hercegem visszahúzott magához, és láttam, ahogy Narutóék elfordulnak. Ha mi románcozunk, mindig ezt csinálják. Belenéztem Sasori szemeibe, akinek úgy tűnt, esze ágában sem volt megcsókolni – gondolatban jól fenékbe rúgtam.
            -           Azt hiszem, vége – mondta. Értetlenül meredtem rá. Most egy gondolati hátsóba billentéstől vége? Sasori lehajtotta a fejét. 
            -           Minek? 
            -           Nem fontos. Majd megtudod. – MEGCSÓKOLT, majd elengedett. Hogy az a…! 
            -           Akkor? Mehet egy kis zene? – kérdezte Suigetsu, és leguggolt a hifikhez. Felkiáltottunk, és a fiú elindította az első számot. Egy nagyon ismerős dallam hangzott fel, és mi vidáman felálltunk egy félkörös alakba, melyet még Neji mutatott nekünk egy darab szalvétára írva. Alig hangzott fel a dallam, máris elkezdtünk énekelni. 
            -           Ooo Come n getcha some come n getcha some Candy – énekeltünk, az első négy sor a lányoké volt, a fiúk addig futkároztak. Jól van, okos kutyusok, na, ül! Hát erre nem nagyon hallgattak – képzeletben adtam nekik egy fekete pontot, de akkor ők jöttek az énekléssel. 
            -           Hot girl your doing it well, the way your hips move got me under a spell… - Karin jópofának találta azt a mozdulatsort, amit még a tévében látott, ezt megtanította nekünk is. Most robot módjára hajoltunk le-föl, de lábunk csak a másik irányba mozdult el. – You, you, you yeah you! – Minden egyes szónál a levegőbe bokszoltunk, ez volt a kedvenc részem a számban. A fiúk egész jól énekelték, pedig ez egy nem is afféle éneklős rész volt, hanem félig rappes. Neji úgy akarta, hogy álljunk az egész szám alatt, de hát ez a szám alatt nem lehet szobornak tettetni magunkat. Ahhoz képest ő is egészen beleélte magát a zenébe.  
            -           Step in too my world I am sure you want to come, check my facebook, I got pictures ima give you some. – Ez egy lassú rész volt, hastáncos mozdulatokat vetettünk bele, a fiúk pedig csak néztek. Ezt még nem láthatták tőlünk, és miután Temari előreintette őket, zavartan visszafordultak. Rámosolyogtam Sasorira, aki kissé félszegen viszonozta azt. Ezen csodálkoztam.

Ooo Come n getcha some come n getcha some, Candy
Ooo ooo Come n getcha some come n getcha some Candy
Ooo Come n getcha some come n getcha some, Candy
Ooo ooo Come n getcha some come n getcha CANDY

A színpad szinte üvöltött alattunk, az üres közönség meg olyan volt, mintha teli lenne. A székeknek énekeltünk, ami kissé bizarrnak tűnt, de jó érzést keltett bennünk. Ilyenkor mindig az az érzésem, hogy nagyon szeretek énekelni, főleg úgy, hogy lányok, fiúk együtt. Az mindig nagyon szórakoztató. 
A zene végeztével lihegve támaszkodtunk a mikrofonállványra, és egymásra vigyorogtunk, végül Naruto – ki más – széttárta karjait. 
            -           Ez nagyon jó volt!
Egyet értettünk vele, és pihenni sem volt időnk, Suigetsu máris indította a következő zenét. Ez volt a kedvencem, ezt akár napokig képes lettem volna egy huzamban elénekelni. 
            -           Can we pretend that airplanes, in the night sky, are like shooting stars, I could really use a wish right now, wish right now, wish right now – énekeltünk, csak mi lányok, az utolsó szavakat a fiúk velünk együtt énekelték. Ebben is rappeltek, és nagyon jól csinálták. Japánok vagyunk, mégis olyan jól nyomták angolul, hogy csak nézni lehetett. 
            -           Yeah, I could use a dream or a genie or a wish. – Ez a fiúk dala volt, több soros rap szöveget mondtak, mi a lányokkal pedig csak tapsoltunk.

Can we pretend that airplanes
In the night sky
Are like shooting stars
I could really use a wish right now (wish right now, wish right now)

Nevetve tapsoltam az éneklés után, el is felejtettem, mit kezdett el Sasori mondani. Élveztem a látványt, melyet barátaim mutattak nekem, és a végén Karinnal egy hatalmasat kiáltottunk. Ez egy igen jó próba volt.

Április 2. 
16:10
Hotelszoba

   Hinata a hotelszobában ült, és bámult ki a fejéből. Újabb könyven törte a fejét, de mindig csak az előzőnek a folytatása ötlött fel benne. Talán azt kéne megírnom? – kérdezte magától tanácstalanul, és előhúzta táskájából a könyvet. A borítón egy lány állt háttal, lehajtott fejjel, körülötte csak a sötétség, és csak néhány emberfej bukkant fel. A borító tetején hatalmas betűkkel a „Hyuuga Hinata” felirat állt, az alján pedig: „Az élet tolla”. Hinata első sikerműve, már több tízezer példányban kelt el, és a lány büszke volt rá. Másfél éve fejezte be, néhány hónappal utána egy kiadóhoz ment vele, és néhány hét múlva pedig már hívták, hogy rekordgyorsasággal fogy a könyve. A kiadójának vezetője, Jiraiya egy nagyon kedves – és ugyanakkor perverz – ember volt. Érdeklődött, hogy lesz-e a könyvnek folytatása, a rajongói vélemények alapján ezt nem lehet nem folytatni. Hinata csak nevetett. 
Hinata felcsapta a könyvet az elején, és szembejött az rész, mikor Sama teljesen szabad lett.

„Sama a nappaliban ült Kazumi mellett, aki zenét hallgatott, s a ritmusra dobbantott lábaival. Hárman voltak a házban, Tsuyával. Tsuya a fotelben ült, behunyt szemekkel, s várt. Mindannyian azt csinálták, vártak, hátha történik valami, valamelyikük hazaállít, és elmondja, hogy mehetnek próbálni, igaz, csak hat nap telt el, de ez nekik maga volt az örökké valóság. Sama mindig érezte, mennyire máshoz húz a szíve, lehetne-e olyan szabad, mint a madár? Kazumi egyre hangosabbra vetette a zenét, mígnem már ő is tisztán hallotta. A kedvenc számuk volt, sokszor énekelték. Sama merengve figyelt előre, végül kivágódott az ajtó, és beözönlöttek rajta a fiúk és Tomiko, Seiji pedig egy csók után egy borítékot dobott a lány ölébe. 
   - Ezt neked küldik – mondta mosolyogva, Sama pedig habozva nyitotta fel. Egy levél állt benne, és a lány elhűlve olvasta a sorokat. Meghaltak a nevelőszülei. Nem is értette, miért küldték ezt neki, mikor semmi köze hozzájuk. Két napig lakott náluk, nem keresték – így ezáltal nem volt nagy részvétérzete. Vajon a fiainak ez milyen érzés lehet? 
   - Sama – állt elé Seiji. – Beszélhetünk?
Felállt, és követte őt az egyik szobába, ahonnan épp kijött Nobuo. Samát nyugtalanság fogta el, mikor belenézett Seiji szemeibe. Gondterheltnek látszott, és ami a meglepőbb volt, egy méteres távolságot tartott a lánnyal. Sama szíve hevesen kezdett verni, nagyot nyelt.
   - Valami baj van? – kérdezte kiszáradt torokkal. Seiji néhány másodpercig némán bámult. 
   - Kiszállok – mondta. 
   - Mi?
   - Kilépek a bandából. Nekem nem itt van a helyem.
   - Akkor hol?
   - Valahol… - habozott, Sama pedig meg volt rémülve. - …máshol. 
A lány szeme könnybe lábadt, és elfordította a fejét. Hogy teheti ezt vele? Velük? Felnézett rá, de nem jött ki hang a torkán. 
   - Ha elmész, ki tudja hova… akkor velem mi lesz? – kérdezte végül.
   - Nem tudom. – Seiji lehajtotta a fejét. 
   - Szóval nem tudod – szólt gúnyosan Sama, dühét hívva tehetetlensége gyógyszereként. – Akkor segítek. Semmi! Ennek vége!
Seiji megkövülten meredt rá, majd közelebb lépett, de Sama tartotta az egy méteres távolságot. 
   - Ne csináld ezt, Sama! – kérte. – Szeretlek!
   - Nem érdekel! – Samának majd’ megszakadt a szíve, mikor ezt kimondta, és amit ő kiejtett száján. Már épp készült visszavonni előző mondatát, amikor megszólalt. 
   - Oké. Akkor azt hiszem, vége!
   - Van valakid?
   - Közöd? – Sama szeme könnybe lábadt. Közöd?! Mi ez? Mi történt a régi Seijivel? – kérdezte magától.
   - Takarodj a házunkból! – suttogta. – Gyerünk!
Seiji nem szólt, elment mellette, ki a szobából, Sama pedig még hozzávágta a gyűrűt, amit a fiú adott neki az évfordulójukra. Soha többet nem akarom látni! – gondolta. Becsapta maga után az ajtót, és mindenki utána nézett, majd Samára, de ő nem törődött velük; kitört belőle a sírás, s lerogyott az ágyra. Hogy történhetett ez? – Csak ez járt a fejében.”

Hinata végigfutott a sorokon.
            -           Talán tényleg kéne egy folytatást csinálnom? – kérdezte magától, és ismét lapozgatni kezdett a könyvben. Kívülről fújta, mégis jó volt látni egy kiadott könyvben az ő sorait. Minden írónak remek érzés ez, hogy ül a fotelben, és saját könyvét olvasgatja. Ha az sikermű lett. Hinata asztalán csinos kis kupac tevődött össze a levelekből, mely a rajongóitól érkezett. Hinata már a felüket elolvasta, és mindegyikben kedves szavakat talált, jó hosszú véleményként megfogalmazva. Sokan szeretnének folytatást, de mi legyen? Hinatának azonban volt ötlete, de még várt. Ki akarta élvezni a könyve sikerét, de tudta, nem lustálkodhat. Már az első öt fejezet cselekményvázlata egy füzetben áll. 
Megállt az egyik oldalon, és olvasni kezdett.

„Sama az utcán lépdelt, a színházba tartott, ami épp üres volt, csak akkor használhatták. Le akarta kötni a figyelmét, hogy ne gondolhasson Seijire és az elválásukra. Olyan könnyedén történt, és annál szívfájdítóbb volt. Másfél évig jártak, szoros kapcsolat alakult ki köztük, aztán… hirtelen elszakadt mindez. Mintha egy nagyon hosszú álomból ébredt volna fel. Talán ezzel jár az, ha az ember sosem, vagy alig veszekszik a párjával. Van olyan ismerőse, aki sokat veszekszik a barátnőjével, és amikor a szakítás szélén állnak, mindig visszahúzzák egymást, és kibékülnek. Miért van ez? Talán jobb lett volna, ha én is veszekszem Seijivel, gondolta. De nem voltak rá képesek, lehet, hogy épp ez okozta a végét a szerelemnek. Ő vajon szeret még engem? 
   Sama nem akart ezen gondolkodni, megkönnyebbülten lépett be a színház falai közé, és a színpadra igyekezett. Egyedül van itt, azt csinál, amit akar. De nem akart énekelni. Keserű lenne a hangja, ebben biztos volt. A hangfalára rácsatlakoztatta a telefonját, és elindította az első számot, ami a szeme elé került. A zene felharsant, és én minden totojázás nélkül adta magát a táncnak. Nagy ritkán szokott csak táncolni, hisz a bandával csak énekelnek, de most táncolni akart.
   - In the end… - Csak ezt a három szót tudta kinyögni, majd a szám végeztével a földre rogyott, és készült feltörni a zokogás belőle. Felejtsd el! – szólt rá magára. Jön ezerszer jobb! Csak amennyire szerencsétlen vagyok, biztos, hogy egy pancsert fogok ki.
Új szám kezdődött, és Sama felpattant. A mai napon mániája lett, hogyha zenét hall, táncra perdül. Ebbe a számba viszont többet állt kézen, mint lábon, ez volt az a szám, melyet nem tudott lábon végigcsinálni. De sokkalta fárasztóbb is. Kis csapódást hallott, de nem foglalkozott vele – biztos a zenében. Tovább táncolt, és érezte, hogy kezd elfáradni. Ilyen mindig volt, egy ilyen mozdulatsor után ez már természetesnek tűnt, és utána mindig tudott tovább táncolni. Remélem, a következő valami lassú lesz… 
Csak táncolt, úgy ahogy tudott, nem nézett sehova sem, pörgött, ugrált, mozgott amennyire kellett. És jött egy lassabb szám, és arra is rázendített, de nem énekelt. A mozgása nőiesebb volt, kicsi hastáncot is rakott bele. Sama hirtelen állt meg, mikor tüsszentést hallott, és rábámult a kis fiúcsapatra; a székekben ültek, és őt figyeltek. Sama nagyon zavarba jött, és leállította a zenét. 
   - Folytasd csak, ez a tánc tetszett! – szólalt meg egy fiú, hátrazselézett haján most végigsimított. 
   - Fogd be, Hiroji! – rivallt rá a vörös, akin annyi piercing volt, Sama szánalmasnak érezte az egyetlen testékszerét, ami a köldökében helyezkedett el.
   - Kik vagytok? – kérdezte, összeszedve a bátorságát. Gyors létszámellenőrzés után megállapította, hogy tizenegyen vannak… melyből kettőt ismert. Nem mondta ki a nevüket, közömbösen meredt Seijire és Dayura. 
   - Sama, hát nem ismersz meg? – kérdezte Seiji, a szólított pedig felvonta szemöldökét. 
   - Ismered, Seiji? – kérdezte a kettővel mellette ülő fekete hajú fiú – aki Sama szerint nagyon helyes volt.
   - A csajom.
   - A volt csaja – sziszegte közbe Sama, még mindig nem mozdulva. A fiúk többsége felnevetett, Seiji pedig nem szólt semmit. 
   - Egész jól táncolsz – jegyezte meg egy lány, Sama meglepetésére kedvesen. Felállt, és elé lépett. – A nevem Kaori. 
   - Haruguchi Sama – felelte döbbenten, és kezet fogott vele. Na, ez kedves, gondolta. 
   - Ne is figyelj rájuk! – suttogta. – Bemutatom őket!
A fiúk feljöttek Sama mellé a színpadra, köztük többen vigyorogtak, és Kaori bele is fogott. 
   - Pein, Ukiyo Isamu, Hiroji, Kanko, Hoshino Kaoru, Tadao, Zenko, Seijit ismered… - Ennél a névnél Sama gyorsan Dayura pillantott, de róla is levette tekintetét, és a sor végén álló fekete hajú fiúra nézett – aki még Isamunál is helyesebb volt. -… Dayu és Ukiyo Sanetomo. 
Sama döbbenten nézett Isamura és Sanetomora – akik kísértetiesen hasonlítottak egymásra.
   - Ti Ukiyo Fujio és Mayu fiai vagytok? – kérdezte, és ők elkomorultak, Sanetomo lehajtotta a fejét. 
   - Igen – mondta végül Isamu. – Honnan ismered őket?
   - Két napig a nevelőszüleim voltak – felelte halkan a lány.
   - Tesók vagytok? – kérdezte Kaoru. – Azannya…
   - Nem – felelte. Még csak az kéne…”

Hinata becsukta a könyvet, és ledőlt az ágyára. Kéne valami mással is próbálkoznia, valami izgalmasabbal. A horror nem menne neki, még két percet sem mer megnézni egy horrornak nevezett filmből. Írni meg aztán pláne nem tudná. Ráérek ezen gondolkodni, gondolta.