Néha tényleg úgy érezzük, hogy vagyunk valakik. Mikor felébredünk, és minden tudatosul bennünk, hogy az egész talán csak álom volt. Az álmaink olyanok, mint egy virágszirom, mely elválni készül hordozójától, de az nem engedi el. Akarjuk élvezni, vagy akarjuk engedni. De az agyunk erre nem cselekszik. De ha mégis benned van az, hogy ez tényleg csak egy álom… felébredhetsz. 
És ha nem akarok felébredni? Ha nem akarom, hogy vége legyen mindennek, amit megélhettem?
Olyan csoda volt az egész. Romantikus, misztikus csoda. 
És elvágták azt a fonalat, mely összekötött ezzel a világgal. 
Ezt érdemeltem?
„Az álom szárnyat bont bennem, és égig emel, a hajnal ne jöjjön el.”

    Másnap reggel olyan gyorsan keltem ki az ágyból, ahogyan csak tudtam. Nem törődtem Sasuke ingerült tiltakozásával, felkaptam magamra ruháimat, egy gyors csókot nyomtam hercegem ajkaira, majd kirohantam a szobából. Szerencsére senkivel sem találkoztam, szabad utam volt az ajtóig. 
   Kirohantam, és meg se álltam hazáig. Lehetett bennem valami energia felesleg, mert eddig képtelen lettem volna ezt a hosszú távot lefutni. Valahogy… úgy éreztem, most kell, hogy minden megszakadjon. Ugyan képtelen lettem volna elszakadni Sasukétól mégis, ahogy ránéztem, egyből tudtam, hogy az én helyem nem itt van, hanem… valahol máshol. Sasorit akartam most. Vele akartam beszélni, vele akartam mindent letudni. Hogy ezt mivel is tehetném meg? Nem tudom. De először mégis haza kell mennem. 
   Anya, apa és Deidara az asztalnál ültek. Bátyám egy pirítóst dobott felém, és én kiszaladtam a házból, még mielőtt anya utánam kiálthatott volna, hogy hol csavarogtam. Tegnap este nem hívtak, így az az érzésem támadt, hogy Deidara húzott ki nehéz helyzetemből. Hogy én mennyire szeretem…
   Sasori álmosan nyitott nekem ajtót, de a döbbenten kívül minden másfajta érzelmet letörölt arcáról.
- Sakura… - nyögte a sokktól megkövülten. Nem tudtam elmosolyodni. Az egykori heves vérmérsékletem, mely akkor keletkezett, amikor a közelemben volt, már elmúlt. Csak barát. Betoltam a fiút a házba, és bevágtam magam után az ajtót, de amint benéztem a nappaliba – amit ifjú barátom hálószobaként is használt -, elakadt a lélegzetem. Hatalmas franciaágyán egy számomra ismeretlen, vörös hajú nő feküdt. Zavartan fordultam Sasori felé.
 - Rosszkor jöttem – állapítottam meg. – Sziasztok! 
Kiszaladtam a házból, kicsit nyugodt lélekkel. Tehát Sasori már talált valaki utánam, így elfeledtethetni velem azt a csapást, amit én mértem rá. Hiba volt, tudom, de megtörtént, és a múlt nem lehet visszafordítani. Szaladtam, ahogy a lábam bírta. Láttam barátaimat; láttam, ahogy Kiba és Akamaru kergetőznek, a magas, sötét kisugárzású Shino lenézően meredt barátjára. Barátnőim is ott voltak. Hinata és Naruto az egyik padon ültek, és beszélgettek, s mikor megláttak, vidám integetésbe kezdtek. Ino és Temari fociztak, nem is értem, hogy való ez a sport lányoknak. Szívem repesett a boldogságtól, és már mindent megértettem. Megértettem múltam, a jelenem s jövőm. Mintha egy bilincs hullt volna le testemről, és most már szabad lehetek, mint a madár. Nem tudtam megállni, hogy ne vigyorogjak, míg elérek a temetőhöz. Látni akartam Konant, beszélni vele. Elszaladtam Suigetsu és Karin mellett, akik kéz a kézben sétáltak, s jelenlétemet fel se fogták. Távolról még hallottam, ahogy ugratják egymást, de semmi nem távolíthatott el célomtól. Tudtam, ki vagyok!
   A temető kapujához érve megtorpantam. Most éreztem csak, mennyire szúr az oldalam, milyen hatalmas útvonalon futottam végig. Még be sem léptem a temetőbe, amikor ismerős hang ütötte meg fülem, és én odanéztem. Lee, Tenten és Neji sétáltak az utcán, és mikor megpillantottak, megálltak, mintha falba ütköztek volna. Elindultam feléjük. Zavarban voltak, Lee ellenben széles mosollyal üdvözölt. 
- Sakura-chan!
Nem törődtem vele. Hitetlenkedve néztem rájuk, majd kitörtek belőlem a szavak.
- Mi történt? Mitől menekültetek? Hogy kerültetek ide? 
A három barát összenézett, látszott rajtuk, hogy nem akaródzik nekik a válaszolás. Türelmetlenül dobbantottam egyet, mire Lee belekezdett. Jófiú, gondoltam elégedetten.
- Nem mi voltunk! Nem loptunk semmit, engem megfenyegettek, de nem én loptam el. A kezembe nyomták a cuccot, és azt mondták, hogy a legközelebbi ember kezébe adjam, és szálljak be az autóba, ami ott várt rám. Pisztolyt szorítottak a fejemhez, Sakura-chan! Nem is vettem észre, hogy Neji-san kezébe nyomtam a cuccot. Később derült csak ki, amikor utánam jöttek – mondta Lee. 
- Dosuék elöl menekültünk – vette át a szót Tenten. – Megtudta, hogy felnyomtuk őket a zsaruknak, és Dosu addig nem nyugszik, amíg móresre nem tanítja a kiszemelt áldozatokat. Elmenekültünk, nehogy elkapjon, elmentünk Gai-sensei-hez. Ő mindig szívesen lát minket, és ott maradtunk egy ideig, egészen mostanáig. De egy kocsit muszáj volt szereznünk, azt az ügyet pedig a sensei elintézte. Nem tudom, hogy csinálta, de hálásak vagyunk neki!
- Amikor megtudtuk, hogy Gai elintézte az ügyet, visszajöhettünk – folytatta Neji. – Dosuékat elkapták, előzetesben vannak. Remélem, elviszik őket innen, de Gai megtanított minket a védekezésre. Mintha sokat érnénk vele…
- Gai-sensei igenis hasznosakat mondott! – ellenkezett Lee, mire felnevettem. Olyan vicces tudott lenni ilyenkor. Meglepett hirtelen felbukkanásuk, de most elmosolyodtam, és megöleltem őket. Nem volt szoros kapcsolatunk, amióta újjáéledtem, de még így is szerettem őket. Most már csak be kell mennem a temetőbe Konanhez, hogy beszélhessek vele. Megtudhassak mindent.
   Gondolkodtam az elmúlt pár napban. Olyan fura volt minden, olyan tökéletes. De senkivel nem akart találkozni. Sasukét akartam még egyszer látni, hogy elmondhassam neki, mennyire szeretem. 
Konan a temetőben volt, a sírom előtt állt. 
- Konan – súgtam halkan. 
- Á, Sakura! – Boldogan mosolygott, de én éreztem, hogy baj van. 
- Mi történt? – kérdeztem, de nem felelt. Majd a végére hagyom, hátha megoldódik a nyelve. – Mi történik velem?
Kíváncsian nézett fel rám, és hirtelen elbizonytalanodtam. Hogy fogalmazzam meg neki? Mindazt, ami megérlelődött bennem? Ott álltam némán, elbizonytalanodva, és ő csak nézett. Hihetetlen zavarban éreztem magam, s beletúrtam hajamba. Abban a pillanatban Sasukéra gondoltam, csak úgy hirtelen, gondolkodni sem volt időm. 
- Te egy nagyon érdekes lány vagy, Sakura! – szólalt meg Konan. Vártam a folytatást, némán álltam, bámulva a haját, hogy megforduljon és rám nézzen. 
- Nem számít! – mondtam halkan. – Miattad jöttem!
Konan felnevetett.
- Nem, Sakura! Magad miatt jöttél, csak lehet, hogy nem tudsz róla!
- Ezt meg hogy érted?
- A tudatalattid egy része tudja, hol a helyed, ezért jöttél el hozzám, hogy segítsek neked! A másik részed hazugságokat kerget, de szívesen válaszolok a kérdéseidre! – Most fordult meg, és nézett a szemembe, s én megdöbbentem. Bal szeme alatt vágás éktelenkedett, egy nagyon mély vágás, ami nem hiszem, hogy benő valaha is. Sóhajtottam. Most vagy soha! – gondoltam, és ismét felnéztem a szemeibe. 
- Ki az a Pein? – kérdeztem. – Mi közöd hozzá?
- Pein a szerelmem – mondta. – Meghalt, a Tanács tagja! Ő akarta elintézni, hogy ne legyen büntetésem, de sajnos nem sikerült neki
- Halál? – Azon nyomban megbántam kérdésemet, és kicsit el is szégyelltem magam. Konan azonban nem nevetett, csak mintha egy kicsit elkomorult volna.
- Én már halott vagyok, Sakura! – mondta. – De a kérdésed jogos!
- Ezt meg, hogy érted?
- Én meg tudok még egyszer halni. És meg is fogok! De előtte még meg kell tennem valamit.
- Mit?
Nem válaszolt, de számomra nem is ez volt a leglényegesebb kérdés.
- Mi az, hogy meg fogsz halni?
- Azt jelenti, nem jöhetek vissza többé. De előtte felébresztelek – felelte, és behunyta a szemét. 
- Micsoda? – kérdeztem, de nem válaszolt. Eltátottam a számat; testét aranyló fény vette körül, és olyan sebesen kezdett lobogni a haja, hogy hirtelen én is azt hittem, hogy tornádó csapott le. Azonban a valóságban szellő sem volt, a fák nem lengették ágaikat, a hajam nem emelkedett fel egy pillanatra sem. De ő, mintha ventilátor közelébe lépett volna. Konan teste halványan megemelkedett, és én arra gondoltam, hogy nem kérdeztem eleget. Elkiáltottam egy „Ne!”-t, de senki nem fogta fel kérésemet. Konan tovább lebegett, majd a vakító fény erősödni kezdett, olyannyira, hogy a szemem elé kellett kapnom a karomat. Két percig biztosan világított még Konan, utána eltűnt a fény, Konannel együtt. Kétségbeesetten kezdtem el forogni, keresve segítőmet, de csak a kihalt temetőt láttam. Hova tűnhetett? Nem szívódhatott fel csak úgy! De én már semmin sem csodálkozok. Tizenhat éves énem pottyant a nagyvilágba, egy teljesen másik környezetbe, új barátokkal, egy megrázkódtatással és egy fiúval, aki sokáig rejtély volt. Megtudtam nagyon sok dolgot, s mikor karnyújtásnyira vagyok attól, hogy megkérdezzem, pontosan miért is történt ez velem, és akkor hirtelen köddé válik az okozó és a válaszadó. Most mit tegyek? Kezd egyre homályosodni a világ, mintha már nem is lennék itt. 
Látnom kell Sasukét!
Kifutottam a temetőből – a futás most már valahogy lételememmé vált -, egyenesen Sasuke háza felé. Azt sem tudtam, mit akarok neki mondani. Elbúcsúzni? Mégis minek? Talán most, hogy Konan… eltűnt, én is el fogok? Micsoda ostoba gondolat… Hogy is juthatott ez eszembe? 
   Sasuke házához érve megálltam, hogy kifújhassam magam, nem is értem, hogy tudok megállás nélkül futni. Konoha lakossága biztos azt hiszi, hogy paranoiás vagyok. Bekopogtam az ajtón, és kis idő után Sasuke nyitott ajtót. Meg sem várta a köszönésemet, behúzott a házba.
- Hova tűntél reggel? – kérdezte tőlem, és kicsit zavarba jöttem. Most mit mondjak neki? 
- Konannel kellett beszélnem. – Nem nagyon akarok ebbe belemenni, fáj a lány emléke, hogy talán soha többet nem láthatom. Sasuke úgy látszott, ezt megértette, így most megcsókolt, és felinvitált a szobájába. Szülei nem voltak otthon, de nem is igazán zavart. Ha itthon lettek volna, akkor sem változott semmi. 
- Már azt hittem, berágtál rám, vagy ilyesmi! – Annyira helyes, mikor zavarban van. Elmosolyodtam, és megöleltem, még mielőtt leültünk volna az ágyra. Jobb, ha most tudja, mennyire szeretem, minthogy máskor ne tudhassam neki elmondani. Már megint ez a gondolat, fejezd be, Sakura!
- Mit csináltál már megint, Sakura? – kérdezte Sasuke, mire felnevettem. 
- Semmi rosszat – vigyorogtam rá. – Csak szeretlek!
Sasuke elmosolyodott, és megcsókolt, úgy, mint még soha! Teljesen ellágyultam, szívem még hevesebben dobogott, egyre jobban és jobban, majd olyan érzésem volt, mintha megfagyott volna a levegő, de a bensőmben a tűzgolyó még mindig égett. Furcsa bizsergés járta át a testemet, Sasuke is kezdett egyre elhomályosodni, majd távolodni. Mi történik? 
- Én is szeretlek, Sakura! – hallottam még a hangját, majd minden elsötétült.

*

   Verejtékben úszva riadtam fel, látókörömben még csillagok úszkáltak, s megráztam a fejem. Hol vagyok? Mikor aludtam el egyáltalán? A csillagok kiúsztak látókörömből, és halkan sikkantottam. Egy idegen, de mégis ismerős szobában voltam, melyben elég régóta nem jártam már. Az ágyban, amiben feküdtem, díszes mintázatú baldachinos ágy volt, halvány rózsaszín huzattal, és most a meleg, rózsaszín takaróba voltam bújva. Kitűrtem az arcomra tapadt hajszálakat, és rémülten néztem körbe. Ugye nem? Mondd, hogy ez nem csak egy álom volt. Az előbb még Sasukéval voltam a szobájában, és csókolóztunk, most meg az 1800-as évekbeli szobámban ülők az ágyamban? Vagy ez is csak álom? Kérlek, mondd, hogy az! Olyan jó volt a másik életem, mi történt most? Kiszálltam az ágyból, és lerohantam a hallba, ahol anyámat találtam.
- Sakura, leányom, végre! Már azt hittem, sosem kelsz fel! – nézett rám anyám. – De mi ez a hacuka rajtad, azonnal öltözz át! Megyünk nagyanyádékhoz, vacsorázni hívtak minket. Az Uchiha család már elment rég, de Sasukét meghívtam, hogyha van kedve, jöjjön át, hogy jobban megismerhessétek egymást! Elbűvölő fiatalember!
Köpni-nyelni nem tudtam. Ezt megálmodtam volna egy éjszaka alatt? Könny szökött a szemembe, és felrohantam a szobámba – hidegen hagyva anyám éretlenkedő kiáltását -, és becsaptam az ajtót. Hogy történhetett mindez? Nincs is következő életem? Vagy megálmodtam a következő életemet? Mégis olyan furcsa volt és olyan jó. Sasuke…

„…de Sasukét meghívtam, hogyha van kedve, jöjjön át…”

Térj észhez Sakura! – szóltam rá magamra. Ne sirass egy olyan álmot, ami meg sem történt! Itt lesz Sasuke, és lehet jobb életetek is, olyan jó, amire minden nő vágyhat. Szerelemmel és gondoskodással teli. Elmosolyodtam a gondolatra, és alig vártam már, hogy viszontláthassam Sasukét. A szobalányok feljöttek, és segítettek nekem felöltözni, és elindultunk a nagymamához. Semmit nem változott, ugyanaz a barátságos mosoly, az ősz haj, és a még mindig használatos arany fülbevaló. Ez volt ő. Az éjszaka alatt szinte teljesen elfelejtettem őt. Milyen különös. A nagyival sok mindent megbeszéltünk. Elmondta, mennyire örül, hogy férjhez megyek, és most én is elmosolyodtam, olyan őszintén, ahogy csak az álmomban láttam magam. Boldogvoltam, de leginkább azért, mert hamarosan találkozhatok Sasukéval. Vajon ő is úgy érez irántam, ahogyan én? Vagy az is csak egy álom? 
A nagyi odaadta esküvői koronáját, mely gyönyörű volt, illet a hajamhoz, apám szerint elbűvölően festettem, anyám szemébe könny szökött. Azt hiszem, sikerül visszatérnem a régi életembe, mely lassan új is lesz, Sasuke oldalán. 
Mosolyogva köszöntem el nagyanyámtól, és izgatottan meredtem előre. A házunkban váratlan meglepetés fogadott, de annyira örültem neki, hogy még a kabátomat sem vettem le. Szüleim gyorsan iszkoltak át a konyhába, én pedig Sasuke karjaiba estem. Megkönnyebbülésemre nem taszított el, nem nézett rám furcsán, de mintha egy kicsit meglepődött volna. 
- Menjünk fel! – mondtam mosolyogva, és ő követett. 
- Volt egy elég érdekes álmom éjjel – mesélte, mikor beértünk a szobába, én pedig egyből felé fordultam. 
- Nekem is – bólintottam. – Neked mi volt?
- Meghaltál – mondta. – Aztán később én is, majd újjáéledtem, és egy teljesen idegen városban találtam magam. Volt egy lány, akit mindig láttam, de nem tudtam megközelíteni, aztán később te voltál, és boldogok voltunk, és… olyan valóságos volt. 
- Nekem is ez volt az álmom – mosolyodtam el. – De nem tudom, mit jelent. 
- Engem nem is érdekel, ameddig itt vagy velem! – Sasuke felkapott, és nevetve omlottunk bele az ágyamra, arra gondolva, mennyire szerencsések vagyunk. Már egyáltalán nem haragudtam apámék döntésére, épp ellenkezőleg. Helyeseltem, örültem neki. Hisz Sasuke a leghelyesebb és legilledelmesebb férfiú az egész világon. Olyan gyengéd és törődő, pontosan egy ilyen férfira van szükségem, aki szeretek, és akinek örömmel szülnék gyerekeket! Vártam már az esküvőt is, s bíztam benne, hogy hercegem is, aki nem szőke, de az biztos, hogy fehér lovon érkezik. A képzelemben, a valóságban pedig csak úgy… sétálva. Csak azt bánom, hogy a barátaimról nem szerezhettem több emléket. Sasori pedig már teljesen a jövőé, de azért remélem, nem fogok vele találkozni, ha úgy adódna. Vajon tényleg halott, ahogy az álmomban Konan mondta? Ki kéne deríteni… Sasuke ekkor finoman megharapta az alsó ajkamat, és tudatosult bennem, hogy most csak ő és én vagyunk, egy pár, két személyiség, egy vágy. Minden olyan ellentétes… 
De rájöttem. Tehát ez volt az, amiről Konan beszélt. Ez mégis csak álom volt. És ő felébresztett belőle, először elragadott, majd saját kezűleg vetett véget neki. A saját fél élete árán. Az álmomban. Segített nekem megismeri Sasukét, és megszeretni.

Mert szeretem, és soha nem adom!