Ott térdeltem Sasuke mellett, a fejemet fogva, és nem értettem, miről beszél. Megbotránkozva figyelt engem, megvilágosodástól csillogott szeme.
- Sasuke – nyögtem.
- Rájöttem – szólt, ügyet sem vetve értetlenkedő pillantásomra. - Te vagy az a lány, aki mindig feltűnik, de nem ismerem fel, és nem tudok hozzá odamenni. – Itt végképp lefagytam. – Folyamatosan erre kerestem a választ, és végre megtaláltam! 
Csak tátogni tudtam. Egyszerre tudtam is, hogy miről beszél, de valahogy halvány lila gőzöm sem volt róla. 
- Sasuke – ismételtem meg nevét. – Miről…
- Néhány hónapja, vagy még csak hete, amikor járom az utcákat, mindig látok egy lányt. Rózsaszín haja volt, de elölről sosem tekinthettem meg. Kezdtem megőrülni. Mindig, minden egyes alkalommal, ahogy kitettem a lábam a házból, megláttalak, de az arcod mindig rejtve maradt. Sosem ismertelek fel, nem tudtam, hogy te vagy az a lány. Akkor láttam először az arcodat… Nem voltál egyedül. Felismertem Narutót és Hinatát.
- Ők nem láttak téged – szóltam közbe. Sasuke bólintott. Én ezt sosem fogom megérteni.  – Akkor…
- Nem tudom, miért nem. Ezért van szükségünk Konanra – szólt, és megfogta a kezem. – Ugye nem bánod? – kérdezte, mikor meglátta értetlenkedő pillantásomat. Egyből Sasori jutott eszembe, és mélységes bűntudat lett úrrá rajtam. Tudtam, hogy kapcsolatunk így nem fog működni, ha engem folyton Sasuke rejtélye foglalkoztat, már egy ideje nem is láttam. 
- Nem. – Rámosolyogtam Sasukéra. – Csak olyan fura. 
- Micsoda? – kérdezte, és hangjába visszatért az eredeti Sasuke.
- Csak az, hogy most olyan kedves vagy. Máskor pedig rekordot állítottál bunkóságból! – Felnevetett. 
- Ez vagyok én – vonta meg a vállát.

   Végigjárattuk tekintetünket a sírkövek között, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve elindultam Konan sírjához. A lábam magától mozgott, Sasuke pedig nem kérdezett semmit, csak követett. Már méterekkel odébb megpillantottam, hogy valaki fekszik a földön, Konan sírja előtt. Hosszú, királykék ruha volt rajta, csupasz karja libabőrtől dudorodott.
- Ő ki? – hallottam Sasuke hangját, de én csak megráztam a fejem. Mikor megpillantottam a kékes hajkoronát, egyből odafutottam, magammal rántva Sasukét is. 
- Konan – suttogtam, és letérdeltem a lány mellé. Hátára fordítottam; lélegzett, arca hófehér volt, szemei be voltak csukva. Meghalni nem halhatott meg, hisz… ő már amúgy is halott volt. 
- Konan – szólt hozzá Sasuke is, és én tehetetlenül rázogatni és szólítgatni kezdtem.

   Végül kinyitotta a szemét, és kissé kábultan meredt az égnek aranysárga szemeivel. 
- Sakura – nyögte -, Sasuke!
Elmosolyodtam, és megöleltem.
- Hála az égnek! – suttogtam. – Mi történt veled? Hova tűntél?
- A Tanács beszélni akart velem. Túl sok hibát követtem el! – Meglepett, hogy ilyen hirtelen kommunikációképes lett, de nem haboztam ezt kihasználni.
- Például?
- Nem engedtem, hogy emlékezz az egész életedre! – Megdöbbentem. – Megtartottam az előző életedet, de nem csak neked, Sasukénak is. Hagytam, hogy az emberek lássanak, pedig én már több mint kétszáz éves lennék. Úgy látnak, mint élő embert.  
Nem értettem, miről beszél. Sasukéval értetlenkedve néztük őt. Vajon mi a büntetése?
- Megbüntetnek? – kérdezte Sasuke. Konan bólintott, és én szám elé kaptam a kezemet.
- Meg kell keresnem… - szólt halkan, de nem folytatta. 
- Kit? – kérdeztem. Rám nézett. Aranysárga szemei kétségbeesetten csillogtak, nem akaródzott neki tovább mondania. 
- Kit? – ismételt meg engem Sasuke, de Konan még mindig nem válaszolt. Maga elé meredve ült a földön, saját sírköve mellett. Meg kell keresnie valakit, de kit?
- Pein – lehelte a nevet. Az meg ki? – akartam kérdezni, de mintha Konan olvasott volna a gondolataiba. – Pein egy olyan ember, aki anno rengeteget segített nekem. Meg kell mentenem, elvették tőlem, megalázták.
Hitetlenkedve néztem össze Sasukéval. Ez Konan dolga, de velünk mi van? Azt se tudom már, hogy miért jöttem ide. 
- Miért jöttetek? – kérdezte. Nyeltem egyet. Nehezemre esett kimondani minden bajomat… Miért nem ismertem fel eddig Sasukét, miért láttam folyton, miért van közöttünk az a furcsa kapcsolat, mit jelentünk egymás számára, és miért nem engedte Konan, hogy emlékezzek az életem nagy részére. Mi történhetett akkor velem? És miért emlékszem az előző életemre? Mik azok a nevek, mi van velük, hol vannak? Mit jelentenek?
Konan mosolyogva nézett rám, miután kivetettem magamból a kérdéseket. Mosolya azonban fanyar volt, keseredett, és én nem tudtam, miért. 
- Sasuke és közötted van egy olyan kapcsolat, amire nincs meghatározás. Nem példátlan az, ami most veled történt, ugyanis régen, még jóval az én születésem előtt volt egy ugyanilyen eset. A válasz arra, hogy miért nem láttad Sasukét, roppant egyszerű. Tudod, hogy van valami, ami titeket összeköt. Az talán a közös múltatok, amikor meghaltál. Sasuke borzalmas időket élt akkor. Beleőrült a fájdalomra, és ez egy olyan dolog, amit Sasukéről nehéz elképzelni. Szerelmesek voltatok egymásba, és egymás miatt kellett meghalnotok. A Tanács tudta, hogy újjá fogtok éledni, mindketten, és mindenáron meg akarták akadályozni, hogy utatok keresztezze egymást. Átok vagy áldás? Ki tudja…
Feszült figyelemmel hallgattam Konant, szám már tátva volt, akárcsak Sasukeé. Erre eddig még sosem gondoltam, kicsit meglepett ez a válasz. Nem tudom, hogy Konan hajlandó-e folytatni, de remélem, hogy igen. Várakozóan néztem rá. 
- A múltatok nem hétköznapi. Rejtve tartottam előttetek, hogy utatok ismét jóra forduljon. A Tanács alakította az életeteket, hogy ellenségek legyetek. Szerintem tartoztok egymásnak. Egymás miatt haltatok meg, és ezt jóvá kell tenni. Én meg akartam adni az esélyt erre. A Tanács nem engedte. A múltatok sötét.
- És amit Hinata és Naruto mutatott? – kérdeztem, és beszámoltam neki mindarról, amit akkor láttam az időgépnél.
- Én végigkísértem mindkettőtök életét. Az, amit a két barátod mutatott neked, hazugság. – Ez sokként ért. Miért lenne hazugság, és hogyan?
- Ez hogy lehet? – szólt közbe Sasuke. – Időgépben mutatták meg neki. Mégis…
- Sasuke nem volt benne – szakítottam félbe a fiút. 
- Ez a Tanács műve. Rengeteg mindent akartak megmutatni Hinatáék. De a Tanács közbe lépett. Voltak jó emlékeid Sasukéval. Azokban az emlékekben, amiket mutattak, benne volt, de a Tanács nem engedte, hogy lásd őket.
- De… - szóltam. Semmit nem értettem. – Nekem ott van Sasori.
Konan felvonta a szemöldökét. Hallottam, hogy Sasuke mély lélegzetet vesz. Én ezt nem értem. Minden olyan ködös. Fogalmam sincs, mi az igazság, és mi a hazugság. Átvernek, semmit nem tehetek. Sasuke rám nézett, és megfogta a kezemet. 
- Mennem kell. A Tanács hívat – mondta Konan, és eltűnt. Ökölbe szorult a kezem. Ez olyan igazságtalan. Szükségem van emlékeimre, hogy mi volt akkor. Emlékezni akarok Sasukéra. Hisz…

Hisz szeretem!

Szerelmes vagyok belé, tudni akarom, mi kötött minket össze. Sasorival való kapcsolatom rég tropára ment, azt nem lehet megjavítani. 
   Ránéztem Sasukéra. Ujjaink összekapcsolódtak, halvány pír szökött arcomra. A második pillanatban már karjaiban találtam magam.
- Sakura – súgta mély hangján, de többet nem mondott. Éreztem, hogy önmagával vitatkozik, és ezt nem tudtam hova tenni. Szívem hevesen vert bordáim között. Tudni akartam, ő mit érez irántam. Szeret, vagy nem? Kicsordult az első könnyem. A sírok között álltunk, de én nem bírtam tovább.

*

   Sasuke szobájában voltunk. A hatalmas ablak, látást adott a kinti világra. Az ágyon feküdtem, Sasuke pedig mellettem. Csak feküdtünk, mégis éreztem, hogy a következő percben elszabadulhat a pokol. Vibrált a levegő, akárhányszor egymásra néztünk. Nem voltam képes ilyen mozdulatlanul itt feküdni, de tudtam, ma már haza nem megyek. 
   Ránéztem Sasukéra. Ébenfekete szemeivel engem figyelt. Felkönyökölt, szemét nem vette le rólam, karomon borzongás futott végig. Én nem keltem fel, csak megbabonázva néztem arcának minden egyes szögletét. Torkomban gombóc keletkezett.

   Nem hittem volna, hogy megtörténik. Abban a pillanatban, ahogy ajka az enyémhez ért, megszűnt körülöttem a világ. Testem remegett, átkarolva nyakát, kicsit felemelkedtem. Minél előbb magaménak akartam tudni. Teste meleg volt kivételesen. Átkarolta derekamat, és magához húzott. Hátamra fektetett, és fölém magasodott, még így is éreztem hevesen kalapáló szívét. Olyan volt, mint az enyém. Folyamatosan ugrottak be régi csókjaink, melyek tovább fokozták érzelmeimet.

„Ajkaival lágyan simított végig az én ajkaimon.”

„Kérdőn felvontam a szemöldököm, de mielőtt bármit is kérdezhettem volna, megcsókolt.”

„Sasuke ekkor közelebb hajolt hozzám, és végigsimított ajkaival az enyémeken, majd egy forró csókot hintett rájuk. Szívem még gyorsabban vert, azt hittem, kiugrik. De visszacsókoltam…”

És még a többi. Már akkor is szerettem, és tudtam, hogy ő is.
   Vadul falta ajkaimat, én már készültem megfosztani pólójától, körmeimmel végigkarmoltam a hátát, mire felszisszent, de még nagyobb hévvel esett nekem. Szorosan hozzám dörgölőzött, felnyögtem, és ő nyakamra nyomta ajkait. Nyelve forró volt, égette a bőrömet. Nem bírtam tovább. Szó szerint téptem le róla pólóját, az árván maradt ruhadarab az ágy végében landolt. Ránéztem. Szeme vágytól ködös volt, enyhén zihált, haja kócosan meredt az égnek. Lehúztam magamhoz, hogy megcsókoljam. Olyan finom volt a csókja. Imádtam, jó érzés volt. Így akartam maradni örökre. Nem tértem észhez, teljesen az övé voltam. Éreztem, ahogy lábamat szétnyitja, és közé furakodik. Tekintetem elhomályosodott, ajkam kacér mosolyra húzódott. Maga volt a gyönyör.

Szeretlek Uchiha Sasuke!