A napok egyre gyorsabban teltek, de semmi nem történt. A meglepő az volt, hogy egyszer sem találkoztam sem Sasukéval, sem azzal a másik fiúval. Konan rejtélyes eltűnése óta talán… S ez csak még rejtélyesebbé tette az egészet. Kakashi sem tudta, hogy mi történhetett vele, azt mondta, ilyet még nem csinált az elmúlt huszonkét év alatt, amióta ismeri. Gondolkodóba estem. Kakashi többnek néz ki, mint huszonkettő (ezért ne felejtsek el bocsánatot kérni tőle), így ő is olyat élhetett át, amit én; nem emlékezhetett az élete első felére. Talán tud valamit erről?
- Kakashi – szólítottam meg a mellettem álló férfit. A temető felé igyekeztünk, de nekem nem volt célom bemenni. Csak elkísértem Kakashit. – Te sem emlékszel ennek az életednek az első néhány évére, igaz?
- Nem – felelte Kakashi. 
- És… - kezdtem el bizonytalanul. – Nem is tudod, hogy miért nem?
- Nem.
Elfordítottam a fejemet. A temető közeledett, már egy sarokkal előrébb jártunk. Kakashi előhúzta kabátja alól a mécsest és kezében megszorította a virágot. Eltűnődve figyeltem, majd mikor elértük a temető kapuját, megálltam.
- Hát akkor, viszlát – mondtam.
- Viszlát! – Kakashi hátat fordított nekem, és bement a kovácsoltvas kapun. Sokáig néztem utána, de akkor egy hang ütötte meg a fülemet. 
A pázsiton Kiba igyekezett felém, Akamaru társaságában. A kutya vidáman szaladgált gazdája körül, egy vastag botot tartva szájában. Megpaskoltam hatalmas fejét, mikor mellém értek. Kibára egy mosolyt villantottam, s három csókot hintettem arcára. 
- Hogy vagy? – kérdeztem.
- Kösz, jól – biccentett. – És te? Mit keresel itt?
- Egy ismerősömet kísértem el. Ti sétáltok? 
Kiba bólintott, és kivéve Akamaru szájából a botot, elhajította. A kutya utána futott, s Kiba ismét felém fordult. Szavak nélkül is elindultam, s ő követett. Lassan lépdeltünk a füvön, miközben Kiba folyamatosan futatta Akamarut. Kellemesen eltársalogtunk, sokat nevettünk is, a hangulat már nagyon oldott volt.
- Sasorival jól elvagytok? – kérdezte, s én megmosolyogtam kaján vigyorát. 
- Elvagyunk – mondtam. Kérdőn emelte fel a szemöldökét.
- Sasori azt mondta, hogy régóta nem találkoztatok.
Lehajtottam a fejemet. 
- Mostanában fontosabb dolgaim vannak – motyogtam megsemmisülten. Kiba felvonta a szemöldökét, immáron másodjára. Tudom, hogy mi jár a fejében, annyira érzem.
- Szereted te egyáltalán? – förmedt rám, s ahogy elnéztem, ő is meglepődött. Nem bírtam tovább, itt szakadt el a cérna. Elrohantam, futottam, ahogy csak a lábam bírta, azt se tudtam, hogy merre megyek. 
    Hirtelen zuhantam vissza a földre. Fejem lüktetetni kezdett, miután bevertem a földbe.
- Bocs – hallottam egy ismerős hangot. Ki se kellett nyitnom a szemem, hogy felismerjem.
- Sasuke – néztem fel rá. – Rég találkoztunk.
- Ja. – Zsebre dugta a kezét, a fáradságot sem vette arra, hogy felsegítsen. Egyedül tápászkodtam fel, és igazítottam meg felsőmet, majd karba tettem a kezem. 
- Neked is, szia – mondtam mogorván.
- Csá! – Lassan el fogja érni, hogy képen törlöm. Bosszankodva álltam meg előtte, és karba fontam a kezem. Szemrehányó pillantásomtól sem ijedt meg. 
- Mit nézel? – kérdezte.
- Téged.
Elfintorodott, és közelebb lépett hozzám. Éreztem leheletét az arcomon, csiklandozta bőrömet. Kezével most megfogta a karom, s én megborzongtam.

„- Igazán csinos vagy ma este Sakura – biccentett felém Fugaku. – Nem így van, Sasuke?
- Valóban – bólintott Sasuke, el sem mosolyodva. Éreztem, hogy a vér az arcomba tódul…”

Megráztam a fejem, s felnéztem az ébenfekete szemekbe. Gúnyos mosoly ült az arcán, de láttam rajta, hogy ő is megzavarodott. Tekintete már nem tömény gúnyt tükrözött, hanem bizonytalanságot is. Nem szólt semmit, s én sem tettem. Néhány bokor megreccsent mögöttünk, és én odakaptam a tekintetem. Senki nem volt ott. 
- Nem sétálunk? – szólalt meg hirtelen Sasuke, s én felé fordultam. Látszólag ő is meglepődött saját kijelentésén. Elfojtottam egy vigyort, majd bólintottam, így együtt haladtunk a kihalt utcán. Fogalmam sem volt róla, hogy hol lehetek, nem volt ismerős a környék se. Sasuke nyugodtan lépkedett mellettem, végül a kínos csendet ő törte meg.
- Mióta laksz Konohában? – kérdezte. Ennél értelmesebb kérdésed nem lehet? Erre nem tudok válaszolni.
- Hát... – motyogtam. – Régóta. 
- Hm.
Sóhajtottam egy nagyot.
- És te?
- Én sem tudom – felelte. Honnan tudja, hogy nem tudom? Szólásra nyitottam a számat, de aztán becsuktam, nem tudtam mit mondani. Arca nem tükrözött érzelmeket, hatalmas megkönnyebbülésemre. Hirtelen nem is fogtam fel szavai értelmét. Ránéztem. Vajon ő is újjáéledt? Ő is azt élte át, amit én, ő is csak nemrég fedezte fel új életét? Ismeri Konant?
- Ismered Konant? – kérdeztem. Rám nézett.
- Te ismered? – Micsoda ostoba kérdés! Elmosolyodott. 
- Szerinted? – emeltem a magasba a szemöldökömet. Nem válaszolt. A lámpa pirosba váltott, s mi megálltunk a járda peremén. Ismét rápillantottam. Még mindig nem volt hajlandó válaszolni, de cseppet sem csodálkoztam rajta. Elfintorodottam.
- Ismerem – szólt végül.
- Honnan? – kérdeztem. 
Csend.
Tudhattam volna, egyszerűen éreztem.
- Konan eltűnt néhány napja – mondtam, és ránéztem. Meghökkentette a hír, de nem mutatta ki. Nem szólt semmit, de mégsem éreztem úgy, hogy tovább kéne beszélnem. Előre néztem. Lassan sétáltunk Konoha végében. Én eltűnődve figyeltem a tájat és a házakat, folyamatosan azon gondolkodva, amit az előbb vettem észre. Nem láttam a „látomásomban” az arcokat, így eldönteni nem tudtam, hogy vajon erről a Sasukéról szólt-e. Kétlem. 
   Elindultunk vissza a városba, utunk a város központjában álló kávézóhoz vezetett. A teraszon leültünk az egyik asztalhoz, és miután megkaptuk kávénkat, egymásra pillantottunk. Meg akartam szólalni, de nem jött ki hang a torkomon. Azt sem tudtam, hogy mit mondjak neki. Várakozó és hűvös pillantása feszélyezett, és én lesütöttem a szemem. 
- Öhm… - kezdtem volna el, de itt ki is merült a szótáram. Látszólag nm zavartatta magát, tovább szürcsölgette a kávéját. Nem nézett rám, de én folyamatosan őt vizslattam a tekintetemmel. Milyen helyes… Megráztam a fejem.
- Sziasztok! – hallottam egy hangot magam mellől, s odanéztem. Temari állt felettünk. Mosolygott, de mosolyában kérdés bujkált, ahogy Sasukéra nézett. Ekkor szöget ütött valami a fejemben. Ránéztem Sasukéra. Ezt akartam tőle kérdezni... Éreztem, hogy egyre közelebb kerültem az igazsághoz, egyre közelebb a rejtvény megfejtésére. Ő lenne az?  Ő lenne a titokzatos fekete hajú fiú? Már csak egy valami rejtély…

Hinata és Naruto miért nem látták?

- Beszélhetnénk? – kérdezte Temari.
- Bocsáss meg – pillantottam Sasukéra, és követtem a lányt.

- Mióta barátkozol te Uchiha Sasukéval? – kérdezte egyből Temari. Értetlenkedve néztem rá.
- Nem barátkozok vele – motyogtam.
- Á, nem, csak vele kávézgatsz, ahelyett, hogy Sasorival lennél – tette csípőre a kezét a lány. Akaratom ellenére szégyelltem el magam. Temarinak teljesen igaza van. Elégedetten, de mégis szemrehányóan nézett rám, majd elköszönt, és elment. bűntudatosan ballagtam vissza Sasukéhoz, aki engem várt, zsebre dugott kézzel. 
- Mehetünk? – kérdezte, és most először elmosolyodott. Bólintottam.

*

- Sasuke, kérdeznem kell valamit – sóhajtottam egy nagyot, mikor leültünk a padra. Este volt, a csillagok ragyogtak, s mi elnéztük őket. 
- Mondjad!
- Te vagy az a fiú, kit folyton látok, de nem ismerem fel? – Ez aztán értelmes volt. Most biztos idiótának néz. 
- Gondolom – vont vállat.
- Meg kell keresnem Konant – szóltam. – Kérlek, gyere velem!
Nem ellenkezett, egyből felpattant, így együtt siettünk a temető felé. Útközben nem beszélgettünk, csak sebes léptekkel haladtunk a kiszemelt cél felé.

*

   Kakashi volt a temetőben, és mi egyből hozzá igyekeztünk. 
- Kakashi – szóltam hozzá, s ő meglepetten pillantott ránk.
- Nocsak! Sakura! Sasuke!
Ránéztem a mellettem álló fiúra, de azon egy cseppnyi megdöbbenés sem volt. Rajtam viszont sokkal több. Kakashi ismeri Sasukét? Nem tettem szóvá, erre most nincs idő.
- Hol van Konan? - kérdeztem tőle. 
- Nem tudom, nem beszéltem vele mostanság, azóta, amióta eltűnt – felelte. Kicsit meg meglepett volt. Ránéztem Sasukéra, majd megragadtam a kezét és elhúztam oda, ahol el vagyok temetve. 
   Kinyitottam a vaskaput és elindultam a sírok között, néha-néha rápillantva. Meglepődtem arckifejezésén. Nem hűvös, gúnyos vagy hideg volt, hanem döbbent, töprengő. Le sem vette a szemét a sírokról. Fogalmam sem volt róla, hogy hova viszem, de hirtelen ott találtam magam a saját sírom mellett. Ránéztem Sasukéra, de azon nyomban összeestem, és hallottam, hogy ő is. A fejem nagyon fájt, szinte éreztem, ahogy a fogaskerekek csattognak. Összeszorítottam szememet, megpróbáltam legyőzni a fájdalmat.

Hirtelen nyitódott ki szemem.

„- Zavar, hogy itt maradunk éjszakára? – kérdezte hirtelen.
- Nem – nyögtem ki egy kis idő után. 
- Nekem nem úgy tűnt – lehelte ajkaimba. Úristen. Térdeim remegni kezdtek, már majdnem Sasuke vállába kapaszkodtam, nehogy összeessek.
- Egyáltalán nem zavar – akadékoskodtam, mire csak egy kaján mosoly volt a válasza. Kérdőn felvontam a szemöldököm, de mielőtt bármit is kérdezhettem volna, megcsókolt. Olyan hirtelen történt az egész, hogy reagálni sem tudtam. Egyből megszakította a csókot, és kissé kábultan meredtem magam elé.
- Perverz… - suttogtam magam elé.
- Ebben nincs semmi perverz. – Sasuke végig simított az oldalamon, és közelebb húzott magához. Karjaim az ő karjaira simultak, míg mellkasom az övének. Szívem hevesen kezdett el kalapálni, a levegőt is gyorsabban szedtem, izmaim, mintha vasból lettek volna. Nem tudtam magam eltolni Sasukétól. Belenéztem a fekete szemekbe, amik egyből lehúztak. Még sosem éreztem ilyet. Az ő szemeiben is meg volt valami… valamilyen csillogás… 
Szívem kétségbeesetten kalapált. Vagy lehet, hogy csak az izgalomtól…
Sasuke ekkor közelebb hajolt hozzám és végigsimított ajkaival az enyémeken, majd egy forró csókot hintett rájuk. Szívem még gyorsabban vert, azt hittem, kiugrik. De visszacsókoltam…
Olyan jó érzés volt… Olyan jó érzés volt a karjaiban lenni…”

Verejtékezett a testem, zihálva szedtem a levegőt, s Sasukéra néztem. Döbbenet ült az arcán, és engem figyelt.
- Hát igaz – morogta. Nem tudtam, hogy miről beszél.