Valahogy mindig megvoltam egyedül. Sosem volt szükségem más emberek támogatására. A magam ura voltam. Ez az idillikus állapot, azonban véget ért egy rossz lépésem miatt, és belecsöppentem egy olyan világba, amibe nem szerettem volna soha. A gazdagok világa. Váltig állítottam, hogy a gazdagság kizárja a boldogságot, és sajnos ezen nem változtat semmi. Eladtam a lelkem…

- Káosz itt minden! – sóhajtottam, és ezzel egy időben, kikászálódtam ágyamból. Reggel hét óra volt, és lassan el kellett indulni a suliba. Álmosan tapogattam meg a tegnapi találkám nyomát Gaara-val. Egy sebtapaszt biggyesztettem rá, de nem hiszem, hogy sok haszna lett volna. Egy apró mozdulat, és ömleni kezd belőle a vér, így minden bizonnyal lesz még egy kellemes találkám az iskolaorvossal.

Felálltam, hogy végre elinduljak a fürdőszoba felé, mikor valósággal berobbant a szoba ajtaja, és Tsunade csapzott feje jelent meg benne.

- Ma nincs iskola! – felvontam a szemöldököm. Lehet, hogy még álmodom? – Legalábbis neked nincs! –folytatta. Álltam és lestem, mint a birka. Nem tudtam, hogy ennek örüljek, vagy ne. Éreztem, hogy még csak most jön a java. – Egy konferenciára kell mennem! – ez mind szép, és jó, de, hogy jövök én a képbe? – A gyámügy szerint több időt kell együtt töltenünk! – felsóhajtottam. Ez meghibbant. Alapból mínuszban indul, ha nem megyek suliba, pláne ha még ki is derül, hogy a munkája miatt.

- Nem! – válaszoltam higgadtan, és újra elindultam megkezdett utamon. A szőke megsemmisülten bámult utánam.

- Már pedig nem mész! – próbált határozott lenni, ami megjegyzem elég hihetőre sikeredett. Megvontam a vállam. Nekem aztán mindegy mit csinál. Ha el akarja cseszni, rajtam igazán nem fog múlni.

Nem ment ki. Bámult rám.

- Még valami? –húztam fel egyik szemöldököm, és éreztem, hogy a sebem újra szétnyílik, és pár másodpercen belül apró vércsík csúszik le az arcomon.

- Mi a franc történt már megint? – tette csípőre a kezeit.

- Mire gondolsz? – tettem egy apró kísérletet a terelésre, de nem sikerült. Felemelte jobb kezét, és mutatóujjával, egyenesen a fejemen díszelgő vérfolyamra mutatott.

- Ez? – értetlenkedtem. Agyam vészesen kattogott, valami magyarázat után, de semmi értelmes nem jutott eszembe. –Elég csúszós a fürdő padlója! –magamban megtapsoltam magyarázkodásom. Hogy lehet, hogy egy egészségeset nem tudok hazudni…

Tsunade egy fintorral válaszolt.

- Igyekezz! –morogta kedvetlenül, és kiviharzott, egyedül hagyva engem, és az idióta gondolataim. Egyre jobban kezdtem unni az ittlétet. És valami még mindig foglalkoztatott, Naruto és Sasuke ügyén kívül.

*

Csendben ültünk a limuzinban. Legszívesebben végig nyomkodtam volna a gombokat, hogy mi, mit tud, de tekintve, hogy nem voltam egyedül, nem tettem. Az iskolai egyenruha volt rajtam. Mi más?

Nekitámaszkodtam az ajtónak, és a külvilágot bámultam. Mást úgy sem nagyon tudtam volna tenni. Nem úgy tűnt, mintha Tunade nagyon beszélgetős kedvében lenne. Kifejezetten komor volt, de mégis úgy döntöttem, hogy megpróbálkozom egy kérdéssel.

- Mi van az árvaházzal? – dőltem hátra az ülésen. A szőke rám siklatta tekintetét. – Tudja… amelyiket mikor találkoztunk, rá egy hétre árvereztek volna el! Az egyességünk alapja! – emlékeztettem. Felvonta a szemöldökét, majd elfordult, és az utat kezdte bámulni. Látszott, hogy feszeng. Erősebben szorította az ölében heverő aktatáskát.

- Elhalasztották az ügyet, addig, míg a miénk folyik! – válaszolta végül, és ezzel gondolom lezártnak is tekintette volna a témát, csakhogy én nem hagytam annyiban.

- Ez pontosan mit jelent? – felsóhajtott.

- Azt, hogy míg ki nem derül, hogy örökbe fogadhatlak vagy nem, addig az árvaházat sem árverezik el! –jelentette ki, és volt egy olyan érzésem, hogy egyre ingerültebbé válik. – Ha örökbe fogadhatlak, akkor enyém a tulajdonjog, ha nem, akkor elvesztem az ügyet! – így már érthető volt minden erőfeszítése, de hogy mi motiválja, arról sejtelmem sem volt. Valami nagyon elhallgat.

Megvontam a vállam.

- Egy utolsó kérdés… - néztem rá. Tudtam, hogy unja a fecsegésem, de ez van.

- Mondd! – szakadt ki belőle, egy semmitmondó sóhaj.

- Míg te tárgyalsz, én mégis mit fogok csinálni? – komolyan érdekelt a dolog, mert semmi értelmeset nem vártam Tsunade munkahelyétől.

- Te is tárgyalsz! – vágta rá.

- Hogy mi? – egyenesedtem ki. Pont ekkor fékezett az autó, és Tsunade kinyitotta az ajtót.

- Jól hallottad! – erősítette meg az előbb mondottakat, immár az épület előtt. Menekülni sem volt lehetőségem, mert a limo is eltűnt. – Neked is vannak ügyfeleid! – még mindig elég sötéten hangzott ez a dolog. – Azzal, hogy örökbe fogadlak, bizonyos üzleti ügyeket is adtam a kezedbe!

- Remek! – tártam szét a karom, miközben próbáltam tartani Tsunade tempóját. Érdekes módon, most lift helyett a lépcsőt választotta.

- Ne aggódj! Többnyire veled egykorúak az üzletfeleid! – megtorpantam. Ő is ugyan így tett, csak két lépcsőfokkal feljebb, és lebámult rám.

- Ez valami vicc? – ráncoltam össze a szemöldököm, de csak óvatosan, hogy a sebem ne okozzon még több problémát. – Nézzen már végig rajtam, és saccolja meg a korom! – üvöltöttem. Többen ránk bámultak az aulából, de nem érdekelt. Lehet, hogy belementem ebbe a hülyeségbe, de nem vagyok a bábúja.

- Tudom hány éves vagy! –rántotta meg a karom, és maga után kezdett vonszolni a lépcsőn. – És, mint már mondtam, akikkel tárgyalni fogsz, ugyan ennyi idősek többnyire, mint te! Az én üzletfeleim gyerekei! – felértünk, és befordultunk egy folyosóra. Jobb és bal oldalt, apró íróasztalok voltak. Mindegyik mögött egy-egy telefonos nő ült.

- Milyen bájos! – kacagtam fel gúnyosan. – Szóval ez az egész, a gazdag, egoista szülők feladata a magukat unó kölykeiknek, akiknek már amúgy is annyi pénzük van, hogy nem tudnak vele mit kezdeni, így elverik csomó hülyeségre! –vázoltam fel gondolataim, mire újra megállt, és szembe fordított magával.

- Na, ide figyelj! – sziszegte az arcomba. – Tisztában vagy vele, hogy úgy viselkedsz, mint egy óvodás? És fogd fel végre, hogy itt már nagy dolgokról van szó! Nem csak arról, hogy hogyan lopsz magadnak kaját! – fejezte be mondandóját, majd kiegyenesedett, és a jobb oldalt lévő kétszárnyú ajtóra bámult. – Szabad kezet adok neked! A te üzleted, azt csinálsz vele, amit akarsz! – gúnyosan mosolyogni kezdtem. Az én üzletem? Azt sem tudom miről beszél! – A folyosó végén lévő üvegajtó! –azzal elindult a dolgára.

- Még egy kérdés! – szóltam utána érzelemmentesen. – Előttem, ki csinálta ezt a munkát? –meglepődve nézett rám, majd arca hirtelen átment komorrá.

- Ahhoz semmi közöd! – válaszolta halkan, és benyitott az ülésterembe. Nagy levegőt vettem, és én is elindultam a folyosó végére, ahogy azt utasítás adta.

Mikor odaértem, a vizes üvegen át látszott, hogy sokan vannak benn. Haboztam egy pillanatra.

Tényleg szükségem van minderre? Simán elmenekülhetnék, újra ki az utcára. És ebben igazat kellett adnom Tsunade-nak! Ez már nem az utca! Sokkal fontosabb dolgok forognak kockán, így újabb nagy levegőt vettem, és benyitottam az ülésterembe.

Minden szem rám szegeződött, és egy csapásra néma csend lett. Körbe néztem. Már csak ez hiányzott.

- Te meg mit keresel itt? – jött egy számomra kellemetlen, hideg hang. Irányába fordultam. A hosszú sötét hajú fiú ingerülten meredt rám.

- Azt, amit ti! –vágtam rá, hisz a választ még magam sem tudtam. Felvonta a szemöldökét.

- Nem hiszem, hogy idevaló lennél! – sziszegte.

- Neji! – szólt közbe egy újabb hang az asztal túlsó oldaláról, majd tulajdonosa rám nézett. – Hogy kerülsz ide Sakura? – nézett rám kérdőn a lány barna szemeivel.

- Tsunade küldött! – adtam meg a választ TenTennek, mire bólintott, és visszaült a helyére.

- Szóval Tsunade! – jelentette ki gúnyosan Neji, és ő is helyet foglalt egy széken. Volt egy olyan érzésem, hogy nem vagyok szívesen látott vendég. Legszívesebben kirohantam volna a helységből, de ennél gyávább már ritkán lehetett volna az ember, így közelebb léptem a terem közepén lévő asztalhoz.

- Tudod, egyáltalán miről van szó? – jött még egy hang az asztal másik végéből. Ezzel egy időben, elérkezettnek láttam az időt, hogy végig szemléljem kik is vannak itt. Meglepetésemre majdnem minden embert ismertem közülük. Hát igen… A gazdag emberek gyerekei. Csak tudnám, én mit keresek itt.

Velem szemben TenTen ült egy bőr fotelben, és az asztalon heverő papírokat tanulmányozta. Mellette Rock Lee integetett nekem hevesen. Itt már tudtam, hogy rossz ötlet volt ide jönni. A bilifizussal szemben Neji kapott helyet, és gúnyos tekintetéből ítélve, már azon imádkozik, hogy mikor ugrok ki az ablakon.

- Még ma leülsz? – jött egy hideg hang újra az asztal végéből. Arra néztem.

- Basszus! – csúszott ki a számon, mire az ott ülők, kérdőn felhúzták a szemöldöküket. Az asztalfőn egyenesen Sasuke ült, két oldalán pedig Naruto és… - Gaara? –már megint hamarabb jár a szám, mint ahogy gondolkodom. A vörös hajú ingerülten bámult rám. Akaratlanul is megfogtam a sebem, amit tegnap okozott, és leültem az előttem ágaskodó székre. Ez egyre rosszabb. És akkor még azt sem tudtam, ki jön még…

Kisvártatva kinyílt a hátam mögött lévő üvegajtó. Reflexszerűen fordultam hátra. Két ember állt benne. Az állam már megint valahol a földet verdeste.

- Jézusom! – hallottam egy ismerős sápítozós hangot, amely egy számomra nem annyira kedves személyhez tartozott. – Te meg mit keresel itt? – vihogott a szőke, és engem bámult.

- Ino… - sziszegtem. Komolyan nem tudtam mi hiányzott az életemből. Megsemmisülten bámultam a mögötte álló alakra. Ekkor már nagyon untam, hogy semmit sem tudok, és semmivel sem vagyok tisztában. Most végre tiszta vizet öntünk a pohárba minden téren, Shikamaruval együtt!