November 23. 
19:26
Elhagyatott Hyuuga birtok

   „Furcsa ismét ebben a házban járni. Minden olyan koszos, elhagyatott, látszik, hogy azóta nem járt itt senki, mióta… mióta a családom meghalt. Egytől-egyig.”
Hyuuga Hinata a konohai Hyuuga birtok ablakán nézett ki a gazos kertbe, arra a régi asztalkára, melyet édesanyja annyira szeretett. Már egy éve, hogy meghaltak, s ezzel egyidejűleg több mint tíz fiatal is elvesztette szüleit. De azoknak a fele nevelőszülőkhöz került, de ő nem, Hinata nem. Ő lábra állt, nagy nehezen, a mai napig nem tudja, mi történt unokabátyjával, Nejivel. 
   Hinata végigsimított szülei ágyán, és porossága ellenére leült rá. Még mindig érezte a Hyuuga illatot, melyet a család mindig magán hordott, azt az édeskés levendula aromát, melytől az ember egy percre behunyta a szemét, hogy kiüríthesse agyát. Hinata felállt, és továbbsétált. Nem volt benne biztos, hogy visszaköltözik ide. Talán ki kéne vennie egy szobát valamelyik hotelben, és ott maradni egy ideig. Nem érezte magát túl erősnek ahhoz, hogy itt maradjon, itt lakjon. Felkapta az órát, ami a kandalló tetején pihent, s táskájába csúsztatva elhagyta a házat. Kapucniját felhúzta, hogy senki ne ismerje fel, majd megkereste a legolcsóbb és legközelebbi hotelt, és benyitott az ajtaján. Konoha nem a lepukkantságáról volt híres. Még a legszegényebb hotelekből is erős tisztaság érzet áradt, és Hinata nyugodtan lépett be a „213”-mas szobába, ahol melegség és kényelmes franciaágy várta. Egyszer már aludt itt a húgával, Hanabival, aki szintén meghalt. Hinata lepakolta csomagját, és levette dzsekijét, hosszú, lilás haját a vállára vetette, frufruját kitűrte arcából, majd a tükör elé állt. Egy sápadt, szomorú lány nézett vissza rá, levendula színű szemeit egy pillanatra eltakarta, mikor becsukta szemhéját, s hátradöntötte a fejét. Mennyire örülne, ha csak egyszer, utoljára láthatná szüleit. Jobb ez így, akkor csak még rosszabb lenne, gondolta bánatosan, majd leült az asztalhoz, és elővette laptopját, majd vészesen pötyögni kezdett. Hyuuga Hinata tizennyolc éves, árva lány volt. Nem dolgozott, de minden szabadidejét az írással töltötte. Hinata írt, egy fiatal, de tehetséges írónőt személyesített meg. Egy novelláskötetet már kiadott, mellyel hatalmas sikert ért el, s most egy regényt készült kiadni. Már hamarosan a végéhez ér. A regény egy tizennyolc éves lányról szólt, akit Samának hívtak, s most Hinata belehajolt az eddig megírtakba.

„Nincs is rosszabb érzés, mikor az ember azzal szembesül, hogy végleg egyedül maradt. Mintha egy virág állna az út mentén, s egyetlen szirmától akarnák megfosztani, de az őrült erővel küzd, hogy az szépítse meg őt, az éltesse. Sama akaratlanul is az állatokra gondolt. A csigára, mely lassú, mégis erős, hisz a saját házát elbírja. De valóban ő a legerősebb? Mi értelme egy erős elefántnak, ha az saját testsúlyánál többet nem képes elbírni? Olyan, mint az ember. De mégis, az emberek mind olyanok, mint a hangyák. Kicsik és sokan, de ők ártanak a világnak, ő pedig bosszúból nekik is árt. Elveszi szeretteiket, így végleg egyedül maradnak. 
’Emlékszem még a napra, mikor olyan voltam, mint egy macska, akit kihajítottak az utcára.’
 Sama egyedül feküdt az esőben. Feküdt a hideg betonon, véres arca az aszfaltnak nyomódott, s hirtelen valaki megérintette a hátát, ő felnézett, és egy szélesen mosolygó fiúval találta szembe magát. Egy fiúval, akinek mosolya bármi kincsnél többet ért, oly’ kedves volt, oly’ bátor és védelmező. A kezét nyújtotta Sama felé, a segítségével talpra állította. A neve Nobuo volt, gyönyörű név. Hazavitte Samát, az ő otthonába, s azt mondta, mától itt lakik, Konohában. Otthont adott neki, és Sama már olyan volt, mint egy befogadott macska, egy éhes kiscica. Nobuo ételt hozott, gondoskodott róla, de ő tudta, hogy a lánynak majd el kell mennie. Elviszik tőle, és ő nem marad más, csak egy múló ábránd, könnyekkel és köszönettel. De hát… minden olyan gyorsan történt. Alig ismerhette meg, máris azon kapta magát, hogy nevelőszülőkhöz került, a híres Ukiyo családhoz. Fujio és Mayu Ukiyonak két fia volt, de Sama sosem ismerte meg őket, de a két nevelőszülőjét se. Két nap után megszökött tőlük, szabad akart lenni, mint a madár, szárnyra kapott, hogy visszarepülhessen fészkébe. Nobuo fészkébe, aki kedves, és azon nyomban a legjobb barátja lett. Alig volt ez néhány hónapja. Már minden változott, kiderült, hogy Nobuo az utca fia, énekel, kever, mindent csinál. Samát is beavatta ezekbe a dolgokba. Énekelt, Nobuo azt mondta, a hangja olyan, mint egy kinyílt cseresznyevirág, olyan gyönyörű. Látta, ahogy az emberek ugrálnak, forognak, táncolnak, vonaglanak, mintha nem is lenne csontjuk. Az egész olyan könnyűnek tűnt, ahogy ők csinálták, Samát elkapta az érzés, hogy ez neki is simán menne. De tévedett… Nem olyan egyszerű ez…”

Hinata elgondolkodott, majd behunyta a szemét, s tovább képzelte a történetet.

December 8.
19:26
Konoha utcái

   „Egy hónappal a tragédia után, ami során azokat az embereket kivégezték, akik kapcsolatban álltak Namikaze Minatóval, és ezáltal sok fiatal árván maradt. Köztük volt egy tizennyolc éves lány. Konoha utcáinak talaján hevert, hasra fordulva, mintha most dobták volna le valahonnan. Rózsaszín tincsei az arcába hullottak, szemét csukva tartotta, nem volt eszméleténél. Ott feküdt, tehetetlenül, nem is értve, mi zajlik körülötte. Azt sem fogta fel, hogy valaki letérdelt mellé, és finoman rázogatni kezdte.
            -           Hé! – szólt halkan. – Kelj fel!
De az nem mozdult. Fejében még mindig a vak üresség tátongott, majd mikor a mellette guggoló még jobban rázogatni kezdte, kinyitotta a szemét. Látókörében csak a homályos világ, az utcai lámpák fénye hatolt be, fülében a messziről érkező szavak hallatszódtak. 
            -           Kelj már fel! Hallod?”
Fel sem fogtam, hogy hozzám beszél, de mikor felmerült bennem, hogy lélegzek, látok és kattog az agyam, rájöttem, hogy élek. Hátamra fordultam, és felültem, fejem rémesen sajgott, éreztem az arcomra rátapadt vért. Nyakam vészesen elzsibbadt, de a kínok kínjait kiállva felnéztem felkeltőmre. Már az embert sem hagyják nyugodtan aludni... Ezzel persze nem volt időm törődni, mert most alaposabban megnézhettem felkeltőmet, aki egy… fiú?! Szélesen mosolygott, olyannyira, hogy a fejem azon nyomban kitisztult. A fiúnak tengerkék szemei voltak és szőke haja, melyek kócosan álltak össze-vissza. A kezét nyújtotta felé, pedig nekem még az sem jutott el a tudatomig, hogy fiú vagyok-e vagy lány. 
            -           A nevem Uzumaki Naruto! – vigyorgott a fiú. – Remélem, te nem utálsz!
            -           Ha-Haruno Sakura – motyogtam végül, mikor rájöttem, hogy tulajdonképpen a nevemre kíváncsi. – Miért utálnálak? 
            -           Az én apám miatt vagy te is most árva – hajtotta le a fejét Naruto, de csak elmosolyodtam, és megveregettem a vállát. Végül is már nem tehetek ellene semmit!
            -           Ne aggódj! – suttogtam. – Már mindegy! 
Naruto elvigyorodott, és talpra segített, majd elkezdett vonszolni egy rövid mellékúton. Értetlenkedve meredtem rá, elvégre én nem egy hátizsák vagyok, amit csak úgy hordozgathat. Mielőtt ezt tudatára hozhattam volna, megszólalt. 
            -           Konoha – mondta Naruto. – Egy nagyon szép város volt. Nálam fogsz lakni egy darabig, de majd el fognak vinni. Nevelőszülőkhöz kerülsz. 
            -           Én nem akarok nevelőszülőkhöz kerülni – ijedtem meg. Na, neeem, azt nem! Én egy tizennyolc éves független hölgy vagyok, kérem! – Azok semmit nem engednek meg. 
            -           Honnan tudod? – vigyorodott el Naruto. – De örülj, kapsz rendes kaját. Talán rament is.
Az utolsó szónál felcsillant a szeme, én pedig felnevettem. Szuper, egy ramen-mániás idióta. Kell ennél több? De végül is ez aranyos. Tök jó, hogy lakhatok nála. Lesz társaságom, legalábbis jobb, mint az utcán kóborolni, ahol minden sarokról perverz férfiak bukkannak elő, és akkorát sikítani miattuk, hogy leszakad az ég fölötted. Végül is beleegyeztem, hogy Narutóhoz költözzek, de nem akartam nevelőszülőkhöz kerülni. Tizennyolc évesen engem már nem kell pátyolgatni. A szüleim halálát is jól viselem, bár lehet, hogy ez azért van, mert a végére amúgy is borzasztó kapcsolatunk volt. Vajon az ő kívánságuk, hogy nevelőszülőkhöz kerüljek? Köszi szépen…
   Naruto háza kicsi volt és sötét, de otthonos. Belülről azonban úgy tűnt, több mint fél tucat ember elfér benne. Kis konyha tartozott a házhoz, a nappali és az étkező egyben állt. A konyhapulton tucatjával álltak az üres tányérok, tejes dobozok, hatalmas volt a kupleráj, nekem valahogy még is tetszett. Jobb ez, mint egy patyolat tiszta ötvenmilliós házban lakni. Az is romokban hever már. 
            -           Te sosem raksz rendet? – kérdeztem megfordulva, csak hogy szívassam újdonsült lakótársamat. Naruto zavartan kezdte el vakargatni a tarkóját, de nem válaszolt. Elvigyorodtam, és lassan kezdtem el sétálgatni a házban, alaposan megfigyelve mindent. Ez maga az álomotthon a régi életem után. Ahogy sétáltam, az egyik polcon egy családi fotót láttam, de nem Narutóét. A fiú a képen vörös hajú volt, és egy bábot tartott a kezében, szülei korántsem úgy néztek ki, mint Namikaze Minato és a felesége.
            -           Lakik itt még valaki más is? – kérdeztem. Naruto két tányér ramennel tért vissza, és miután átadta az egyiket, bólintott.
            -           A bandám lakik itt. Utcai banda, énekelni szoktunk – magyarázta Naruto. – Boldogak lesznek, ha megismernek téged. Tudsz énekelni?
Vállat vontam. Sokan mondták, hogy remek énektudásom van.
            -           Hát… - kezdtem habozva. – Énekelni tudok.
            -           Ne parázz ennyire, biztos jó vagy! – legyintett Naruto vigyorogva. – Vágod?
Vigyorogva bólintottam, és leültem Naruto elé, hogy befalhassam a rament. Még be sem fejeztem a saját adagomat, amikor Naruto már a másodikat ette. Milyen mázlista ez a gyerek. Csak eszik, eszik és eszik, de egy deka felesleg sincs rajta. Nem mintha én túlsúlyos lennék, úgy nézek ki, mint egy csontváz. Naruto nem törődött velem, látszólag nagyon bele tudta magát élni a ramen evészetbe, de mikor már a harmadikat ette, kicsit zavartan kanalaztam az enyémet. A végén teli hassal dőltem hátra, ilyen jól sem laktam még, pedig azért mindennap kiadós étkezés várt engem odahaza, de ez a ramen tényleg isteni volt. Naruto egy vizes rongyot adott, mellyel most sebeimet kezdtem el törölgetni, de még le sem kentem teljesen, mikor egy csapat ember vonult be az ajtón.
            -           Értsd már meg, Temari! – Egy hosszú, szőke hajú fiú magyarázott egy nála kisebb, sötétszőke hajú lánynak, aki elég idegesnek tűnt. – Ha azok nem akarják, hogy ott legyünk, nem lehetünk ott! 
            -           Dehogynem! Ezek is csak emberek, vagy talán féltek tőlük? – Temari gúnyosan vigyorgott, majd mindnyájan egyszerre torpantak meg, mikor megpillantották minket. Gyorsan az ajtó mellett álló tükörbe néztem, hogy nincs-e valami rajtam, de csak a vér borította arcom felét. 
            -           Ez meg ki? – kérdezte egy barna hajú lány, és megigazította feje tetején ülő két kontyát. De kedves, mit ne mondjak… 
            -           Lehetnél egy kicsit udvariasabb is – jegyezte meg egy vörös hajú fiú, pontosan az, akit a képen láttam. Rám mosolygott, és nekem olyan forró lett az arcom, hogy már tényleg elfelejtettem, ki is vagyok.
            -           Gyerekek… - kezdte Naruto, és egy vörös hajú lány megköszörülte a torkát. -… ő itt Haruno Sakura! Az utcán találtam. 
            -           Az utcán? – kérdezte az egyik fiú. Olyan üres tekintete volt, hogy már azt hittem, halott. 
            -           Igen! – Naruto kihúzta magát. – Sakura, bemutatom a srácokat: a hosszú, barna hajú srác, Hyuuga Neji, folyton üt, nem t’om, miért. Aztán a mellette álló két kontyos csaj, Tenten, ők ketten járnak. Vagyis járni fognak! – A két említett erre elpirult, melyet megmosolyogtam. – Mellette Sabaku no Temari, egy igazi szadista csaj, nem tudom, mire jó ez a haj neki. Négy copfot még én is tudok csinálni! Aztán Hoozuki Suigetsu, a kis fehér, mellette Karin, a szemüveges vörös, folyton piszkálják egymást Suigetsuval. Deidara-chan, piromániás sz’tem, de ne nézd meg a rajzait, amik elég bénák. És végül Sasori, a vörös. Srácok, ő itt Haruno Sakura!
            -           Naruto! – sziszegte Deidara. – Ne hívj Deidara-channak!
Naruto elvigyorodott, és hagyta, hagy mutatkozzanak be.

December 12.
15:01
Konoha utcái

   Egyedül sétáltam az utcán, kapucnimat jó szorosan a fejemre húzva. Már kerestek, hogy egy nagy múltú család nevelt lánya lehessek, de mindig meglógtam. Ahogy mondtam, nem vágyok nevelőszülőkre. A világ minden kincséért sem hagynám ott Narutóékat. Hisz minden olyan jól megy…
   Riadtan fordultam meg, mikor valaki megérintette a vállam, és egy magas, mogorva arcú férfi nézett le rám. Első mondatom az lett volna, hogy a kurva anyád, de ezt jobbnak láttam magamban tartani. Ha egy kis súlyfelesleg lenne a fickón, elmehetne egybe nyakú biztonsági őrnek. Sötét haja keresztezte arcát, durva vonásai egy kicsit elrontott szoborportréra emlékeztettek. Ilyet Naruto is tudna csinálni. A szeme ébenfekete volt, ridegséget árasztott, a szívem gyorsabb ritmust vett fel, és meglepetésemre, annyira megrémültem, hogy eszembe sem jutott elfutni.
            -           Már elég régóta keresünk téged, Sakura – szólt halkan a férfi. – A nevem Uchiha Fugaku, én leszek a mai naptól a nevelőapád. 
Álltam némán, majd mire nagy nehezen leesett, hogy mit is mondott, olyan heves tiltakozásba kezdtem, hogy csak nagy nehezen tudott beültetni az autóba. El is hallgattam, mikor megéreztem az autóban rejlő illatot. Mélyet szippantottam belőle, olyan finom volt, ellágyultam, és egy mukkanás nélkül tűrtem az utat. Szuper, már megint vesztettem, hogy nekem semmi nem jön össze soha…
            -           Megmutatom a szobádat, a nevelőanyádat megismerheted már most – tájékoztatott, mikor leparkolt a ház előtt, ami nem volt kicsi, mit is mondjak. Biztos egy dúsgazdag sznob család. A nappaliban a kis teázó asztal mellett egy fekete hajú nő ült. Mikor megpillantotta a mellettem álló öreget és engem, felállt, és mindkettőnket szoros ölelésbe zárt. Hát ez mi volt? Nálam ez már nem egy jó pont…
            -           A nevem Uchiha Mikoto – mosolygott a nő. – A nevelőanyád. Van két fiunk, de ők egy pár napig nem lesznek itthon.
Roppant zavarban voltam. Belecsöppentem egy család életébe, semmi útbaigazítást nem adtak nekem, mintha az lenne a legtermészetesebb dolog, hogy örökbe fogadnak. De engem nem kell örökbe fogadni! Levetettem magam az ágyra a szobámban, keresztbe fontam karomat, mintha évekig azt tervezném, hogy így maradok. Fortyogott bennem a düh, el akartam innen menni, de nem most. Jobb ötlet nem lévén felemeltem a telefonomat, és tárcsáztam kedvenc barátom számát. 
            -           Sakura, már mindenhol kerestünk, hol vagy? – hallatszódott Naruto aggodalmas hangja, mire akaratlanul is elmosolyodtam. Ilyenkor olyan idióta tud lenni. 
            -           Egy férfi megtalált az utcán, valami Uchiha Fugaku, azt állítja, hogy ő a nevelőapám, és most itt ülök a házában – hadartam, csoda, hogy értettem saját szavaimat. Naruto nem szólt. – El akarok innen menni! 
            -           Ne aggódj! – mondta a fiú. – Maradj ott éjszakára, gáz lenne, ha már most elszöknél!
Nem igazán lelkesedtem az ötletért, de inkább hallgatok Narutóra, pedig aztán ő a másik szerencsétlen mellettem, de valahogy most jobban bíztam az ő ötletében, mint a sajátomban. 
            -           Mit csináljak? – kérdeztem. Sakura, te ezt még nagyon meg fogod bánni!
            -           Maradj a hátsódon! Ha hívlak, szökj ki! Érted fogom küldeni Sasorit és Deidarát. Értenek a szöktetéshez. – Naruto nyugtató hangja mély sóhajt váltott ki belőlem, attól is megkönnyebbültem, hogy nem ő jön. Sasori és Deidara nem tűnnek annyira szerencsétlennek, mint ő.

December 14.
22:56
Uchiha birtok

    Éberen figyeltem a telefont ültömben, mintha a puszta gondolatommal meg tudnám szólaltatni, de csak annyit értem el vele, hogy szemem könnybe lábadt. Ez a rohadt telefon sosem pislog? Kezdett elfogyni a türelmem, végül felálltam, és pont abban a pillanatban csördült meg. Hát ki a szerencsétlen? Pontosan, Haruno Sakura! 
            -           Naruto? – kérdeztem suttogva. 
            -           Sasori vagyok! Itt állunk a ház mögött, mássz ki az ablakon! Deidara ott áll alatta – szólt bele Sasori. Letettem a telefont, és kibámultam az ablakon, ami alatt Deidara állt vigyorogva. Biztos jó ötlet volt őt küldeni? Ezen nem akadt időm gondolkodni, gyorsan felkaptam kabátomat, és azt a pulóvert, aminek Uchiha illata volt, és kiugrottam az ablakon. Ezt a darabot is csak azért tartom meg, mert tetszik. Halk puffanással értem földet, az ablak nem volt magasan, alig két méteren. Deidarával átvágtunk az ösvényen, és átmásztunk a kerítésen, aminek túloldalán Sasori ült egy autóban. Akaratlanul is vigyor szökött az arcomra, mikor megpillantottam a fiút. 
            -           Siessünk! – unszolt Deidara, és beültünk a hátsó ülésre. Sasori a gázra lépett, és elhagytuk az Uchiha birtokot. Pápá Mikoto néni, soha viszont nem látásra, nem fogtok hiányozni! 
            -           Nem fogják tudni, hol keressenek? – kérdeztem aggódva.
            -           Tizennyolc éves vagy – jegyezte meg Deidara. – Nincs közük hozzád. 
            -           Akkor minek kellett nevelőanya?
            -           Ez jó kérdés – nevetett fel. – Biztos azért, mert nem tudsz vigyázni magadra! 
A kijelentést egy erős ütéssel jutalmaztam, majd az autó megállt Naruto háza előtt, és Sasori beállt a garázsba. 
Miután mindnyájan kiszálltunk, Sasori magához ölelt, én kissé meghökkenve viszonoztam azt. Végre itthon voltam, ott, ahol minden örömöm megvan. Láttam magam előtt Naruto lelkes arcát, Karin és Suigetsu veszekedését, Tenten mosolyát, és Temari győzelemittas tekintetét, ami mindig olyan volt. Két napig tartózkodtam házon kívül, de máris annyira hiányoztak barátaim. Itt van, hazatértem… Sasori ölelése olyan nyugtató, és nem akartam elengedni. Úristen, ebben a pózban hetekig ellennék.