Sakura: 

Hatalmas nyújtózás kíséretében kapcsoltam le idegesítő ébresztőórám. Általában előtte felébredek, de soha nem jut eszembe időben lekapcsolni. Ma sem volt ez másként. Még egyszer megnyújtottam elgémberedett izmaim, majd óvatosan lerúgtam magamról a takarót, minek következtében rögtön megéreztem a paplan nyújtotta meleg hiányát. Karom rögtön libabőrös lett, de nem foglalkoztam vele, csak felvettem kényelmes papucsom és kicsoszogtam a konyhába. Gyorsan ittam egy pohár vizet, majd kibámultam az ablakon. Novemberhez képest ragyogó napsütésre ébredtem. Arcomra rögtön mosoly kúszott, valahogy, mindig fel tudott vidítani az a fényes korong az égen. Most sem volt másként, rögtön megjött a kedvem a naphoz, így mosolyogva indultam a reggeli rutin elintézésére. Gyors reggeli zuhany, fogmosás, majd a szénakazal a fejem tetején. Ezzel van általában a legtöbb gondom. Ezen a szép reggelen is szanaszét meredezett a fejem tetején, így több mint tíz percembe telt, mire elfogadható fejet varázsoltam magamnak. Miután elfogadhatónak éreztem, elbattyogtam hatalmas szekrényemig, és pár lezserebb darabot kerestem. Úgy döntöttem ma megelégszem valami sportosabb ruhával, hisz úgyis csak próba, majd estére pedig előadás. Egy kényelmes farmerra és egy pamut lila felsőre esett a választásom. Cipőnek kedvenc tornacipőmet választottam. Indulás előtt még egyszer a fürdőszobába vezetett az utam, gyors alapozó és szemceruza. Hétköznapokon nem vittem túlzásba a sminkelést, hisz a színdarabok miatt mindig egész vakolatot kennek az arcomra. Miután ezzel is elkészültem felkaptam kedvenc bézsszínű dzsekimet, kistáskám majd kiléptem az ajtón.

A társulat számára fenntartott lakás egyikében lakom már két éve. Nem túl nagy, de egymagamnak bőven elég. Már egész otthonosra berendeztem, és nagy kedvemet leltem csinosításában. Szerettem itt élni, az egész tömbhöz egy nagyobb udvar tartozott, ahol három hatalmas tölgy állt. Elszórtan az udvarban még padok is voltak, ahol jól esett nyári délutánokon ücsörögni. Ilyenkor ősszel valami különös szépséget öltött magára, a színes levelek mindig vidáman lepték el az egyre gyérebb füvet. Szerettem napsütötte napokon kint lebzselni a z udvaron, valami kis kerti munkával elütve szabadidőm. Néha a többiekkel együtt intézzük a levélgereblyézést, vagy rendezünk egy kis őszi sütögetést, esetleg tábortüzes estét. Rögtön arra jutottam, hogy a leveleket össze kéne gereblyézni, és együtt jobb lenne, mint külön, így új tervet szövögetve indultam meg a színház felé.

A munkahelyem, de nevezhetném életem színhelyének is, alig negyed óra gyaloglásra volt a lakásomtól. Mindig sétáltam, akár esett, akár fújt. Valahogy ez feltöltött reggelente, és így még megejthettem kedvenc kávézómat is útközben. A reggeli kávé volt általában az egyik csúcspontja a napomnak, lendülettel töltött el és feldobta a már általában amúgy is jó reggelemet.

- Szia, Sakura! – köszönt a már jól ismert Haku, akivel szinte minden nap találkozom. – A szokásosat? – kérdezte mosolyogva, miközben ujjaival már pötyögte is a szokásos kávém kódját.

- Szia! – mosolyogtam kedvesen. – Hisz ismersz, feketekávé cukor és tejszínhab nélkül, elvitelre! – mondtam, mire csak vigyorgott.

- Tessék! – nyújtotta át alig két perc múlva a fekete folyadékot tartalmazó papírbögrét.

- Köszi! – válaszoltam, majd már sarkon is fordultam, de szokásához híven épp Naruto esett be az ajtón, mögötte Hinatával.

- Sziasztok! – köszöntem kirobbanó jókedvvel, mire a szőke arcára hatalmas vigyor kúszott, míg a lány csak halványan elmosolyodott.

- Jó reggelt, Sakura-chan! – válaszolta a szöszi kissé energiahiányosan. Más számára már ez is kirobbanó forma lenne, de nem az Uzumakitól. Nála ez csak őrlángon való égés, mikor igazán energikus lelőni sem lehet. Kék íriszei fáradtan csillogtak, míg barátnője már tőle megszokott módon nyugodtan és halkan köszönt. Hinata az egyik legjobb barátnőm, több mint öt éve ismerem. Ahhoz képest igazán megváltozott, de ezt szerintem csak a szőkének köszönhetjük. Mióta ismerik egymást Hinata is többször megszólal, hamarabb kiáll az igazáért. Régen inkább csendben tűrt.

- Megvárlak titeket – vetettem fel, mint általában minden reggel, mire a két említett csak bólintott. Pár perc alatt végeztek, ám ez elég volt, hogy újra végigmérjem kedvenc kávézóm. A pult előtt pár szék sorakozott, míg az üvegfal mellett, ahonnan kiváló kilátás nyílt a reggeli utca forgalmas jelenetére, kis boxok sorakoztak, bőrborítású ülő alkalmatossággal és egy-egy asztallal. Reggelente kevesen szoktak itt ücsörögni, mivel mindenki rohan a munkába, de ma meglepetésemre egy új arcot fedeztem fel. Fekete hajkoronája tökéletesen belőve, arca hófehér, míg szemei erős kontrasztban ismételten szénfeketék voltak. Egy fekete bőrdzsekiben ücsörgött, miközben kávéját iszogatta. Ránézésre igen ráérősnek tűnt. Észre sem vettem, hogy már-már feltűnően bámulom, csak akkor mikor a rideg fekete szempár jeges tekintete rám vetült. Megszeppenve kaptam el tekintetem éppen érkező barátaimra. – Mehetünk? – kérdeztem vidáman, bár hangomon hallatszott a meglepettség.

- Persze! – lépett oda Naruto, már láthatóan hatni kezdett a kávé. Erre csak bólintottam, majd megindultam a kijárat felé. Még visszakiáltottam Hakunak egy szép nap kívánságot, majd kiléptem a napfényben fürdő utcára. Kezemben szorongattam a papír poharas kávét, miközben Naruto és Hinata még valamiért bent vacakoltak. Lassan elkezdtem lépkedni a színház felé. A hatalmas üvegfal előtt kellett elhaladnom, így miközben barátaimat kerestem ismét megpillantottam a srácot. Tekintetével jól láthatóan pásztázott. Úgy mért végig, mintha csak ismerne, vagy tudná, hogy ki vagyok.

- Sakura nem jössz? – hallottam meg Hinata hangját, aki már előttem állt vagy két méterrel. A mai napon másodjára lepődtem meg. Észre sem vettem, hogy kijöttek. Még egy utolsó pillantást megejtettem az idegen irányába, akinek furcsa mosoly játszott az ajkán, majd sietve barátaim után mentem. Alig ötpercnyire volt a színház, így akár a kávézótól is láthattuk a hatalmas épületet. Nem volt különösebben díszes, de a jól megszokott görög oszlopok ott díszelegtek, és már messziről hirdették plakátok, hogy igen ez a színház. Szeretem ezt a helyet. Egyedül a lépcsőket utálom (mivel túl sok, és reggel ehhez semmi kedvem, amúgy semmi bajom vele), ami felvezet a bejárathoz.

- Minek kellett ennyi lépcsőt építeni? - kérdeztem miután megtettem hat-hét lépcsőfokot. Már a felénél tartottam mikor megszédültem, így muszáj volt leülnöm. A hirtelen fordulatnál mintha egy fekete szempárt véltem volna felfedezni, de pár pillanat múlva, mikor ismét kitisztult a kép nem láttam mást csak két aggódó arcot.

- Jól vagy? – kérdezte Hinata riadtan.

- Igen, csak nem reggeliztem – mosolyogtam, majd ismét állásba küzdöttem magam.

- Miért is? – kérdezte Naruto. – Tudhatnád Sakura-chan, hogy a reggeli a nap egyik legfontosabb étkezése – kezdett bele egy tudományos kiselőadásba a szöszi, mire ledöbbenten mosollyal az arcomon figyeltem.

- Naruto – szóltam közbe, mikor már nem volt kedvem tovább hallgatni az okoskodását. – Tökéletesen tudom, hogy a reggeli a legfontosabb, csak ma nem voltam éhes – világosítottam fel, és reméltem, hogy ezzel lezárhatjuk a témát. Sietősen lépkedtünk barátnőmmel az öltözőnk felé, miközben én csak reméltem, hogy van még egy szelet csokim, vagy müzlim a szekrényemben. Milyen mázlista is vagyok, éppen volt egy szelet csoki, ami elég volt, hogy feldobjon egy kis energiával. Gyorsan egy a sportos öltözékemnél is kényelmesebb cicanacit és rózsaszín trikót vettem fel, egy balettcipővel, a hajam összekötöttem. Épp az utolsó fázisnál tartottam, mikor Ino, Tenten és Temari is megérkezett.

- Hallottátok? – robbant be a szőke hajú barátnőm.

- Mit? – kérdeztem csak úgy félvállról.

- Új srác érkezik a társulatba… - mondta izgatottan.

- A lesérült Gaara helyére? – tette fel a kérdést Hinata. Én is pont erre gondoltam, mondjuk nem is ártana egy jó főszereplő pasi, mivel Gaara óta mindig csak valaki éppen beugrik a helyére, és ez így elég kényelmetlen.

- Én meg – próbáltam felvágni – reggel láttam egy fekete hajú srácot a kávézóban. Valószínűleg új, de ne tudjátok meg… - kezdtem el kuncogni. – Olyan igazi jégcsapherceg tekintete volt. Fekete haj, fekete szem és hófehér bőr – láttam, ahogy Ino elkezd irigykedni, amiért nem látta ezt a jó pasit. Tudom, hogy imádja az ilyen kalibereket. – Na meg az a rosszfiús kisugárzás! – tettem hozzá, ami egyenesen dühíteni kezdte.

- Arra a srácra gondolsz, aki egyedül ült a kávézóban és téged bámult? – nézett rám feketehajú barátnőm, mire nem tudtam eldönteni, hogy csak Ino bosszantására mondja, vagy tényleg így volt.

- Bámulta? – sipította Ino. Az eddig csendben vigyorgó Tentenből és Temariból kitört a nevetés.

- Ugye tudod drága Ino Yamanaka, hogy Sakura most csak húzza az agyad? – kérdezett rá Temari, mire az említett kérdőn pillantott rám.

- Tényleg ott volt – próbáltam magyarázni, miközben a nevetéstől alig kaptam levegőt -, és tényleg úgy néz ki… De nem tudom, valahogy nekem nem jött be. Bár meglepő volt, hogy úgy nézett rám, mint aki ismer… - merengtem el, így nem hallottam mit beszélnek a többiek. Csak azt vettem végül észre, hogy a hatalmas színpadon állok a többiekkel. 

A színpad elég modern volt, mindenféle kütyüvel, ami forgatta a színpadot, vagy ezt-azt emelt, akár egy embert is. Természetesen az elmaradhatatlan vörös függönyök ott voltak két oldalon. Egész nagy termet tudhattunk magunkénak. Olyan négy-ötszáz férőhelyes. A mennyezetről egy hatalmas csillár lógott, ami mikor világított olyan volt, mint egy nagy kristály. Az egész búra rész apró üvegekből állt, amik megtörték a fényt és itt-ott szivárványszínű pontokat vetítettek. Egyszerűen imádtam ezt a tárgyat. Talán ez volt az egyik kedvencem az egész épületben. A falak itt halvány sárgák voltak, de igazán eltörpültek a székek bézs színe mellett.

- Na, emberek! – lépett be a terembe Tsunade, hangja lágyan visszhangzott a teremben. Pár pillanatig csak a cipője kopogását hallottuk, majd a színpad elé érve elfoglalta kedvenc helyét a nézők soraiban. – Fontos bejelenteni valóm van! – jelentette ki, mire mindenki figyelni kezdett. Szemem sarkából láttam, ahogy Ino mellém sasszézik és arcára vigyor kúszik. Hinata a másik oldalamon állt és már minden figyelmét a rendezőnek szentelte. – Új színészt köszönthetünk társulatunkban, aki a sérült Gaara helyét fogja átvenni. – Lassan beszélt, miközben én már egy egészen más dologra koncentráltam. A jobb oldali bejárat felőli homályban egy alakot véltem felfedezni, aki komótosan ballagott a színpad felé. Csak az alakjából is éreztem, mintha láttam volna valahol, de mikor végre megvilágításba ért rögtön rájöttem ki is az.

- Őt láttam reggel a kávézóban! – csúszott ki hangosan a számon, a gondolatnak szánt mondat, mire Ino meglepetten nézett először rám, majd az idegenre.

- Szóval, ő itt Sasuke Uchiha, az új színészünk. Már a ma esti darabban is fellép – erre elakadt a szavam.

- Na, de Tsunade-sama! Hisz ő teljesen új, azt sem tudja, hogy mi hogy megy, és mikor merre kell mennie… Semmit nem tud! – tiltakoztam hevesen.

- De színész! – vágott közbe ellenkezésembe a nő. – Ha gondolod már itt és most alávethetem egy próbának. – Ez az ötlet rögtön megtetszett.

- Legyen! – tettem csípőre a kezem, mire az új színészpalántánk csak ciccegett.

- Szituáció gyakorlat! Sakura sétál az utcán, vele szemben jön Sasuke. A lány nekimegy a férfinek, így elesik. Megüti a lábát, ezért a férfi felajánlja, hogy vacsorázzanak együtt. Remélem, mindenki tudja, melyik darabra gondolok – intett a nő, mire a legtöbben bólintottak. *

- Mire is? – tette fel a kérdést Naruto, miközben tarkóját vakargatta.

- Jaj, Naruto! Inkább ülj le és nézd végig velem! – szólt rá kissé dühösen a nő, mire a szöszi csak bólintott. Láttam, ahogy Sasuke ledobta a kabátját, majd gyorsan feljött a színpadra. A többiek gyorsan elosztották, hogy ki kicsoda, így kezdődhetett az utcajelenet. Nagy levegő, majd szépen utamra indultam és sietősen lépdeltem az elméleti utcán. Próbáltam úgy tenni, mint aki nem figyel, de minden idegszálam a közelgő feladatra koncentrált. Láttam, ahogy Sasuke is gondolataiba mélyedve lépdel felém, majd egy lendületes ütközés. Na, eddig minden stimmelt, de láthatóan a srác nem volt felkészülve az én energikus mozdulataimra, így nem csak én estem el, hanem ő is. Sikeresen rajta landoltam. Orromat rögtön megcsapta egy félre nem ismerhető illat. 

- Te cigizel? – bukott ki belőlem, mire fagyos pillantásával belém fojtotta a szót. Mégis éreztem az illatot, ami nem volt kellemetlen. Sőt kifejezetten tetszett, azzal szemben, hogy minden porcikám utálta a cigit. Talán a parfümje illata tette kellemessé, de nem volt időm foglalkozni vele.

- Jól van? – kérdezte lágyan, miközben próbált kimászni alólam. Itt lépett érvénybe, hogy a darabnak folytatódnia kell.

- Azt hiszem, igen – feleltem lassan. – Csak a lábam… 

- Had segítsek! – nyújtott felém segítő kezeket, miután sikeresen felállt.

- Köszönöm – fogadtam el a hideg ujjakat, majd óvatosan talpra küzdöttem magam. – Azt hiszem, tudok járni. 

- Szerintem pihentetnie kéne! Épp vacsorázni tartottam - meglepően kedvesen beszélt, de tekintetében felfedeztem némi dühöt az előbbi megjegyzésem miatt -, ha gondolja velem tarthat. Együtt megvacsorázunk, aztán hívok egy taxit, vagy hazakísérem. Amelyiket jobbnak találja – mosolyodott el. Meglepődtem milyen jól játszik, ahhoz képest, hogy sugárzik belőle az ellenszenv, aminek én vagyok a központi tárgya.

- De nem is ismerjük egymást… - ellenkeztem.

- Towers Chandler, szolgálatára! Most, hogy tudja a nevem, tartson velem vacsorázni! – mondta lelkesen. Hihetetlen volt feldolgozni, ahogy játssza a szerepét. Igazi átéléssel. Mégis éreztem benne valami hamisságot, amit nem szabadna. 

- De… a ruháim… - Még időben eszembe jutott, hogy a darabban a csaj gazdag, de mint egy eladólány rohant az utcán. Miközben a pasi gazdagnak adja ki magát. Hogy tudott valaki ilyen hülye darabot kitalálni. Mindemellett, kíváncsi voltam, hogyan is reagál.

- Nos, én úgy gondolom, hogy csinosabb, mint bárki a legdrágább éttermekben. – Meglepően lágyan, már-már udvarló hangnemben mondta.

- Rendben Mr. Chandler, a lábam úgyis fáj. Így önnel tartok, és nyugodtan szólítson Miss Mariannak! – feleltem ellenállhatatlan mosollyal, majd kezet nyújtottam, mire a srác rögtön tudta mi is a teendő. Lágyan megfogta, majd kézfejemre apró csókot nyomott.

- Remek volt! – kiáltott Tsunade a nézők soraiból. – Remélem Sakura meg vagy elégedve vele, mert nem ő hibázott! – hívta fel figyelmem a reflexből jött kicsúszott kérdésemre.

- Meg – húztam el a szám, majd hátat fordítottam neki.

- Akkor ezt megbeszéltük! – csapta össze boldogan a tenyerét. – Kezdhetjük a rendes próbát. Sasuke, neked meg, ha végeztetek, odaadom a kulcsot. Te is a színház által bérelt egyik lakásban fogsz lakni.

Megütötte a fülem, hogy ő is odaköltözik, bár nem tudom mit vártam. De talán csak azért voltam kíváncsi, mert reménykedtem, hogy a szintemen lévő két üres lakás üres is marad. Egyedül laktam, azon az emeleten, mivel az volt legmagasabban, de nem bántam. Szerettem lépcsőzni, és imádtam a kilátást is.

Délután, még az esti előadás előtt hazamentem. Siettem, és reménykedtem, hogy nem kell meglepődnöm, és senki nem fogja felborítani a megszokott nyugalmam. Ám tévednem kellett. Az Uchiha, aki már két órával a próba vége előtt lelépett ott ácsorgott a közös folyosón, a korlátnak dőlve, miközben egy szál cigit tartott ujjai közt. Ez most már itt fog nekem bagózni?

- Már megbocsáss! – szóltam oda dühösen, mire kénytelen kelletlen rám emelte tekintetét.

- Hm? – hümmögött, miközben egy nagyot szippantott a füstölgő blázból.

- Nem gondolod, hogy nem itt kéne füstölögni? – kérdeztem élesen.

- Nem… - jegyezte meg, mire dühösen léptem mellé.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés