Hinata a konyhába szaladt, miközben én levetettem magam a kanapéra. Fejemet hátradöntöttem, s elnéztem a gyönyörű freskós mennyezetet. Elmémbe tolakodott a kép, melyben láttam Hinatát; vázlatfüzete, melybe oly' sok rajzot készített, akkor is két karja között pihent, végül kinyitotta és megmutatott egy vázlatot nekem. Az volt az első kép, ami csodálattal töltött el. Mindig is tudtam, hogy Hinatának remek érzéke van a művészethez.

    A képen a Hyuuga család tündökölt, de nem a hétköznapi mivoltában. Sokkal inkább mitológiai személyekhez hasonlítottak; középen Hyuuga Hiashi és Hama álltak, ruhájuk egyszerű hófehér köntös volt, s nem csak álltak, hanem egymást ölelték. Testrészeik fényét visszaverte a barázdált ablakon beszűrődő napsugarak. Hiashi mellett, Hanabi volt odafestve, összegömbölyödött, végtagjai kecsesen ölelték testét. Egy lepedő fedte hófehér lábait és derekát, fekete haja a mennyezetre simult. Csodálatosan szép látvány volt, mint egy mesebeli álom. 
     Hama oldalán Hinata és Neji voltak, az utóbbi feljebb helyezkedett el a plafonon. Reményvesztetten nézett le unokahúgára, miközben egymás kezét fogták, hajukat mintha szél lebegtette volna. Hinata arcán aggodalom ült, mintha félne valamitől. Két kezével Nejiért nyúlt, tündöklő aurája az egész szobát végigkísérte. Már láttam, hogy két család van a képen; Neji mellett két ember állt, de nem ismertem őket. Mégis sejtettem, hogy a fiú szülei lehetnek. Hallottam róluk ezt-azt, hogy réges-régen meghaltak egy autóbalesetben. Neji sosem beszélt róluk és ezt tiszteletben tartva, nem is kérdezősködtem. Hinata is csak ezt árulta el. 
     Levettem tekintetemet a freskóról és az éppen belépő Hinatára néztem. Két bögrét tartott a kezében és intett, hogy menjek vele. 
     A lépcső tetejéről nyíló folyó végén elhelyezkedő ajtó tiltott terület volt. Hinata rezidenciáját rejtette, s az apró zárába illő, kicsi, fényes kulcsot mindig a nyakában tartott, egy egyszerű láncon. Az ajtó viszont most nyitva állt. Hinatával beléptünk rajta, s ő miután gondosan bezárta azt, leült az íróasztala előtt elhelyezkedő székre, s átnyújtotta az egyik bögrét. 
- Mesélj! - utasított még egyszer, s én belekortyoltam gőzölgő teába.
- Találkoztam... - kezdtem el. - ...Uchiha Sasukéval.
- Uchiha Sasukéval? - kerekedett el szeme. - Honnan ismered?
Nem tudtam mit válaszolni, elbizonytalanodtam, szorongva tördeltem kezeimet. 
- Sasori szeret té...
- Nem csaltam meg! - csattantam fel, mire ő ijedten összerezzent. Miért hiszi ezt mindenki? Lenne esetleg valami oka? 
- Oké-oké - emelte fel védekezésképpen a kezeit Hinata. - Akkor honnan ismered Sasukét?

     Elmeséltem neki az egész történetet, hogy régen a játszótéren is találkoztunk és azóta már kétszer is. Elmeséltem neki a titokzatos fekete hajú fiút, s olyan arccal nézett engem, mint aki megvilágosodott. Szeme furcsán csillogott, mintha tudná a megoldást valamire. Nem értettem. Szólásra nyitottam a számat, de ő hirtelen pattant fel és ugrott oda telefonjához. 
     Furcsállva néztem, ahogy heves beszélgetést folytat valakivel, aki minden bizonnyal Naruto lehetett - erre engedett következtetni enyhén piros arca. Eltűnődve néztem Hinata ágya mellett álló falitükörre. Sápadt arcomon smaragdzöld szemeim értetlenséget és bizonytalanságot tükröztek, a múltban megismert határozott énemtől eltérően. Rövid rózsaszín hajamat fülem mögé tűrtem és megigazítottam topom pántját. 
    Hinata végül letette a telefont és szembefordult velem. Arcán nyugtalanság ült, de végül mosolyt erőltetett arcára, halványrózsaszín arcszíne is kezdett eltűnni. 
- Beszéltem Narutóval - mondta. - Ő ismeri Sasukét. És ha esetleg meg tudnánk találni azt a fiút, akkor lehet, hogy felismerné. 
Megráztam a fejem, mire ő értetlenül pislogott. 
- Karinnal már kerestük. De úgy nem találtuk meg. Véletlenül kell belebotlanom - magyaráztam, de ő csak együtt érzően elmosolyodott. 
- Azért próbáljuk meg megkeresni - tette vállamra a kezét. - Naruto néhány perc múlva itt van. 
Bólintottam, már csak azért is, hogy Hinata ne kezdjen el nekem nyafogni. Barátnőm elégedetten nézett rám, majd kiment a szobából, s én követtem, egyenesen le a lépcsőn. 
    A ház előtt Naruto várt ránk, zsebre dugott kézzel, hátát a főfalnak vetve pásztázta égkék szemével az utat és az embereket. Mikor odaértünk mellé, mindkettőnket arcon csókolt és elindultunk.
    Feszélyezett a séta, és teljesen fölöslegesnek éreztem. Átvágtunk egy csomó mellékúton, szinte egész Konohát bejártuk, de semmi, egyszer sem láttam a titokzatos fiút. Már épp nyitottam a számat, mikor megpillantottunk egy kisebb csoportot. Hárman voltak és futottak valahová. Mintha üldözték volna őket. Felismertem az egyikben Lee-t, akkor nyilván a másik kettő Neji és Tenten lehetett. Most jutott eszembe legutóbbi zűrös helyzetük. Lehet, hogy tényleg véletlenül rakta bele a kezükbe a lopott holmit? Lee rendes srác, kizárt, hogy ilyesmire vetemedett volna. 
   Utánuk futottunk, teljesen kiment fejemből utcajárásunk eredeti célja. A három barát nagyon sietett valahova, úgy tűnt, mintha céltalanul bolyonganának. Naruto megtorpant, s mi Hinatával követük példáját. Elhűlve néztük őket, amint beszálltak egy autóba - Hinata azt mondta, az Tenten autója - és kihajtottak az autópályára. Hova mehettek? Az erdő immáron teljesen eltakarta a kocsit, semmit nem láttunk, de Naruto hirtelen ugrott oda az autóhoz és kezdte el feszegetni ajtaját.
- Hé! - kiáltotta valaki, s nyomban tudtam, hogy nagy bajban vagyunk. 

   S akkor pillantottam meg őt. Fél füllel hallottam Naruto és az autó tulajdonos hangos szóváltását, Hinata kétségbeesett mentegetőzését. Hallottam, hogy engem is szólítanak. De nem tudtam levenni róla a szemem. Már nem a hátát láttam. Mintha minden egyes perccel közelebb kerülnék hozzá, úgy változott a láthatósága. A két szemébe néztem, abba a két fekete semmibe, mely csak engem figyelt. Tekintetünk összekulcsolódott, s én nem tudtam másra nézni. Csak rá.
- Hinata - suttogtam. - Ott van.
- Mi? - hallottam Hinata hangját. Nem voltam hajlandó felé fordulni, csak azt akartam, hogy lássa. 
- Ott van. Az a fiú - mutattam felé. Szemem sarkából láttam, hogy ő érdeklődően néz abba az irányba, amerre mutattam. Arca kifejezéstelen volt.
- Mi van ott? - kérdezte. - Én nem látok semmit. 
Most sikerült levennem róla a tekintetemet. Nem látja? Naruto is odalépett, de ő sem látta a fiút. Elfutottam. Ezt nem bírtam tovább. Oda igyekeztem, ahol a fiút láttam, tudni akartam a titkát, tudni akartam, hogy nem őrültem meg, hogy nem keresek ostobán egy árnyat... Hirtelen torpantam meg.
Egy fiú arcképe jelent meg előttem.

„- Talán még látjuk egymást... - szólt, hátra nézve a válla felett. - ...Sakura Haruno. Talán ott bukkanok fel, ahol nem számítasz rám. Árny vagyok."

Árny vagyok... Ezzel mire akart célozni? Hogy valójában nem is él? 
   Csak egy helyen tudhattam meg a megoldást. Rohamtempóban fordítottam mindenkinek hátat és futottam el az ellenkező irányba, ahol a temetőt sejtettem. Segítened kell, csak rád számíthatok. Célom a szemem előtt lebegett, csak bízni tudtam benne, hogy megtalálom, hogy segítséget kérjek tőle. Szükségem van rá. Lehet, hogy megtaláltam a megoldást?
   Átvágtam az úton, úgy futottam, mintha üldöznének. Szívem kétszeresére dagadt, nem tudtam másra gondolni, csak arra a fiúra. Beleőrültem a kíváncsiságba, a kérdések tömkelegébe, melyekre nem találtam választ. Utáltam ezt! Szívesebben lettem volna együtt Sasorival, a gondjaim helyett, véget akartam ennek vetni. 

Sasori...

Rémes bűntudat fogott el, s megtorpantam, pedig már a temetőnél jártam. Egyelőre félre kell tennem az egyéb gondjaimat és csak arra koncentrálni, hogy végre véget vessek ennek. 
   Beléptem a temető kapuján, senki és semmi nem akadt utamba, miközben arra a helyre igyekeztem, ahol esetleg megtalálhatom őt.
   Kakashi állt azon a helyen, ahol múltkor találkoztam vele, s én mellé léptem. Egyből eszembe jutott az, amit még anno mesélt Konan. Megköszörültem torkom és felkapta a fejét, szemem közé nézve. 
- Á - mosolyodott el. - Sakura, örülök.
- Dettó - biccentettem. - Mármint én is. 
Kakashi szórakozottan bólintott, majd a temető távolabbi sarkába nézett, oda, ahova a több száz éve halott emberek voltak eltemetve. Köztük én is. 
- Gondolkodtam - szólt Kakashi és leindult a sírok között. Követtem, az az érzésem volt, hogy nekem akar mondani valamit. - Azon gondolkodtam, hogy láttam már valahol a neved. De ezt mondtam múltkor. 
Egyenesen a kiskapun vezetett be, s haladt az ösvényeken, a hideg avaron lépegetve. 
   Az én sírom előtt állt meg. Csendben néztük, egyikünk sem szólalt meg, de én mindig apró pillantásokat vetettem a férfire. 
- Ez... - kezdte el.
- Én vagyok - bólintottam. - Csak újjáéledtem. 
- Tudom - bólintott Kakashi és furcsán néztem rá. - Én is. 
Egy távoli pontra mutatott, ahol a fekete betűk jól kitűntek a fehér márványkőből, melyen Kakashi neve állt. Minden megértettem.
- Konan mesélt rólad - szóltam halkan. - Ismered őt?
Bólintott.
- Persze, gyakran meglátogatom, de nem csak én. Sasori, Pein, Deidara. 
Ledermedtem, s üveges szemekkel bámultam előre. Hallottam, ahogy Kakashi még magyarázott valamit, de nem figyeltem rá. Csak egy név csengett fülemben.

Sasori...

Miért nem emlékeztem? Tudhattam volna, hogy Konan említette őt a temetésemkor, de... nem értettem. Szégyenkezve hajtottam le a fejemet és meredtem a kavicsokra, melyek elszórva pihentek, gazzal benőve. Meg kell találnom Konant.
- Miért jöttél ide? - kérdezte Kakashi.
- Konant keresem - feleltem, semmi értelmét nem láttam, hogy hazudjak. - Meg kell beszélnem vele valami fontosat. 
Bólintott és balra nézett, egyenesen a vállam fölött. Megfordultam és egyből megpillantotta Konant. Mosolyogva indultam el felé, de szám széle rángatózott. Kezemmel félre toltam az útba eső ágakat, szememet mindvégig rajta tartottam a lányon, hogy még véletlenül se tűnjön el. 
- Konan - suttogtam és megérintettem a vállát, s ő megfordult. Dermesztő látvány tárult a szemem elé. Konan arca aszott volt, minta valami teljesen leégette volna. Aranybarna szeme eltérően csillogott a fekete bőr között, de nem volt szomorú.
- Nem szép látvány, igaz? - kérdezte. Nem akartam válaszolni. - De mondjad csak.
- Mi történt veled? - kérdeztem.
- Az hosszú - legyintett. - Majd egyszer elmesélem. 
- Én ráérek - vontam meg a vállam egykedvűen és vártam a folytatást, de nem érkezett. Csalódottan horgasztottam le a fejemet. 
- Miért jöttél? - kérdezte, meg sem válaszolva előző kérdésemet.
- Segíts nekem! - Kérdőn nézett rám. - Ki az a fiú, aki folyton üldöz? Ki az? Mindig, mindenhol rábukkanok, de mások nem látják, pedig Naruto és Hinata is újjáéledtek. 
- Az nem attól függ, hogy ki éled újjá és ki nem - felelte Konan. - Az a fiú nyilvánvalóan azt akarta, hogy csak te lásd őt. 
- Hogy az őrületbe kergessen? - sziszegtem. - Teljesen megbolondultam, ostobaságokat beszélek, keresem a kereshetetlent, próbálom megfejteni a megfejthetetlent. De nem megy. Miért? Mi az oka? 
Nem válaszolt, s ezzel csak még jobban elkeserített. Tudni akartam mindent, a válaszokat a kérdésemre, a kimondhatatlan veszteséget és a kétségbeesésem forrását. De nem tudhatom. Csalódottan fordítottam el a fejemet, nem bírtam Konanra nézni. Kezeim akaratlanul is ökölbe szorultak, s azt kívántak, bár mondana valamit Konan. 
- A neve... - kezdte el és én reménykedve kaptam fel a fejem, de addigra eltűnt. 

Egy darabig megsemmisülten álltam, majd lerogytam a földre. Hogy lehet ez? Miért hagyott itt? Hova ment? Kicsordultak könnyeim és eldőltem a temető közepén. Nem keresek semmit többé, de nem hagyom, hogy az a fiú a sírba üldözzön. Kiderítem ki is ő, bármi áron. Még ha az életembe kerül is. Megteszem. De még egyszer, utoljára el kell mondanom Sasorinak, hogy szeretem. De most valahogy minden más lett. Már nem érdeklődök annyira felőle. És a barátaimmal is kevesebbet vagyok. Ideje egy kicsit kikapcsolódni, a rejtélyes figurával később is foglalkozhatok. Csak addig ne szaladjak belé. És Sasukéba. Azt nem tudnám elviselni, kiráz a hideg, ha rá gondolok. A hideg tekintetére, a gúnyos mosolyára, és... arra a rettentően helyes arcára... 
   Sebaj-sebaj, van barátom, sokkal kedvesebb és helyesebb is, mint az a mamlasz. Már csak arra kell összpontosítani, hogy véletlenül se habarodjak ki belőle.