Karin lassan ült le mellém és nézett szemeimbe. Tudtam, hogy kiolvasta belőle, hogy valami bajom van. Lesütöttem szemeimet, de ő felemelte államat, hogy ránézzek. 

- Mi a baj? - kérdezte alig hallhatóan és megigazította szemüvegét. - Sasori?
- Dehogy - mosolyodtam el. Végül is igazat is mondtam. Vele semmi baj sincs. 
   El kéne mondanom Karinnak. Elvégre a legjobb barátnőm, Hinatával együtt. Szólásra nyitottam a számat, de egyből be is csuktam. Most mit tegyek? Tudom, hogy el kéne neki mondanom, de annyi bátorságom nincs. Bíztatóan szorította meg kezemet, melytől bátorságot kaptam.
- Néhány napja... - kezdtem el. -... mindig találkozok egy fiúval.
- Megcsaltad Sasorit? - emelte szája elé kezeit. 
- Nem, dehogy - nyugtattam meg, azért én sem vetemednék ilyesmire. Megkönnyebbülten felsóhajtott. 
- Folytasd! - kért. Hangja tele volt kíváncsisággal, szeme csak úgy ragyogott, fekete keretes szemüvege mögül és engem vizslatott. 
- Azt a fiút nem ismerem. Nagyon ismerős a külseje, de nem tudom, hogy ki ő. Mindig, minden egyes alkalommal, amikor kilépek a házból, találkozom vele. És sosem tudok odamenni hozzá. 
Ránéztem, szeméből sütött az értetlenség, de nem szólalt meg. Fejét lehajtotta, kezét a szája elé emelte, végül hátratűrte vörös haját és rám nézett. 
- Gyere! - Kezét nyújtotta nekem, miután talpra állt. - Megkeressük!
- Mi? - néztem rá értetlenkedve, de ő már addigra felhúzott és elindult valamerre. Így nem fogjuk megtalálni, annyira érzem. De vajon akkor mi lenne, ha Karinnal találnám meg? Képes lennék odamenni hozzá? Hajamat a szél ringatta jobbra-balra, arcomba belefújt a futás közben. Fogalmam sem volt, hova fut ennyire Karin, de meg volt az az érzésem, hogy ő se tudja. Csak megy a saját feje után, mint mindig. Vörös haja össze-visszaugrált, fejét jobbra-balra kapkodta. Hallottam zihálását, tehetetlen nyögéseit, majd hirtelen torpant meg.
- Ez így nem fog menni - suttogta, inkább csak magának. Rám nézett. - Ötleted sincs, hogy hol kereshetnénk?
Haboztam. Most mit mondjak neki?
- Mi... mindig máshol futok belé - mondtam ki végül a cseppet sem szívderítő választ. Karin elkomorodott, majd elengedte karomat és leült az egyik fa tövébe. 
- Akkor én feladom - emelte fel a kezét és rám szegezte tekintetét. Szemüvegét megigazította és türelmetlen intéssel magához hívott. Lassú léptekkel indultam meg felé.
- Mi a baj? - kérdeztem, de ő csak megrázta a fejét. Leültem mellé. Mélyet szippantottam az erdő illatából és rásandítottam barátnőmre. Csendben ült, hallgatta a madarak csiripelését, vörös haja vadul táncolt, szeme csak úgy csillogott. Mire gondolhat?
- Min gondolkozol? - kérdeztem halkan.
- Semmin - válaszolta halkan, de arcára halvány pír szökött. Gonosz vigyor csúszott arcomra, de úgy gondoltam, inkább elterelem a témát. De semmi nem jutott eszembe. Az agyamban továbbra is a kérdés dübörgött, hogy ki lehet az a fiú, akivel minden egyes alkalommal találkozom. Valami nagyon nem stimmelt és kezdtem az egész életembe belegabalyodni, már semmit nem értettem. Enyhe oldalpillantást vetettem Karinra; barátnőm a kezeit fixírozta, lehajtott fejjel, a szél vörös tincseit ringatta. Nagyot sóhajtottam és fejemet a fának döntöttem. Egy tincset fogtam ki rózsaszín hajtömegemből és csavargatni kezdtem a rövid hajszálak sokaságát. Milyen fura visszagondolni rá, hogy régen a hajam a hátamat verdeste, most meg csak a vállamat éri el. Behunytam a szemem. Élveztem a déli szél simogatását, a madarak csiripelését, a közeli játszótérről hallatszódó gyerekek kacagásának monoton zaját. Az én arcomra is mosoly húzódott. Éreztem magamon Karin tekintetét, s most én is rápillantottam. Ő viszont már nem engem nézett; fejem mellett tekintett el, szeme kissé összeszűkült. Követtem pillantását, s megláttam, mit nézett: a távolban egy fiú állt. Őszes (de inkább hófehér) haja világított a fa árnyékában, melynek zsebre tett kézzel vetette hátát. Arcán gúnyos mosoly ült, lilás szeme minket vizslatott - legalábbis Karint. A lány szája vékony vonallá szűkült, mikor meglátta, hogy Suigetsu ellökte magát a fától és felénk igyekezett. Karin keze ökölbe szorult, s én elnevettem magam, de mielőtt megszólalhatott volna, egy magas alak lépett elénk. 
- Sziasztok - köszönt vigyorogva. Hegyes fogai megvillantak, kerek szeme gonoszan villogott. 
- Szia Suigetsu! - köszöntem mosolyogva és felállva, apró csókot hintettem arcára. 
- Szia Sakura! - biccentett felém és összeborzolta hajamat. - Neked is, szia, Karin!
Karin keresztbe fonta karjait, miután talpra állt. 
- Csá - köszönt egykedvűen. Suigetsu mosolya még szélesebb lett. 
- Így kell köszönteni a barátainkat? - kérdezte és egy lépést téve a lány felé, lehajolt és arcon csókolta. Karin lába földbe gyökerezett és enyhén tátott szájjal figyelte a fiút. Nem bírtam tovább, elkuncogtam magam és félre vonultam.
- Majd találkozunk - intettem, de szerintem nem fogták fel távozásomat. Lassan, zsebre tett kézzel cammogtam hazafelé, vagy már nem is tudom hova. A szél még mindig lassacskán fújdogált, s elérkeztem a játszótérre. Kísértetiesen hasonlított arra a látomásomra, amikor azzal a fekete hajú fi...
    Hirtelen csapott belém a felismerés... Az a fekete hajú fiú... Sasuke... felpattantam és befutottam a játszótérbe. Visszaemlékeztem látomásomra, és leültem arra a padra, ami előtt pontosan a homokozó volt. Pont úgy, ahogy a látomásban. Odaképzeltem a húgomat és Deidarát, s abban a pillanatban a keserű gyász ízé nyomott el minden más érzést. Térdeimet felhúztam magamhoz és államat rájuk raktam, s minden egyéb dolgot kiűztem fejemből. Tisztán lobogott előttem Kameko hajdani külseje. A hosszú rózsaszín haj, két copfba kötve, egy-egy piros szalaggal. Mindig rózsaszín ruhácskát viselt, fekete csatos cipőjével a homokot rugdosta. Kék szeme kiköpött olyan volt, mint Deidaráé. Teljesen ugyanolyan. Már értem, mi az a furcsa bizsergés, amikor bátyámra nézek. A szeme... teljesen Kamekót idézi. Hátratűrtem szemembe lógó rózsaszín tincseimet és ijedten kaptam fel a fejem. Valaki leült mellém, s én ránéztem. Hatalmasat sóhajtottam. Sasuke... 
- Szia - köszönt nekem unottan.
- Szia - ismételtem meg szavát. - Mit keresel te itt?
- Gondolkodtam az elmúlt már napban - szólt, figyelembe se véve a kérdésemet. - Amnéziás vagy?
Felháborodtam. Hogy merészeli? Felháborodásom láttán felnevetett, de semmi vidámság nem volt benne. Csöpögött a gúnytól, a hideg futkározott a hátamon. 
- Nem vagyok az - mondtam. - Miből gondolod? 
- Egyszer már találkoztunk - dőlt hátra. 
- Igen, tudom - feleltem szkeptikusan. Kezdett idegesíti a modora.
- Nem a múltkorira gondolok - nézett rám. - Az előtt is volt egy.
Ez meg miről beszél? Mi az, hogy az előtt is volt egy? Értetlenkedve néztem rá, de ő csak tűrte a pillantásomat, arca kifejezéstelen volt. Végül a homokozóra nézett és egyből beugrott. 
- Te voltál az? - kérdeztem, és ő rám nézett. - Te voltál?

Nem válaszolt, de felegyenesedett, majd kezét nyújtotta felém. Az arcomhoz közeledett, majd mikor arcomhoz ért, megszédültem.

„Ugyanaz az emlék tolódott fejembe, mint múltkor. 
    Erősen zuhogott az eső, a cseresznyefák virágait erősen kopogtatták esőcseppek ezrei. Láttam magam anyával, Deidarával és húgommal, amint sétáltam a játszótér felé. Apa nagymamámnál volt, mert nagypapám megbetegedett és apa felajánlotta, hogy segít. Deidara egy csúzlival a kezében lövöldözte a galambokat és megint eltűnődtem azon, hogy milyen gyerekes 17 éves létére. Vagy csak a húgomat akarja szórakoztatni. Még én is komolyabb vagyok a 14 éves fejemmel. Húgom, Kameko még csak hat éves, de még mindig imádja a homokozót. Egyből rávetette magát és homokozó-felszerelésével újabb formákat varázsolt elő. Anya a sarki boltba indult el, ránk bízva Kamekót. Deidara húgommal játszott, míg én elfoglaltam a közeli padot és elővéve kedvenc könyvemet, olvasgatni kezdtem. Észre sem vettem, hogy egy fiú ült le mellém. Kellemes illata megcsapta az orromat, mire én kíváncsian emeltem fel a fejemet. Fekete, felzselézett haját összeborzolta a szék, koromfekete szemeivel előre bámult. Ki lehet ő? Rám nézett. Szemei teljesen lehúztak, elmerülve figyeltem a sötétséget, de gyorsan megráztam a fejem és húgomra néztem. Eszelős visításba kezdett, mikor Deidara elvette tőle a lapátot. Fejcsóválva fordultam vissza könyvem felé és olvastam tovább. Éreztem magamon a mellettem ülő fiú tekintetét, melynek hatására apró pír szökött arcomra. 
   - Mit nézel? - néztem rá és ő felvonta szemöldökét. 
   - Téged - mondta, s meglepődtem. Engem? Miért? Értetlenkedő arckifejezésemet látva elmosolyodott, vagyis inkább csak megrándult szája szöglete. Ch... beképzelt. 
   - Hogy hívnak? - kérdezte. Most válaszoljak?
   - Sakura - mondtam, s ő csak bólintott. Semmi szép neved van, vagy valami?
   - És téged? - érdeklődtem. 
   - Sasuke - felelte. Bólintottam, s Kamekóra függesztettem a tekintetemet.
   - A húgod? - kérdezte. Ismét bólintottam. - Ő pedig... az öcséd?
Elnevettem magam, s ő kérdőn nézett rám. Hát, végül is igaza van, Deidara nagyon komolytanul néz ki, ahogy a húgom szórakoztatására lövöldözi a csúzlival a madarakat és egy eper alakzatba önti a homokot. 
   - A bátyám - feleltem mosolyogva, ránézve Sasukéra. Arcán a megtestesült döbbenet állt."

Hirtelen szakadt meg a kapcsolat és ránéztem Sasukéra. Gúnyos vigyor ült arcán.
- Nem emlékeztél rám múltkor. A bátyád az óta megkomolyodott? - kérdezte pimaszul.
- Akkor sem volt komolytalan, csak... a húgom miatt csinálta. Szerette őt - mosolyodtam el halványan. Az arcomat fürkészte, koromfekete szemei lerántottak, bizonytalanságot váltott ki belőlem. Mosolyom lehervadt.
- Szerette? - kérdezte. - Csak szerette? Már nem szereti?
Kínos csend következett. Hangjából csak úgy áradt a hidegség, biztosra vettem, hogy nem képes a szeretetre. Legalábbis csak nagyon jól titkolja. 
- A húgom meghalt egy éve - nyögtem ki nagy nehezen.
- Részvétem - mondta halkan. - Biztos megrázó lehetett.
Hangja keserűen csengett, s én felvontam szemöldököm. Tekintete gyászos volt, s olyan ködös, mintha emléket kotort volna elő agya mélyéről. Hozzá akartam érni, de nem tettem. Mélységes fájdalom, de ugyanakkor üresség simult arcára. Milyen helyes... - most hasított belém ez a megállapítás. Sasuke nem volt csúnya, sőt! Egyenesen jóképű. Biztos epekednek utána a lányok. 
   Megköszörültem torkomat, mire ő megrázta fejét és rám nézett. Szeme ismét kiolvashatatlan volt, arca kifejezéstelen. Nem akartam kérdezősködni, illetlennek éreztem, de még sem tudtam magam visszafogni.
- Van valakid, aki meghalt? - kérdeztem suttogva.
- Közöd? - kérdezte hidegen. Összerezzentem a hirtelen hangulatváltástól. - Úgyse értheted. 
- Talán - makacskodtam. - Nem is ismersz. 
Nem válaszolt, meredten bámult előre, végül felállt és kisétált a játszótérről.
- Talán még látjuk egymást... - szólt, hátra nézve a válla felett. - ...Sakura Haruno. Talán ott bukkanok fel, ahol nem számítasz rám. Árny vagyok.

   Ez meg miről beszélt? Fagyos tekintete, gúnyos mosolya még mindig a fejemben van. 

„Árny vagyok."

   Mire akart ezzel kilyukadni? Nem értem... Árny vagyok... Segítséget kell kérnem valakitől. Karinhoz jobb, ha nem megyek. Vagy túl vidám lesz, vagy túl szomorú. Ki tudja, attól függ, Suigetsu mit csinált vele, bár kedvem szerint arra saccolnék, hogy Karin most dühös... Talán megint Suigetsunak volt igaza valamiben. Kuncogva csóváltam meg fejemet és Hinata háza felé igyekeztem. 
    A Hyuuga birtok nem volt messze jelenlegi tartózkodási helyemtől, néhány gyors lépéssel már ott is voltam. Megnyomtam a csengőt és vártam. 
    Nem sokára kinyílt a súlyos bejárati ajtó és Neji lépett ki rajta. 
- Szia, Neji! - köszöntem vidáman. Az ő arca kifejezéstelen volt, de mosolyogva üdvözölt. 
- Szia Sakura - biccentett és miután beengedett, egy-egy csókot adott arcomra. - Hogy s mint?-
- Beszélnem kell Hinatával, itthon van? - kérdeztem.
- Igen, Hanabival veszekszik - sóhajtott. - Tudod, a szokásos, ki mosogasson. Ha ez így megy tovább, kénytelen leszek én elmosogatni, de erről egy szót se. Ha a fülükbe jut, végem van. Nem is értem, hogy anyáék mit vacakolnak és mosogatnak el ők. - Neji megcsóválta a fejét. - De jobb lesz, ha minél előbb elhúzok itthonról, Lee valami új cselt akar megmutatni a pályán. Reménykedek benne, hogy Tenten is eljön, mert egyedül nem bírom ki azt az idiótát. Komolyan, mint Naruto. 
Felnevettem. Még sosem hallottam ennyit beszélni Nejit, lehet, hogy Tenten nagy hatással van rá. Azért remélem, nem lesz olyan hősszerelmes, mint Lee, de így is látszik, hogy tetszik neki Tenten. Egy előny, máris. 
   Neji kinyitotta nekem az ajtót, s azon nyomban egy hatalmas plüssmadár repült el mellettem. Szerencse, hogy nem valami törékeny dolog. Cipőmet gyorsan levettem, és Neji után iszkoltam, aki már egyből tudta: nagy baj van. 
   A nappaliban két dühös, nyakig vizes lány állt. A magasabbik - akiben Hinatára ismertem - egy seprűt tartott a kezében, míg az alacsonyabbik - ő volt Hanabi - egy serpenyőt. Megint veszekednek, állapítottam meg.
- Hé, nyugi van, lányok - lépett közéjük Neji, zsebre tett kézzel. A két lány dúlt-fúlt, villámló levendulaszemeiket egymásra szegezték. Egyszerre hajoltak le és fogtak meg egy-egy plüss és jól egymáshoz vágták, de mint a testvérek, leutánozták egymás mozdulatát. Hanabi a serpenyővel, Hinata pedig a seprűvel ütötte vissza a szerencsétlen „lőszert". Mit ki nem tudnak ezek találni! 
   Tovább lövöldözték egymást a plüssökkel - Neji már fedezékbe is vonult, mikor Hanabi véletlenül a CD tokot ragadta, mellyel kihívta Hinata fehér zászlaját.
- Ne, csak azt ne! - kiáltotta. A két lány egymásra meredt, Hanabi arcára diadalittas mosoly húzódott.
- Kérem, a varázsszót! - irronizált.
- Légy szíves! - préselte ki fogai között Hinata.
- Nem ezt! - legyintett türelmetlenül Hanabi és gonosz mosolyt villantott nővérére. Láttam, amint Neji odakúszott hozzá és kezéből kivette a CD tokot, mire Hinata ajkaira elégedett mosoly csúszott. Húga dühösen meredt bátyjára és jól elpüfölte a serpenyővel.
- Au, au - nyögte néha Neji. Hinata odaszaladt húgához és lefogta, amíg én talpra segítettem Nejit, de mielőtt kimondhatta volna a „Köszönöm!"-öt, hirtelen megszólalt a csengő, és azon nyomban két alak lépett be: Tenten és Lee. Az utóbbi őrületes hadonászásba kezdett, Tenten alig tudta visszafogni. Kezdtem félni.
- Sakura-san - térdelt le elém Lee. Tudtam, hogy kezdhetek félni. - Gyönyörű vagy, akár az esthajnalcsillag. Légy a barátnőm. Tökéletes partner lennék számodra.
Bizonytalan mosoly csúszott ajkaimra és segély kérően meredtem barátaimra, akiktől csak tehetetlen fintort kaptam. Tenten továbbra is zihált, Neji támogatásával maradt talpon. 
- Ööö... kösz Lee, de nem. Nincsen tökéletes partner - ráztam meg a fejem és kedves mosolyt villantottam a fiúra. Lee csalódottan állt fel és battyogott el Tentennék mellett, akik még egy utolsó „szia"-t küldtek felénk, majd elmentek. Hanabi sértődötten felvonult szobájába és egy hangos csattanással becsapta az ajtót.
- Majd lenyugszik - legyintett Hinata és megölelt. - Na, szia! Mesélj!