Még mindig érzem ajkaimon a bársonyos simogatást, amit Sasori okozott. Abban a pillanatban nem tudtam mit csinálni. Olyan gyorsan történt minden, még gondolkodni sem volt időm. Ha Deidara nem nyit be, még tovább folytatódhatott volna az a csodás, felemelő érzés, mely átjárta egész testemet. 

    Az ágyamon feküdtem, szorosan ölelve párnámat. Hajam az arcomba omlott, de nem vettem hozzá a fáradtságot, hogy felemeljem kezem és eltűrjem onnan. Végzetesen gyengének éreztem magam, az a csók nagyon a hatása alá vette testemet és nem engedett el. Nem tudtam megmozdulni, mintha súlyos láncok nyomnák oda testemet az ágyhoz. Néztem magamat a falitükörben. Arcom égett, vörös volt, akár az ég naplementekor. Szemeim megállíthatatlanul csillogtak, el sem tudtam hinni, hogy ekkora hatást gyakorolt rám Sasori. Szerelmes lennék belé? Persze, hogy az vagyok, ez nem is kérdés... nem mintha eddig az lett volna, de akkor mégis más volt. Egy fiú, akit hirtelen nem ismertem, de első beszélgetésünknél is olyan felszabadultan viselkedtem, mintha ezer éve ismerném őt. Senki nem jött be az óta a szobámba. Karin mindenkit kituszkolt, hogy Deidara és Sasori ne az én szobámban vitassák meg nézeteiket. Nem lenne jó, ha összevesznének, elvégre legjobb barátok és nem akarok a bátyám és a szerelmem között választani. 
Úgy feküdtem az ágyon, mint egy robot. Nem mozdultam, mintha testemet súlyos mázsák nyomnák, éreztem, hogy verejtékem lassan folyik le arcomon. Cseppje a párnámon landolt. Ajkaim bizseregtek, hiányérzetem támadt és megállíthatatlanul gondoltam Sasorira. És csak rá. Legalábbis próbáltam csak rá gondolni, ugyanis mindannyiszor előbukkant bennem a fekete hajú fiú körvonala. Kíváncsi lennék? Igen, az vagyok! Kíváncsi, hogy ki az a fiú, mit akar tőlem és miért találkozunk minden egyes alkalommal.
Azóta többször is elterveztem magamban, hogy megszólítom, de ahányszor elindultam felé, teljesen idegennek éreztem és nem ismertem fel. De amikor visszafordultam már tudtam, hogy ő az a fiú, akibe folyton belebotlok. Érdekesnek találtam a helyzetet, fogalmam sem volt, mi történne akkor, ha esetleg odamennék és elé állnék. Lassan hunytam le szemeimet, érzékelve esetleg a zajokat. Csak a madár csicsergését hallottam, s felnéztem rá. Az ablakpárkányomon állt és nézelődött kifelé és befelé. Elmosolyodtam és újra lehunytam szememet.

*

   Meleg tea pihent az éjjeliszekrényemen. Elaludtam volna? Lassan ültem fel, de hirtelen kezemet a fejemhez kaptam. Mintha áramütés rázott volna meg, úgy hasított fejembe a fájdalom és egy kép villant be a fejembe. 

„Erősen zuhogott az eső, a cseresznyefák virágait erősen kopogtatták esőcseppek ezrei. Anyával, Deidarával és húgommal sétáltam a játszótér felé. Apa nagymamámnál volt, mert nagypapám megbetegedett és apa felajánlotta, hogy segít. Deidara egy csúzlival a kezében lövöldözte a galambokat és eltűnődtem azon, hogy milyen gyerekes 17 éves létére. Még én is komolyabb vagyok a 14 éves fejemmel. Húgom, Kameko még csak hat éves, de még mindig imádja a homokozót. Egyből rávetette magát a barna homokra és homokozó-felszerelésével újabb formákat varázsolt elő. Anya a sarki boltba indult el, ránk bízva Kamekót. Deidara húgommal játszott, míg én elfoglaltam a közeli padot és elővéve kedvenc könyvemet, olvasgatni kezdtem. Észre sem vettem, hogy egy fiú ült le mellém. Kellemes illata megcsapta az orromat, mire én kíváncsian emeltem fel a fejemet. Fekete, felzselézett haját összeborzolta a szél, koromfekete szemeivel előre bámult. Ki lehet ő? Rám nézett. Szemei teljesen lehúztak, elmerülve figyeltem a sötétséget, de gyorsan megráztam a fejem és húgomra néztem. Eszelős visításba kezdett, mikor Deidara elvette tőle a lapátot. Fejcsóválva fordultam vissza könyvem felé és olvastam tovább. Éreztem magamon a mellettem ülő fiú tekintetét, melynek hatására apró pír szökött arcomra. 
   - Mit nézel? - néztem rá és ő felvonta szemöldökét. 
   - Téged - mondta, s meglepődtem. Engem? Miért? Értetlenkedő arckifejezésemet látva elmosolyodott, vagyis inkább csak megrándult szája szöglete. Ch... beképzelt. 
   - Hogy hívnak? - kérdezte. Most válaszoljak?
   - Sakura - mondtam, s ő csak bólintott. Semmi szép neved van, vagy valami?
   - És téged? - érdeklődtem. 
   - S..."

Hirtelen nyitottam ki a szemeimet és elfogott valamilyen émelygés. Kameko... Sírva fakadtam, nagyon hirtelen. Kezemet a szám elé kaptam és zokogtam. Kameko... az egyetlen húgom. Patakokban folytak le arcomról a keserűség könnyei. Siránkozva gondoltam vissza egyetlen húgomra, ami miatt csak még jobban rázott a sírás. Mikor sírtam ennyire? Megfogadtam neki, megfogadtam Kameko-nak, hogy nem sírok többé, hogy mindig gondolok rá és erős leszek. Ennyit ért volna az ígéretem? Arcomat a párnámba fúrtam, hogy legalább bátyám és a szüleim ne hallják keserves zokogásomat. És a fiú. Ki volt? Ki volt ő? Láttam az arcát, annak a fiúnak, akit folyton látok, akivel folyton összefutok. De ki lehetett az? Kicsoda? Nem mondta meg a nevét. Vagyis megmondta, de nem emlékeztem... érdekes...
Lentről kiáltást hallottam. Anya szólt fel, hogy ebéd van. Ebéd? Az meg, hogy lehet? Nem törődtem a fájdalommal, ami kínoz, felkeltem és lementem. Senki nem volt a nappaliban a szüleimen kívül. Deidara hol van?
  - Hogy vagy? - nézett rám apa.
  - Deidara, ez neked is szólt! - kiáltotta fel anya és én elmosolyodtam.
  - Jól vagyok - adtam meg a választ apa kérdésére. Nem sokkal később Deidara viharzott le az étkezőbe és dobta le magát az asztalhoz, én pedig mellé. Apa félredobta újságját és a konyhába ment, anyának segíteni, behozni az ételt. 
Mikor az étel előttem volt, szedtem magamnak és pálcáimmal kezdtem el turkálni a rament. Olyan sok mindent kéne kiderítenem. Tudom, hogy az igazság egy karnyújtásnyira van tőlem, de nem tudom elérni sehogy sem. Hogy kéne megkeresnem az igazságot? Érzem, hogy a legkönnyebb és legegyszerűbb módszer nem jut eszembe. Mi lehet az? Gyerünk, Sakura, törd a fejed! Mi van a nagy homlokod mögött? Családom értelmetlen dolgokat beszélt meg, melyek engem most cseppet sem érdekeltek. Csak az a fiú járt a fejemben és az, hogy tudnám kideríteni, hogy ki is ő. Sasori eszembe se jutott...

Találkoznom kéne vele...

   Az ebéd végeztével egyből felálltam, s miután anya elengedett, felrohantam a szobámba, átöltözni. A tükör előtt megvizsgáltam magamat, majd miután elfogadhatónak ítéltem megjelenésemet, lerohantam az emeletről és kifutottam a házból egy köszönés kíséretében. Nem üzentem Sasorinak, hogy megyek hozzá, de mindegy már, meglepetés leszek. Nem siettem el a találkozást, szépen lassan közeledtem egyre csak barátom lakása felé.

   Hirtelen ütköztem neki valakinek és estem hátra. Szemeimet összeszorítottam, várva az esést, de hirtelen egy kéz kulcsolódott a csuklómra, egy másik pedig a derekamra. 
  - Figyelhetnél! - hallottam egy mély - de ugyanakkor gúnyos - hangot. Felkaptam a fejem. Egy koromfekete szempárba tekintettem bele, mely gúnyt és megvetést tükrözött. Nem tudtam, hogy ez most nekem szólt-e vagy esetleg ilyen a természete. Továbbsiklott a pillantásom arca más részeire. A tökéletesen szimmetrikus orr, a látszólag puha ajkak, a porcelánfehér bőr, a hollófekete haj, melyet a szél lágyan ringatott. A szívem a tokromban dobogott. Még sosem találkoztam ezzel a fiúval. 
  - Köszönöm - nyögtem ki nagy nehezen és kibontakoztam karjai közül. Leizzadtam megvető tekintetétől és ebben a pillanatban azt kívántam, hogy ne is lássam többé. Ránéztem és szívdobbantóan jöttem rá, hogy nagyon jóképű. Sóhajtva nyújtottam kezemet, de úgy, mintha azt várnám el, hogy kezet csókoljon. Felvont szemöldökkel bámult kézfejemre és megvető pillantását rám vetette. Elpirultam a szégyentől és egy kicsit, észrevétlenül döntöttem meg a kezemet. Próbáltam viszonozni megvető tekintetét, de szerintem érezhette, hogy csak erőlködés volt. Végül kezet fogott velem. Jéghideg volt a bőre, pont olyan, mint amit a hófehér bőr szokott kibocsátani magából. Megremegtem.
  - Haruno Sakura - mondtam rekedten, s ő gúnyosan elmosolyodott.
  - Uchiha Sasuke - biccentett alig észrevehetően. Szája szögletében megvetés áramlott gúnyos mosolya mögül, melyet sértésnek vettem, így erősen megszorítottam kezét és elkomorodtam. Arcáról lehervadt a vigyor, s ezt én elégedettséggel nyugtáztam. 
  - Még nem láttalak erre felé - mondtam kicsit magabiztosabban.
  - Nem itt lakom, csak nagyon sokat vagyok itt - felelte. Felvontam szemöldököm. 
  - Hol laksz? - kérdeztem, de azon nyomban meg is bántam. Nem válaszolt, de cseppet sem csodálkoztam. Miért is válaszolna? Egy fiú, akiről süt a beképzeltség... mit várhatok tőle? Szégyenlősen hajtottam le a fejemet és kezdtem el fixírozni cipőm orrát, mintha egy nagyon érdekes foltot találtam volna rajta. Elengedtem Sasuke kezét, és ránéztem. Némán figyelt engem.
  - Hm - húzta el száját és zsebre dugott kézzel elment mellettem. - Szia.
Bánatosan néztem távolodó alakja után, majd megcsóváltam a fejem. 
Valami belém hasított. Az utca végén egy feketehajú fiú' távolodó alakját láttam. Azét, aki mindig kísért, akit mindig látok. Eltűnődve figyeltem, s mikor megállt a piros lámpánál futni kezdtem felé. Néhány méterre voltam csak tőle, amikor belém hasított a felismerés. Sasuke, az az undok, beképzelt... Fintorogva fordítottam neki hátat és gyorsan futottam el, de éreztem magamon a tekintetét. Hirtelen torpantam meg és néztem vissza. Az a fiú... akit nem ismerek, nem ismerem fel. Mit akar tőlem? Már megint, megint ő. Miért nem hagy békén? Elkeseredetten temettem kezembe az arcomat. Ki ő? Ki ő? Kihez tartozik az a hollófekete haj? Nem bírtam tovább, elfutottam, jó messzire. A keskeny úton szaladtam, olykor-olykor megbotlottam, de futottam. Keresnem kellett valami nyugalmas helyet, van egy embert, aki nyugalmat adhat. Eszembe jutott Sasori. Hát persze, eredetileg hozzáindultam. Egyből elsétáltam arra felé, ahol lakott.

*

    A házukhoz érve bekopogtam a fa ajtón és mikor néhány másodperc múlva kinyílt az ajtó, mosolyogva köszöntem az előttem álló lánynak. 
  - Szia, Tayuya! - Tayuya vidáman nézett rám és átölelt. Nagyon régóta lehetünk barátnők, amennyire emlékszem.
  - Sasorit keresed? - kérdezte sejtelmesen. Mindig is átlátott rajtam. Félénken bólintottam, mire neki hatalmas mosoly szökött arcára és elkiáltotta magát. 
  - Sasori, itt van Hamupipőke! - Hamupipőke?
  - Ööö... Tayuya? - kezdtem el, de legyintett egyet és vörös haját hátradobta.
  - Nyugi, tudja, kiről van szó. - Igazság szerint nem ez lett volna a kérdésem, de mindegy. Pár másodperc múlva Sasori viharzott le és támaszkodott meg az ajtófélfában. 
  - Sakura - nézett rám és elmosolyodott. - Máris jövök. 
Tayuya rám kacsintott, majd becsukta Sasori mögött az ajtót. A fiú megfogta a kezemet és miután én rámosolyogtam, elindultunk. Nem volt konkrét úti cél, a lényeg az volt, hogy együtt legyünk, kettesben.
Utunk mégis a park felé vezetett, ahol ilyenkor senki sincs. Most is kihalt volt, így letelepedtünk az egyik padra, amely a fák rengetegében volt. 
  - Feszültnek tűnsz - szólalt meg Sasori. Valóban az voltam, de neki ezt nem kellett tudnia, így csak bíztatóan megszorítottam a kezét. 
- Nyugi, nem vagyok az - mosolyodtam el és végigsimítottam arcán. Puha volt a bőre, annyira szerettem megérinteni. Látni akartam mosolyát, amely pillanatok alatt levett lábamról és azt a melegséget, amit a szívem áraszott, mikor ránéztem, bele a két szürkés-barna szemeibe. Közelebb hajolt hozzám és finoman csókolta meg ajkaimat. Gyengéd volt, nagyon gyengéd, melynek hatására azt éreztem, mintha a gyomrom lebegne. Egyre szorosabban bújtam karjaiba, epekedve, teljesen úgy érezve, mintha nem is karolna át. Mintha egy álmom vált volna valóra, de ugyanakkor azt is éreztem, hogy nagyon távol van. Nem érezhetem magamnak eléggé... De miért nem? Fejemet Sasori vállára helyeztem és szorosan öleltem át a csók végeztével. A távolban néztem, arcom még mindig égett, testem pehelykönnyű volt. Boldogság öntötte el a szívemet. Néhány méterre, talán a park végén néhány fa között egy fiút pillantottam meg. Méreg öntött el, féltem, hogy az a fiú lesz, akit folyton látok. Nem ő volt. Három fiút volt ott. Két barna és egy vörös hajó volt közöttük, az egyiknek copfba volt kötve - felismertem benne Shikamarut. Nagyon elmélyülten beszélgettek, legalábbis csak az, aki egy kutyát tartott pórázon. Nagy volt és fehér, farkát vidáman csóválta és néha-néha odakapott egy-két madárhoz, akik ijedten szálltak el - ezen a gazdája nagyokat nevetett, míg a vörös hajú fiú komoran pillantott rá, zsebre tett kézzel, Shikamaru viszont egy hatalmasat ásított. Nem nagyon foglalkoztam velük. Most csak én voltam és Sasori, de újra meg újra elkapott egy ébenfekete szempár. De nem tudtam, hogy kihez tartozott. Összeszorítottam a szememet és még szorosabban öleltem Sasori nyakát.

*

   Lassan baktattam hazafelé a parkból, ahol Sasorival töltöttük el a délutánt. Mindvégig nagyon kedves volt, de én nem tudtam azzal a tudattal ott megbékélni, hogy valaki figyel. Folyamatosan égette a hátamat a tekintet, ami vonzotta minden egyes porcikámat. Úgy érzem, hogy ezzel a feszengős viselkedésemmel elrontottam valamit. Könnyek csordultak le az arcomon, mikor leültem a padra, ami az út szélén volt. Arcomat két tenyerembe temettem és engedtem, hogy a könnyek kicsorduljanak ujjaim között. Szánalmas vagyok és ostoba, pont, mint régen. Csend volt. Nagyon nagy csend, emberek lépteit és autók motorjának monoton zaját sem hallottam. Jót tett, nem szerettem a hangzavart. Muszáj hazamennem, gyerünk Sakura, szedd össze magad. 
 Valaki leült mellém és bíztatóan a vállamra tette kezét. Nem tudtam, hogy ki az. Óvatosan emeltem fel a fejemet, rátekintve az érkezettre. Elmosolyodtam.