A focipályán játszó barátaink is egyből odanéztek, egyeseknek még az álluk is „leesett". Két ember közeledett feléjük, lihegve, majd mikor elérték a pályán álló embereket, megálltak. Térdeikre támaszkodva hullatták verejtéküket a fűbe, pólójuk teljesen át nedvesedett. Ezek vajon kik lehetnek? Értetlenkedve kaptam a tekintetemet Sasorira, aki szintén meglepődött. Letornáztam magam róla és mikor Sasori is feltápászkodott, elindultunk feléjük. Valami történhetett. Közvetlenül a bátyám mellett álltam meg és óvatosan megérintettem a könyökét, mire rám nézett. Óvatos pillantást váltottam vele és az érkezettekre emeltem a tekintetemet. Az egyik hirtelen kiegyenesedett és eszeveszettül kezdett el a másik irányba mutogatni. Láttam, hogy az előttem álló Karin egy „kíváncsi" mozdulatot tesz, mire a fiú ránézett.

- Ott... ott... - mutogatott. Barátja még mindig a fűben lihegett, de most kiegyenesedett és vett egy mély levegőt. Végig nézett a társaságon, majd szólásra nyitotta a száját, amit szerintem igen nehezen láthattunk meg, ugyanis arcát maszk takarta. 
- Nejiéket elkapták a zsaruk - vázolta fel röviden. Hogy kik? Értetlenkedve néztem körbe, s szintén ebben az állapotban tapasztalhattam meg, hogy mindenki egyszerre kapott levegő után - Hinatát az ájulás kerülgette. 
- A rendőrök? - kérdezte cincogva. - Hogyan?
- Valami bajba keveredtek, ki kell őket húzni a pácból, mielőtt a szüleid rájönnek - szólalt meg hirtelen a másik. Olyan ismerősen...
- Már tuti, hogy tudják - jelentette ki Sasori és összerezzentem hangjától. 
- Honnan veszed? - kérdezte a fiú. 
- Onnan, drága Hidan... - Igen, Hidan, azaz! -...hogy az ilyen esetekben az első az, hogy a szülőket értesítik.
- Ha te mondod, szarok rá - legyintett Hidan. Felvontam a szemöldökömet és sóhajtottam egy nagyot. Ez sem fog változni, a szókincsét sem ártana bővíteni. Óvatos oldalpillantást vetettem Sasorira, aki a fejét csóválta, majd rám mosolygott. Ezek szerint ő is azt gondolja, amit én. Szélesen elvigyorodtam és odabaktattam Hidanhoz. Ő értetlenkedve nézett rám.
- Hidan - szólaltam meg kedvesen, de arcomról egyből lehervadt a mosoly és hűvös tekintettel meredtem rá. Hidan nyelt egy hatalmasat, amiből arra következtettem, hogy elértem célomat. Elégedetten fordultam meg és lépkedtem vissza Deidara mellé és elégedetten rákacsintottam. Viszonozta az arcomon tündöklő vigyort. Mögöttem senki sem szólalt, meg majd miután Hinata elájult, mindenki elkezdte őt pátyolgatni. Fogalmam sem volt róla, hogy mi folyt akkor ott. Csak annyit láttam, hogy Hinata hirtelen fejéhez emeli a kezét és összeesik. Egy darabig csend volt, és valaki felkiáltott. Erre most nincs időnk! Kétségbeesetten verekedtem át magam a tömegen és guggoltam le Hinatához. Kezemet a homlokára helyeztem és eltűnődtem. Hm...Felpillantottam Narutóra, aki aggódva pislogott. Fel kell ébresztenünk. Nincs valakinél egy pohár víz? Aggódva pillantottam körbe, de akkor megpillantottam valakit a lelátón. Egy fiú volt, és rendkívül ismerős. Láttam már valahol. De hol? Fekete haját összeborzolta  a szél... És akkor eszembe jutott. Ez az a fiú, akit a temetőben láttam. Ez az, akire nem emlékszem. Vagy nem is tudom... Ki ő? Felálltam és elfutottam, ügyet sem vetve a mögöttem ingerült kiáltásokat hallató barátaimról. Futottam, de egyre halványabbnak láttam azt a fiút. Ne menj el! Gyere vissza! Minden erőmet összeszedve futottam, de nem értem el. Könnyem is kicsordult. Meg akartam tudni, hogy ki az a fiú, tudni akartam, mi köze van hozzám. Ötletem sem volt. Úgy éreztem magam, mintha egy hatalmas hófehér szobában lettem volna, ahol rengeteg ajtó volt, és én csak álltam, nem tudtam eldönteni, melyiket válasszam. Kétségbeesés lett úrrá rajtam, amit ahhoz a megállapításomhoz könyveltem el, hogy nagyon sok érzelmi hullám törik át rajtam. Hirtelen megtorpantam, s rá kellett jönnöm, hogy ostoba voltam. Ostoba módon szaladtam el barátnőm mellől, hogy egy fiút kövessek, akit már egy jó ideje nem láttam. Hova tűnhetett? Csalódottan néztem körbe, de csak a kihalt utcákat láttam. Elszontyolodtam és hátat fordítottam az utcának, s elkezdtem futni. Hinata!

*

   Elfáradtam, a lábam sajgott, de akkor is futottam. Nagyon messze voltam a focipályától, de nem adtam fel, tudtam, hogy barátnőmnek szüksége van rám - legalábbis reméltem. De Karin is ott van, szóval addig nem lesz baj, míg nem érek oda. 
Közeledtem a pályára, de senki nem volt ott. Hova tűnhettek? Ijedten kapkodtam jobba-balra a fejemet, de senkit nem láttam. Haza kéne mennem. Csalódottan horgasztottam le a fejemet és lépkedtem ki a kapun, de akkor hirtelen ujjak kulcsolódtak a csuklómra és én megfordultam. A füves focipályát láttam magam mögött, semmi mást. Képzelődtem volna? Lehajtottam fejemet és tovább sétáltam, egyenesen ki a pályáról és otthonom felé vettem az irányt. Az utcák teljesen kihaltak voltak, az ősz nyomott hagyott a fűben. Egy mókus szaladt fel a fára hirtelen, mikor elértem őt. Csak mosolyogni tudtam ezen. Fogalmam sem volt róla, hogy mit kell csinálnom most. Féltettem Hinatát és szidtam magamat, amiért úgy elszaladtam. Ott kellett volna maradnom a barátnőm mellett. Ostoba vagyok. Hirtelen két embert pillantottam meg a távolban. Futottak, egymás kezét fogva, majd behúzódtak egy sikátorba, s én feléjük igyekeztem. Rendőrautók szirénája tűnt fel a távolban és az abban ülő rendőrök az utat és a kisutcákat szemlélték. Nyugalmat erőltettem az arcomra, hogy ne álljanak, kikérdezni. A rendőrautó gyorsan hajtott el mellettem és én megkönnyebbülten felsóhajtottam. Abba a sikátorba igyekeztem, ahol a két embert láttam. 
    Mindketten a földön ültek, kezüket szorosan összekulcsolták és egymásnak dőltek. Az egyikben felismertem Nejit, s hirtelen eszembe jutott, mint mondott Hidan. Vagyis a másik... Kakuzu...

 „Nejiéket elkapták a zsaruk..."

Nem kapták el őket. Vagy igen, de megszöktek. Léptem egyet előre, mire a lábam alatt pihenő ág kettétört, s ők egyszerre kapták fel a fejüket. Neji értetlenkedve nézett rám, akárcsak a másik. Ki is ő? Emlékszem az arcára, de...
- Sakura - suttogta Neji és én odamentem hozzájuk, majd leguggoltam eléjük.
- Mi történt? - kérdeztem. - Kakuzu mondta, hogy elkaptak titeket. 
- Nem kaptak el - mondta a lány lihegve. - Csak majdnem.
Neji bólintott. 
- Mit csináltatok? - kérdeztem halkan. 
- Lee volt az - forgatta meg szemeit Neji. - Tentennel találkoztunk vele a boltnál és megkérdeztük, hogy mit csinál. 
- Azt mondta, fogadásból kirabolja a boltot - folytatta Tenten. Eltátottam a számat. Az az idióta? 
- És kirabolta? - tudakoltam meghökkenve. Azért Lee se ennyire ostoba. Neji és Tenten összenéztek.
- Hát, igen... - Meghökkentem. Hogy micsoda? Lee kirabolt egy boltot? De akkor miért nem őt üldözik.
- És ti, hogy jöttök a képbe? - Ebbe a sok kérdésbe teljesen belezavarodtam. 
- Hát, volt egy fiú, gondolom Lee egyik haverja lehetett és az kikapta Lee kezéből a cuccot és a miénkbe nyomta és berángatta Lee-t egy kocsiba és elmentek - mondta Tenten. Az meg, hogy lehet? És vajon ki volt az? De hát a boltosnak fel kellett volna ismernie Lee-t, ha bement a boltba. Mi történhetett ott? Neji eltöprengett, míg Tenten engem figyelt. 
- Szóval, most üldöznek titeket - szólaltam meg. Mindketten bólintottak. Pech... 
- Elmegyünk a városból - jelentette ki Tenten.
- Mi? - Felemeltem a fejem. Hova akarnak menni? Segélykérően néztem Nejire, aki szintén elhűlve meredt Tentenre.
- Miért mennétek el? - kérdeztem. 
- Nem vagyunk mások játékszere, nem érdekel semmi, csak a zsaruk ne üldözzenek - mondta Tenten. Eltöprengtem. Ha Nejiék elmennek, Hinata ki fog akadni és lehet, hogy utánuk megy. Remélem, Naruto vissza fogja őket fogni. Csend uralkodott köztünk, de én felálltam és lenéztem rájuk.
- Szerintem ne menjetek el, valami bizonyítékot kell keresnünk, arról, hogy ártatlanok vagytok - mondtam. Neji és Tenten bizonytalan pillantást váltottak, majd ők is felálltak és kíváncsian tekintettek ki a sikátorból. 
- Húgom? - érdeklődött Neji.
- Elájult - motyogtam.
- Hogy mi?
Nem válaszoltam, semmi kedvem nem volt megismételni önmagam. Teljesen elmerültem gondolataimba, majd elfordultam és elindultam kifelé a sikátorból. Végighúztam kezemet a falon, s megcsapta az arcomat a menetszél, ahogy kiértem a nyílt utcára. Egy lélek sem volt kint. Hátrapillantottam Nejiékre, akik még mindig megkövülten meredtek előre, végül elindultak felém.

- Csak azt nem értem, hogy a boltnál nem volt kamera, ami figyelte volna az utcát? - emelte fel hirtelen a fejét Tenten. Milyen igaz...
- Derítsük ki - vigyorodott el Neji és elindult a másik irányba. Tenten kezét megfogta és bekanyarodott az egyik sikátorba, és azon átvágva kilyukadtunk egy másikon. Szemben volt egy bolt, ami felé Neji indult el és meghúzódott az egyik tűzcsap mögött. 
- Sakura, menj, nézd meg, hogy van-e kamera! - utasított engem Tenten, s én felálltam. Bizonytalan léptekkel indultam el a bolt felé, de tudtam, hogy nem fogok látni kamerát, elvégre biztos el vannak rejtve. Nem vettem észre őket, de tudtam, hogy ott vannak. Eltekintettem a távolba és az egyik oszlopon pillantottam meg, a virágok között egy fénylő tárgyat. Elhúztam a szám, majd visszasétáltam Nejiékhez. 
- Nos? - kérdezte a fiú.
- A virágok között van egy - mondtam. Tenten szeme diadalittasan felcsillant, majd felállt és bement az üzletbe, ahonnan azon nyomban ordítás hallatszódott. Nejivel utána futottunk, s láttuk, hogy Tenten karjait hátracsavarva tartja egy férfi. 
- Nincs is bizonyítékuk - visította a lány.
- De van - ellenkezett az eladó és fenyegetően felemelte bütykös ujját. - Nálatok voltak az ellopott holmik.
- Azt akkor nyomták a kezünkbe - vágott vissza Tenten.
- Mivel tudod bizonyítani? - érdeklődött egy másik ember és én tanácstalanul kapkodtam a fejem össze-vissza. 
- Kamerák is vannak, nem? - szólt hirtelen Neji, mire összerezzentem. Mindenki felé fordult. 
- Ő a másik - kiáltotta valaki és lefogták Nejit. Hirtelen csend borult a pultra, majd láttam, hogy az egyik férfi összesúg az eladóval, aki erre bólint és elvonulnak. Fogalmam sem volt róla, hogy mi folyt itt. 

    Néhány perccel később jöttek vissza.
- Engedjétek el őket - szólt az eladó. - Köszönjük.

Ezt már nekünk mondta. Én halványan elmosolyodtam, majd kimentünk a boltból és elégedetten tekintettem Nejiékre. 
- Szuper - sóhajtott Neji. - Ideje hazamenni. Tenten, hazakísérlek.
- Rendben - bólintott a lány és hozzám fordult. - Te nem jössz?
- Nem, dehogy, menjetek csak - mondtam zavartan és intettem, majd elmentem. 
Magányosan róttam az utcákat, elnézve a szél futta fákat és levelek tömegeit, amiket tornádó módjára kapott fel a szél.Csodálatos! Halvány, alig észrevehető mosolyt eresztettem meg, majd az egyik sárguló fa alá ültem le. Imádom az őszt, olyan kellemes. Egyik lábamat felhúztam és hajtottam hátra a fejemet, hogy a sárga leveleken keresztül megtekinthessem a tiszta - felhőmentes - kék eget. Egy madár szállt bele a látókörömbe, s én elmosolyodtam. Madarak. Bár én is úgy szárnyalhatnák, mint az a madár ott fenn. A szél megdöntötte a fák ágait, orromhoz kísérve az ősz bódító illatát. Csodálatos. Imádom. Nem hallottam léptek zaját, ropogó levelek visszhangját, kísérteties suttogásokat, csak fák lengését és a nagyon távoli, monoton gépek zaját. De azt is nagyon halkan. Rózsaszín tincseim az arcomat súrolták, mikor a szél erősebben kezdett el fújni. Arcomat simogatta, szemem becsuktam, hogy úgy élvezhessem a természet karjait. Sosem éreztem még ennyire közelinek a természetet. Csodálatos. Elmerülve tekintgettem az eget, mikor smaragdzöld szemeim ismét fényhez jutottak. Lábamat elengedtem és felálltam, majd zsebre tett kézzel kezdtem el sétálni hazafelé. Egy kavicsba rúgtam bele az utcán, mely egy üres konzervdobozba repült bele. Gól! - gondoltam és elvigyorodtam, majd a nem messze álló fára néztem. Cseresznyevirág. Rózsaszín szirmai lustán billegtek ágain, s követtem őket a tekintetemmel. Megtorpantam. A törzsénél egy fiú állt, hátát a fának vetve és egy könyvet lapozott. Fekete haját vadul táncoltatta a szél, arcát eltakarva. Megremegtem. Fogalmam sem volt, hogy ez a sors fintora-e, de kezdett nagyon idegesíteni, hogy folyton ezt a fiút látom, akármerre megyek. Nem tudtam odamenni hozzá, ezért inkább tovább folytattam utamat, egyenesen. Zavarban voltam, hátra se mertem tekinteni, mert éreztem magamon a tekintetét. Valahogy rá kell néznem. Zsebemben kezdtem el keresgélni és egy nyakláncot húztam ki belőle. Ez vajon, hogy került ide? Két végét megfogtam, és hirtelen elejtettem, majd visszafordultam, hogy felvehessem. Feltekintettem a fiúra, de arcát nem láttam teljesen. Ugyan ott állt, kezében a könyvvel és engem nézett. Gyorsan lekaptam róla a tekintetemet és felálltam, kezemben a nyaklánccal. Megfordultam és szapora léptekkel indultam tovább. Egek, bár közelebbről megnézhettem volna, még sosem láttam az arcát az új életemben. El kell őt felejtenem, hátha nem futunk össze többet.

*

  Már a házunk előtt álltam és óvatosan nyitottam be. Anya és apa az étkező asztalnál ültek és elmélyülten beszélgettek. Az ajtót becsukva magam után, léptem be az ajtón, és egyből rám emelték a tekintetüket. Menj oda! Menj oda! Rám mosolyogtak, s én viszonoztam azt, elindulva feléjük. Az egyik széket kihúzva huppantam le rá, majd rájuk néztem.
- Zavarok? - kérdeztem és ők megrázták fejüket.
- Hogy telt a napod? - kérdezte anya. - Deidara már hazajött és hozta az egész pereputtyot. Azt mondta elfutottál a pályáról. 
- Igen, láttam valamit, és azt követtem - vakargattam meg a tarkómat zavartan és bűnbánóan lehajtottam a fejemet. - Ott kellett volna maradnom. Segítenem kellett volna Hinatán.
Anya megszorította a kezemet és ujjaival felemelte az állam. Szemeiben láttam saját, elkeseredett arcomat. Elegem van az érzelmekből. 
- A barátság mindennél fontosabb - suttogta. - De van, amikor az ember teljesen máshogy cselekszik, mint azt mások elvárnák. 
Elmosolyodott és ezzel az én arcomra is mosolyt csalt. Most először éreztem azt, hogy ő tényleg az anyám, most először voltam képes azt érezni, hogy szeretem. 
- Nem bűn az, amit csináltál - hallottam apa hangját és ránéztem. Kedvesen mosolygott. 
- Köszönöm - mosolyodtam el és mindkettőjük arcára egy puszit nyomtam és felmentem az emeltre. Hangokat hallottam Deidara szobája felől, de nem álltam meg. Az ajtaja nyitva volt, de én elmentem előtte és benyitottam saját szobámba, majd kicsit hangosan csaptam be az ajtót. Ezt biztos hallották. Kiültem az ablakomba és az egyik cseresznyefa ágát lehúztam és játszani kezdetem a szirmokkal. Akaratlanul is eszembe jutott az a fiú, mire sóhajtottam egy nagyot. Hallottam, ahogy kinyitódik az ajtóm, de nem néztem oda. Tovább figyeltem az eget, de mikor egy meleg, puha kéz megérintette a vállam, odakaptam a tekintetemet. Elmerültem szemeiben, s abba a pillanatban úgy éreztem, nem vagyok képes elszakadni tőle. A szeméből áradó rengeteg érzelem megdobbantotta a szívemet, torkom teljesen kiszáradt. Meg akartam érinteni. Tudatni akartam vele valamit, amit szavakba nem is tudtam volna önteni. Láttam rajta, hogy meg akart szólalni, de még sem tette. Feltérdeltem és egyik kezét megragadva magamhoz húztam és megcsókoltam.