Mintha egy rendőrségi szobán ültem volna. Bár még azt is jobban elviseltem volna. Egyébként is voltak tapasztalataim ezen a téren. De ez most más volt. A nappaliban ültünk. Tsunade mellettem, velünk szemben pedig a gyámügyis.

Nagyot nyeltem a síri csendben. Egyikőnk se szólalt meg. Ugyan mit mondtam volna? „Ó persze! Tegnap este holt részegre ittam magam! Magára még emlékszem, de minden más homály! De azért remélem minden rendben!”.

Végül is magamnak csináltam a balhét. Most jönne az a rész, hogy magamnak is kéne belőle kimásznom? Mert határozottan nem megy.

- Öm… kér egy teát? – mosolygott erőltetetten Tsunade. A barna hajú ráemelte a tekintetét.

- Igen! Az most nagyon jól esne! – válaszolta furán, és rám nézett. Próbáltam aranyosnak tűnni, de nem hiszem, hogy meghatotta azok után, amit tegnap látott.

- Nézze… - kezdtem volna bele a magyarázkodásba, de leintett. Tsunade már rég kiment a konyhába.

- Tudom… én is voltam fiatal! – arckifejezése megenyhült, de éreztem, ennyivel nem úszom meg. – Azonban nem ittam magam részegre minden este! – na álljon meg a menet.

- Minden este? – akadtam ki. – Most ittam először életemben. Ne jöjjön nekem azzal, hogy egy alkoholista kis fruska vagyok! – kiabáltam, mire meghökkenten nézett rám. Valahogy muszáj a sarokba szorítanom.

- Nem ezt mondtam! – dőlt hátra a fotelban. – Én csak arra szeretném felhívni a figyelmed, hogy tudom, hogy az utcáról nehéz bekerülni egy ilyen környezetbe, és még nehezebb beilleszkedni.

- Nem! – vágtam a szavába, és felpattantam a kanapéról. – Maga nem tudja! Nem élt az utcán soha! Ne jöjjön nekem a szent beszéddel! – üvöltöttem. Ekkor már Tsunade is megjelent a poharakkal.

- Nyugodj le Sakura! – próbált lecsitítani, hisz ő az, aki a legnagyobbat bukja, ha ez az egész örökbefogadás nem jön össze.

- Nem! Ez a nő azt állítja, hogy egy alkoholista liba vagyok, és, hogy pontosan tudja, min megyek keresztül! Hát marhára nem így van! –mutogattam a gyámügyisre. Úgy éreztem magam, mint Naruto. Tőle láttam legutoljára ilyen viselkedést. Tsunade ajkai megremegtek a dühtől, amit elfojtott. Hogy mit kapok én majd, ha ez elment.

- Én ilyet nem állítottam! – hunyta le szemeit a nő. Csodálom higgadtságát. Meg azt is, hogy szemrebbenés nélkül tud hazudni. – De az én feladatom, hogy ellenőrizzek mindent! – oké. Megfogtam.

- És ez egyenlő lenne a személyiségi jogaim megsértésével? –tettem csípőre kezem, mire felhúzta a szemöldökét. – Mert maga nem csupán ellenőriz, hanem követ mindenhová! A magánéletemben vájkál! –jelentettem ki egyszerűen. Erre nem tudott mit mondani. És már én sem, így szőke nevelőanyám törte meg a csendet.

- Sakura menj a szobádba! –parancsolta, mire készségesen engedelmeskedtem. Egy perccel többet sem volt kedvem eltölteni ezzel a banyával.

Azért még rátapadtam az ajtómra, hogy halljam, mit beszélnek, mert egyértelműen rólam volt szó.

- Szerintem egy pszichológus kellene neki! – hallottam a gyámügyis hangját. Ez egyre jobb lesz. Dilidokihoz akar küldeni? –Bizonyára nehezen dolgozza fel a változásokat! Egyik napról a másikra bekerülni egy teljesen új környezetbe, új otthon, új barátok, és a szerelem is! –ez meg miről hadovál? Ja igen! Naruto sikeres félrebeszélésének hála…

- Nem tudom jó ötlet-e ez! – végre valaki a védelmemre kel.

- Nézze Tsunade! Valamit tenni kell! Ez nem az ön hibája, de az lesz, ha nem tesz semmit! – a védelmembe, ami most Tunde lett volna, rést ütött az a banya.

- Rendben! – na tessék. Nekem annyi.

- Tessék! Itt egy telefonszám! A legjobb, akit a szakmában ismerek! – mind ezt mondja. Aztán meg mi lesz belőle…

*

- Sakura-chan! Sakura-chan! – üvöltött utánam egy hang, amit ezer közül is felismernék.

- Naruto! – sziszegtem, majd mosolyt erőltetve magamra, megfordultam. – Mi van már megint? –a kényszeredett mosolyomhoz, viszont maradt a hétvégi rossz hangulatom. Pedig már hétfő volt.

- Csak azt szeretném tudni, hogy kialudtad-e magad?

- Tekintve, hogy szombaton volt a buli, és hétfő van… Igen Naruto! Kialudtam magam! – vágtam be a szekrényem ajtaját, és elindultam a folyosón. Bánatomra követett, és mellé még odacsapódott TenTen is, hogy isteni büntetésben részesítsenek.

- Hogy vagy? – kérdezte meg a barna hajú, kicsit félszegen. Mi van ma mindenkivel? Csak részeg voltam, nem halálos beteg.

- Hogy lennék? – néztem rá értetlenül, miközben tovább sétáltunk a folyosón.

- Hát nem tudom… - húzta el a száját. – Elég furán viselkedtél szombaton… - emelte homlokához szabad kezét.

- Persze! – vágtam rá. – Hisz leitattál! –mutattam rá, egy kaján mosoly keretében. Elvileg ő tehet mindenről. – Egyébként meg a nagyjára emlékszem… - gondolkodtam el.

- Igen? – kérdezett vissza egyszerre Naruto és TenTen meglepetten.

- Igen… - ráncoltam össze a homlokom. Kezdem azt hinni, hogy ők viselkednek furán. – Össze- visszavihorásztam, táncoltam, meg beszéltem! És az az undok gyámügyis is ott volt! –hadartam. Minek ezt túlragozni? Elvégre nem én vagyok az első ember a világon, aki részeg volt.

- Másra nem emlékszel? – vakarta meg a tarkóját Naruto óvatosan. Rábámultam. Mi a fene folyik itt? Mind a ketten úgy néztek rám, mint egy marslakóra.

- Nem tudom mi bajotok van!

- Semmi, csak…

- Úgy viselkedtek, mintha bűnt követtem volna el azzal, hogy egyszer berúgtam! – háborodtam föl. Nem kellett volna, mert nem figyeltem az orrom elé, így sikeresen nekimentem Sasukénak.

Akaratlanul is belekapaszkodtam a karjába, hogy ne zuhanjak hátra, és ne szórjam szanaszét a másik kezemben lévő könyveket. És ami megint megdöbbentett, hogy kirázta a hideg mihelyt hozzáértem a bőréhez.

TenTen és Naruto mintha kővé dermedtek volna. Mi a franc folyik itt?

- Szerencsétlen! –nyugtázta a fekete, és igyekezett minél hamarabb lehámozni az ujjaim a karjáról, majd amilyen hirtelen jött, úgy is tűnt el. Úgy tűnik ez nem az én napom.

- Mi a franc bajotok van? –kiabáltam el magam, mert két barátom még mindig megkövülten bámultak rám.

- Te komolyan nem emlékszel semmi másra? –kérdezte a barna hajú ódzkodva, mire megráztam a fejem.

- Hát tudod, mikor berúgtál… izé… annyit ittál… nem tudtál magadról… - az arckifejezésem torzulni kezdett. Ez nem normális. – És… szóval… izé… Sasuke… vagyis Te…

- Nyögd már ki! –vágtam a szavába a bénázását hallva, de már úgy is mindegy volt, mert úgy tűnt a válaszra még várnom kell, mert valaki más, most jobban lekötötte a figyelmem.

A folyosó végén egy pillanatra megláttam Shikamarut, így futni kezdtem, mielőtt még eltűnik a látókörömből. Többet is edzhetnék. Ő komótosan sétált, én meg rohantam, de így is sikerült felszívódnia, ami egyre jobban nem tetszett.

Lihegve támaszkodtam neki a mellettem lévő szekrénysornak. Egy röpke pillantást vetettem még a gipszemre. Még jó, hogy ma leveszik. Bár egy-két ütést, még szívesen bemértem volna vele pár embernek.

- Öm… szia! – hallatszódott a félszeg hang mögülem. Akkorát ugrottam, mint még soha.

- Izé! Szia Hinata! – vigyorogtam idétlenül.

- Meg tudnád nekem mondani, hogy merre találom a kémia labort? –jótól kérdezi, hisz még én is új vagyok még itt, de sebaj. A remény hal meg utoljára, Naruto favicce szerint a tonhal meg először…

- Nem igazán tudom még én sem, de tehetünk egy kísérletet a megkeresésére! – ajánlottam fel, bár titkon kicsit reménykedtem, hogy nem fogadja el. Nem igazán vagyok jó a pesztrálásban.

- Na… nagyon köszönöm! – jött a válasz, ami egyértelműen arra utalt, hogy igényt tart az általam kínált lehetőségre, így elindultunk a földszint felé.

- Miért váltottál sulit? – próbáltam kezdeményezni egy apróbb beszélgetést, mert Sasukén kívül a csendet utálom még nagyon.

- A… a szüleim úgy gondolták, hogy Neji nyomdokaiba kellene lépnem! – magyarázta, miközben a padlót bámulta. Szerintem a magabiztosság, mint fogalom, eddig még hiányzott a szótárából.

- Neji? Ő a testvéred? – húztam fel a szemöldököm, ekkor már a földszinti folyosón sétáltunk.

- Nem egészen... – emelte fel a tekintetét a cipőjéről, amit jó jelnek véltem felfedezni, de mint később kiderült, nem volt az. – Ő az unokabátyám! – elhúztam a szám. Nagyon jó kis család lehet, ha úgy néznek Hinatára, mint ahogy Neji tette Hinata első napján itt a suliban.

- Fura egy család… - jegyeztem meg hangosan, de úgy tűnt fekete hajú barátnőm figyelmét már teljesen más köti le, így én is abba az irányba bámultam amerre ő. Egy kaján vigyor futott végig az arcomon, ahogy az ismerős alakot bámultuk mind a ketten.

Naruto állt a folyosó végén a szekrénynek támaszkodva, néhány osztálytársával. Egy évvel idősebbek nálunk, de ez nem gátol engem abban, hogy odamenjek, magammal rángassam Hinatát, és…

- Oké! Lépjünk le! – fordultam meg hirtelen, és magam után kezdtem rángatni a Hyuuga lányt is, de akkor már késő volt.

- Sakura-san! – hallottam a nevem, mire kényszeredetten megfordultam. Az egész felsőbb évfolyam egy emberként bámult rám, de különösen a középen álló fekete hajú fiú.

- Én? – mutattam magamra. – Jah... hát persze! Sakura! – vihogtam, és próbáltam minél hamarabb elsüllyedni szégyenemben, de úgy tűnt a föld még nem hajlandó megnyílni alattam.

- Már rég vártam erre a pillanatra! – hadarta tovább a beszédét a bilifrizus. Naruto és néhány haverja megpróbálták visszafojtani röhögésük, kár, hogy én nem találtam ezt ilyen viccesnek.

- Milyen pillanatra? – torzult el az arcom. Lassan már ráncaim lesznek.

- Hát, hogy végre megérinthesselek, és, hogy végre feltegyem a nagy kérdést! – csillogtak a szemei. Akár egy félőrült úgy lépkedett egyre közelebb hozzám, én meg ezzel egy ütemben hátrálni kezdtem.

- Kérdés? – értetlenkedtem.

- Én a nagy RockLee, elhívom a kedvesem Sakura Harunot, egy csodálatos vacsorára, hogy végre teljesüljön a már régóta lángoló szerelmünk! –hogy mi? Milyen szerelemről beszél ez? És milyen vacsoráról? Gondolkodni viszont már nem maradt időm, mert már alig volt közöttünk pár méter, és hátrálni sem tudtam már, mert a hátam valami keménynek ütközött.

Lee az utolsó csapást készült rám mérni. Ujjai egyre közelebb kerültek hozzám, és már lassan ott volt, hogy megfogja a kezem, mikor váratlanul a hátam mögül egy kéz bújt elő, és hatalmas ütést mért a bilifrizus fejére.

- Fogalmam sincs, hogyan engedhettek egy ilyet felsőbb évfolyamokba! – jelentette ki a mögöttem álló alak. Hangját ezer közül is felismertem volna. Az az érzelemmentes, semmit mondó hangszín.

- Erről lekéstél Lee! – vihogott Naruto. Immáron Hinata mellett állt, és minket bámult, majd Lee-t.

- Hogy mi? – vakarta meg a fejét az említett, és kiegyenesedett.

- Hát… - jaj csak azt ne. Istenem ne hagyd, hogy Naruto bármi hülyeséget mondjon. Hallgattasd el! Imáim azonban a szőkeség sem hallotta, nemhogy Isten, így folytatta a válaszadást. – Te nem is tudtad? – vigyorgott az Uzumaki. Én már reflexszerűen összeszorítottam a szemeim a lesújtó, végzetes választ várva. – Sakura már foglalt! – fellélegeztem.

- Így igaz! – vágtam rá, és kinyitottam a szemem. – Hinata! –kiabáltam a feketeségnek. – Nekünk sürgős dolgunk van… - próbáltam minél hamarabb felszívódni, elkerülve a további kérdezősködést.

- Ki volt? Ki volt az a istentelen teremtmény, aki az utamba merészelt állni? – újabb értetlen pillantások Lee felé. Akár a dráma csoportnál is kamatoztathatná tudását.

De már késő. Naruto keze a magasba lendült, és egyenesen a mögöttem álló alakra mutatott vele.

- Nekem végem… - nyafogtam csak úgy magamnak. Bár volt egy olyan érzésem, hogy az Uzumaki nagyobbat bukik majd, mint én, és abból ítélve, ahogy Hinata mögé bújt, ezzel ő is tisztában lehetett.

- Az nem lehet… - suttogta Lee, hol engem, hol pedig a mögöttem tornyosuló alakot bámulva. Síri csend lett a folyosón. Oké. Most komolyan. Tudom, hogy hihetetlen. De azért ennyire? – Az isteni Sakura-sanom, egy olyan oldalán, mint Sasuke Uchiha? – vette könyörgőre a formát a bilifrizus. Kezdett nagyon elegem lenni ebből az egész jelenetből.

- De hisz te is láttad szombaton nem? – kiabálta be valaki. Kezdtem elveszíteni a fonalat.

- De azt hittem az csak egy félreértés volt! – nyöszörögte Lee. Lassan már a kamerákat kerestem, hogy hol van az átverés. Túldramatizálnak egy ilyen dolgot. A gazdagok mindig is értettek a felhajtáshoz. Valaki mentsen már meg!

- Ez… ez kezd az agyamra menni! –sóhajtottam, és elindultam az udvarra néző ajtó felé.

- De ez… lehetetlen! –pattant fel Lee, és immáron határozott pillantását rám szegezte. Most meg mire készül? – Nem… hiszem… el! – tagolta egyre hangosabban, és csípőre vágta kezét. – Te! – üvöltötte, és ezzel egy időben az Uchihára mutatott. A fekete csak unottan bámult a másikra. – Bizonyítsd be, hogy méltó vagy hozzá! – mutató ujja, most rám vándorolt.

Itt mindenki meghibbant? Ez nem is egy iskola, hanem egy cirkusz.

- Idióta! – jelentette ki az Uchiha, és elindult a falnál lévő táskája felé.

- Szóval megfutamodsz? – vigyorgott a bilifrizus.

- Kezdesz az agyamra menni Lee! – vette a vállára a táskát Sasuke. Végre valaki megmondta a gombszeműnek.

- Értem! – mosolygott kajánul tovább RockLee, ami nem sok jót ígért rám nézve. – Berezelt… - nyugtázta. Azt hiszem ez volt az a mondat, ami sokkal jobb lett volna, ha Lee fejében marad, mert akkor az a bizonyos lavina sem indult volna el. Van elég bajom nélküle is. De már mindegy volt.

- Szerinted berezeltem? –futott végig egy sötét félmosoly az Uchiha arcán, amitől még én is megijedtem, majd azon nyomban felém fordult, és azzal a lendülettel a falnak nyomott. Egy pillanatig még bámult meglepett tekintetembe. Habozott. Meg tegye, vagy ne? Ekkor már határozottan tudtam mire készül. És én akartam, hogy megtegye. Még az sem nagyon érdekelt, hogy egyik kezével a nyakamat szorította.

Szinte egy kiéhezett macska módjára kaptam ajkai után. Rögtön hatalmába kerített egy fura érzés. Mintha már átéltem volna egy hasonló helyzetet. Valami nagyon hasonlót, vele. Ujjaimmal végig szántottam fekete haján, majd amilyen hirtelen jött eme cselekedetünk, olyan hirtelen is szakítottuk meg.

Felocsúdva a kábulatból, vetettem egy pillantást a körülöttünk állókra. Lassan akár huzat is lehetett volna a sok tátott szájat elnézve, de akkor már nem az kötötte le a figyelmem, hanem, hogy Naruto felszívódott, és volt egy olyan érzésem, hogy ennek köze van ahhoz a bizonyos Gaara-hoz…