Nem akartam sok időt eltölteni Narutoval és Sasukéval, így indítványoztam a minél előbbi hazaérés érdekében, hogy szálljunk fel valami tömegközlekedési eszközre. Így is elég feszült volt a két fiú között a helyzet. Nem akartam még a villámhárító is én lenni. Nem igazán tudtam ki az a Gaara, és hogy mi rossz van abban, ha Naruto vele beszélt, de nem is igazán izgattam magam miatta. Lekötöttek a saját problémáim, miszerint halál vár rám, mihelyt kettesben maradok Sasuke-kunnal. Tuti lenyúzza rólam a bőrt az ütés miatt, így inkább kerülni fogom, vagyis inkább próbálok sosem egyedül lenni.

Felszálltunk egy villamosra. Elsőre megállapítottam, hogy nem sűrűn használják az ilyen szolgáltatásokat. Naruto úgy csinált mint egy kisgyerek. A szokásos bárgyú vigyor volt a képén, és mindent megbámult. Gazdagok…

- Te Sakura-chan! – hajolt hozzám hirtelen közel a szőke, és eszelős vigyorából ítélve, valami baromságot készült kérdezni. – Mióta vagytok ti így… - mutogatott az Uchihára, mire éreztem, hogy vörös lett az arcom. Hogy képzelheti? Hogy lehet egyáltalán ilyen idióta? Komolyan mondom még sosem találkoztam akkora hülyével mint Naruto. De mielőtt ellenkezhettem volna, Sasuke egy nyaklevessel jutalmazta, miközben unottan bámult előre, szokásos stílusával.

Hirtelen egy pasi furakodott át a tömegen, és minket kezdett bámulni. Már akkor tudtam kicsoda, így elkezdtem matatni a táskámban, Sasuke pedig a farzsebébe nyúlt. Egyedül Naruto bámult bambán, hogy mit csinálunk.

- Jegyeket, bérleteket! – hangzott a számomra ismerős mondat, mire az Uzumaki is előkotorta jegyét. Az ellenőr elvette tőle, és átlyukasztotta, hogy azt szokás, majd tőlem is. Sasukénak meglepetésemre bérlete volt, így csak felmutatta, és a férfi már ott sem volt. Naruto persze ezt sem hagyhatta ki.

- Húú Sasuke! –lépett közelebb barátjához. – Neked olyan papírod van, amit ha felmutatsz, ingyen utazhatsz? – elborult az agyam. Ez tényleg ennyire sötét?

- Igen Naruto! – sóhajtottam, mint egy agyhulla. – Bérletnek hívják! –kapaszkodtam meg. Komolyan mondom, lassan elkezdek megtérni, és hívő lenni, mert tényleg szükségem lesz jó pár imára, ha életben akarok maradni ennyi idióta között. Bár csak már lenne vége ennek az egésznek, és kerülnék vissza az egyszerű utcára! De sajna még azt sem tudom ez mikor következhet be. És mi van Moegivel és a többiekkel? Tudom, hogy az árvaház szörnyű, de hogy csinálhattak akkora baromságot, hogy megszöktek? Most azt sem tudom, hol keressem őket! Ez kész vicc! Ez az egész helyzet egy nagy hülyeség!

- Megindulnál végre? – rántotta meg a karom az Uchiha, mert elérkeztünk a kívánt állomáshoz, de én annyira gondolkoztam, hogy tuti fennmaradok, ha nem szól.

- Barom! – szóltam el magam reflexszerűen, mire azon nyomban visszafordult.

- Hogy mondtad? – sziszegte, mire elvörösödtem. Lassan már kezdem unni, hogy még akkor is zavarba tud hozni, ha dühös.

- Semmi! –vágtam rá, és próbáltam elmosolyodni, de szerintem ez is csak fintor lehetett. Hogy lehetek ilyen gyáva? De nem is csoda, hisz majdnem megszabadított egy testrészemtől.

- Hm! – nézett még rám pár másodpercig, majd elfordult, és Naruto után indult, én meg úgy álltam a járdán, mint valami kövület. És lassan annak is éreztem magam. Abba akarom hagyni ezt az egészet. Mikor lesz már vége? Komolyan kedvem lett volna ledobni a táskám az aszfaltra, és sikítozva toporzékolni egyet, de már így is elég hülyének néztek. Nem kellenek még többen.

Egy kis fiú ment el mellettem. Engem bámult tátott szájjal. Vagyis inkább…

- IGEN! RÓZSASZÍN! – üvöltöttem dühödten, mire szaladni kezdett. Nem csodálom. Ijesztő lehettem. – Az istenit! –fújtam ki magam, és próbáltam lehiggadni, majd elindultam a hotel felé. Mára ennyi megrázkódtatás éppen elég volt. És akkor még haza sem értem, hogy szembesüljek egy újabb bárgyú ötlettel.

Tsunade az előszobában ült az egyik fotelben, szemben vele pedig egy fiatalabb nő. Beszélgettek, de mikor megláttak elhallgattak. Mind ketten engem kezdtek bámulni, majd Tsunade végre megszólalt:

- Ó! Szia Sakura! – állt fel, és beljebb invitált. Ki a franc ez? És Tsunade miért ilyen udvarias. Áh! Meg van! Biztos az adoptálási bizottság egyik tagja. – Ülj le ide! – próbált mosolyogni, és kedve lenni. Engedelmeskedtem. A fiatalabb nő is elmosolyodott, majd tekintetét a kezemre emelte. Bizonyára már az járt az eszében, hogy a nevelő anyám ver, mert a homlokom következett a vizslatási sorban, amiről meg is feledkeztem. Bár az a heg már múlófélben volt.

- Szóval te lennél Sakura! – egyenesedett ki. Idegesítően nyugodt volt. Mintha arra várna, mikor hibázok. – Én a gyámügytől jöttem! – nyitotta ki papírjait, amik ölében hevertek. Bingó! Lottóznom kéne most már tényleg. – Csak pár kérdést szeretnék neked feltenni! – lopva Tsunade felé néztem. Idegesnek tűnt, de nem is csodálom. – Megkérném, hogy menjen ki! Négyszemközt kell beszélnem a lánnyal! – a szőke engedelmeskedett, és egyedül hagyott minket. A gyámügyis egy tollat vett elő, majd barna tekintetét rám függesztette. – Nos Sakura! Milyen itt lenni? – mutatott körbe a szobában. Hirtelen olyan üres lett a fejem.

- Kicsit meleg van! – válaszoltam bárgyún, mire felnevetett.

- Úgy értem itt lakni! – pontosan tudtam mire értette az előbbi kérdés, de valahogy nem jutott eszembe először semmi értelmes. Feszengve nézegettem a gipszemet, hogy ne kelljen a másik szemébe nézni.

- Kicsit más mint az utcán! – válaszoltam halkan. Nem akartam hazudni, de nem akartam Tsunadenak sem rosszat. Így inkább a kerülő utat választottam.

- Értem! – jegyzetelt. Talán egy diktafonnal többre ment volna. –És milyen az új iskola?

- Nagy! – nyögtem. Totál idiótának éreztem magam. De most mit mondtam volna? Újra elmosolyodott.

- Vannak barátaid? – elgondolkoztam. Tulajdonképpen még csak egy kis ideje járok oda.

- Azt hiszem igen! – most én mosolyodtam el. Úgy néz ki ez a nemzetközi mosolyok napja. Tökéletes ha el akarjuk rejteni a valódi érzéseinket.

- Hogyan szerezted? – intett a gipszem felé. Sejtettem, hogy ezt nem hagyja ki. Minden kis apró részletre figyel. És azt is lefogadom, hogy Tsunade az ajtóra van tapadva, és úgy hallgatózik.

- Ó! – nevettem el magam idétlenül, és a tarkómat kezdtem vakargatni. Valahogy úgy éreztem magam, mint Naruto. Ő viselkedik mindig így. – Apró baleset! Tesiórán ráestem! – próbáltam hihetően előadni, de színészi képességeim sosem voltak igazán tökéletesek.

- Nézd Sakura! Azért vagyok itt, hogy ellenőrizzem, minden rendben van-e a nevelőanyád, és közted! Ha valami gond van, akkor én vagyok az, aki segíthet! – csukta össze mappáját az ölében. Sóhajtottam.

- Tudom! – válaszoltam. – De ha azt hiszi, hogy Tsunade ver engem, ki kell, hogy ábrándítsam! Tényleg órán szereztem mind két sérülést! – mutattam a homlokomra, és ezzel egyidejűleg felemeltem a gipszes kezem. – Bizonyára ön is tisztában van vele, hogy a japán harcművészetek be vannak iktatva az órarendekbe, szinte minden iskolában! Csupán ügyetlen voltam! – te jó ég! Mióta fejlesztettem ilyen szintű hazugságáradatot magamból?

Úgy tűnik hatott, mert a barna szemei kedvesen csillogtak.

- Hát rendben! –mosolygott. Már-már idegesítő volt. Csodálkoztam, hogy nevető ráncai még nincsenek. – És nem zavar, hogy egy hotel lett az otthonod? – tudtam! Tudtam, hogy új hazugság folyam indul el belőlem.

- Nézze! Az utcán éltem… ahhoz képest bármi jobb! – jelentettem ki, mert tudtam, hogy ezt akarta hallani. – Amúgy meg az iskolából nem csak én lakom itt! – na ezt most miért is mondtam?

Kérdőn felhúzta szemöldökét.

- Igen? – kérdezett vissza, Abban a pillanatban megbántam amit mondtam. – És azokkal a fiatalokkal jóban vagy? – lehunytam a szemem, lelki szemeim előtt pedig felrémlett a két fiú alakja. Persze, hogy jóban vagyok velük. Sasuke majdnem eltörte a csuklóm, Narutot meg úgy megbántottam, hogy egy életre leírt engem mint emberi példányt.

- Persze! – vágtam rá, és kifújtam a benntartott levegőt.

- Nevük is van esetleg? – most meg miért olyan fontos ez?

- Uzumaki Naruto, és… Uchiha Sasuke! – szinte éreztem a tűket a torkomban, ahogy kimondtam a két nevet.

- Aham! – gondolkodott el.

- Ez miért kell? – puhatolóztam, mire szélesen vigyorogni kezdett, és felpattant a kanapéról.

- Tudod a gyámhatóság nem csak a közvetlenül érintett embereket kérdezi ki, így nem csak rajtad és Tsunaden múlik a dolog! –hogy is mondják? Igen! Lefőttem mint a kávé! Még melegebb lett szobában, de úgy tűnt ezt csak én vettem észre.

- Ezt úgy érti, hogy… - fuldokoltam levegőhiány miatt.

- Igen! – lépkedett az ajtó felé. – Valószínűleg velük is beszélni fogok majd! – Basszus! Ez volt az első gondolatom, de persze hangosan nem mondtam ki. – Na további szép napot! Majd még jelentkezem! – intett, és kilépett. Valamit még beszélgetett az előszobában Tsunade-val, de valahogy nem érdekelt, tekintve, hogy „legkedvesebb” iskolatársaimmal is fog.

Mégis mit fognak majd mondani rólam? Tuti, hogy nem állok fényesen, pláne ha Sasuke-kunt kérdezi majd meg, és akkor lőttek az egész örökbefogadósdinak. Naruto jóindulatában még tudtam bízni.

Erőtlenül támasztottam meg a fejem a karfán, és a plafont kezdtem nézni. Valóban sokkal könnyebb volt minden, mikor még kinn éltem az utcán, és saját magamtól függtem. Na és akkor az igazi bomba még nem is robbant. Csak másnap a suliban.

Már az magában sokkoló élmény volt, hogy Sasuke betartotta a szavát, miszerint tegnap azt mondta Narutonak, ma vele megyek suliba, merthogy ott állt a hotel bejáratánál, mikor leértem. A fejéből ítélve még mindig nem felejtette el a bosszút. Tuti azon agyalt, hogy nyírjon ki, és mikor beszálltunk Tsunade limójába, olyan érzésem támadt, hogy menten megfulladok. Próbáltam minél távolabb ülni tőle, és ha fizikailag nem lett volna lehetetlen tuti még átmászok a sofőrhöz is, hogy ne lássam az arcát.

- Sokáig fészkelődsz még? – morogta karba tett kézzel.

- Közöd? – vágtam rá, de azon nyomban meghunyászkodtam. – Vagyis abbahagyom! – felsóhajtott.

- Jesszus! Mint egy óvodás! – jelentette ki mogorván, és az utat kezdte nézni. – Naruto meg te csak a bajt csináljátok nekem! – összeráncoltam a szemöldököm, miközben az arcát vizslattam. A tegnapi seb, amit sikeresen csináltam neki, egy sebtapasszal volt átragasztva. A legrosszabb az, volt, hogy így még jobban tetszett. Olyan viharvertnek tűnt vele.

Basszus! Már megint kezdek fantáziálni! Megráztam egy kicsit a fejem, hogy kiűzzem furcsa gondolataim, majd végül rákérdeztem:

- Milyen bajt? Tudtommal a sebeden kívül mást nem csináltam, azt meg letudhatod visszavágásnak a csuklómért! – emeltem meg egy picit sértett testrészem. Rám kapta tekintetét, de bár ne tette volna.

- Nem érdekel a csuklód, és ebbe sem fogok belehalni! – utalt az arcára. Meghökkentem. Már tuti nem voltam képben. Akkor most miről is beszélünk?

- Mi van? – fakadtam ki.

- Tegnap este járt nálunk a gyámügyis nő! – kezdett bele gúnyosan. – Velem akart beszélni, közvetlen Naruto után! – már ekkor tudtam, hogy a szőke valamit bekavart, de nagyon.

- He? – emeltem kezem ajkaim elé. Csak azt ne! Csak azt ne amire most gondolok!

- Neked és Narutonak hála, most azt hiszik, hogy közünk van egymáshoz! – dőlt hátra a bőrülésen. Eltorzult az arcom.

- Miért… nem? – dadogtam, hiszen ismerjük egymást, ergo van közünk egymáshoz.

- NEM! – csattant fel. – Úgy nem! – nyomta meg az utolsó mondatot.

- Úgy? –suttogtam. És akkor világosság gyúlt az agyamban. Nem sokszor van ilyen. Naruto azt hiszi, hogy Sasuke-kun és én… és ha Naruto beszélt először a nővel… és… TE JÓ ÉG! Legszívesebben ott süllyedtem volna el. Az arcom megint paradicsom vörös lett. Még egy gond.

„Mindjárt kiugrom az ablakon!” –gondoltam, újra eszembe jutott a süllyedő hajó este. Hangosan csak ennyi tellett:

-Én kiszállok…