Temari
Már javában kapargattam az állam a járdáról, mikor kezdtem kapiskálni, hogy mitől volt barátném úgy elájulva ettől a sráctól. Az egyetlen dolog, ami a tökéletességének útjában áll az a ridegsége, a parasztsága, mivel ezt a nagy egót képtelenség volt felróni neki. Miért is ne lehetne ennyi pénzzel, ilyen testtel, ilyen ésszel, ilyen lehengerlő és az előbb felsorolt rossz tulajdonságok ellenére megnyerő fellépéssel úgy eltelve magától? Van jócskán oka rá, hogy olyan nagyra legyen magával…
Bár, várjunk csak, meg kell jegyezzem, van még egy olyan tényező, aminek hiányosságait is palástolhatja ezzel a viselkedéssel, és hát, valljuk meg: az istenke ad és elvesz, szóval még az is lehet, hogy a válasz a ruha alatt keresendő…

Sakura
Deidara úriember volt, aki tartotta magát az adott szavához, és hazahozott, azonban én már vártam a percet, amikor egy halk köszönet és egy halvány intés közepette elválnak útjaink. Egész hazaút alatt mindössze az útvonalat egyeztettük, azon kívül más téma fel sem merült köztünk. 
Mintha nem lenne nekem elég Sasuke, ím, a halálos ellenségem, és az a srác, aki állítólag belém volt habarodva egy fél hétig – aztán lekevert nekem egy nagy, büdös pofont, de ez részletkérdés, mert megérdemeltem -, úgy haverkodnak, mint két országúti ámokfutó. Előre érzem, hogy a kettejük szövetsége még fog nekem problémát okozni a hátralévő életemben…

Beléptem a bejárati ajtón, elmotyogtam egy halk köszönést, a cuccot úgy, ahogy volt, ledobtam az egyik székre, majd se szó, se beszéd, felmentem lelkem parányi fellegvárába, hogy a kövérre dagasztott párnák közt némán gondolkozva megtervezzem a holnapi nap túlélési tervét. Hétfőn, ahogy rendes körülmények között lenni szokott – két órám volt Sasukéval, egy matek, amin Temari padtársa, és egy tesi.
Azon pedig Ino is jelen lesz.
Pöpec, ennél jobb már csak a dupla kémia lehetne, de ha már itt tartunk… Nem tudtam, mi legyen azzal a táskával, amit valaki egyértelműen a mi ajtónk elé tett le mindennemű eligazítás, címzés nélkül. Képtelen voltam elsiklani a téma felett, hiszen az a táska rengeteg pénzbe került, én meg a szekrényem mélyére suvasztottam. Na, szép!
Sajnos még nem jutott időm rá, hogy kiszámoljam, mekkora az esélye annak, hogy valaki pont a mi ajtónk elé tegyen le egy olyan méregdrága táskát, amit előző nap néztem ki a Plázában. Mi van, ha valami őrült kifigyelt, vagy ha Ino küldte, csak előtte kezelte valami lassan ható, mérgező vegyülettel? Phűű, lehet, az utóbbi idő stresszhelyzetei hozták ki belőlem, vagy károsodott az agyam az Itachi öklével való találkozás közepette, nem tudom, de kezdenek megmutatkozni rajtam a paranoia jelei.
Más kérdés, hogy ilyen véletlenek nem léteznek, szóval némileg indokolt ez a reakció. 
Tanácstalanul dőltem vissza az ágyamba, nem tudtam, mit kéne tennem, mi lenne a helyes… Tízpercnyi gondolkodás után végül úgy döntöttem, felhívom legfőbb támaszom, s egyben bölcsebb tanácsadómat, hogy segítsen megoldani az ügyet.
Egy rövidke, eredménytelen keresés után már majdnem feladtam, de végül a fenekem alól előkerült a mobilom. Tárcsáztam, kicsengett. A harmadiknál Temari fel is vette.

- Szia! Na, mi a helyzet? – kezdte gondtalan, vidám hangon.

- Óh, szia, Temari, úgy örülök, hogy felvetted. Tanácsra lenne szükségem – vezettem fel a témát, bár majdnem biztos voltam a hívás végkimenetelében.

- Ajjaj, ne ijesztgess, mi van?

- Teljesen értetlenül állok a dolgok előtt, nem tudom, mit tegyek!

- Egek, ne sápítozz már, hanem inkább azt bökd ki, mi a baj!

- Emlékszel ugye, hogy a múltkor megkérdeztelek arról, nem-e tudsz valamit egy bizonyos, nagyon drága Dolce&Gabbana táskáról?

- Ühüümm… Na és? Mit kell ezen ennyit agyalni, cuccolj csak bele nyugodt szívvel, hiszen egyértelműen neked küldték!

- Igen? És te mitől vagy ebben ennyire biztos?

- Te mondtad, te idióta, hogy becsengettek hozzátok, és a kapu előtt ott feküdt a doboz! Mit kell ezen túlmagyarázni? – Egy leheletnyit kezdett dühbe jönni Temari, de jelenleg ez volt a legkisebb problémám.

- Figyelj, ne nézz hülyének, de mi van, ha Ino küldte, és van vele valami zűr?

- Viccelsz, ugye? Ino nem az a fajta, aki kidob ezreket a bosszú jegyében. Biztos nem vagy lázas? – Itt vett ironikus fordulatot a beszélgetés.

- Haha! Es ha Itachi pénzeli? Úristen, Temari, láttam a belvárosban Itachit és Inót, ahogy együtt furikáztak gyomorforgató sebességgel a mellékutcákon. Mit tegyek? Az a két ember, aki a világon a legjobban gyűlöl, egy húron pendül!

- Na, ez már kicsit érdekesebb téma, bár őszintén, egy kicsit meglep.

- Kicsit? Mi az, hogy kicsit meglep?

- Hmmm, nem emlékszel, mielőtt Itachi felpofozott, még szépen leharapta Ino fejét? Ezért furcsa, hogy már meg annyira megértik egymást, pedig a találkozásuk körülményei nem ilyen nagy haverkodásra adnak okot.

- Nem tudom, mi lesz, ha ők ketten komolyan összeállnak, pláne, hogy Inóval a múltkor is majdnem kikapartuk egymás szemét.

- Tudom, de nem tudok mit mondani, várjuk ki a végét! 

- És a táska? Azzal mi legyen?

- Figyelj, használd! Ezt akartad, csorgattad érte a nyálad, és valljuk be, amúgy se tudnád megvenni. A házatok elé rakták le, csengettek, és pont olyan, mint amilyenre vágytál, szóval holnap már az lógjon a válladon, vetted?! A fekete matrózcsíkos, ejtett vállú pólódhoz tökéletes is lesz. Na, pá! – oktatott ki, majd gyanús módon le is tette barátnőm.

Sóhajtottam egy nagyot, majd letettem a telefont az ágyra, és a szekrényhez mentem, ahol a ruhakupac kigórása után a kezembe vettem a dobozt. Óvatosan felemeltem a tetejét, és megcsodáltam azt a hibátlan táskát, ami benne feküdt, pont olyan meseszép, mint amilyenre emlékeztem… Éppen ezért nem is tarthatom meg, valami nem stimmel vele. 
Az ajkaimat beharapva elindultam a szobámból kifelé. Ha visszajöttem, a fejem a falba verem, amiért képtelen vagyok szépen tudomásul venni, hogy ez minden kétséget kizáróan az enyém, és addig ütöm, amíg színben menni nem fog Itachi öklenyomához.
A csomagot csendben a hátam mögé rejtve kisunnyogtam a bejárati ajtón – ez aránylag könnyen ment, mivel anya és apa együtt popcornoztak a tévé előtt, és náluk ilyenkor se kép, se hang. Megvallom, nem is hiányzott volna a kérdezősködésük a nyakamra, mert hogy magyarázza ki bárki is, hogy egyszer csak megjelenik a kiskapujuk előtt egy 1200 dolláros dizájner-táskát? Az hiányzik, hogy rám fogják, hogy elemeltem!
Hang nélkül behúztam magam mögött az ajtót, majd a kiskaput is, mikor megtorpantam. Igen, most már hivatalosan is egy idióta, nyomorék balfácán vagyok, aki pancser, hülye, és hálátlan. Lőjenek főbe!
Rövid tanakodás sem volt képes rávenni arra, hogy menjek vele vissza, így továbbra is az utcán álldogáltam a majdnem teli kuka előtt. Nem szeretném, ha más megkaparintaná, de mivel senki nem tette számomra világossá, hogy ez biztosan az enyém, ugyanolyan joggal lehet másé is, mint az enyém.

- Meg kell mondjam, megleptél. Arra számítottam, hogy mint minden más lány, te is egyből veszed a célzást, és másnap örömködve újságolod a többieknek, de nem tetted. Mondom, megleptél – szólalt meg mögülem a dermesztően ismerős hang, amitől libabőrös lett az egész testem. Behunytam a szemeimet. Tudtam, tudtam a lelkem mélyén, hogy ő volt az, hogy mégsem nem olyan szörnyű valaki… Ezért nem akartam elfogadni, mert ha használnám, akkor úgy érezném, hogy tartozok neki valamivel. Akkor úgy érezném, hogy viszonoznom kéne…

- Csakhogy én nem vagyok más lány, és ezek szerint akármennyivel szűrted össze a levet, mind haszonleső liba volt. Sajna velem melléfogtál, mert én gyanítottam, hogy te voltál, de reménykedtem benne, ha nem fogadom el, nem lesz olyan érzésem, hogy viszonoznom kéne… - fordultam szembe vele. Egy fekete atléta volt rajta, és egy sötét halászgatya, sportcipővel. Tökéletesen festett, mint szokott, az oszlopnak dőlés pedig csak tovább emelte a szintet.

- Miért hiszed, hogy kérnék cserébe bármit is? – húzódott mosoly fenséges ajkaira, miközben ellökte magát a faltól, és elindult felém.

- Ti, pasik már csak ilyenek vagytok – vontam meg a vállam, s egyet hátrébb léptem, hogy növeljem köztünk a távolságot. Hirtelen számítani kezdett, hogy én magam hogy nézek ki – a csapzott haj, a kipirult bőr, az enyhén piszkos ruhák. 

- Úgy látszik, kölcsönösen félreértettük egymást – válaszolta. Már lassan karnyújtásnyira volt tőlem. 

És ekkor leesett a tantusz! Igen, most már holtbiztos, hogy számítok neki, hogy akar valamit tőlem. És ő egy olyan esély, amit lehetetlenség, sőt, bűn kihagyni, szóval élnem kell a lehetőséggel.
Nem törődtem a csomagolással, leejtettem a dobozt, és határozott léptekkel hozzáléptem, és megcsókoltam. Megölelt, és ahogy izmos karjai magához szorítottak, rájöttem, hogy megtépázott idegeimnek eljött a megnyugvás… Ahogy izmos mellkasa a testemnek szorult, a gerincemen remegés futott végig, s amint megéreztem a derekamon a kezét, még közelebb húztam magamhoz.
S ő olyan óvón, szeretetteljesen fogott, s csókolta ajkaimat, hogy biztos voltam benne, hogy jól döntöttem.