Hol vagyok? Mi történt velem? Testem pehelykönnyű és alig emlékszem valami. Valami történhetett velem, de vajon mi? Szememet nem tudom kinyitni, érzem, hogy valami perzseli. A testem vajon mozog? Óvatosan mozgattam meg ujjaimat, amik sikeresen, fájdalom nélkül emelkedtek fel-alá. Csuklóm következett, azt is megforgattam, s megkönnyebbülten fogtam fel, hogy az is rendben van. Eközben lábfejemet is megmozgattam, s miután azt is megtapasztaltam, hogy tudom mozgatni, karjaimat emeltem fel és hajlítottam be óvatosan. Sikerült, s ezután következtek a lábaim. Azt is tudtam épséggel mozgatni, és utána lassan, de magabiztosan nyitottam ki a szemeimet. fehér plafonnal találtam magam szembe, de fogalmam sem volt, hogy kerültem fehér plafon alá. Fel kéne ülnöm, gondoltam. Fejemet kicsit megdöntve ültem fel, kezeimet a combom alá fontam, hogy megtartsam lábaimat. Hajam az arcomba omlott, amikor felültem és egy türelmetlen mozdulattal hessegettem ki őket. Hol vagyok? Alaposan néztem körül a szobában és számomra teljesen új dolgokba botlottam. Egy ágyon feküdtem, piros takarók és párnák között. Fura érzés töltött el. Miért emlékszem úgy, hogy a szobám ennél sokkal nagyobb volt? Az ágyam is sokkal kisebb, és arra emlékeztem, hogy a takaró és a párna rózsaszín színű volt. Nem értem. 

   Az ágyam mellett egy fehér szekrény állt, és rendkívül egyszerű. Különös. Az ajtóm se a megszokott mályvaszínű volt, hanem vörös. Az ajtó mellett egy asztal állt, piros-fehér színben és a tetején egy lámpára emlékeztető fehér tárgy volt, mellette pedig egy különös, téglalap alakú, szürke, lapos valami. Az vajon mi? A falakon képek voltak, egész érdekesen: mindegyik ferdén állt, és nem volt képkeretük, minta valami ragasztós papírdarabbal lettek felhelyezve a falra, ráadásul a képeken észrevett emberek közül sok nagyon bizarr külsőt vett fel. Kik ezek vajon? Az asztal mellett egy hatalmas tükör állt, így megpillanthattam magamat. Felsikoltottam. Ugyanúgy nézek ki, mint régen, csupán az volt a különbség, hogy hajam rövid volt, vállig ért. Arcomon furcsa kifejezés ült, vállam meztelen volt. Lenéztem magamra. Egy piros pántos póló és egy fehér rövidnadrág volt rajtam. Sose tudtam, hogy van ilyenem, ez különös. Lassan kászálódtam ki az ágyból, hogy megnézzem magam a tükörben. Fiatalabbnak tűntem, körülbelül két évvel. Hol lehetek? De viszont át kéne öltöznöm, így nem mutatkozhatok édesanyámék előtt. Óvatosan nyitottam ki a szekrényt, mintha meg akarna harapni, de volt is rá okom. A szekrényben polcok helyezkedtek el, mindenféle színes anyagokkal a tetején. Istenem. Félénken emeltem le egy fehér ruhadarabot az egyik polcról, és a mellette lévő halomról pedig egy pirosat. Remélem, jól illenek egymáshoz. Leültem az ágyra és kezembe vettem mindkettőt, hogy alaposabban megvizsgálhassam őket. A fehér egy nadrág volt, a piros pedig egy feelső. Fel kéne vennem. Óvatosan öltöttem le magamról a nadrágot és a pólót, és húztam fel a másik kettőt. A tükör elé lépve úgy éreztem magam, mint egy cirkuszi bohóc. Még sosem mutatkoztam így, mit fog szólni édesanyám? Kéne egy fésű, ha bár a szolgáló lányok nem segítenek nekem. Ekkor kopogtak és én ijedten hajítottam el a fésűt, amit most vettem fel asztalomról. Megigazítottam a ruhámat, majd megköszörültem a torkom és kinyögtem a 'Szabad' szót. Egy szőke, hosszú hajú ember lépett be az ajtón. Első gondolatom az lett volna, hogy ő egy nő, de miután alaposabban megvizsgáltam, rá kellett döbbennem, hogy ő bizony fiú. 
- Szia, hugi - köszönt vigyorogva. - Mi az, miért állsz úgy ott, mintha karót nyeltél volna? 
- Parancsolsz? - döbbentem meg. 
- Sakura, itt vagy? - lépett elém, és párszor meglengette karját előttem. - Sakura, itt a bátyját Deidara, vétel!
Mit képzel ez magáról? De úgy néz ki, hogy ismerem. 
- Szia - nyögtem ki végül, és közvetlen ezután ráharaptam a nyelvemre. 
- Oké, nincs semmi baj, csak korán van még, igaz? - kacsintott rám és elindult kifelé a szobából. - Egyébként anya üzeni, hogy kész a reggeli. 
Anya? - kérdeztem magamtól. Milyen megszólítás ez? Bólintottam végül, és fésűmet ismét a kezembe véve, megfésültem a hajamat. Furcsán nézek ki. Olyan szokatlan. Ránéztem az asztalra, ahol három fénykép állt. Az egyiken négy ember állt; felismertem magamat és ezt a Deidarát, a vállunkat fogó embereket viszont nem. Vajon kik ezek? A következő képen egy fiúval voltam. De ez vajon ki? Szőke volt és kék szemei. Nevetett, de olyan széles mosolyt, mint az övé, még nem láttam. Biztos jóban vagyunk. Ezután a következő képre esett tekintetem. Azon egy kisebb csoportot vettem észre, nyilván a barátaim, ugyanis közöttük voltam én is. Nevetve karoltam át az egyik lány vállát, miközben egy fiú haját borzoltam össze. Vajon fogok velük találkozni? Ekkor viszont villámként hasított belém Deidara mondata. 

„- Sakura, itt vagy?"

Sakura... szóval a nevem nem változott, én viszont nagyon is sokat. Mi történhetett? Talán ez az egész csak egy álom volt? Mi történt? Összerezzentem, mikor lentről a nevemet kiáltották. Gyerünk Sakura, szedd össze magad! Vettem egy mély levegőt és kifújtam, lassan, egyenletesen, majd kinyitottam az ajtót és lementem a lépcsőn. Minden enyhe kapucsínó színű volt, a padlót barna járólapokkal rakták ki.
- Sakura - hallottam hirtelen egy hangot a hátam mögött és ijedten fordultam meg. Egy nő állt az ajtóban, miközben egy tányért törölgetett. Rózsaszín haja volt, akárcsak nekem, zöld szemei kíváncsian csillogtak. 
- Ööö... - Zavartan kezdtem el fészkelődni. - Szia. 
Döbbenten vettem tudomásul, hogy a szókincsem más. 
- Jól érzed magad? - kérdezte a nő. - Furcsán viselkedsz. 
- Nem, semmi, jól vagyok, igazán - ráztam meg a fejem és mosolyt erőltettem az arcomra. A nő elmosolyodott, majd hátat fordított és visszament a szobába, ahonnan kijött. Ő vajon ki volt? Úgy nézett ki, mintha az anyám lenne, de nem őrá emlékeztem. Furcsa. 
- Szervusz, csillagom - lépett elém egy férfi és megcsókolta a homlokon. Te jó ég! - Hogy aludtál? Kicsit fáradtnak tűnsz. Még szerencse, hogy hétvége van, nem? De készülsz valahova?
- Ne... - kezdtem volna el, de aztán gyorsan megráztam a fejem. - Vagyis igen, megyek, találkozok a barátaimmal. 
- Ja, értem - bólintott mosolyogva a férfi. - Érezzétek jól magatokat, de ne nagyon császkáljatok, mond meg Narutónak és Hinatának, hogy szívesen látjuk őket ma vacsorára.
- Rendben, megmondom - bólintottam és cipőmet felhúzva kimentem a házból. Én okos, azt sem tudom, hol vagyok, hogy akarnék elindulni bármerre is? Azt sem tudom, hogy ezek kik voltak, azt sem tudom, ki az a Naruto és ki az a Hinata, mit vár tőlem az élet? Segítséget kell kérnem valakitől, de kitől? Mondjuk ez az utca nagyon ismerős, mintha jártam volna már itt. Elfordultam jobbra és kissé félszegen mentem előre, alaposan nézelődve. Kéne keresnem egy temetőt. 
- Elnézést - állítottam meg egy megszeppent nőt. Szorosabban húzta magához könyvét, nagy szemei még nagyobbnak tűntek hatalmas lencséjű szemüvege mögül, kócos haja ziláltan omlott szét a kontyból. 
- Tudna nekem segíteni? - kérdeztem udvariasan, s ő félénken bólintott. - A temetőt keresem.
A nő felemelte csontos kezét és balra mutatott el. 
- A-aztán forduljon jo-jobbra - motyogta és elfutott.
- Köszönöm - kiáltottam még utána és elszaladtam arra, amerre mutatta. Az utca végénél jobbra kanyarodtam és egyből megpillantottam a temető kapuját. Felismertem. Sokszor jártam már itt. A kapu előtt megálltam, ahol láttam, hogy néhány őr álldogál. A francba. Kezemet a fejemhez kaptam és ütögetni kezdtem. Mit gondoltam, úristen. Csúnya szavakat sosem használtam még, ez borzalmas, ez a környezet és életváltás nem tett jót nekem. Elindultam jobbra, s megálltam az egyik fa előtt, ami a temető falánál nőtt. Fára kell másznom. Karomat kinyújtva ugrottam egyet és elkaptam egyik ágat, majd felhúzva magamat, átugrottam a falra. Karomat kinyújtva egyensúlyoztam, majd mikor stabilan álltam, leugrottam a földre, bent a temetőben. Remélem, ezt senki nem látta, mert akkor nagy bajban leszek. Elindultam a sírok között, s megpróbáltam visszaemlékezni a temetőre. Jobbra fordultam be, elkanyarodtam balra, leveleket tapostam, végül egy elkerített részhez értem. Nyikorogva nyílt ki a kapu és én léptem be rajta. Vajon az én sírom itt van? Kíváncsian indultam el és vágtam át a tujákon, amikor egy hatalmas, hófehér márványsírkövet pillantottam meg. Oldalába egy angyal volt faragva, mely könnyezett. Fantasztikusan gyönyörű volt. Közelebb mentem hozzá, hogy jobban megnézzem a feliratot. A nevem évtizedek, esetleg évszázadok óta sem kopott és ezt nagyon furcsának találtam, de örültem is neki. Szemet behunytam, s visszaemlékeztem temetésem napjára...

„Fekete esernyők százait látom magam előtt. Vajon mi történhetett? Látom, hogy az emberek, fekete ruhákban állnak, esernyőkkel védekezve az eső ellen. Sírnak. Ez a rengeteg ember sír, s egy gödröt állnak körbe. Mint valami temetés. Mi történhetett? Hallom léptek zaját. Négy ember, egy fehér koporsót hozott, melyen szalagok függtek. Valakit temetnek. De kit? A koporsót lerakták a gödör mellé. Vajon ki lehet benne? Közelebb kerültem a koporsóhoz, szinte lebegtem. Borzadva olvastam el a feliratot.

Haruno Sakura

Meghaltam? De hogyan? Mit keresek egy koporsóban? Körülnéztem, s egyből megpillantottam édesanyámat és édesapámat, az Uchiha családot, a szolgálólányokat és még nagyon sok fontos embert. És [...]. Ott állt bátyja mellett és csak bámult a semmibe. Kezében egy nyakláncot tartott, s egyből felismertem: az én nyakláncom. Mindig azt hordtam. Egy ezüstláncon, egy apró cseresznyevirág, rózsaszín gyémánttal a közepén.  A nyakláncom egy vörös rózsát tekert körbe. Szeretett ő engem egyáltalán? Ha igen, milyen érzés lehet most neki? Arca nem árul el érzelmeket. Mit érezhet? [...]...
A koporsót a gödörbe rakták, mikor véget ért a pap beszéde, s mindenki egyesével ment oda, hogy a kezében tartott virágot bedobja. Nem sírtam. Gondolkoztam néhányszor azon, hogy milyen lehet az embernek a saját temetésén megjelenni, s most már tudom. A koporsómat beásták, s néma csönd következett. Én csak egy dologra tudtam gondolni.

Eltemettek..."

Felnyitottam a szemeimet, s szívem kétségbeesetten dobogott. Nem emlékszem, hogy ki volt az, aki a nyakláncommal a kezében állt. Ki lehetett az? Emlékszem még arra, hogy fekete haja és szemei voltak, de a nevére és teljesen pontosan a külsejére nem emlékszem. Ez aggasztó. 
Hirtelen valaki meg megérintette a vállamat, s én ijedten fordultam hátra. Ledermedtem a személytől. Konan állt előttem teljesen életnagyságban, gügye mosollyal az arcán. 
- Haruno Sakura - mosolyodott el. - Hát ismét találkozunk? 
- Konan - suttogtam és megöleltem. - Hihetetlen, hogy még mindig emlékszem rád. Meg a volt életemre is. 
Konan elmosolyodott. 
- Hát igen - motyogta. - De amint látom, elfelejtetted, hogy éledtél újjá.
- Valóban - bólintottam. - Felébredtem és hirtelen egy ágyban találtam magam. Egy teljesen ismeretlen és szokatlan szobában.
- Tudod, hogy most mennyit írunk? - kérdezte Konan. Megráztam a fejem. - Több mint száz év telt el a halálod óta.
Eltátottam a számat és hitetlenkedve néztem Konanra. Több mint száz év?
- Hány éves vagyok? - kérdeztem. 
- 17 - felelte Konan.
- De hát... - Hitetlenkedve ráztam meg a fejemet. - Miért hagytam ki ennyi évet? Miért nem közvetlenül a halálom után születtem meg? 
- Azért, mert nem haltál meg egyből, egy kicsit vissza is tértél, mint szellem, és onnan léptél tovább - felelte Konan, de egy kukkot sem értettem belőle.
- Mostanában nagyon furcsa szavakat használok - jegyeztem meg. - De még valamit nem értek. 
- Micsodát?
- Azt, hogy amikor ma felébredtem, miért nem csecsemő voltam? Belecsöppentem egy 17 éves lány életébe, aki én vagyok, de még sem tudok semmit sem magamról. Miért hagytam ki 16 évet?
Konan elmosolyodott. 
- Nem tudom - felelte. 
- Mi az, hogy nem tudod? - csattantam fel.
- Erre magadnak kell rájönnöd - mondta, s kezeim ökölbe szorultak. Hogy jöjjek rá a válaszra? Mit kell tennem? Úgy érzem magam, mintha egy oxigén nélküli ládába zártak volna, ahonnan kétségbeesetten próbálok kijutni, de sehogy sem megy, hiába sikítok torkom szakadtából, de még csak felém sem fordul senki. Ismét síromra néztem. Emlékszem régi életemre, de hogyan? 
- Van még egy kérdésem - motyogtam.
- Miért emlékszel a régi életedre? - kérdezte mosolyogva Konan, s én meglepődtem, de nem tettem szóvá.
- Igen - bólintottam, s valahogy sejtettem a választ.
- Erre is magadtól kell rájönnöd. - Tudtam, hogy ezt fogja mondani.
- Miért? - kérdeztem vékony hangon. - Miért nem tudhatom meg most azonnal?
- Akkor nem lenne semmi értelme annak, hogy megmutattam a régi sírokat - nézett rám Konan. Értem. Szóval van valami kapcsolat közöttem és azok az emberek között. De mi? Erre kéne keresnem a választ? Lehorgasztottam a fejemet, majd hátat fordítottam Konannak. 
- Én most megyek - mondtam. - Majd még találkozunk. 
- Rendben.
Sietős léptekkel indultam el a kijárat felé, de akkor megpillantottam egy embert. Ősz haja volt, összekulcsolt ujjakkal állt egy sírkő előtt. Lábam magától indult meg a férfi felé, azt sem tudtam mit csinálok. Mikor odaértem hozzá, ő kíváncsian pillantott fel, s elmosolyodott. Fél arcát a kabátja gallérja fedte el, s mikor alaposan megvizsgálta az arcomat, lenézett a sírkőre. 
- Ismerlek? - kérdezte.
- Nem - feleltem.
- Nem baj az - legyintett. - A nevem Hatake Kakashi.
Kezét nyújtotta, s mikor én elfogadtam, ledermedtem. Hatake Kakashi. Ismerős ez a név, de honnan? S akkor eszembe jutott...

„Az eső megint rákezdett, de engem nem ért el. Mintha egy láthatatlan pajzs védett volna meg, mintha az esőcseppek ártottak volna nekem. Konan sem ázott el, végül egy fehér márványsírkő előtt állt meg, s helyet szorított nekem. 
- Ő itt - mutatott az írásra. - Hatake Kakashi. Száz éve halott. Meggyilkolták, mert ő volt a trónörökös. Lehet, hogy vele is fogsz találkozni. 
- Értem - motyogtam."

  Nem hoztam ezt szóba, hisz nem ismerem, lehet, hogy nem ő az az ember, akivel esetleg találkoznék, és furcsa lenne, ha szóba hoznám ezt az egészet. Kíváncsian fürkésztem az arcát, majd a sírkőre meredtem. 
- Ő kicsoda? - kérdeztem.
- Egy ismerősem, akivel régen sokat veszekedtünk. Húsz évvel fiatalabb volt nálam és mindig a fejemhez vágta, hogy bár meghalnék. Azt mondta, hogy én előbb fogok meghalni, mint ő és akkor már nem fogok neki keresztbe tenni. Néhány hónapja halt meg, s mikor a sírjához jövök, mindig elmotyogom, hogy na, látod, ki halt meg előbb? - mondta. 
- Értem - motyogtam. 
- Téged, hogy hívnak? - kérdezte hirtelen, s szembe jutott, hogy én nem mutatkoztam be. 
- Elnézést, milyen tapintatlan vagyok, a nevem Haruno Sakura - zavartan elmosolyodtam. 
- Ugyan semmi baj, de lassan menni kéne, mert esni fog. - Kakashi ránézett az égre. - Egyébként nagyon ismerős a neved.
- Honnan? - kérdeztem, s akkor elhatároztam magamban, hogy én is megemlítem elméletemet.
- A régi sírkövek között jártam és a te nevedet láttam. Talán rokonod? - kérdezte gyanúsan méregetve engem.
- Lehet, nem tudom - mondtam zavartan, s több szó nem esett köztünk, amikor kiértünk a temetőből. Ott búcsút mondtunk egymásnak, majd hazafelé vettem az irányt, de megtorpantam. Azt sem tudom, hol lakom. Visszaemlékeztem arra az útra, ahonnan jöttem, s kissé bizonytalanul indultam el balra, s követtem az ösztöneimet. 


  Eltévedtem, be kellett látnom. Egy nagy fehér épület előtt haladtam el, pedig azt nem is láttam. Nem tudok sehogy sem üzenni senkinek, nincs nálam semmilyen kommunikációs eszköz igaz, csak a levelet ismerem, mást nem. De nincs nálam se toll, se egy ósdi pergamen. Kétségbeesetten tekintgettem körbe, s akkor megpillantottam egy elkerített részt, ahol különböző fa építmények álltak. Odamentem a kapujához és finoman belöktem. Volt egy kis négyzet alakú építmény, amiben homok volt, mellette egy torony, amire biztosan fel lehetett mászni, ugyanis egy létra volt mellette. A távolban néhány pad állt, mellettük pedig egy piros korlát, mögötte pedig két ülés, amik láncon lógtak egy piros, magasított korlátról. Vajon mire kell azt használni? Kíváncsian indultam a szerkezethez, s finoman érintettem meg a láncot.
- Mi van kislány, nem láttál még hintát? - hallottam a távolban néhány hangot, de nem figyeltem rájuk. Óvatosan ültem bele a hintának nevezett valamibe, s az egyensúlyomat kicsit elveszettem, így majdnem hátraestem. A távolban nevetés hallatszódott. Karjaimat átfontam a láncon és a földre pillantottam. Homok volt alattam. Ekkor léptek zaját hallottam és ijedten emeltem fel a fejemet. Két fiú és egy lány igyekezett felém, de nem ismertem fel őket. Kik ezek vajon? 
- Csá Haruno - köszönt az egyik fiú és én értetlenkedve néztem rá.
- A nevem Sakura - szólaltam meg.
- Nekünk Haruno vagy, világos? - kérdezte gúnyosan a lány. - Úgyhogy ne játszd itt az ártatlan kislányt, nagyon jól tudod, hogy miért jöttünk ide.
- Igazság szerint fogalmam sincs - ráztam meg a fejem és felálltam.
- Figyeljétek, milyen keménynek akar látszani - nevetett fel a másik fiú. - Ez benned a hiba Haruno, hogy túl sokat képzelsz magadról, pedig csak egy senki vagy! Ha nincs veled az Uzumaki meg a többi félnótás egy kis gyenge lány vagy. 
- Ugyan, kérlek, Haruno egy kissé génhibás is - nevetett fel a lány. 
- Meg agyilag is sérült - jegyezte meg az egyik fiú, s kissé meginogtam. Hogy vághatnak ilyeneket a fejemhez? Mit ártottam én nekik?
- Mit ártottam nektek? - kérdeztem halkan, mire mindhárman felnevettek. 
- Hogy mit? Haruno, azt kérdezed, hogy mit ártottál nekünk? - nevetett a lány. - Haruno, veled az alap baj az, hogy élsz. Mondjuk az még nem is lenne annyira nagy baj, ha nem mindig miattad szívnánk meg minden gaztettet.

Hátráltam egy lépést, amikor közeledni kezdtek felénk. A fiúk az öklüket ropogtatták, mire szívembe félelem nyilallt. Mit akarnak csinálni? Az egyik fiú elkapott hátulról, míg a lány beleütött a gyomromba, s én vért köhögtem. Ne bántsatok! Kérlek. A mögöttem álló fiú erőszakosan csavarta hátra a kezemet. A fájdalomtól felsikoltottam. Felemeltek, s én kapálózva ellenkeztem, de ők végül lefektettek a padra, s letépték a felsőmet. Sikítottam kapázódtam, küzdöttem, hogy engedjenek el, de mindegyik csak nevetett, s fájdalmas ütéseket adtak. Könnyem kicsordult, ismét felsikítottam, amikor csuklómat erőszakosan nyomták le a padra - az egyiket egy éles tárgy is súrolta. Éreztem, ahogy kioldják a nadrágomat, s azt is letépni készülik rólam és szemeim ijedten pattantak ki. Tovább ficánkoltam, s mielőtt mindentől megszabadíthattak volna, egy kiáltás hangzott.
- Hé, engedjétek el! - hallottam a kiáltást.