A másodperc tört része alatt rántott rajtam a fekete egyet, mert ha nem húz be a mellettünk lévő épület takarásába, én tuti, hogy ott állok még tátott szájjal és bámészkodok egy sort.

Ez meg mi a franc akart lenni?  Kicsit még a fejem is megráztam, hogy kitisztuljon a kép. Nem úgy volt, hogy Naruto visszamegy a szállodába? Ehelyett…

- Valami azt súgja, hogy ismered a másikat! – vázoltam fel az elképzeléseim Sasuke-nak, a másik fiúról, aki Narutoval beszélgetett. Meglátásom igaznak bizonyult, mert a fekete hajú bólintott, majd újra kinézett a fal mögül. Én is kidugtam alatta a fejem, így mostmár ketten csináltunk hülyét magunkból a járókelők előtt. Semmi gond! Már megszoktam, főleg a rózsaszín hajam miatt.

- Gaara! –válaszolt pár perces fázis késéssel. Látszott rajta, hogy nagyon szeretné tudni, mit beszélnek azok ketten, de a világért sem mondta volna ki. Elvégre olyan fene nagy büszkesége van, az egojától pedig néha már fulladozom, pedig alig ismerem pár napja.

- Na! – húzódtam vissza, és összeütöttem a tenyereim. –Akarsz még egy kicsit Calambot játszani, vagy elmondod végre miért akartál velem beszélni! – a hatás nem maradt el. Ő is visszahúzódott a fal mögé, ahol álltam, és ezzel nagyjából egy időben egy nyaklevessel jutalmazott.

- Iditóta! –úúúgy szeretnék ilyyenkor vissza kézből odasózni egyet, de azok után, hogy elintézte a csuklóm nem volt kedvem összekapni vele.

- Akkor legyünk rajta túl gyorsan! –tettem csípőre a kezeim, már amennyit a gipsz engedett. Értetlenül meredt rám. Nem csodálom. A helyében én is hülyének nézném magam. Kinyújtottam felé az ép karom. – Azt hittem új merénylet indul ellenem! –forgattam meg a csuklóm előtte. Abban a pillanatban ellökte magától.

- Te teljesen meghibbantál! – fintorodott el. – Csak közöltem, hogy a két kis vakarcs megszökött az árvaházból! – mondta flegmán. Eltátottam a szám, majd hála a hirtelen indulataimnak, csomóra fogtam az egyenruháját a mellkasánál, és a falhoz nyomtam. Még magam is meglepődtem, hogy egy kézzel, hogy bírtam ekkora erőkifejtésre bírni magam. Az az elképzelésem pedig a ködbe veszett, miszerint nem balhézok vele.

- Megszöktek? – sziszegtem, és arcom szinte a képébe nyomtam. Mit nekem az a legalább tíz centi magasságkülönbség. Eszem az sosem volt. – Ha valami bajuk esik, akkor egyenként fogom kitépni a hajszálaid, és abból fogok kötelet fonni a felakasztásodhoz! – mosolyodtam el ironikusan. Nem úgy tűnt, mint akit meglep a dolog. Higgadtnak tűnt, ami egyre zavaróbb volt.

Hirtelen a ruháját markoló csuklómért nyúlt, de egy pillanatra sem vette volna le a tekintetét az arcomról, és ajkai szóra nyíltak. Éreztem, hogy újra paradicsom leszek.

- Ha jobban belegondolok… mégis jól állna neked még egy gipsz! – közölte velem elképzelését nyugodtan, és egyre erősebben szorította meg a csuklóm. Az én szorításom ezzel párhuzamosan egyre csak gyengült, majd pánikolni kezdtem, és mintha a másik kezem szinte magától mozgott volna. Behúztam neki egyet a gipsszel.

Abban a pillanatban elengedett, és arcához kapott. Én hátráltam egy lépést, és újabb félelem tört rám. Hogy ezek után én mit fogok tőle kapni, abba bele sem mertem gondolni.

Óvatosan elemelte ujjait arcától. Ajkaimhoz kaptam. Sikerült egy szép, apró csíkban felszakítanom fehér bőrét, közvetlenül a szeme alatt. Most óvatosan buggyant ki a sebből a vér. Hát nem igazán voltam tudatában annak, hogy gipsz van rajtam. Ennek most meg is van a következménye.

Újra hátráltam egy lépést, ahogy sötét tekintettel meredt rám. Szinte már tudtam is mit gondol. „Most meghalsz!”

- Izé… ne haragudj! Nem akartam… - próbáltam menteni a menthetőt. Igen! Az a bizonyos „Menekülök, mint a patkány a süllyedő hajóról”. Ennek a mondásnak sosem értettem a lényegét, mert a patkányok úgy is megfulladnak a vízben. Akkor meg mi is pontosan a mondanivalója ennek a mondatnak? És miért gondolok én most ilyenekre?

Gyakorlatilag az életmért küzdöttem abban a percben. Már azon agyaltam, hogy mi lenne, ha futni kezdenék? De a lábaim, mintha betonba lettek volna ágyazva. Csak remegve megvártam, mikor ér már oda hozzám, és mikor áll bosszút a sebért az arcán. Hát mire feleszméltem valóban ott állt közvetlenül előttem, én meg mint egy idióta nyuszi, úgy álltam előtte.

Fekete szemei szinte szikrát szórtak. Hogy miért nem nyílik meg alattam ilyenkor a föld? Már az ütésre is felkészültem.

Most ő rántotta meg az egyenruhám, és nyomott a falnak. A fejem is elfordítottam, ahogy emelte a kezét az ütésre. Jobb, ha nem ficánkolok, és hamarabb túlesünk rajta, de a karja menet közben megállt. Meghunyászkodva néztem rá, majd a levegőben maradt testrészére. Miért hagyta abba? Óvatosan körbe néztem, és meg is találtam a választ.

A sarkon ott állt Naruto, és minket bámult. Kék szemei egyszerre tükrözték a meglepettséget, és a dühöt.

Lassan felénk kezdett sétálni. Nem tudtam, hogy most örüljek, vagy sírjak?

- Meg akartad ütni? – sziszegte fortyogva. Hálásan elmosolyodtam, hogy azok után amiket rólam hisz, még képes megvédeni, de csupán csak a jól neveltség beszélt belőle, mint később kiderült.

- Köszö…

- Nőt sosem ütünk meg! – hadarta a szőke. Na nem ez volt, amire számítottam, de ez is megteszi. A fekete lassan barátjára emelte tekintetét, de még mindig erősen markolta a felsőm.

- Ki mondta, hogy meg akarom ütni? Baka! – mordult fel az Uchiha. Most mi van? Elvesztettem a fonalat szokás szerint. Naruto is így lehetett vele, mert felhúzta szemöldökeit, és folytatásra várt. –Zavarsz! Nem látod? – mordult fel újra a fekete hajú, kicsit hangosabban. Összerezzentem, és imádkozni kezdtem. Csak el ne menjen Naruto, mert akkor itt végez ki ez az idióta, és faldíszként végzem a hotelban.

Az Uzumaki fiú oldalra hajtotta a fejét, és úgy kezdett minket méregetni. Mi az? Nem látott még minket ilyen közelről, vagy mi van? Arcán szinte egyik pillanatról a másikra terült el a szokásos értetlen vigyor.

- Áhhhááá! – ordított fel. – Éééértem már! – vakargatta vigyorogva a tarkóját. Jó neki! Mert én nem! Még mindig azt a bizonyos fonalat kerestem. – Sasuke… - emelte fel mutatóujját. Láttam a fekete hajún, hogy már ő is azért imádkozik, hogy mikor lép már le a szőke, de nem nagyon akaródzott neki. A fejemet egy sóhaj keretében a másik irányba fordítottam, így legalább pár pillanatra takarhatta el az arckifejezésem Sasuke teste, a szőke elől. A pokolba kívántam az egész jelenetet.

- Rendben! – vettem egy nagy levegőt. – Nekem mennem kéne, mert Tsunade kinyír, ha…

- Maradsz! – csattant fel Sasuke, és egész testével a falhoz nyomott. Ha az a terve, hogy kipasszírozza belőlem a lelket is, jó úton halad. Meg mi az, hogy maradok? Ki ő nekem, hogy megmondja mit tegyek? Ezek jó kérdések, csakhogy túl gyáva voltam hangosan is kimondani. Már csak a jó szerencsében bízhattam. Mármint, hogy Naruto nem lép le.

Sasuke mindeddig magasban tartott keze, most leereszkedett teste mellé. Akkor most nem fog ütni? Nagyon remélem… Hogy lettem én ilyen gyáva.

- Ti akkor most? –kezdett bele a vihogásba a szőke, és ránk mutatott. Összeráncoltam a szemöldököm. Ez tényleg ennyire hülye?

- Mi akkor most mi? –kérdeztem vissza, mert csak nem sikerült megérteni a dolgok menetét. A szőke csak hevesen bólogatott és vigyorgott. Te jó Isten! Hova kerültem? Tudtam én, hogy az utca sokkal nyugalmasabb hely volt.

A beállt csendet Sasuke hangja törte meg.

- Igen! – ordította el magát. – Lelépnél? – sziszegte dühödten, én pedig új imába kezdtem, hogy az Uzumaki ne hallgasson rá, holott azt sem tudtam miről beszélnek. A szőke lassan vigyorogva távolodni kezdett. Pánikba estem. Szívem szinte kétszeres sebességen kezdett verni.

- Várj! – csúszott ki a számon. Az Uchiha szinte csigalassúsággal fordította felém a tekintetét, és ha lehetne gyilkolni a tekintettel, már biztos a mögöttem lévő falon lennék szétkenődve. A szőke felemelte tekintetét. Arcáról eltűnt a mosoly, és kérdőn bámult felém.

Agyamban elszántam kerestem valami indokot, hogy miért marasztaltam, de sajna nem jutott eszembe semmi. Miért ilyenkor hagy cserben az eszem? Pedig nem mondhat senki butának. Okosnak talán okos vagyok, ezzel ellensúlyozva a testi adottságaim, ami valljuk be nincs is.

- Holnap megint megyünk együtt a suliba? – nyögtem ki végül, és megpróbáltam mosolyogni, ami elég gyérül sikerülhetett. A tengerszemű újra elvigyorodott. Csodálom, hogy nevető ráncai nincsenek.

- Azt hittem Sasuke-val mész! – vakarta meg tarkóját. Ekkor telt be a pohár. Hogy lehet valaki ennyire hülye? Hogy értheti ennyire félre a helyzetet? És mind ezek előtt, miért vagyok ennyire szerencsétlen?

- Igen! Velem megy! Csak kopj már le! – kiabálta Sasuke, és barátja felé fordult.

- Mi történt az arcoddal? – lépett közelebb Naruto, és a sebet kezdte el nézni, amit pár perce én okoztam a feketének. Hogy lehet, hogy eddig még nem tűnt fel neki?

- Semmi! – mordult fel az Uchiha immár higgadtan, és elengedte a felsőm, mire én elégedetten lélegeztem fel. Szerintem már ő is belátta, hogy a szőkét nem olyan könnyű lekoptatni, mint azt elképzelte. És ez volt az én menekvésem. Most aztán örök életre hálás lehetek neki. – Mi dolgod volt Gaara-val? – fordult hirtelen az Uzumaki felé Sasuke, témát váltva, amit én egyáltalán nem vettem zokon.

A szőke szemöldökei a magasba kúsztak, és arcát ellepte a komorság.

- Semmi közöd hozzá! – vágta rá hirtelen a választ a másik, ami még engem is meglepett, és durcásan keresztbe fonta karjait. A fekete meglepődött, de hangot nem adott neki. Azonban volt valami furcsa. Rosszat sejtettem… Naruto amúgy sem tűnt annak a típusú embernek, aki meggondolja, mielőtt cselekszik. Fafejű idióta volt, de talán pont ezért bírtam.

És ekkor még nem tudtam, hogy mennyire megalapozott volt a gyanúm…